Kortárs

 

Márkus Béla

Emlékek tükrében Sütő András

I. rész

 

Hogyan él Sütő András a jelen emlékezetében, mielőtt végleg a múlt emlékezetévé válna? Élete, emberi személye, sorsa él-e inkább, vagy életműve, írói pályája, művészi teljesítménye? Esetleg egyformán, arányosan mindkettő? A válaszadásban – a teljességre hiába is törekedve – különböző műfajú írások segítenek: vallomások, nyilatkozatok, naplók, levelek, jegyzőkönyvek, memoárok. Közös bennük, hogy közzétételük kivétel nélkül mind a diktatúra bukását követő esztendőkből való, a korlátlanul szabad véleménynyilvánítás idejéből. Egy részük még az író életében napvilágot látott, eljuthattak hozzá, tudomást szerezhetett róluk, módja lehetett reflektálni rájuk; más részük már a halála után jelent meg, esetenként azonban olyan közleményekként – főleg a levelek –, amelyek mellett vagy ott szerepel közvetlenül az ő válasza is, vagy közvetve tartalmazzák a megjegyzéseit, észrevételeit, reakcióit. Akár – Pierre Nora francia történész napjainkban sokat szerepeltetett kifejezésével élve – az „emlékezet helyeinek” is nevezhetnénk őket. Nem topográfiai pontokként persze, hanem olyan alkotásokként, amelyek a személyesen megélt és természetes módon ható emlékezet, vagyis a hagyomány és a történelem, tehát a rekonstruált múlt metszéspontján keletkeztek, illetve jelentek meg. Méghozzá abban a helyzetben, olyan pillanatban, amikor még van mire emlékezni, amikor az emlékezet folytonossága még nem szakadt meg, még nem távolított el az íróval együtt megélt saját múlttól.

Nincs messze azonban az idő, amikor az emlékezet átalakul történelemmé, főleg a szocializmus viselt dolgait illetően; amikor a közösségi életre, a romániai magyar nemzetiség létformájára vonatkozó közös emlékezet elhalványultával egy ideig az egyes személyek bármily elfogult, rokon- vagy ellenszenv irányította emlékezése kelt érdeklődést, ingerli a köztudatot. Mintegy igazolandó az állítást – Gebhard Rusch tételét –, mely szerint az emlék az idegrendszer „öngerjesztő és önreferenciális működése során”, az „idegsejtstruktúrák tevékenysége” nyomán felelevenített múlt. Így jutunk el odáig – s ez nyilván nemcsak Sütő Andrással összefüggésben hozható fel –, hogy a múltat mint tisztán szellemi konstrukciót képzeljük el, „melynek segítségével érzéki és mentális tapasztalatainkat egységes rendszerbe próbáljuk szervezni”. Hasonló a helyzet a másféle tapasztalatokkal, élményekkel, gondolatokkal, véleményekkel és ítéletekkel. A pszichológia és a neuropszichológia mai álláspontja szerint (Gyáni Gábor összegzésében) az emlékezés teljes mértékben konstruálás eredménye; a mélyen bevésett emlékek ugyanúgy konstrukciók, mint a felszínesek, „szó sincs tehát a tapasztalatok valósághű rögzítéséről”. Daniel L. Schacter eme véleménye egybecseng azzal, amire úgy nyolcvan évvel ezelőtt Az emlékezés című könyvében Frederic C. Bartlett figyelmeztetett: „Az első elképzelés, melytől meg kell szabadulnunk, az az, hogy a memória elsősorban vagy a szó szoros értelmében megismétlő vagy retrospektív jellegű”, „az emlékezés sokkal inkább konstrukciós kérdés, semmint puszta reprodukció”. Mindennek a fölemlegetése bizonyosan túl kevés az emlékezéselméletek-szemléletek sokféleségének és bonyolultságának érzékeltetéséhez – ám túl sok lehet ahhoz, hogy kételyeket keltsen a különböző műfajú írások tükrözte Sütő András-kép hitelességét tekintve, illetve hogy kedvet csináljon az íróra emlékezők nyomába eredni.

