Archívum → próza

A másik ország

Kiss Ottó
2010. október


Rabok legyünk, vagy szabadok? Ez a kérdés, válasszatok!

Eckler Imre ezekkel a szavakkal kezdte a beszédét 1989. március 15-én a vánkosdi főtéren, a Petőfi-szobortól alig néhány lépésnyire. Zakóban és kihajtott gallérú fehér ingben ment a mikrofonhoz, termetével, fiatalos lendületével, vékony alakjával, gondosan ápolt bajuszával és francia szakállával a megszólalásig hasonlított Petőfire, nem lehetett nem észrevenni a párhuzamot.

Ahogy megláttam, az jutott eszembe, beteljesült a ’48-as vértanúk küldetése, lejárt a százötven év, és lám, most a szovjet uralom alól tényleg felszabadulni látszik az ország. Aztán amikor számolgatni kezdtem az éveket, rájöttem, hogy az a százötven év még csak száznegyvenegy, de mégis, azokban a napokban úgy éreztük, nem kell már sokat várni a valódi függetlenségre.

A hűvös, borongós idő ellenére rengetegen jöttek ki, talán tízezren is lehettünk. Utoljára valamikor középiskolás koromban láttam ekkora tömeget, akkor is csak a futballmeccseken, mikor Vánkosdra látogatott egy-egy élcsapat.

Imrével a kaszinói jelenet után több mint egy héttel találkoztam újra. Latyakos télvége volt, az utcán futottunk össze, cigarettával kínált, és közölte, hogy meghalt Márai Sándor, főbe lőtte magát kaliforniai otthonában. Épp most jön a belvárosi templomból, kérte, hogy másnap harangozzanak az író lelki üdvéért. Aztán mondta csak el, hogy az ellenzék nevében ő beszél majd a március 15-i ünnepségen.

A főtérre Judittal mentem. Korábban is sokat beszéltem neki az asztaltársaságunkról, és amikor kiderült, hogy a nyolcoldalas ellenzéki újságot náluk nyomtatják, nagyon büszkén magyarázta, hogy ő is hozzájárulhat az eseményekhez, ha nem is olyan szerepben, mint a ’48-asok vagy Landerer és Heckenast. Tény, hogy az üzemvezetőnek köszönhetően részt vett a félhivatalos újság szedésében és a laptükrök készítésében, az ünnepséget megelőző délutánon pedig már az albérletben lobogtatta az egyik példányt, még este is magával hozta, mert együtt mentünk a helyi MDF és Fidesz közös gyertyás megemlékezésére.

Amellett, hogy Eckler Imre barátomat és jótevőmet mindenképpen meg akartam hallgatni 15-én, bíztam abban is, hogy összefutok Annával. Nyugtalanítottak az egy hónappal korábbi történések, szerettem volna tisztázni vele néhány dolgot, vagy legalább szót váltani az apámról, de csak egy spontánnak tűnő találkozásban tudtam gondolkodni, mert az egyértelmű volt, hogy felcsengetni hozzá soha többé nem fogok. Azután, hogy a mosdóban összeszólalkoztunk, többször is benéztem a Belvárosi Casinóba, ám se őt, se Szlávik bácsit nem találtam.

A főtérre jó negyedórával a beszéd előtt érkeztünk. A kirendelt szónok már levonult, de még a középiskolás diákok műsora ment, és én keresni kezdtem Annát és Szlávik bácsit a tömegben. Juditot kézen fogtam, ide-oda sétálgattam vele, mintha csak megfelelő helyet keresnék, olyat, ahonnan majd nemcsak halljuk, látjuk is az eseményeket. Annáékkal kevés esélyem volt összefutni, nem is sokáig nézelődtem, amikor észrevettem Boross Petit, megálltunk a közelében, itt jó lesz, mondta Judit is, én meg szóltam neki, hogy mindjárt jövök, csak üdvözlöm a katonatársamat.

Petit a laktanyában láttam utoljára, a városban nem találkoztunk, azt hittem, tényleg elhagyta az országot. Kettesben állt a barátnőjével, az egykori orvostanhallgató lánnyal, aki már praktizáló orvos lett, legalábbis úgy gondoltam, mert nem ismert meg, és amikor bemutatkoztunk, a neve elé odabiggyesztette a doktort is.

– Párizs? – néztem Petire köszönés helyett.

– Ne hülyéskedj! – legyintett. – Amikor itt történik minden?

Közelebb lépett, megöleltük egymást.

– Háromszor kértem útlevelet, egyszer se adtak – mondta, aztán engedett csak el. – Először ’84-ben, akkor féltek, hogy meglépek a hátralévő katonaidő elől, de leszerelés után se kaptam, és most már nem is bánom – mosolygott előbb rám, aztán a barátnőjére.

– Benézhetnél valamelyik este az Alfába – mondtam –, én hetente-kéthetente megfordulok ott munka után.

