Archívum → Kritika

Kincses Erdély

Academica Transsylvanica – Beszélgetések erdélyi tudósokkal
Hegedűs Imre János
2010. szeptember

Az erdélyi tudományosság kapujában – kikerülhetetlenül! – Apáczai Csere János áll, az ő híres Encyclopaediája olyan modell, amelyhez minden utódja valamilyen módon igazodik, viszonyul; nem a gondolat és a gondolkodás eredetiségében, hisz ő Senecától Descartes-ig számtalan elődjét és kortársát idézi, azok munkáit feldolgozza, ismeretanyagát rendszerezi (ő veti papírra például először, latin helyett nemzeti nyelven, magyarul, Kopernikusz heliocentrikus elméletét!), hanem a tudás szabadító erejébe vetett fanatikus hitben, nem ok nélkül idézik olyan gyakran az enciklopédista következő szavait a bevezető részből: „Ezért, mellőzve mindenütt az álokoskodásokat és felesleges vitákat… az igazság szabadságának zászlaja alatt honfitársaim elé tártam mindazokat a szükséges dolgokat, amelyek hasznosak, és amelyeket ismerni szükséges…”

Csak forradalmár költőkről tudtuk, hogy képesek feláldozni a szabadságért az életet, de Erdélyben, úgy látszik (az Academica Transsylvanica nagyszerű gyűjtemény azt igazolja), a tudós is barikádon áll, kezében „az igazság szabadságának zászlaja”, s erre a harci alapállásra azért van szükség, mert a tiszta ész alkotta gondolatnak legalább annyi ellensége volt, van és lesz, mint a szabadságeszménynek.

A csíkszeredai Hargita Kiadóhivatal azokat az interjúkat adta ki csaknem kilencszáz oldalas kötetben, amelyek a Székelyföld irodalmi és kulturális folyóiratban 1997 októbere és 2006 novembere között jelentek meg. Ez a kilencévnyi periódus is fontos, de sokkal lényegesebb a legidősebb és a legfiatalabb tudós születése közti időszak, mert az maga a XX. század. Veress István kertész-agrártudós a korelnök, ő 1909-ben született, de csak néhány hónap választja el dr. Dóczy Pál-István belgyógyásztól és László Gyula történésztől, a két utóbbi 1910-es, mindhárman gyermekfejjel élték meg a Monarchia békéjét és az első világháborút, férfikoruk legszebb szakaszában az ordas másodikat, amire a borzalmas ráadás, a kommunizmus következett. A legfiatalabb interjúalany, Barabási Albert-László viszont 1967-ben látta meg a napvilágot Csíkkarcfalván, jelenleg Bostonban él, a Harvard Egyetem professzora, a fraktálelméletet, valamint a véletlen-, illetve a skálafüggetlen hálót tanulmányozza. Micsoda különbség!

Igencsak csendes, békés szakma a kertészet, a növénynemesítés, az Arany János nosztalgiáját idéző ültetés-oltás, mégis éppen Veress István vallomásában hangzik el az a szomorú igazság, hogy katonacsizmák dübörgése volt az egész élete, és: „Most ugyanúgy dübörögnek a politikai szónoklatok, mint akkor a csizmák.”

Dóczy azt állítja, nemcsak a saját élete, hanem családja több évszázados történetének számos mozzanata kultúrtörténeti kuriózum, a família naplót vezetett a XVIII. században, egyik őse a Kájoni-féle Énekeskönyv összeállításában jeleskedett, de a történelem nem kímélte a tudósokat sem, hol katonabakanccsal, hol besúgók sáskahadával, hol diszkriminációval taposott, könyökölt bele az életébe; az a különös mondat is megütötte gyermekkorában a fülét, hogy „a román nép nem államalkotó nép…”, mindennek ellenére a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem egyik leghíresebb professzora lett, nemzetközi hírnevet szerzett a trombózis, a leukémia gyógyításával.

László Gyulát eretnekként exkommunikálta a román történetírás, de a magyarhoni kollegák sem lobogtattak neki fehér zászlót, amikor felállította a kettős honfoglalás elméletét, nem is beszélve a finnugristákról, akiknek szekerét – legalábbis a finnugor őshaza helyét illetően – többek között pollenelméletével borította fel.