 

 

Az emlékezet helye: 1956

 

Az emlékezet folytonosságának megszakadásáról, a saját múlttól való eltávolodásról tanúskodik, hogy az író pályakezdésének eseményei, indulásának magánemberi s társadalmi-történelmi körülményei szinte teljes egészében említés nélkül, felidézetlenül maradnak. Ami megjegyzés, észrevétel elvétve mégis fölmerül, az elbeszélések menetében az sem kap még epizódszerepet sem, esetleírássá sem kerekedik – talán azért nem, mert az emlékek mintegy áttűnnek egymásba, mintha mellékes volna, a múlt melyik szeletét metszik ki. A negyvenes évek végét, az ötvenes évek legelejét-e vagy az 1956 utáni esztendőket, amikor is ismételte magát az idő, ugyanazt a két, szigorúan számon kért leckét adta fel. A falvak népéhez kötődő közembernek a mezőgazdaság szocialista átszervezését, a parasztok termelőszövetkezetekbe, kolhozokba, vagy ahogy Romániában mondták: kollektívákba tömörítését. Az írótól, újságírótól pedig úgy általában a szocializmus építése ügyének szolgálatát, a pártosságot követelte meg, a sematizmussal és dogmatizmussal azonos szocialista realizmus osztályharcos normái szerint. Megfigyelhető, hogy amikor – nem mindig értetlenkedve, de mindig számonkérően – Sütő pályájának ezt a két, egymással szorosan érintkező, néhány pillanatra mégis elváló szakaszát az emlékezők szóba hozzák, akkor a példáikat ugyan innen is és onnan is veszik, a meg-, illetve az elítélés hangsúlyát azonban az ötvenes évek végére, a hatvanasak elejére teszik. Ha nem is elhanyagolhatóvá, de viszonylagossá válik ezáltal, aminek pedig meghatározó jelentősége lehetett – mind az emberi sors, mind az alkotói pálya alakulásában: 1956.