Aztán, jobb híján, hogy mégis váltsunk néhány szót, mert mind a ketten éreztük, hogy kevés az idő egy mélyebb beszélgetéshez, azt kezdtem neki magyarázni, amit Eckler Imitől hallottam, hogy az egyik végzős diákja rögtön az érettségi után át akart szökni a jugoszláv határon, és lelőtték.

– Én kibírtam – felelte. – Gondolj csak bele, nekünk még mindig jobb volt, mint a ’84-es olimpikonoknak, azok négy évig készültek Los Angelesre, a végén mégse mehettek.

– Anna? – kérdeztem.

– Velkovics? Nem láttam – mondta, miután bólintottam –, csak a tanáriban szoktunk találkozni.

Eckler Imre ebben a pillanatban lépett a mikrofonhoz, én meg gyorsan elköszöntem Petiéktől, visszaálltam Judit mellé, és megfogtam a kezét.

– Rabok legyünk, vagy szabadok? Ez a kérdés, válasszatok! – hallottuk a szobortalapzatról.

Akkor még nem gondoltam végig, csak hazafelé tűnődtem el rajta, és értettem meg, hogy Imrének mekkora bátorságra volt szüksége mindehhez. Ha börtöntől nem is kellett tartania, a hivatását mindenképpen kockára tette, hisz a munkahelyeken ott voltak még az MSZMP-tagok és -szervezetek, működött a Munkásőrség, egyáltalán nem lehetett tudni, hogy az ellenzéki szerepet vállalókkal mi történik. És ez még akkor is igaz, ha az, amit mondott, többnyire már nem számított tabutémának, de ilyesmit nyilvánosan, legalábbis Vánkosdon, addig még senki se hangoztatott. Január végén, nem sokkal azután, hogy Pozsgay Imre, az MSZMP reformszárnyának egyik vezetője 1956-ot népfelkelésnek minősítette, és kezdeményezte Nagy Imre megítélésének átértékelését is a Magyar Rádióban, magam is hallottam az Alfában és az újságosstand előtt néhány embert forradalmat emlegetni, ám az is igaz, hogy mindkét alkalommal suttogtak, mintha tartanának valamitől.

– Tisztelt egybegyűltek, ünneplő magyarok! – harsogta Imre. – Önök előtt, ilyen tömeg előtt, azt hiszem, 1956 októbere óta szívből, őszintén és szabadon senki nem beszélhetett. Rendkívüli megtiszteltetésben van hát részem, épp ezért a felelősség óriási súlyát is érzékelem. Legszívesebben nem is mondanék mást, csupán ennyit: Rabok legyünk, vagy szabadok? Ez a kérdés, válasszatok! S ezután csönd következne, míg le nem telik a számomra szabott idő.

Most azonban beszélni kell – nézett fel a tömegre –, mert ez a rámutatások, a megnevezések, a kimondások ideje, vagy ahogy Pozsgay Imre megfogalmazta a minap: nem a leszámolások, de az elszámolások ideje.

Az utóbbi évtizedek magyar történelme egyetlen pillanatra sem tette számunkra feledhetővé a ’48. március 15-e szabad sajtója által kinyomtatott szent sorokat. A kérdés itt van most is, körbelengi ünneplő tereinket, belénk ivódik, vele születünk, vele halunk meg.

Vajon nem illúzió-e a választás lehetősége? Ebben a térségben vajon valóban megadatik-e ma az egyes ember és a nemzet számára, hogy végre saját kezébe vegye sorsának irányítását? Megadatik-e, hogy a jogaira és méltóságára ébredő egyén és közösség legjobb képességeinek szabad kibontakoztatása révén, a mások eltiprása nélkül, önnön felemelkedését szolgálhassa? Megadatik-e, hogy emberi és állampolgári jogaink mindennapi gyakorlása éppolyan félelem nélküli, természetes cselekedet legyen, mint ahogy naponta kitárjuk ablakainkat, hogy friss levegő tóduljon a szobánkba az elhasználódott helyébe? Kérdéseimet a végtelenségig folytathatnám, válasz azonban nincs.

Nincs, mert a mostani nem a jövendölések ideje. Csak irracionális, megokolhatatlan remény van, illúziótlan, kételyekkel teli remény, amely mégis éltető. Remény, a szabadság eltiporhatatlan reménye.

Március 15-e ünnep, a szabadság ünnepe. Kinek az ünnepe? A magyar nemzeté. Ezen belül a mindenkori magyar ifjúságé, a mindenkori fiatal magyar demokratáké, de az önmaguk megfogalmazására, érdekeik védelmére képtelen, perspektíva- és lakásnélküliségre, gyermektelenségre vagy egykére, szipózásra és diszkózásra, szellemi tompaságra ítélt magyar ifjúságé is. Kié az ünnep? A miénk, szabadságra vágyó magyaroké!