Ez lenne hát az egyik megközelítési mód, látószög: erdélyi tudósok és a XX. század. Tudomány és történelem. A világ minden táján szembesítik ezt a két világot, csakhogy Erdélyben, 1918-cal kezdődően, akárcsak hajdan Apáczai, „az igazság szabadságának” áldozata, gyakran vértanúja majdnem mindenik kutató, lett légyen az szociológus, irodalomtörténész, vegyészmérnök, néprajzkutató vagy geológus.

Kezdjük a kötet legelején. Tánczos Vilmos (ő maga is jeles néprajztudós) beszélget Imre István történésszel, a „rendtartó székely falu” szakemberével – Venczel Józsefről. Megható, szívszorongató lélektani helyzet! Imre szót sem szól saját gazdag életművéről, hanem egykori tudóstársát, Venczel Józsefet méltatja, dicséri, aki koholt vádak alapján tizenhárom évet töltött Románia különböző börtöneiben, egy ideig cellatársa volt Márton Áron püspöknek, s amikor 1972 márciusában meghalt, egykori börtöntársa a következő szavakkal búcsúztatta: „A Házsongárdi temetőben ennyi börtöntöltelék egy csukorékban még sohasem volt.” Holta után, a túlvilágról, az önzetlen jó barát, Imre István tolmácsolásával lett tehát „interjúalany” 1997-ben Venczel József, az erdélyi magyarság egyik legtehetségesebb írástudója, a liberalizmus és a hivatásrendiség egybeolvasztásával kísérletező elme.

Európában sokan foglalkoztak az állammal, mindenki félt az államhatalom erejének túlzott megnövekedésétől, különösképp a diktatúrák létrejöttétől, a német Otthmar Spann írt erről alapvető munkát Az igazi állam – Der wahre Staat címmel (a kötetben, sajnos, hibásan a „Die” névelő áll!), az osztrák Dollfuss tanult tőle, akit aztán a nácik gyilkoltak meg, s a kalandos életű olasz költő, d’Annunzio foglalta el 1919-ben Fiumét, s hozta létre az első korporatív államot, szóval olyan makacs, régi illúzió ez, amely Platón óta kísérti az emberiséget: megalkotni egy olyan önigazgató társadalmat, amelyik nem ismeri az erőszakot, az elnyomást.

De hogyan?

Már Ortega y Gasset féltette az emberiséget a csak élni és fogyasztani akaró kispolgártól, a minden felelősséget önmagáról elhárító tucatembertől (ezt a gondolatot Fábián Ernő filozófus is említi a vele készített interjúban), létfontosságúnak tartotta a másokért élő értelmiségi elit kiválasztódását. (Domokos Pál Péter ezt így fogalmazta meg: az „én” helyébe a „te” lépjen!) Venczel József is olyan emberközösségről írt tanulmányokat, és tartott előadásokat szabadegyetemén, amelyben nincs élősködő, fogyasztó réteg, nincs más, csak a felelős értelmiségi és a dolgozók osztálya – ez utóbbi önszervező, önigazgató kisközösségekbe tömörülne, mint a középkorban a céhek, így megszűnne az osztályharc, és leépülne az állam. Bizonyára a hajdan volt, a katonai demokráciára alapozó, határvédő székely társadalom lehetett modellértékű számára. Ez természetesen illúzió maradt, sőt abszurd képtelenség az új, nyers, hataloméhes Romániában, következménye csak a sok év börtönbüntetés lett. Sajnos, az írástudók vakmerő álmai helyett Európára rázúdult a német, az olasz fasizmus, és megkezdődött a vörös és barna veszedelem párharca, amely felgyújtotta a világot, és hatalomra juttatta a hamis jelszavak mögé bújt, a szegények, az elnyomottak igazát és jogát hazudó pártdiktatúrát.