(Szeptember 29–30.) 1956, de nem október 23-a, hanem szeptember 29-e és 30-a. E napok a közös emlékezetből teljesen kiestek, a memoárok, naplók feljegyzései közül hiányoznak, pedig az erdélyi magyar írók, irodalmárok kiállása és önbecsülése szempontjából talán még meghatározóbb szerepük lehetett, mint a következő hónap végi eseményeknek. Ez utóbbiaknak többnyire távoli szemlélői lehettek, az előbbiek viszont kényszerítő erővel hatottak, hogy önmagukról s ami később szinte azonos lehetett ezzel, önmagukra valljanak. Az alkalmat a Román Munkáspárt Kolozs Tartományi Bizottsága teremtette meg azzal, hogy gyűlést hívott össze kolozsvári és marosvásárhelyi írók, szerkesztők részvételével. A gyűlés jegyzőkönyveit és más dokumentumokat tartalmazó kötetnek a sajtó alá rendező Benkő Levente jó okkal adta Az őszinteség két napja címet – az összejövetel, amely a legkevésbé sem tanácskozás, sokkal inkább személyeskedő szóváltások, kíméletlen bírálatok és önbírálatok alkalma volt, Sütő Andrást is vallomásra indította. Méghozzá annyira őszintére, leplezetlenül kitárulkozóra, amihez fogható talán nem is akad még egy a pályáján – ha a gyűlésen maga is felszólaló Székely János évtizedekkel később emlékezetébe idézi ezt a vallomást, akkor aligha csak azt írja A bűntudat természetrajzában, hogy „Sütő néha jólelkű, néha komisz, de sohasem töredelmes; sokat ad a látszatra”. Persze messze távlatokból szemlélhető úgy is, hogy amitől a megnyilatkozók bátorítást kaptak, a Szovjetunió Kommunista Pártja 1956. februári, XX. kongresszusa, az maga sem volt egyéb a szocialista rendszer változtatásának látszatánál. Továbbá – ami visszatérően szóba került, és ami szintén indokolhatta a gyűlés megtartását – Leninnek a nemzetiségi kérdésekről szóló, a Társadalmi Szemle 1956. júniusi–júliusi számában közölt tanulmánya is csak látszatra lehetett annyira veszedelmes, a kisebbségi politikának új irányt jelölő, hogy a romániai sajtóban ne engedjék, merjék közölni. „Érthetetlen az emberek előtt, hogy miért titkolták ezeket a dokumentumokat” – vetette föl Sütő, általánosságban fogalmazva, s ezzel ismét csak látszatot keltve. Azt, mintha a lenini elvek nyilvánosságra hozatalától várták volna helyzetük változását az „emberek”, köztük a romániai magyarok. A pártzsargonra, brosúraszerű fordulatokra épülő felszólalás mindenesetre a nemzetiségi politika több olyan területét érintette, amelyet a későbbi írói publicisztikák, riportok is figyelemben részesítettek. „A nemzetiségi kérdés tekintetében komoly tanulmányokat kell folytatni, hogy a felmerült komoly bajokat megszüntethessünk (!)” kitételét követően sorolni kezdi, ami máig megkerülhetetlen gond. Anyanyelvi szakoktatásra van szükség, mezőgazdasági – „agrotechnikai” – szaklap indítására; a „rákényszerített együttműködés elvén” pedig lazítani kell, mert, példája szerint, a vegyesen lakott vidékeken a „kulturális életet gátolja” a „ne különüljünk el egymástól” jelszava. Az irodalom dolgai közül szóvá teszi: a XX. kongresszus után hiába várták, hogy „változni fog minden”, semmi jele sem volt „a dogmatizmus elleni harcnak”. Kijelenti: a „Központi Vezetőség sajtószekcióin” megsértették a vita szabadságszellemét – hiába írta meg, például, hogy nem volt igaza Kovács Györgynek, amikor Földes Lászlót „burzsoá liberalistának” minősítette, a cikk felét kihúzták, s beleegyezése nélkül így jelentették meg. A romániai írók 1956. június 18-a és 24-e között megtartott kongresszusát alacsony színvonalúnak minősíti, mint aki magától értetődőnek tartja, hogy „a külföldi írók gúnyosan kommentálták”. Az Igaz Szót illetően egyrészt felveti, hogy nevezzék el például Romániai Magyar Írók Lapjának, másrészt kéri, tekintsenek el attól, „mert ezt a magyar irodalmi élet sínylené meg”, ha a főszerkesztővel személyi ellentétei vannak némelyeknek.

Mindennek persze a töredelmességhez vajmi kevés köze van. A hang számon kérő s nem számvető. De akkor sem önleleplező, amikor mintegy a tehetetlen tanácstalanságát osztva meg, páratlan őszinteséggel kérdezi: „Nem tudom, megértik-e annak az írónak a helyzetét, akit Balogh Edgár kivett az iskolából, és kommunistává nevelt, s ezt a Balogh Edgárt mellőle letartóztatták, vagy annak az írónak a helyzetét, akinek az édesapja által épített házból az édesanyját kitették – harminc évig építette azt a házat – és a hóba térdepeltették, annak az írónak, akinek a novelláját Gaál Gábor javította ki, és ebbe a Gaál Gáborba minden semmi ember beletörölhette a lábát??!!” Már nem megértésért esedezik, továbbjutva a beismerésben az ugyancsak 1956. szeptemberi keletkezésű Lantosok és kritikusok példáival. Az előbb a bukaresti kiadású Irodalmi évkönyv 1957 lapjain, majd csaknem egy negyedszázad múlva az Évek – hazajáró lelkekben megjelent számvetés a szellemi élet vargabetűjének nevezi a személyi kultuszból fakadó dogmatizmust, nem tagadva le, hogy – az ő képeivel – a fekete felhőt sokszor maga is rózsaszínűnek látta, hogy a különböző kinyilatkoztatások az ő szemére is hályogot vetettek. Mérlegre téve, amit alkotott, főleg két novelláskötetét, van, amit vállal, van, amit megtagadna. „Sok győzelemről írtam, a magam módján sok földre vert kisember fölemelkedését és »elindulását« jeleztem ámuló szavakkal, a kommunizmus felé tartó kornak kijáró kalaplevevéssel – összegez, bevallva: – bennem eleven még annak a meg nem énekelt földosztó ősznek az emléke.” Az Anikónén felébred viszont az ő mérlegén is könnyűnek találtatik, mert – ismét a saját szavaival – ott szomorkodik benne az elaltatott írói lelkiismeret. Társaival együtt részese volt a „jövőbe mutatónak” a kimondásában, de az elhallgatásnak is a „kényes kérdésekben”. S itt idézi, anélkül, hogy név és cím szerint említené, az Illyés-vers, a Bartók aforizma érvényű sorát: „Mert növeli, ki elfödi a bajt”, kinyilvánítva elszánását: „semmiféle lektori vagy rosszul értelmezett irodalompolitikai kívánalom el nem téríthet az írói igazmondástól. A mi életünk van olyan szép, hogy ne szoruljon mesterséges megszépítésre, s van olyan nehéz, hogy ne tagadjuk el a bajainkat.”