Március 15-e összehoz, összeterel, ugyanakkor el is választ bennünket. Mert nem ünnepe annak, akinek tegnap nem volt az! Aki nemzetiszínű zászló helyett vöröset, kokárda helyett gumibotot lobogtatott március 15-én. Nem ünnepe annak a hatalomnak, amelyik 1948-tól elvette a nemzettől jelképeivel és ünnepeivel együtt a szabadságát és a méltóságát is. Nem ünnepe a hatalomnak, amelyik 1973-tól rendszertelenül és következetlenül ugyan, de meg-megverette szabadon és méltó módon ünnepelni vágyó ifjait, vagy csak eltűrte, hogy a nép hatalmának és rendjének őrei embertelen ösztöneiket velük szemben március 15-én éljék ki. Nem ünnepe e hatalom különféle társadalmi szervezetekben ülő hű képviselőinek, és azoknak az ifjúsági vezetőknek se, akik évtizedeken keresztül ellenvetés nélkül kiszolgálták ezt a hatalmat, megtévesztették, félrevezették a magyar ifjúság jó részét, asszisztáltak mai perspektívátlanságának, szellemi és egzisztenciális leépülésének kialakulásához. S végül nem ünnepe azoknak, akik bár tudtak róluk, ám tegnap még nem gondoltak a határainkon kívül ilyenkor titokban és sírva ünneplő magyarokkal.

Miért vagyunk most itt mégis mindannyian?

Miért ünnepel a vánkosdi MDF, az országos elnökség álláspontjával ellentétesen, közösen olyan szervezetekkel, amelyek felelőssége az elkövetett hibákért és bűnökért vitathatatlan?

Mondhatnám, hogy azért, mert szerintük ez az egyetlen ünnepünk, amelyen felekezetre és pártállásra való tekintet nélkül minden őszintén ünnepelni vágyó magyar ember részt vehet. Vagy mondhatnám, azért, mert mi bízunk az emberben, a megtisztulásában, s abban, hogy a többség nem a széljárásoktól függően fordítgatja a köpönyegét. Mondhatnám azt is, azért, mert mi hisszük, hogy a bűnösök egy része jó szándékú áldozat. S végül mondhatnám, hogy azért, mert a Magyar Demokrata Fórumnak nem célja a politikai válság mélyítése, mert nem törekszünk konfrontációra, mert nem kívánjuk provokálni a munkások őreit és azok barátait. Igaz, mi, szellemi és kétkezi munkások azt sem kívánjuk, hogy őrizzenek bennünket. A rendnek, a határnak, a börtönnek, a mezőnek legyen őre, a rendőr, a határőr, a börtönőr, a mezőőr, de a munkásnak egy munkáshatalomban minek? Még azt találja hinni, hogy saját hatalmának rabja, és az ilyen tudathasadásos érzés veszélyes lehet.

Mindezt mondhatnám tehát, és nem is hazudnék. A legfőbb igazság mégis az, hogy mi nem ünneplünk együtt az arra nem méltó emberekkel és szervezetekkel. Ellenben részt veszünk a város által meghirdetett és rendezett ünnepségen, mert a magyar néppel kívánunk együtt ünnepelni, ami esetünkben Vánkosd lakosságát jelenti.

Mi korábban is mindig itt voltunk, és csendesen, magunkban ünnepeltünk. Ma is így teszünk. Mert hiába a sok külsőség, a koszorúk, az ünnepi beszéd, ha a lélek nem ünnepel. Régebben a mellre tűzött kokárda jelezte mindenki számára, hogy belül a szív és az értelem ünnepel. Ma már ez sem így van, hiszen aki tegnap még kokárdán taposott, ma már az is magára tűzi. Nem tudok mást javasolni: nézzünk egymás szemébe, és ha a másikéban meglátjuk felvillanni az ünnepet, a szabadság ünnepét, akkor azzal a valakivel együtt ünnepeljük!

Sokan vagyunk itt, de nem ünnepelünk együtt, mert nem ünnepelhetünk. A mai nap egyelőre a nemzeti összefogásnak, egyetértésnek csak a lehetőségét jelképezi. A nemzeti egység sem parancsszóra, sem kérésre nem teremthető meg, ha a feltételek nem adottak, ha a helyzet nem érett rá. Ma, amikor a monopolhelyzetben levő MSZMP-n belül még nem zajlott le a megtisztulás, amikor ez a párt még saját álláspontjával sincs tisztában, és amikor az új politikai erők még csak az önszerveződés, önmegmutatás első lépéseit tették meg, teljes nemzeti egységről ábrándozni illúzió, politikai naivitás. Amíg a múlt hibáinak, bűneinek elkövetői el nem ismerik vétküket, le nem vonják a megfelelő konzekvenciákat, amíg egymás igazi arcát nem ismerjük, addig a kéznyújtás is csak jelképes aktus lehet, egy valóságos kéznyújtás lehetőségére való utalás. Szükség van az egymás iránti bizalomra, de a politikai életben ez kevés, biztosítékok, garanciák is kellenek, amelyeket véleményünk szerint alkotmányozó nemzetgyűlés által elfogadott új alkotmány, többpártrendszerű parlamentáris demokrácián alapuló kormányzás, demokratikus jogállam teremthet csak meg.