Tehát már az Academica Transsylvanica-kötet első lapjain a térség, de talán a kontinens egyik legcsúnyább fekélye fakad föl előttünk, az, amelyik a két háború között, de leginkább a román bolsevizmus első két-három évtizedében pusztította, sorvasztotta, zsugorította az erdélyi magyar tudományos életet. Szabadságharcosok a világ minden táján szembekerülnek a hatalommal, ez szinte természetes, de Erdélyben azokat hurcolták meg, verték nyomorékká, börtönözték be, jobb esetben hallgattatták el, akik cserépedényeket, lábszárcsontokat ástak ki, új állatfajtákat fedeztek fel, tankönyveket írtak, relatív szolmizációért lelkesedtek; itt kergették öngyilkosságba a költő-nyelvészprofesszor Szabédi Lászlót, a statisztikus Csendes Kálmánt, a földrajztudós Nagy Lajost, a kiváló karmester Nagy Istvánt, Kodály legjobb erdélyi tanítványát (a kórusmozgalom és a relatív szolmizáció nagymestere a kolozsvári zenelíceumban vágta fel az ereit, alig tudták megmenteni az életét!), egyszóval nem(csak) a gondolat volt lázító e tájon, hanem a hangyaszorgalommal összegyűjtött tárgyi vagy nyelvi anyag, a pozitivista módszerekkel rendszerezett ismeret, sőt, a bolsevizmust szovjet segédlettel meghonosító magyar kommunista korifeusok tüsténkedése is bűnnek számított, némelyeket közülük is leültettek (Kurkó Gyárfás, Balogh Edgár), méghozzá a „baloldali elhajlás” (!) vádjával.

Mindez azért következhetett be, mert Trianon után, de különösen a második világháborút követően olyan abszurd helyzet alakult ki a Magyarországtól elszakított területeken, amit nemcsak a politikusoknak, hanem a különböző tudományágak szakembereinek is magyarázniuk kellett valamilyen módon, s mivel a tények ellenük szóltak, hamis hipotéziseket állítottak fel, azokat ál- vagy téves levezetésekkel bizonyították, nem riadva vissza a legképtelenebb ferdítésektől sem.

Természetesen a történelemtudomány volt a fő hadszíntér, ez volt a csatamező, amelyen folyt és folyik a dőre küzdelem az elsőbbségért, vagyis hogy ki előzött meg kit, kik voltak Erdélyben az őshonosok, és kik a betolakodók, kik a jogos tulajdonosai ennek a földnek, s kik a bitorlók.

Fájdalmas és jogellenes már a kérdésfelvetés is, de a métely olyan mértékben fertőzte meg még a román átlagpolgár tudatát is, hogy az ideológiai-politikai doktrínává avanzsált elmélet, elhíresült nevén a „dáko-román kontinuitás” rögeszméje lehetetlenné tette a tisztességes párbeszédet.

Alighanem a kérdéskör tisztázatlansága miatt, illetve a tisztázás szándékával szerepel a kötetben nyolc történész, őket a folklorista néprajzkutatók követik hat képviselővel, és hatan szólalnak meg az orvostudomány nevében – ez a kis statisztika jelzi azt a sziszifuszi küzdelmet, amit a humán tudományok magyar szakértői vívtak, vívnak a gondolatok tisztaságáért és az igazságért Romániában.

És itt elkerülhetetlen legalább egy kirívó példának az említése és szó szerinti idézése, amiről mit sem tud a világ, s ha nyilvánosságra kerül is egy-egy otromba hazugság, anekdotának, blöffnek tartják. Ferenczi István régésszel Oláh-Gál Elvira beszélget, neki mondja a kiváló szaktudós a következőket: „Valamikor az ’50-es években foglalkoztam azzal a kérdéssel, hogy bizonyos újabb kőkori erdélyi régészeti műveltségekre hatott a magyarországi Bükki és Tiszai műveltség. Macrea kolléga megdöbbentő, történetietlen korlátoltsággal azt mondta, hogy olyan nem állítható, mert ott volt az országhatár. Holott tudott dolog, hogy akkor nem voltak országhatárok. Hát ennyire beszűkült volt a gondolkodás.”