Tudjuk, nem így történt. A mesterséges megszépítés, az elhallgatás újabb időszaka következett. Ahogy az Évek – hazajáró lelkekben magyarázza: a valósággal való szembenézésben ez a kevés is soknak bizonyult; okkal lehetett tartani attól, hogy a hatalom az erdélyi magyar íróknak „az őszinteség két napjával”, a gyűlés megszervezésével csapdát állított. Hasonlót ahhoz, mint amilyenbe pár hónappal korábban az úgynevezett „Jar-ügy” főszereplője, Alexandru Jar juttatta magát, amikor a párt, sőt személyesen Gheorghiu-Dej ösztönzésére előbb a nyilatkozataiban, majd az írók 1956. májusi pártgyűlésén keményen bírálta a sztálinista önkényt, a művészetek „proletkultizmusát”, a munkásmozgalom korifeusainak istenítését, mondván, „nemcsak faszénfüsttől, hanem tömjénfüsttől is meg lehet fulladni”. Az egyenes beszéd következménye: mind a párt, mind az írószövetség soraiból kizárták. Ugyanilyen sors várhatott volna a szeptember 29-én és 30-án felszólalók némelyikére talán akkor is, ha nem jön október 23-a, s nem tör ki Magyarországon a forradalom. A szomszédos országot gyanúval szemlélték egyébként is, és nemcsak amiatt, mert a Szovjetunióban történtekről nyíltabban szólt, az említett lenini téziseket, köztük A nemzetiségek kérdéséről, vagyis az „autonomizálásról” című iratot pedig részletesebben ismertette. A gyanúra – feledésbe merült mára már – mindenekelőtt az a cikk adott okot, amely 1956. szeptember 9-én Közös dolgaink címmel jelent meg a Szabad Népben, mégpedig – ki gondolná? – Pándi Pál tollából, s amelynek pusztán az első két mondata elegendő indokot szolgáltatott ahhoz, hogy ezt a lapszámot ne engedjék terjeszteni, később pedig, az ’56-os romániai perekben bűnjelként számítson. A terjedelmes publicisztika így kezdődik: „Hazudik az a magyar, aki Biharkeresztesnél átlépve a határt »külföldön« érzi magát. Érdekel bennünket a tahiti lakosság élete, nem lehetünk közömbösek a fokföldiek iránt sem – de a történelmi fejlemények természetes következménye az, hogy bennünket, magyarokat különösen érdekel és érint a Román Népköztársaság élete s ezen belül is a csaknem kétmilliónyi magyarságé”, majd így folytatódik: „Valljuk meg, hogy ennek az érdeklődésünknek – amely szocialista és magyar voltunk okán egyként jogos, sőt kötelező – kevés jelét adtuk az utóbbi években.” Sütő erről a cikkről, amelyet a gyűlésen a többség „károsnak” minősített, úgy vélekedett, hogy „helyesebb volna”, ha átvenné a romániai sajtó, hiszen a „házakban titokban” úgyis olvassák. A felvetés utólag félelemmel tölthette el, hiszen a nacionalizmus gyanújába keveredhetett, noha a gyűlésen ez a vád egészen különleges összefüggésben fogalmazódott meg. Csehi Gyula beszélt arról, hogy korábban, az írókongresszus előestéjén a Központi Bizottság által összehívott értekezleten „terror alatt” érezte magát, mert három marosvásárhelyi író, név szerint Hajdu Zoltán, Hajdu Győző és Papp Ferenc nem kevesebbet állítottak, mint hogy a „kolozsvári” írók „a magyar burzsoá nacionalizmus hatása alatt vannak, ellenségei a (Magyar) Autonóm Tartománynak”. Elmondta azt is – ami majd három év múlva, 1959 elején, Földes László pártfegyelmi ügyének tárgyalásakor, illetve az ezt az ügyet 1982-ben elsőként fölvető Huszár Sándor-könyv, a Sorsom emlékezete óta nemegyszer megfogalmazódott –, hogy a háttérben a Kolozsvár–Vásárhely-, illetve az Igaz Szó–Utunk-„probléma” áll. Amelyeket ő, tapasztalatai alapján, nem létezőknek tekintett, érvként hozva fel, hogy „miért is léteznének”, amikor a Vásárhelyen élők között ott vannak olyanok, mint például Sütő András, akik „semmilyen formában sem azonosították magukat” Hajduék és Papp vádaskodásaival. Ennek pedig amiatt van jelentősége, mert az emlékezők egy része úgy idézi fel az ötvenes évek közepét – és a későbbi esztendőket is –, mint amikor Hajdu Győző és Sütő András között a barátságig teljes volt a nézetazonosság.