Amikor valaki a múlt és a jelen hibáit, bűneit emlegeti, sokan kifogásolják, miért nem beszél az eredményekről is. Gondolom, azért, amiért én sem. Mert az úgynevezett eredményeink jó része juttatta az országot mai válságunkhoz, gazdaságunk közelgő összeomlásához. Milyen hazug eredmény volt például a korábbi viszonylag magas életszínvonalunk, és milyen eredménye lesz a mai rendszernek és kormánynak a bős–nagymarosi vízlépcsőrendszer néhány év múlva, amikor bebizonyosodik, hogy költségeivel csak tovább mélyítette gazdasági válságunkat, energiatermelése közben természeti környezetünket rombolja. A vánkosdi Fidesz-csoport nemrég egyetlen délután több mint ezer, a vízi erőmű építésének leállítását és népszavazás elrendelését követelő aláírást gyűjtött a városban. Köszönet érte.

Ünnepi gondolataimat nem véletlenül kezdtem 1956-ra való utalással. A Münnich Ferenc Társaság szerint az 1956-os események népfelkeléssé minősítése lejáratja az 1848-as forradalmat. Véleményünk szerint épp ellenkezőleg: 1956 októberében ugyanaz a szabadságra vágyó lélek feszült neki korlátai lebontásának, amely 1948 márciusában. Az MSZMP KB felszabadító erejű állásfoglalása az események rokon jellegére utal, s így az első lépés az igazság elismeréséhez, ahhoz, hogy a magyarországi sztálinizmus bűnei, az 1956-os politikai vezetés végzetes vaksága véres nemzeti felkelésbe, forradalomba, a szovjet katonai intervenció pedig tragikus szabadságharcba kergette a magyar népet. A népharag jogos megnyilvánulásai közben természetesen törvénytelen atrocitások, lincselések, gyilkosságok is előfordultak, de a történelem kivétele az olyan forradalom, amely nem követel ártatlan áldozatokat. Az 1960-ig börtönben ülő magyar író, Déry Tibor megfogalmazása nemcsak szemléletes, de az események jellegét is megvilágítja, amikor azt írja: az árnak az irányát vajon a szenny szabja-e meg, amelyet magával sodor?

Épp ez a szenny az, ami miatt a keresztény humanizmus erkölcsi talaján álló, a lelki és a fizikai terror bármely formáját elutasító ember soha nem kívánhatja a forradalmat. Épp ezért hirdeti az MDF is az erőszakmentességet, épp ezért keresi azt a lefegyverző gesztust, azokat a demokratikus technikákat, amelyek segítségével a felhalmozódott társadalmi-politikai feszültségek békés módon levezethetők.

Hölgyeim és uraim! Polgártársak! Ünneplő magyarok! Barátaim!

Csak azzal zárhatom beszédemet, amivel kezdtem: Rabok legyünk, vagy szabadok? Ez a kérdés, válasszatok!

Ne esküdjünk! Cselekedjünk! Szabadítsuk fel önmagunkat!

Cselekedjünk megfontoltan, de bátran, szabad emberhez méltóan!

Imre beszédét hosszú taps követte. Egy-egy hatásszünetnél, hosszabb gondolati egység végén vagy a merészebb mondatok közben is éljeneztek, tapsoltak, de mindössze pár tucatnyian, a tömeg elenyésző része. Az emberek többsége csendben, figyelmesen, néha egymás fülébe suttogva hallgatta őt végig.

Amikor lejött a talapzatról, és visszasétált a tanácsháza előtti járdára, a párttársai mellé, még mindig zúgott a taps. Az asztaltársaságunk tagjai közül is álltak ott néhányan, odamentem hát én is Judittal, hogy gratuláljak neki. Érdemben persze nem tudtunk szót váltani, és nemsokára kiderült az is, hogy máskor se ülünk már le úgy együtt, mint korábban. A március 15-ét követő események annyira lefoglalták Imrét, hogy nem maradt ideje rám. Csak az általuk szervezett rendezvényeken és többnyire messziről láttam őt viszont, éppen beszélt, vagy egyéb rendezői feladatai voltak. Részben rá, részben Annára vagy Szlávik bácsira számítva nyár elejéig jó párszor benéztem az Alfába és a Belvárosi Casinóba, de egyiküket se találtam. A korábbi asztaltársaságunk néhány értelmiségi tagja Imrével egy időben maradt el, a könyvkötőt és a két gyári munkást viszont továbbra is gyakran láttam sörözni, borozni, olyankor mindig odaültem hozzájuk. Később az ikrekkel mentem, és egy szombat este, amikor Boross Peti is eljött az Alfába, bemutattam őket egymásnak, jót beszélgettünk.