Ez már nem a tudomány és a történelem szembesítése. Ez az emberi butaság történetébe sorolandó adat. Akárcsak a következő:

A román történészek pápája, Constantin Daicoviciu – meséli tovább Ferenczi – egész életét és munkásságát a kontinuitáselmélet bizonyítására áldozta, majd aztán 1973-ban, „halála előtt egy hónappal összehívta a Történeti Intézetnek, a két tanszéknek és a Történeti Múzeumnak az egész tudományos személyzetét, és elmondotta azt, hogy korábbi véleményével szemben vissza kell vonnia bizonyos állításokat. Először is, hogy a Nestor-féle orosz Őskrónikában található volochok nem oláhokat jelentenek, hanem frankokat. […] Másodszor, hogy az Anonymus említette »ac pastores Romanorum« (rómaiak pásztorai) kifejezés nem az oláhokat, hanem a szintén a Dunántúlt birtokló frank fennhatóság alatti népeket jelentette. Harmadszor pedig azt, hogy amit a havaselvi és moldvai régészek ősromán műveltségnek neveztek, annak a régi elemei Bulgáriában vannak…”

Megkésett mea culpa. Túl későn, egy befejezett, de tudományosan elfuserált életmű lezárulása pillanatában hangzik el a bűnbánó vallomás. Ekkor már a tehetséges román történészek berkeiben sem hitt senki senkinek, teljes volt a bizonytalanság vagy a bűnös hallgatás.

A mai olvasó számára talány (különösen annak, aki járatlan az erdélyi tudományos életben), hogy miképpen lehetett magyar szakembereknek ezekkel a kollégákkal évtizedekig együtt dolgozni. Micsoda agyafúrtsággal, fifikával, turpissággal sikerült kivédeni ennek az ellenséges gárdának az ütéseit, és kiizzadni részletigazságokat, igazságmorzsákat, kiváltképp, hogy az államhatalom, a rendőrség és a titkosrendőrség a történelemhamisítók oldalán állt!

Példát ez esetben is csak egyetlenegyet lehet kiemelni a hatalmas adattengerből. A Ferenczi testvérek, István és Géza – mindketten híres régészdinasztia tagjai – azzal a csalafintasággal kértek és kaptak pénzt az Árpád-házi királyok idejében kiépült észak-erdélyi és székelyföldi várak és töltésvonalak kutatására, hogy ők tulajdonképpen a római határvonalat, a limest ássák ki, így került felszínre például egy csodálatos, mészhabarccsal készült várlánc: Rapsonné-, Firtos-, Tartód-, Budvár-, Kustaly-, Réka-, Mihály-vára, mely fogalmak eddig csak a lírában és a mondavilágban szerepeltek, de most már újra kell írni e tények alapján a középkori magyar királyság történetének egy-két fejezetét. Aztán, az Academica Transsylvanica vaskos kötetét jegyzetelve (másképpen nem lehet olvasni!), rájön a kutakodó, hogy kitágul a tér, pontosabban: kitágul a fogalom, Erdély, Transsylvania, Siebenbürgen a tudomány világában nemcsak azt a 102 724 négyzetkilométernyi területet jelenti, amit Trianonban Romániához csatoltak, hanem például a Duna-deltát is. (Érdekes: a fentebb, Venczel József kapcsán tárgyalt eszményi társadalom és az Otthon állam színterét éppen ide, a Duna torkolatvidékére helyezi a mi kedves, romantikus álmodozónk, Jókai Mór A jövő század regényében, melyből aztán ötletet, ihletet és témát merített kortárs költőnk, Szőcs Géza!)

Kiss J. Botond biológus Magyardécsében született ugyan, Kolozsváron végezte az egyetemet, de örökre elbűvölte a Delta, annak az élővilágát tanulmányozza, s olyan – kuriózumnak is beillő – felfedezések kötődnek a nevéhez, mint az Arges egyik mellékfolyójában élő halfajta, melynek rokonai csak Amerikában lelhetők fel, tehát azt a messzemenő földtörténeti következtetést lehet levonni ebből, hogy a két kontinens valaha természetes, organikus kapcsolatban állt egymással, s csak lassan távolodtak el. Mellékesen: Kiss J. Botond hat, eddig ismeretlen madárfajt fedezett föl!