(November 2–4.) Némelyek erre hozzák fel bizonyítékként a bő egy hónappal később, 1956. november legelején történteket is. Akár az emlékezés emlegetett konstrukciós jellegét, akár az idegrendszer öngerjesztő működését is szemléltethetné, hogy a magyar forradalom erdélyi visszhangjának, friss fogadtatásának emlékezete majdhogynem teljesen kimerül egy vagy két nyilatkozat megszületési körülményeinek taglalásában. A pesti srácok harcai, a magyarság szabadságküzdelme helyébe az tolakszik, azt boncolgatják, hogy a Román Munkáspárt Központi Bizottságának megbízásából Marosvásárhelyen ténykedő Fazekas János, illetve a Kolozsvárott fellépő Miron Constantinescu november elején mivel és hogyan vette rá az írókat itt is, ott is olyan levelek aláírására, amelyek címzettje egyik esetben az RMP Központi Bizottsága, a másikat pedig a magyarországi íróknak szánták. Mintha a világraszóló „októberi eseményeknél” fontosabbak lettek volna, érdemesebbek a megörökítésre a politikai manipulációk, az ideológiai meggyőzések helyi esetei, mintái. Az áldozatok, a mártírok példái helyett az aláírások elhárításának – s nem a megtagadásának – gyatra kísérletei tűnnek föl az emlékezés horizontján.

1956 így mutatkozik meg A bűntudat természetrajzában is. Bár Székely János az, aki kertelés nélkül kimondja: noha szorongó szívvel szurkolt a forradalomért, igazi mivoltát tekintve ugyanolyan „nemzeti szerencsétlenségnek” tartotta, mint Mohácsot, Nagymajtényt, Világost, „olyan történelmi vállalkozásnak, amely nem veszi tekintetbe a valóságbeli lehetőségeket, a tényleges nemzetközi erőviszonyokat”, ahogy Kossuth Lajos se vette 1849-ben, s „eb ura fakó – csak azért is detronizált”. Nyilván a forradalmak történelmi szerepének olyanfajta megítélése mondatja ezt vele, mint amilyen a Kossuth–Széchenyi vagy Kossuth–Görgey szembeállításból is ismerős a közgondolkodásunkban. Amit viszont az aláírásokról állít, abban bizonytalan, hogy egy vagy két ívet kellett volna-e ellátni a kézjegyükkel, vagyis hogy a belpolitikai nyomást szolgáló levél a pártközponthoz, a Lelkiismeretünk parancsszavára ugyanakkor fogalmazódott-e meg, mint a magyar íróknak szóló. Hogy az előbbit milyen körülmények között írta alá, arra pontosan emlékszik; a jelen idő nyomatékos használata árulja el, hogy a felidéző én évtizedek múlva sem tud mit kezdeni a felidézett én kiszolgáltatottságával: „Hát most mit csináljak? Ha nem egyéb, most mindjárt belekevernek a politikába: akár aláírom, akár nem, nyakig a politikában vagyok.”