Azon a nyáron nem voltunk Judittal az Öblös-holtágnál. A fizetésünk ugyan emelkedett, de sokkal kisebb mértékben, mint ahogy az árak nőttek. Az egy számjegyű infláció ’88-ra tizenöt százalékra kúszott, a következő évre még tovább. Az anyagi helyzetünk gyorsan romlott, a pénzünkért egyre kevesebbet kaptunk, tényleg csak a legszükségesebbekre volt elég. Korábban a politikusoktól állandóan azt hallottuk, hogy össze kell húznunk a nadrágszíjat, és az a nadrágszíj akkorra már valóban laza lett, de nem azért, mert az előző években olyan keveset húztunk volna rajta, hanem mert elvékonyodott a hasunk. Az ezerszer hallott örökbecsű mondat ezzel a kis ferdítéssel tehát a szó szoros értelmében is igaznak bizonyult, legalábbis az esetemben. Judit már nem fogyott, nem volt miből, én viszont a katonaságnál felszedett, egyébként tényleg fölösleges kilókból jó néhányat leadtam. A saját bőrünkön éreztük azoknak az állításoknak a helyességét, amelyekről az asztaltársaságunk tagjai közt korábban annyi szó esett. Politikai reform nélkül tényleg lehetetlennek tűnt rendbe hozni a gazdaságot, de akkor már nem is voltak erre kísérletek, az események olyan gyorsan követték egymást, hogy jóval meghaladták a legmerészebbnek gondolt reformterveket is. Az állampárt hónapok alatt szinte minden befolyását elvesztette, kénytelen volt átengedni a terepet az ellenzéknek. Az év elején még munkásőröket avattak, őszre a SZDSZ plakátokkal ragasztotta tele az utcákat, és az úgynevezett négyigenes népszavazás megszüntette az egész intézményt. A másik fontos követelés, hogy a pártszervezetek vonuljanak ki a munkahelyekről, elméletben szintén nagyon szépen hangzott, de Juditéknál például úgy zajlott, hogy a korábban pártmunkássá és függetlenített KISZ-titkárrá avanzsált egyszerű nyomdászok a puha szőnyeggel borított irodákból ismét lekerültek a szedőtermekbe és a nyomdagépek mellé, csak hát nem kétkezi munkát végezni, hanem művezetőnek vagy üzemvezetőnek.

Nyaralás helyett június közepén együtt néztük Judittal az Orionon Nagy Imre és mártírtársai újratemetését, a Magyar Televízió a Hősök teréről egyenes közvetítést adott. Orbán Viktor éles hangú beszédben követelte a szabad választásokat és a szovjet csapatok kivonását, amelyre Gorbacsov reformjai és külpolitikája nyújtott is némi esélyt. Végre érdemes volt figyelni a médiára, többé-kevésbé hitelesnek tűnő tudósításokat és híreket adtak. Még azok is, akik addig nem politizáltak, tudták, vagy legalábbis érezték, hogy azokban a hónapokban történelem íródik. Átfogó, a társadalom szinte minden részét érintő átalakulások kezdődtek, a tévé és a rádió naponta számolt be jogszabály-módosításokról, új rendelkezésekről, alapvető változásokról. Az események nagyon gyorsan követték egymást. Augusztus 19-én az eredetileg kis létszámú rendezvénynek indult páneurópai pikniken három órára megnyílt a vasfüggöny. A hivatalos delegációk átléptetése helyett azonban az ideiglenes határátkelő kapuszárnyait áttörve több mint félezer keletnémet zúdult át Ausztriába. Az első szigorítások után szeptemberben a kormány hivatalosan is megnyitotta az ország nyugati határát. Közben már folytak a Nemzeti Kerekasztal-tárgyalások. Október elején az MSZMP utolsó kongresszusa megszüntette a pártot, döntöttek az MSZP megalapításáról, 23-án pedig, az ’56-os forradalom évfordulóján déli 12 órakor az ideiglenes köztársasági elnök óriási tömeg előtt a Parlament egyik teraszáról kikiáltotta a Harmadik Magyar Köztársaságot.

Nemcsak az ország, fél Kelet-Európa is mozgásban volt. November elején Gorbacsov látogatást tett az NDK-ban, néhány nappal később a németek vésőkkel és csákányokkal estek neki a berlini falnak, amelyről én éppen tíz évvel azelőttig, a Pink Floyd albumának megjelenéséig azt se tudtam, hogy létezik. A korábbi tüntetésekkel ellentétben most sem az NDK katonái, sem a szovjetek nem léptek közbe. Gorbacsov kijelentette, hogy az egyesülés a németek belügye, nem avatkozik be a folyamatokba.