Vagy erdélyi tudósnak lehet-e nevezni dr. Takács Zoltánt, aki Kolozsvár szülötte, de életének színtere Bukarest, munkahelye az ottani műépítészeti egyetem (ő tervezte csapatával például az Otopeni repülőteret)? Vagy a magyar irodalomtörténet tudósát, Molnár Szabolcsot, ő is Bukarestben él, itt, a magyar nyelvterületektől távol eső helyen lett a középkori irodalom, elsősorban a virágénekek és históriás énekek szakértője, Szenczi Molnár Albert szerelmese? Az énlakai születésű Toró Tibor Temesváron lett világhírű fizikus és nagy lokálpatrióta. Szép Sándor vegyészmérnök Iałiban telepedett le véglegesen, az ottani egyetem tanára, és sorolni lehetne a példákat.

Ismételten felmerül az olvasóban a kérdés: vajon hol húzhatók meg térben és időben Transsylvania határai? Felrajzolhatók-e egyáltalán az erdélyi tudományosság kontúrjai, ha Bostonban ugyanúgy erdélyinek vallja magát egy magyar tudós, mint a Duna-deltában?

Az időbeli behatárolás még izgalmasabb. Szinte minden kutató visszapillant egyrészt a saját családi őseire, másrészt az erdélyi tudományos gondolkodás múltjára, az eltelt két-három évszázadra. Gábos Zoltán elméleti fizikus egészen pontosan és közérthetően fogalmazza meg azt, hogy mivel készítette elő Bolyai János a nagy német fizikus, Einstein eljövetelét. Frissítő, megnyugtató az elvont elméleti fizika szakirodalmában ez a lényegre törő, világos mondat: „Bolyai János háromdimenziós, állandó görbületű terekben dolgozott, Minkowski megalkotta a nevét viselő absztrakt, négydimenziós teret, és Einstein ennek segítségével írta le a gravitációt.”

Ugyanilyen egyértelmű másik világhírű tudósunk, Kőrösi Csoma Sándor állandó jelenléte is a kötetben, gyakran utalnak, hivatkoznak rá az interjúalanyok. Mind őt, mind Bolyait csakis az egész magyar nemzet látószögéből lehet megítélni, könnyen levonható tehát az a következtetés, hogy Erdély európai tető a tudományban is (költészetben gyakori metafora!), és gyönyörű domborzatának kialakulása nem 1918-cal kezdődött, akkor csak egy sajátos, jóval keskenyebb, de igen magas hegyvonulat vált külön a többitől. Ekkor lesz égetően fontossá a tudós személyisége, hisz egy-egy kutatónak intézményeket kellett helyettesítenie. Váltakozó sikerrel folyt a küzdelem az Erdélyi Múzeum-Egyesület működéséért (1994-től Benkő Samu az elnöke, aki ugyancsak interjúalany a kötetben), de sokkal fontosabb volt az, hogy például Domokos Pál Péter, László Gyula, Toró Tibor, Faragó József és mások neve emblematikussá vált, és nemcsak az életművet, hanem az illető tudományt jelenti.

De érdemes műfajiságukban is megközelíteni ezeket az írásokat. Az interjú a modern sajtó találmánya, egy mesterségesen létrehozott beszédhelyzetben azt mondja el az alany, amire a kérdező kíváncsi, s mivel itt a megkérdezettek mind tudósok, a tudomány világából kapunk információkat, ismeretanyagot, bölcsességet, sokszor munkamódszert, sőt kutatáspolitikát – sokkal oldottabb, olvasmányosabb tálalásban, mintha száraz szakirodalmat olvasnánk. Aki talán a laboratóriumában, kutatóműhelyében szakbarbár, itt kedélyesen csevegő, sokszor humorizáló partnerré válik, így könnyedén, erőfeszítés nélkül jutunk hozzá a tudományos eredményekhez. Szabó György klasszika-filológus állítja önmagáról, ő a bolondokházában született, apja ugyanis a dicsőszentmártoni zárt osztályon volt szakorvos; Dóczy Pál-Isván azért szomorkodik, búsong, mert újabban nem fémből, hanem kerámiából csinálják a kitüntetéseket, így ezeket a plecsniket már nem tudja odaadni az unokáinak játszani, mert törékenyek. Vérbeli tudóshumor!