Másféle kiszolgáltatottságról, szorongatásról számol be Szabó Gyula. A Képek a kutyaszorítóból I. kötetében azt hangsúlyozza, hogy a kolozsvári írókat a vásárhelyiek készülő nyilatkozatával „szorította sarokba” Constantinescu, „a vásárhelyi »példamutatás« végképp nehéz helyzetbe hozta” őket. Nehéz volna eldönteni, a mentegetőzés vagy a felelősségáthárítás szándéka beszélteti-e az emlékezőt, esetleg a megnyugváskeresésnek a Nagy László táncszavából ismerős önbiztató gesztusa, a „tyuhahé, rókaprém, más is kurva, nemcsak én, húzd!”. Az viszont eldönthető, hogy bár az akkori körülmények tragikomikus színezetűek – Nagyváradon, ahol az ötvenéves Horváth Imrét köszöntötték, hívják fel őket egy szállodai telefonon, hogy a „távolból” írják alá a Kolozsvárott már jóváhagyott nyilatkozatot –, a mai értelmező hang egy árnyalatnyira sem humoros. „Mi úgy adtuk a beleegyezésünket, mint akik az írói testület demokratikus határozatát teljesítjük a bekövetkezett súlyos fordulat körülményei között” – ennyi az összegzés, mielőtt kivonatolná az Előre november 5-i számában közölt nyilatkozatukat. Hogy lehetett, volt egy másik aláírnivaló, hozzá az ívvel – ez nem foglalkoztatja. Talán nem is keresték meg, talán nem is értesült róla. Ezt engedi sejtetni Robotos Imrének, az Előre akkori főszerkesztőjének emlékirata. A Pengeváltás ’56 decemberére teszi ennek az akciónak az idejét, a szerzőt akkor hívta fel telefonon Fazekas János, aki mintegy továbbította a Magyar Szocialista Munkáspártnak a román párt Központi Bizottságához érkezett kívánságát, hogy „győzzék meg az erdélyi-romániai magyar írók egy részét, küldjenek nyilvános üzenetet a magyar írókhoz”. A cél – a főszerkesztő legalábbis így tartotta meg emlékezetében, bár ez sokkalta inkább a későbbi idők pártóhaja lehetett –: „függesszék fel hallgatásukat, támogassák írásaikkal a kívánatos konszolidációt.” A felhívás mindenesetre megjelent az Előrében, méghozzá az első oldalon, afféle „újévi üzenetként”, tizenöt aláírással, aztán, 1957. január 4-én közölte a Népszabadság is. Asztalos Istvántól Balogh Edgáron, Kacsó Sándoron, Tompa Lászlón és Szilágyi Andráson át Bartalis Jánosig és Nagy Istvánig csupa korosabb író, költő vállalta nevének szerepeltetését. Fiatalok nem voltak köztük; Sütő András sem.