Az előző évben Romániában Ceaułescu bejelentette, hogy 2000-ig végrehajtják az úgynevezett településszisztematizálási tervet. Hét-nyolcezer falut akart eltüntetni a föld színéről, s hogy egyértelmű legyen, komolyan gondolja, közben megkezdte a nagyobb magyar terepülések belvárosainak lerombolását is. Az intézkedések ellen nyár közepén több tízezren tiltakoztak Budapesten, ’56 óta ez volt az első szabad tömegdemonstráció, melyre mintegy válaszul a kondukátor bezáratta a kolozsvári magyar konzulátust. A korábbi években is jöttek át magyarok a zöldhatáron, de az év második felében már tömegesen menekültek. Augusztusban átszökött egy hetvenkét fős csoport, a határőrség a helyi moziba záratta őket, másnap megbilincselve adtak vissza közülük harminckettőt, akiket a román határőrök előbb megvertek, szabadon engedésük után pedig jelentkezniük kellett a Securitatén, többségüket egy év kényszermunkára ítélték. Sokan legálisan, turistaútlevéllel, de mindenüket otthagyva a határátkelőkön jöttek át. A következő év végére már tízezernél több menekült élt Magyarországon, elsősorban a keleti és a délkeleti határ menti városokban, így Vánkosdon is. A menekülttáborokba érkezőkön kívül voltak olyanok, akik ideiglenesen rokonaikhoz vagy ismerőseikhez költöztek, néhányan ismeretlen családokhoz kopogtak be. Nálunk egy Barna nevű húszéves fiú aludt három éjszakát. Amikor továbbindult, nekiadtam a szövetnadrágomat plusz egy váltás ruhát, Judit konzerveket csomagolt melléjük. Boross Peti több hétre fogadott be egy nagyszalontai férfit a két fiával. A feleségét és a lányát hátrahagyta, együtt nem jöhettek volna.

Alighogy lecsendesedett a vánkosdi menekültáradat, év vége felé, decemberben, néhány hét leforgása alatt megdőlt a román diktátor hatalma. Száz kilométerre tőlünk, Temesváron a helyi református lelkész, Tőkés László és családja kilakoltatása elleni tiltakozással kezdődött, pár nap múlva már tüntetésekről és halottakról szóltak a tudósítások. A katonai egységekkel kiegészült rendfenntartó erők tüzet nyitottak a felkelőkre, de két héttel később, karácsonykor a Ceaułescu házaspár is halott volt. Judittal a magyar és a román adást felváltva néztük, utóbbiból egy szót sem értettünk, a képekből viszont egyértelműnek tűnt, mi történik. Eckler Imréék a temesvári felkelés idején szimpátiatüntetéseket szerveztek a vánkosdi nagytemplom elé, kétszer én is kimentem, a második alkalommal ő beszélt. A helyi MDF szervezésében akkor már hetek óta segélycsomagokat hordtak Erdélybe és a környező határ menti településekre, december közepétől pedig vért és gyógyszert is szállítottak a temesvári kórházaknak. Karácsony előtt futottam vele össze újra a templom előtt, azt mondta, ennyi román embert még soha nem látott magyaroknak örülni.

A Ceaułescu házaspár kivégzéséről készült felvételeket már Zita néni citkói házában néztük. Edit és Andor Feri bútoripari beutalóval a Tátrában síelt, csak január elején jöttek vissza, hármasban ültünk a lemezlovas színes tévéje elé. Bár végigkövettük a korábbi eseményeket is, a diktátor bukaresti tömeggyűlésétől kezdve egészen a helikopteres menekülésig, a kivégzés ténye váratlanul ért, ugyanúgy megdöbbentett minket a két öreg tetemének látványa, mint korábban a forradalmároké. Eredetileg fotózásra készültem, hazavittem a Szmenát, szenteste nagy fenyőfát állítottunk, s míg Judit bejglit sütött, Zita néni segített a díszítésben, de hogy másnap ilyen fordulatot vettek az események, minden más elmaradt, csak ültünk a kanapén szótlanul, és bámultuk a tévét.

Öreganyámhoz előző este vittük le az ajándékokat, mákos gubával kínált, gyerekkoromban is mindig ezt csinált ilyenkor. Karácsony másnapján még egyszer meglátogattuk, éppen kenyeret sütött a kemencében, az illata betöltötte az egész szobát. Judit fél délelőtt a dagasztásról és a kelesztésről faggatta, aztán együtt főztek, és ebéd után, amikor elbúcsúztunk tőle, egy hatalmas üres kalácsot meg egy kisebb cipót csomagolt, hogy Vánkosdon is legyen mit ennünk. Hiába bizonygattuk neki, hogy ételre még telik, azt mondta, nehéz idők jönnek, meglátjuk. Néhány héttel később füstölt kolbászt és két nagy oldalszalonnát vett magának a piacon, tavasszal kevés krumplit és hagymát ültetett a kiskertbe, éppen csak annyit, hogy ha a gyógyszerek és a növekvő rezsiköltségek miatt nem jutna másra, étel akkor is legyen az asztalán. A töltött káposztát nagyon szerette, de az epéje miatt ritkán ehetett. Nem sokkal az országgyűlési választások második fordulója előtt, 1990 áprilisában egy nagy lábassal csinált magának, napokig ette, és bár később azt mondta, érezte, hogy baj lesz, a maradékot sajnálta otthagyni. Az epéje végül annyira begyulladt, hogy mentő vitte be a vánkosdi kórházba. Én csak napokkal később értesültem róla, megírta levelezőlapon a Rákóczi utcai címemre, hogy melyik osztályon fekszik, és hogy feltétlenül menjek be hozzá, mert valami nagyon fontosat akar közölni.