A kutatás sehol sem folyik légüres térben, tudományos intézetek, társaságok nélkül elképzelhetetlen az eredményes munka, s ha van központi témája, gondja, gondolata ennek az interjúgyűjteménynek, akkor az erdélyi magyar egyetem léte, búja-baja, kálváriája az. A kolozsvári egyetemről van szó, amelynek történetét Tánczos Vilmosnak Antal Árpád irodalomtörténész-professzorral készült óriásinterjúja tartalmazza legnagyobb részletességgel, minden dimenziójában. Az Academica Transsylvanica gerincének is nevezhető ez a dialógus, csinos könyv is lehetne, lehetett volna belőle, nemcsak a mérete, hanem irodalmi és tudománytörténeti értéke miatt is. Több mint száz oldal, tehát a tekintélyes kötet egyharmada. A jegyzetanyag szerint négy hónapig folyt a beszélgetés, bizonyára megszakításokkal, de szenvedélyesen, beleéléssel.

Trianon szomorúságához hozzátartozik az is, hogy Erdély, a tolerancia földje a bujdosó egyetemek térsége lett. 1872-ben létesült a Ferenc József Tudományegyetem Kolozsvárott, azt 1919-ben mint katonai objektumot szállta meg a román hadsereg, s miután minden felszerelését lefoglalták, Szegedre kellett költöznie. I. Ferdinánd román királyról nevezik el az új, román egyetemet, amely viszont a második bécsi döntés után menekül Nagyszebenbe, s tér vissza négy évre a Ferenc József TE; 1945-ben ismét váltás, a román egyetem felveszi Victor Babeł román bakteriológus nevét, és a nagyhatalmak rokonszenvének megnyerése végett 1945. július 1-jén a román államhatalom engedélyezi egy rendelettel a Bolyai Tudományegyetemet, amelyet aztán, nem kis mértékben az 1956-os magyarországi forradalom retorziójaként, 1959-ben beolvasztanak a Babeł Tudományegyetembe, vagyis megszüntetik. Föltámasztása a mai napig is folyik – sikertelenül.

Milyen lehangoló krónika! Hány ezer kiváló tudós és hány tízezer fiatal egyetemista életét nyomorította meg ez a boszorkánytánc! Ártott románnak, magyarnak, szásznak, svábnak, zsidónak.

Az említett óriásinterjú nem száraz adatokkal közli mindezt, hanem szellem- és kultúrtörténetet ad elő. Akik Kolozsváron végeztek magyar szakon, legnagyobb élményük Antal Árpád professzor úr előadásai voltak. (Háta mögött Aranyszájú Szent Antalnak hívtuk!) Ezt az ékesszólást, ezt a minden szépért, jóért, nemesért lelkesedő attitűdöt viszi bele a beszélgetésbe, s az erdélyi magyarságot őrző, megtartó energiákat mozgósítja. Szülőföldjén, a Székelyföldön irányított ifjúkorában kultúrmozgalmat, táncot, színjátszást tanított; az ötvenes éveket Kolozsváron vészelte át; nincs olyan matiné, gyűjtőút, rendezvény, ahol ne lenne jelen. A magyar forradalom bukása után, az ötvenes évek végén csodával határos módon maradt szabadlábon – a Bolyai Egyetem végnapjait éli már ekkor, Antal Árpád szerint „a román politikai és értelmiségi elit soha sem békélt meg az önálló állami magyar egyetem gondolatával”.

A narráció – akár egyéni életéről, akár közügyről mesél Antal Árpád – mindvégig töretlen, és megfelelő arányban van jelen a líra és a dráma, és ezt a jó arányt három mozzanat felidézésével lehet illusztrálni:

Tolnai Gábor magyar akadémikus a nagyszalontai Arany János Múzeum felavatási ünnepségén megköszöni Romániának a magyar „ellenforradalom” leverésében nyújtott segítségét. Egy óriáscsillár mellette zuhan le a magasból, a véletlenen múlott, hogy nem halálnak halálával fejezte be szónoklatát a derék magyarországi vendég.

Nagy István karmester Kolozsvárott az Egyetemiek Házában vezényelt utoljára, a koncert után a síró tömeg nem indult haza, némán tüntetett, így éltette a forradalmat.

