Archívum → Képzőművészet

Visszatérő motívum

Szabó Zoltán Judóka kiállításáról
Vécsi Nagy Zoltán
2010. szeptember

Ahogy a színészeknek ilyen vagy olyan szerepeik, úgy nekünk, kiállításokat megnyitó művészettörténészeknek is vannak többé vagy kevésbé testhezálló felkéréseink, ezek között ritkán olyanok is, amelyeket – a színészek szavajárását kölcsönözve – szerepálmoknak mondhatunk. Számomra Szabó Zoltán Judókának kiállítást nyitni Marosvásárhelyen, a Kultúrpalotában, sokáig inkább a lehetetlennel határos, tényleg talán csak egy álomban megtörténhető szereplehetőség volt.

Most mégis bajban vagyok a megnyitóval.

Hiszen olyan mérhetetlen asszociációs mezőt generál ez a mostani impozáns kiállítási anyag, és annyi olyan alkotást vonultat fel, amelyet nemcsak én nem láthattam korábban, de a közönségből is csak néhányan, a szerencsésebbek. Ráadásul annyira az utolsó pillanatban állt össze a kiállítás anyaga, hogy most – szerepálom ide vagy oda – csupáncsak arra vállalkozhattam, hogy néhány támpontot vázoljak fel az életpályát illetően, néhány mondatot fogalmazzak meg művészetének milyenségéről és jelentőségéről. Szem előtt tartva azt a tényt, hogy egy kiállításmegnyitóban lehetetlen pótolni azt a szellemi, szociokulturális űrt, amit a Szabó Zoltán életműve körüli diskurzus majdnem teljes hiánya okoz. Az ő művészetéről ugyanis többnyire hallgat a sajtó, nem is csoda, hiszen ő maga az, aki elhárít minden ilyen közeledést.

De az is hihetetlen, hogy az ötvenes éveinek végén járó Szabó Zoltán munkásságáról eddig sem egy katalógus, sem egy album, sem egy átfogó tanulmány, soha egy terjedelmesebb szakpublikáció nem készült. Mint ahogy, tudomásom szerint, eddig nem kapott egyetlen, a közönsége szemében valamit jelentő díjat, plecsnit, oklevelet sem.

Ami nem jelenti azt, hogy számos jelentős, a képzőművészetről gondolkodó ember ne nyilatkozott volna munkásságáról elismeréssel, és aminek eredményeképpen fontos, az életmű mellett kiálló szövegek ne keletkeztek volna, de ezek többnyire alkalmi vagy csupán lexikális célokat szolgáló mondatok voltak. Holott egy olyan életműről van szó, amely mind eredetiségét, mind kiforrott kortárs szellemét tekintve történetileg is a legkiválóbbak közé tartozik. Itt az ideje, hogy kimondjam: Szabó Zoltán jelentősége meghatározó, nemcsak erdélyi magyar kultúránk, hanem össznemzeti képzőművészetünk, sőt, az egyetemes kultúrába való ágyazottságunk tekintetében is.

Szabó Zoltán Judóka 1952-ben született Erdőszentgyörgyön, az Ikrek jegyében. A kolozsvári Képzőművészeti Főiskolán Abodi Nagy Béla és Miklóssy Gábor volt a mestere. Hogy milyen is lehetett a főiskolán, arról kiváló művészkollégája, korán elhunyt barátja, Ady József így tudósított 1991-ben: „őt akkor is, most is talán a legérdekesebb, legsúlyosabb egyéniségnek vélem… A főiskolán annak a periódusnak a legkomolyabb embere Szabó Zoltán Judóka volt. Rendkívül szokatlan dolgokat művelt a festészetben és a képzőművészkedésben. Nagyon hamar meghaladta az egyértelmű szürrealizmust és a metafizikus festészetet [ezeket az irányzatokat ekkorra a valamikori szocreál festő Miklóssy képviselte a mesterek közül] és a kettő kombinációjaként, erős egzisztencialista meghatározottsággal tűzdelt festészetet művelt.” [Erre az irányultságra az akkor a diákok körében népszerű Francis Bacon művészete, persze csak reprodukcióról, és a főiskolán tanító Tóth László némileg rokon szellemű példája is ösztönözte.] Még egy mondat Ady Józseftől az akkori Szabó Zoltánról: „volt egy olyan speciális szellemi fórja, sajátossága, ami már a főiskolán megnyilvánult”.