A város még tele volt választási plakátokkal. „Tovariscsi konyec” „Tavaszi nagytakarítást!” „Van, aki szabadon szereti”. A nyílt tereken az esőtől felhólyagosodtak, itt-ott összefolyt rajtuk a festék, de az ereszek alatti falakon érintetlenül sorjáztak egymás mellett. Néhány héttel korábban, március 15-én a két legnagyobb ellenzéki párt, az MDF és az SZDSZ már külön emlékezett, Judittal mindkét helyszínen jártunk, a szónokok ünnepi beszéd helyett azonban választási kortesbeszédeket tartottak. Imrét csak a rendezők között láttam újra, az MDF országgyűlési jelöltje sem ő lett, hanem az az idősebb orvos, akit az asztaltársaságunkból ismertem, és akit karácsony előtt a nagytemplomnál hallottam beszélni.

Fogalmam se volt, mi lehet az a nagyon fontos, amit öreganyám közölni akar, de mire a kórház elé értem, a végrendelettől kezdve minden lehetséges variációt végigpörgettem magamban. Még az is eszembe jutott, hogy anyám nem öregapám vér szerinti lánya volt, és öreganyám, hogy könnyítsen végre a lelkén, annyi év titkolózás után most nekem akarja bevallani. Ahogy eltűnődtem mindazon, amit öregapám 1944 szeptemberéről mondott, már nagyon is jól értettem, miért kellett annak idején öreganyámat álruhába öltöztetnie. Számolgattam magamban a hónapokat, és egyre biztosabb voltam benne, hogy az egybeesés nem lehet véletlen. Anyám ’45 júniusában született, és igencsak furcsa, hogy a nagyszüleim az oroszok bejövetele előtt évekig próbálkoztak, mégis csak a legnagyobb zűrzavarban sikerült a gyereknemzés, éppen akkor, amikor az orosz tisztek nálunk laktak. Egyszerre azt is érteni véltem, hogy apám miért járt Kijevben, egyáltalán, miért járt a Szovjetunióban. Biztosra vettem, hogy nem holmi ingekért vállalt ekkora utat, hanem hogy felkutassa anyám igazi apját. Erről pedig megint eszembe jutott, mit mondott Velkovics Anna a kaszinó mosdójában, és már a saját apám személyében is elbizonytalanodtam. Aztán úgy okoskodtam, hogy ha Mozik János nem az igazi apám, anyám miatt biztosan nem ment volna a Szovjetunióba. Az is lehet tehát, hogy csak én variálom túl a dolgokat. De ettől a gondolattól sem tudtam megnyugodni, és mire megtaláltam a kórtermet, már fel voltam készülve a legrosszabbra.

Alighogy beléptem, öreganyám rám mosolygott, és közölte, csak azért hívott, mert rám akarja íratni a házat. Most, hogy itt vagyunk mindketten Vánkosdon, néhány nap múlva, amikor kiengedik, el tudnánk intézni a papírmunkát, egyszer úgyis enyém lenne a ház, ha majd arra kerül a sor, ne kelljen az örökösödéssel bajlódnom. Amúgy jól érzi magát, semmi komoly, kivették az epehólyagját, és nemsokára újra otthon lesz.

Az ágya mellé húztam egy széket, és leültem.

Mosolygott továbbra is, én meg visszamosolyogtam rá, aztán bólintottam. Köszönöm, mondtam. Ám ez a ’44-es ügy csak nem hagyott nyugodni, tisztázni szerettem volna vele, mi is történt.

– Mama, mondja meg nekem őszintén: öregapám a valódi öregapám? Már úgy értem, hogy vér szerinti?

– Persze – nézett rám, aztán amikor megértette, mire is gondolok tulajdonképpen, elnevette magát.

Életemben nem örültem még ennyire a jókedvének.

A házat átírattuk, öreganyám teljesen felépült, legalábbis látszólag, mert a műtét utáni hetekben sokat panaszkodott az emésztésére.