Ott volt viszont a Lelkiismeretünk parancsszava november 2-i aláírói között. Azok sorában, akik miközben aggodalmukat fejezték ki a Magyarországon történtek miatt, hitet is tettek Románia mellett: „Ebben a szívünknek annyira drága hazánkban a mi Pártunk teremti meg a boldogságot… Ezt a hazát védjük és szolgáljuk utolsó leheletünkig… A garázdálkodó nyilasok réme kísért Magyarország felett! A pokol szabadulhat rátok!” Még az aláírás napján, mielőtt a tiltakozás-hitvallás a sajtóban megjelent volna, Sütő töröltetni akarta a nevét, három társáéval együtt, s ezt az Előre főszerkesztője meg is ígérte neki. „Biztosítottam – emlékszik Robotos Imre –, hogy nem adom közre az írók nyilatkozatát. Így önműködően kimarad az ő neve is.” Nem maradt ki. Kimaradt viszont – Robotos értékelő szavával – a „legjelentékenyebb” marosvásárhelyi íróé: Székely Jánosé. Akitől magától tudjuk, hol s miként írt alá. Feledékenység? Tévedés? Talány? Inkább, amit a Pengeváltás állít: „Az aláírások persze nem igazítanak el.” A nevek éppúgy elrejtik a megalkuvás kényszerét, ahogy a buzgó párthűséget is.

Mindenesetre a tiltakozások és a hűségnyilatkozatok után nem az őszinteség napjai, évei jöttek. Nemcsak az tetézte a bajt, növelte az erdélyi magyar írók kiszolgáltatottságát és a félelmét, hogy bármikor emlékeztetni lehetett őket arra, amit a csaknem egy évtizedes némaságból kitörve a szeptemberi gyűlésen nyíltan felpanaszoltak és számon kértek, hanem hogy feledésbe kellett meríteniük, amit október végén, november elején ismét magukba rejteni, elhallgatni kényszerültek. A szellemi életben az erélyes „rendcsinálás” vette kezdetét – állítja Sütő Andrásnak a Lantosok és kritikusokhoz fűzött kurta megjegyzése –, olyan rendteremtés, tehette volna hozzá, amelyik az írói igazmondás törvényétől mégiscsak és megint csak eltéríthetett. Eltérítette őt is – önítélete szerint is, amit talán a Ferenczes Istvánnak, a Székelyföld főszerkesztőjének szóló levelében fogalmaz meg a legegyértelműbben, a folyóiratban közölt Székely János-írásra reflektálva. A bűntudat természetrajza állítását – miszerint Székelyt Sütőnek az 1958-ban hozzá írott nyílt levele miatt fosztották meg publikálási jogától – tényekkel cáfolja, de abban látja (s emeli ki dőlt betűkkel) a kettejük sorsa, szerepe közötti különbséget, hogy ő nem mondhatja el, amit a költő állít magáról: „mindig kényszerített voltam, sohasem kényszerítő”.

 

 

Az emlékezet helyei: 1958, 1959

 

A maga emlegette rendcsinálásnak eszerint nemcsak szenvedő, hanem cselekvő részese is volt. Az emlékezők, kivétel nélkül, az utóbbira teszik a hangsúlyt, a történtek óta se nagyon csillapodó indulatukkal adva nyomatékot neki. Két területre összpontosítanak. Az elsőhöz, a mezőgazdaság „szocialista átalakításához” szinte illik is a hevületük, hiszen a falusi osztályharc frontjait, győzelmeit és vereségeit idézik fel. A második az irodalom terepe, az itt kapott s évtizedekig őrzött sebek, sérelmek és sértések nyomait tárják közszemlére vallomásaikban, önéletírásaikban.