Judóka a főiskola után egyik alapító résztvevője volt az akkor már MAMŰ-ként emlegetett Marosvásárhelyi Műhely nevű laza művészcsoportnak, vagy ahogy ezt egypáran hívtuk, a párizsi folyóirat mintájára: a Magyar Műhelynek. A MAMŰ Stúdiószínház mindössze öt kiállítást rendezhetett, Judóka részt vett ezeken, mint ahogy azokon a kiállításokon és szabadtéri akciókon, happeningeken is, amelyek többnyire a MAMŰ köréhez tartozó művészek részvételével készültek egy kicsiny résnyire nyílt időben, akkor is szigorúan ellenőrzött, tehát illuzórikus szabadságkeretben. Ezek a művészeti megmozdulások jelentős eseményeivé váltak annak a hetvenes–nyolcvanas évek fordulója körül felizzó, majd radikálisan kioltott intenzív művészeti életnek, amely országszerte az úgynevezett Stúdió, azaz a 35-ös műhely körében bontakozott ki. A mindenképpen revelációként ható művészeti mozgalmak felső politikai körökből sugallt apolitikus irányát a művészek zöme, mintegy kompromisszumként, elfogadta, sőt, némelyik hittel propagálta. Bár ezeknek a művészetmegújító mozgalmaknak Szabó Zoltán aktív résztvevője, fontos figurája volt, de identitás- és igazságkereső művészete miatt egyre gyakrabban került szembe nemcsak a hivatalos kultúrpolitikával, hanem társainak nálánál óvatosabb művészetstratégiájával is.

Ennek kirívó jeleként a korszak egyik legjelentősebb, mert a legszabadabb programot megvalósító kiállításáról, a Baász Imre szervezte első sepsiszentgyörgyi Médiumról egyik munkáját kizsűrizték. Az akkori állapotok ismeretében persze ez nem csoda. Beküldött munkája vakmerő volt, egy guggolós budi: magát negatív sisak formájú nemesi címerdíszként kínáló, pottyantásra alkalmas lyukkal. Ahogy ez történni szokott, a műről tudomást szerzett művészbarátok szemében a totalitárius politikai helyzetre, valamint a súlyos fáziseltolódásban leledző művészeti kánonra nyelvet öltő, a Marcell Duchamp-i gesztus sajátos parafrázisaként megszületett ready-made elemeket kombináló alkotás a korszak egyik kulcsfontosságú műtárgyává vált.

1983-ban a MAMŰ felszámolta magát. Tagjainak nagy része emigrált. Judóka az ezt következő években készítette egyik legjelentősebb sorozatát, a Visszatérő motívum címűt. Folytatásaként annak a nyolcvanas évek legelején dédelgetett, konceptuális gondolatként közvetített nagyszabású environment-tervnek, amelyet a művész land-art jellegű szabadtéri installációként képzelt megépíteni. A Kárpátok karéját, könyvekből. Erődszerű menedékül. Az azóta már számos művében kulcsmotívumként használt, a kenyérrel, az aggyal egylényegűvé vált, anyai öllel is asszociálható befogadó, szükség esetén elbocsátó vagy éppen megszülő lényegi formát, a honi keretet, Transsylvaniát. A sorozat két sikeresen átcsempészett darabja az 1989-ben, a romániai forradalom előestéjén megnyílt, a marosvásárhelyi művészeket felvonultató demonstratív jellegű szentendrei MAMŰ-kiállításnak volt meghatározó műalkotása.