– Nem mi győztünk, hanem a magyar nemzet – mondta Antall József, a győztes MDF elnöke az áprilisi nemzetközi sajtótájékoztatón. Addigra Romániában megint megromlott a magyarok helyzete, néhány héttel előtte Marosvásárhelyen már verték a nemzetiségi jogokat követelő tüntetőket, és újraindult a menekültáradat Vánkosdra is. Jugoszláviában választásokat tartottak, a keleti tömb felbomlása és az európai integráció megszüntette a délszláv népek külső fenyegetettségét, nem volt hát többé értelme a közös államnak. Bő egy év múlva Szlovénia és Horvátország kinyilvánította függetlenségét, mire a szövetségi kormány szerbekből álló hadserege megtámadta Szlovéniát, és bár a harcok akkor csak viszonylag rövid ideig tartottak, ezzel gyakorlatilag kezdetét is vette a délszláv háború.

Öreganyám jó két hónappal kórházba kerülése után újra beteg lett. Azon a hétvégén, amikor érte jött a mentő, épp otthon voltam. Szombat délután lett rosszul, én vasárnap utaztam vissza Vánkosdra, három szál hófehér labdarózsát vittem neki a kertünkből, de látogatási tilalom volt, így a csokrot végül Judit kapta meg. A kórházba csak két nappal később mehettem be, és amikor végre az ágya mellé ültem, a nyomát se láttam rajta annak a jókedvnek, amit az előző alkalomkor. Kék. Csak ez maradt meg bennem abból a látogatásból, mert öreganyámnak mindene kék volt, nemcsak a szeme, de az injekciós tűkkel és kanülökkel teleszurkált karja és a takaró alól kilógó két visszeres lába is.

Augusztus elején engedték ki, mentővel jöttünk haza Citkóra. Alighogy kihajtottunk a kórház udvaráról, elárulta, bent Szűz Máriához imádkozott, mert Magyarország Szűz Mária országa, amikor kislány volt, az anyjával sokat beszéltek erről. Aztán arról mesélt, hogy az országnak ez a része, ahol mi élünk, az Alföld, Isten háta. Nézzek csak ki az ablakon, ez a hatalmas, sík föld tényleg olyan, mintha Isten háta lenne. És ha Isten háta ilyen szép, vajon milyen gyönyörű lehet Isten arca?

Addig sose hallottam öreganyámat ilyen elérzékenyülten beszélni. Arra gondoltam, eljött az ő ideje is, nemsokára itt fog hagyni, aztán azzal nyugtattam magam, hogy biztosan csak a gyógyszerek beszélnek belőle. Annyi méreg, amenynyit neki szednie kellett, még egy egészséges embert is kikészítene.

Félútnál már mosolygott, alig várta, hogy hazaérjünk, és amikor benyitottunk a szobájába, elégedetten tekintett körbe a birodalmán. Fogott egy poharat, kiment a kerti csaphoz, ivott. Aztán sárcipőt húzott, és leült a virágok közé gazolni.

Ez a kép maradt meg bennem róla legtovább, akkor láttam utoljára a kertben. Amikor elköszöntem tőle, hogy elinduljak a vánkosdi buszhoz, még mindig ott ült, úgy szedte a gyomot, olyan egyenes tartással, mint aki legalább annyira büszke a virágaira, a kertjére, akár a hazájára. Mert nem akármilyen haza ez, nem akármilyen föld: ez Isten háta.

Mielőtt kimentem a buszmegállóhoz, beszéltem Puskárékkal. Nagyon készségesek voltak, megígérték, hogy sűrűbben néznek rá, gondját viselik, és amiben kell, segítenek. Annak ellenére, hogy közel jártunk az iskolakezdéshez, és tudtam, a papírboltban nemsokára megkezdődik a bevásárlási láz, megfogadtam, minden hétvégén hazajövök hozzá.

Másfél hónappal később, szeptember közepére, mire először került komolyabban is szóba, hogy visszaadják a ’47 után elvett földeket, megint nagyon beteg lett. Ágyban feküdt, ahogy hazaértem, leültem mellé. Beszélgettünk, és amikor megemlítettem, hogy a kormány elfogadta a földkárpótlásról szóló törvénytervezetet, felült, behajolt az ágy alá, és mintha csak előző nap tette volna oda, kihúzott egy jó negyven éve porosodó, pókhálós fadobozt. Az ölébe vette, kopott dossziét emelt ki belőle, széthajtogatta, aztán az összes megsárgult papirost a kezembe nyomta.

– Ha nincs földed, senki vagy – közölte.

A nyomtatványok tintával írt sorait alig lehetett látni, de a lényegét azért sikerült kibetűznöm. Néztem az iratokat, és nem akartam hinni a szememnek. A téeszesítést igazoló papírok voltak. Akkor értettem meg, hogy annak idején mennyire ragaszkodhattak ahhoz a tíz hold földhöz, amit Ürmös Lajos készséges közreműködésével végül mégiscsak a közösbe kellett adniuk.

– Kár, hogy épp most kapom vissza, amikor már nincs, aki megművelje – nézett a szemembe.

Fürkésztem az arcát, de nem láttam szomorúnak, inkább elégedettnek tűnt. Mintha tudna valamit, amit én még nem.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.