Archívum → vers

Özvegyek; Gólya szállt; Viharral pereltem

Serfőző Simon
2010. október

Özvegyek

Sinka István emlékének

Először egyetlen párnak szólt a zene,
húzták a vonók talpuk alá,
összefogózva az ivóban
úgy lépkedtek lassúdan rá.
Az ajtón kicsapott a hegedűszó
a csahos faluszélig, Zagyván át,
ők meg, két fejkendős asszony,
táncukat egymással járták.

Szállt a zene magasán a szélnek.
A holdvilág füstölte kormát.
De a lassú csárdást akkor már
négyen is fordulták.
Szólt a zene férjüknek, uruknak,
de azok meg nem hallották,
az ukrán földet magukra húzva
aludtak tovább.

Azután még két pár, még négy pár
özvegy feketében a csárdást járták,
serdültek egymás karján.
Égtek a lassú fényű lámpák.
A katonáknak, hogy álljanak meg,
a vonók de szépen könyörögtek!
Azok meg visszaszóltak a nótában:
várja a halál mindőjüket.

Elmentek, s a házvégeknél el az évek,
ahogy útján a kóbor por is megyen.
Csak a bánat maradt,
s mennyi asszony özvegyen!
Mennyi ölelés karjaikban,
tánc a lábukban, szívükben vágy.
Amiben elférne, nincsen olyan nagy ég,
sem azon túli világ.

Gólya szállt

Anyám még látott
visszajáró lelket.
Biztosan az volt,
mert először a kazlak közt suhant el,
majd az eresz mellett.
Be is kiáltott az ajtón,
amitől a piszkavas
még másnap se mert
előbújni a tűzhely alól.

Angyalt is észrevett egy éjjel
pendelben repülni.
Mit keresett a holdvilágnál,
ki tudja.
Talán eltévedhetett,
hisz azóta se látta,
hiába figyelte sokszor az eget.

Csak gólya szállt
egyszer-egyszer felénk.
Ő kisbabát is látott nála,
nem úgy, mint én.
Mégis engem kiabáltatott utána:
hozzon egyet nekünk is.
Jó messzire eljárhatott érte,
mert hozza azóta is.

Viharral pereltem

Tejútról letérve,
láthatár melléken,
napfényt legeltettem
hosszú kötélvégen.

Ebek ugatását
vadnyúl után küldtem,
gallyakat a fákra
felsuhogni zölden.

Guringattam dombot,
viharral pereltem,
estig csitítgattam,
hogy lecsendesedjen.

Ágyamban reggelig
már nyugton elvoltam,
ameddig az ég ért,
addig nyújtózkodtam.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.