Életrajzi érdekesség, hogy ennek a kiállításnak a katalógusa Szabó Zoltánt akkor úgy említi, mint aki maga is áttelepülőben van Magyarországra. Végül maradt. Baráti, szakmai kapcsolata az immár Budaörsön újraalakult, majd Budapestre költöző MAMŰ Társasággal fennmaradt, lényeges pontokon gyümölcsöző munkakapcsolatban mutatkozott meg. Judóka például részt vett annak egyik legfontosabb kiállításán, 1991-ben, a szentendrei Vajda Lajos Stúdióval közösen megvalósított Unikornis címűn. Legutóbb pedig a tavalyi, a festészethez való visszatérés programját hirdető Tájmisztika című képzőművészeti alkotótáborban. A rendszerváltozás előbb eufóriás, majd csalódásokkal és illúzióvesztésekkel teljes időszakaszában aktív szereplője volt minden érdemi, helyi, marosvásárhelyi és erdélyi kortárs képzőművészeti megmozdulásnak. Akkor bontakozhatott ki a maga teljes erejében művészete. A kilencvenes években készítette az itt is kiállított legfontosabb installációinak legtöbbjét, valamint performanszait. Meghatározó résztvevőjévé vált a Szent Anna-tavi, egyre rangosabbá növekvő ANNA-Art nemzetközi performanszfesztiválnak, úgy is, mint az ETNA-csoport tagja. A műfaji változatosság széles skáláján mozgó, hosszabb életűnek szánt műalkotások, mint a festmények, grafikák, installációszerű tárgykombinációk, assemblage-ok, de efemer alkotásai is, mint az egy alkalomra épített, többnyire performansz keretében kialakított vagy performanszok keretéül szolgáló installációk, valamint maguk a performanszok is, magukon viselik az identitás racionális (földrajzi, történelmi, kulturális) és irracionális (transzcendens, misztikus) rétegeit kutató elmélyült vizsgálódások és lelki gyakorlatokban végzett önfeltárási kísérletek karakteres nyomait. Szabó Zoltán műveiben újraélednek, feltámadnak letűntnek tartott évezredes értékek, elnyerik régi-új értelmüket az archaikus jelek, jelrendszerek, aktuális érzelmi, szellemi energiát sugárzó töltetre tesznek szert elfelejtett anyagtársítási eljárások, tudatosan alkalmazott színkombinációk, mágikus formák, mozdulatok, gesztusok. A művész történelmi, kulturális, de fizikai és lelki dimenziókat is átlépni képes alkotói ereje asszociációs módszereinek kétirányú, a formát egyszerre bontó és építő, a tartalmat kiürítő és betöltő módszerének köszönhető. Sajátosságai a logikai gondolatsorok és a következtetések csikicsuki voltában keresendők. Alkotásaiban a vizuális paradoxonokkal erősített egyediségen túl, az anyagválasztás és a formálás kulturális toposzokkal való rokoníthatóságán keresztül, a személyes lelki kötődések is megmutatkoznak. A természettudományos és bölcseleti tartalmak az anyaghasználat spontán gesztusokban kifejeződő expresszivitásával párosulnak. A Kortárs Magyar Művészeti Lexikon Novotny Tihamér által írt szócikke szerint: „témáinak világát a magyarság kultúrtörténeti jelképeinek, mitológiai, szellemföldrajzi és néprajzi hagyományainak, régészeti és topográfiai nevezetességeinek, valamint a kisebbségi lét egzisztenciális feszültségeinek és az egyetemes kultúra példatárában is fellelhető hasonló jelenségek egymásra vonatkoztatásából, illetve ütköztetéséből alkotja meg”. Ágoston Vilmos szerint viszont Szabó Zoltán Judóka talán az egyetlen, aki annyira következetesen védi önmagát, hogy megfosztja a múló idő dimenziójától a vizuális- intellektuális problémát. Évezredek titkát szeretné belesűríteni a mozdulatlanságra kényszerítő mozgásba, a geometriának ellenszegülő antropomorf és az eltárgyiasult emberitől szabadulni akaró, mítoszkereső, ellentmondásos formavilág intellektuális talányokat sejtető alakiságába. A kiállítás egyik, az életmű korai szakaszában keletkezett darabján saját kezű feljegyzésként ez olvasható: „Erőterek – Hullámok. Egy (halasztott visszatérő) motívum alakulásának követése a plasztikai megvalósulás [itt szavak áthúzva] —— (arra vonatkozó elképzelés), hogyan lehetséges a forma? A folyamat tendenciák követése kezdetleges eszközökkel, egyszerű anyagokkal, megfeleltetések. Ez a rajz azt példázza, hogy hogy jelenhet meg a tudatban a kiindulópont. Megjelenik egy természeti forma, és ezt nem volt szükséges alakítani, mert automatikusan foglal helyet az adott összefüggésben.” Jobb híján pedig legyen ez a saját maga eszenciájára visszakérdező, töredékes elmélkedési vázlat e kiállítás útmutatója, stalkere.

Irodalomjegyzék

Chikán Bálint: A tisztulás vágya – Beszélgetés Ady Józseffel. Marosvásárhely, Mentor, 1996.

Ágoston Vilmos: Amikor Csupatűz Rafael lement a pincébe. Elhangzott Szentendrén, a Művészet Malomban, a MAMŰ Társaság jubileumán, 2001. augusztus 19-én.

(Kultúrpalota, Marosvásárhely, 2010. január 23.)

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.