Archívum → vers

Valóságos reggel; Melléknap; Valahogy átbeszélni

Filip Tamás
2010. július

Valóságos reggel

A kreatív írás tanfolyam?
– túl messze van.

Vagy inkább túl korán?
Fel kéne kelned, Oblomov,

ne az ágyból kiabáld, hogy
íráshoz, térdre, süvölvények!

Téged is megírt valaki, milyen
hősöket ajánlasz – nekik?

Tőlem jöhetnek plakát-
kampányban fázó aktivisták,

törött tükörben borotválkozók,
zsebmetszők, jegyszedők,

izompacsirták, ejtőernyősök,
fejvadászok, pecsétőrök,

vendégek és vendéglősök,
szomszédok, terapeuták,

még élő portársaink az urna-
temető mellől. Mindenki jöhet.

De előbb kérdezek. Van-e
védőszentjük a gyilkosoknak?

Találkozhatunk-e egyszer
földben fehérlő csontjainkkal?

Ha annyian szomjaznak,
miért nem klónozzák a vizet?

Hányan férnek el egy gömb csúcsain?
Mért nincs az életnek is minisztere?

Ha nem kapok választ, esküszöm,
megtizedellek benneteket.

Szerencsétek, hogy már
csak kilencen maradtatok.

Valaki megelőzött volna?
Legyetek kreatívak, karitatívak,

én visszafekszem, de egyszer
felfűt a kávé, s visszatérek.

Addig írjatok, amíg
a takaróm nyújtózkodik.

Melléknap

Mára mit tartogat a sorstenyér?
Pofont vagy kockacukrot?
Mennyit mélyültek
redői tegnap óta, és mennyivel lett
kurtább az életvonal?

A gyűlölet álságos húrjait ma
melyik ujj fogja megpendíteni?
És mennyi levélszemétnek
szabad érkeznie, hogy ne legyen
közte egy se, amitől elgyengülök, és
megrendelem, amit majd
szégyellenék kibontani?

Ebéd közben
talán eltűnődöm a híreken.
Kezemben megáll a kés, a villa.
Leteszem őket:
inkább az utcán kéne
anyagot gyűjtenem, ha már
oknyomozó versírásra adtam a fejem.

Irány a szekta, amelyhez tartozom –
most még egyszemélyes. Önnön
mutánsaimmal szeretném
benépesíteni, de félek, hogy
nem lesz rá elég időm, s
igéim között, egyetlen főnév,
nemsoká megdermedek.

Valahogy átbeszélni

Nehéz hóba merítem bakancsomat,
és hallom, ahogy a túlsó parton,
a sárkányfenyőktől takarva elhúz
a sorsvonat. Ha akarnék, se tudnék
fölszállni rá, itt nem áll meg soha.
A folyó jegén sok dermedt réce
és szárcsa közt egyetlen szürkegém.
Félek, hogy félne tőlem,
ha odamerészkednék hozzá.
Az égen tompán csillog a velünk
keringő űrszemét, és lecsap rám
Isten botjának boldogabbik vége.
Én rejtve kapcsolódom hozzátok.
És nem tudni, én mondom-e, vagy
nekem súgja valaki. Mintha egy
barlang belülről lenne eltorlaszolva,
és hiába próbálnánk átbeszélni
a sziklán, hogy elmeséljük az álmot,
melyben tisztán láttuk azt, ami lesz,
még annál is pontosabban,
mint ahogy történni fog.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.