Szabédi László megírta A rák című elbeszélését, amelyben arról van szó, hogy egy biológiaórán kísérletező tanár vasreszeléket szór a rák hallószervébe, bura alá teszi, s melléje mágnespatkót helyez, amitől az állat elveszíti tájékozódóképességét: „Érzékei elszakadtak a valóságtól, idegközpontjában visszájára fordult a világ. A rák megbolondult. Az egyenest ferdének, a ferdét egyenesnek érezte.”

Mindhárom esemény 1957-ben történt, akkor írta az elbeszélést Szabédi László.

Nincs találóbb hasonlat, parabola, példabeszéd e három beszédes eseménynél a magára maradt, idegen, ellenséges vonzáskörökbe került erdélyi magyarságról.

És a kép mégsem lehangoló. Az erdélyi hazafiságnak, a nép, a nyelv, a táj szeretetének legszebb vallomásait éppen azok a tudósok fogalmazzák meg a könyvben, akik „fajilag” nem magyarok, akik más népek leszármazottai, de életcéljuk – a tudományos kutatás mellett – a magyarság szolgálata. Két személyt, személyiséget kell okvetlenül megemlíteni: Wanek Ferenc geológust (interjúkészítő: Sarány István) és id. Haáz Sándor néprajzkutatót (kérdező: Oláh-Gál Elvira).

A Wanek név cseh, a család sziléziai német, a rokonság csupa Rettenbacker, Lammel, Tonk; apját a világháború végén egyszerűen agyonlövik, Wanek Ferenc mégis „szerelmes földrajzot” ír tudományos munkáiban, s elkötelezettsége a magyar tudományosság s főleg a magyar egyetem, a magyar oktatás mellett töretlen. (Az erdélyi táj és természet iránti rajongásban egyedül Tövissi József földrajztudós mérhető őhozzá.)

Id. Haáz Sándor genealógiai képlete még bonyolultabb. Ősei erős német-szász tudatú szepességi cipszerek voltak, nagyanyja is Weisz, ő mégis képzőművész, néprajzos, táncoktató, s ami a legérdekesebb: tüzes hazafi. Arra a kérdésre, hogy miért nem vándorolt ki, ezt válaszolja: „Itt volt az én családom, és itt volt az én szeretett székely népem. Úgy szeretem mindeniket, mint a rokonomat… A székelységnek jellegzetes azonosságtudata van, önismeretük és önbecsülésük páratlan.”

Summázásnak is beillő vallomás. Erdélyben tudósnak lenni nem pontosan azt jelenti, mint a világ más tájain, itt a szakma szeretete és a tudásvágy mellett Apáczai megszállottságára, a föld és a nép iránti rajongó szeretetre is szükség van. Hogy is írta ő? „Az igazság szabadságának zászlaja alatt.” Tehát először ki kell szabadítani börtönéből az igazságot, és csak azután lehet hűvös, tiszta fejjel mikroszkóp, vérkenet, kémcső, röntgenfelvétel, régészeti lelet fölé hajolni.

A kötetben szereplő ötven tudós közül (még megemlíteni sem lehetett valahányat!) már többen meghaltak. De az élők ezt cselekszik, akárcsak – reméljük – az utánuk következő nemzedékek fiai. És reméljük azt is, hogy beteljesül Egyed Ákos jóslata: „De a negatívumok is nemzeti élménnyé válnak!”

*

(Csak zárójelben jegyezzük meg, hogy a kötetben súlyos helyesírási és elírási hibák maradtak. Ez a gondatlanság méltatlan a rangos erdélyi könyvkiadáshoz: „Die Staat” a „Der Staat” helyett [20. old.], „állításokkal” az „állításokat” helyett [160. old.], „élnek” a „félnek” helyett [179. old.], „növényezte” a „növényzete” helyett [421. old.], „erődirtás” az „erdőirtás” helyett [422. old.], „irályi” a „királyi” helyett [362. old.], „másik” a „mások” helyett [404. old.], „templomok” a „templomot” helyett [406. old.]. És így tovább, és így tovább. Szomorú!)

(Hargita Kiadóhivatal, Csíkszereda, 2007)

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.