(A falusi osztályharc) Sajátos, hogy a bírálat érvényének kiterjesztésében az megy el a legmesszebbre, aki élete, sorsalakulása egyetlenegy epizódját sem köti Sütő Andráshoz; még arról sem beszél, hogy ismerték volna egymást. Varró Jánosról van szó, a Kós Károly-monográfia szerzőjéről, aki az Erdélyi sorsvallató című – és Egy erdélyi 56-os utolsó vallomása alcímű – könyvében a monográfia ötletével és keletkezésével kapcsolatban előbb általában szól a romániai magyar irodalom képviselőiről, majd az ifjabbak közül, egyedül, Sütőről. Már önmagában azzal, hogy „az ún. felszabadulástól eltelt húsz év” távlatából szemlél és emel ki műveket, alkotói magatartásokat, folytonosságot teremt az 1956 előtti és utáni folyamatok, felfogások, módszerek között. Erősen elmarasztalja azokat, akik a hivatalos ideológia nyomán egymást túllicitálva siettek ábrázolni a romániai magyarságon belül dúló osztályharcot, kompromittálni a magyar „osztályellenséget”, a „mindenre képes erdélyi magyar tőkéstől a hülye magyar arisztokratán és álszent magyar papon át a szegény emberek vérét szívó kulákig”. Akiken elveri a port: az „egykor igen tehetséges” Kovács György (Foggal és körömmel), Nagy István (A legmagasabb hőfokon), a Solohov-utánzó Horváth István (Törik a parlagot). Egyedül a Szél fúvatlan nem indul szerzője, Asztalos István törekvését méltatja, mert valós problémához, az erdélyi nemzetiségi kérdéshez nyúl hozzá, „igen óvatosan, de megalkuvás nélkül”. S a fiatalabb író másfél évtizednyi szépírói pályájára ezután tér rá. Mintha egyenesen Sütőnek az „őszinteség két napján” elhangzott kérdésére – „Nem tudom, megértik-e…” – válaszolna, igen keményen hangzó „nem”-mel. Hogy nem, nem érti meg, amit íróként cselekedett. Érthetetlennek tartja, hogy miközben „a román államhatalom szétverte a romániai magyarság demokratikus politikai szervezetét, a Magyar Népi Szövetséget, bebörtönözte a magyar kommunista vezetőket, s tízezerszámra tette kuláklistára, fosztotta meg földjétől és otthonától az erdélyi magyar parasztság legéleterősebb és nemzetiségileg legaktívabb rétegét – benne a Sütő András szüleit is! –, Sütő András egyre-másra jelentette meg kulákellenes és ún. antiklerikális novelláit”. Szigorú ítélete szerint – amelyik egyáltalán nincs tekintettel sem az Évek – hazajáró lelkek, sem az Anyám könnyű álmot ígér „beismerő” vallomásaira – a „teljes skizofrénia”, a társadalmi valóság és az irodalmi ábrázolás közötti ellentmondás az ő írásaiban csúcsosodott ki.

Egészen más hangot üt meg Pusztai János vaskos Önéletrajza: csípőset, csúfondárosat. Így láttatja az „állami díjas írót”, a romániai magyar irodalom „élő klasszikusát”, aki „fenemód szépen örökítette meg Zidáru Mariska nénit”, a Szocialista Munka Hőse cím kitüntetettjét. Hogy mikori, milyen műfajú az irónia tárgyává tett írás, ez nem derül ki. Talán azért sem, mert Pusztai számára meg az nem világos, hogy miket vihetett véghez a díjazott pálfalvai parasztasszony, a kollektív gazdasági elnöknő. „Különbül kapálta meg a krumpliját, mint mások? A vetőmagburgonyát nem csíráztatta, hanem jarovizálta, a trágyát nem érlelte, hanem komposztálta?” – teszi föl a nyilván gúnyos és megválaszolhatatlan kérdéseket. Nem azért, hogy az állami, társadalmi elismerések, jutalmazások rendszerének groteszk voltáról értekezzék, hanem hogy az asszonyt körüllengő tömjénfüsttel ellentétben arról beszéljen, mi fojtogatta akkor őt. Pontosabban nem is őt, az életrajzi ént, hanem az alteregójaként felléptetett Janit, akinek mint írónak nem jutott eszébe egyetlen valamirevaló, „kerek” téma sem. „Belehallgatózott életébe; érdektelen volt, lapos, »hamis«, a szocializmustól messzire kanyarodó” – ezzel a sötét képpel állítja szembe a lakkozó sematizmus hamis fényét. A kritikus magatartást a lantoséval – hivatkozás nélkül hagyva ezt a kontrasztot. De azt sem élezve ki, hogy miközben „Sütő mester” meghatóan beszél az öregasszonyról meg Sztálin Jóska bácsiról, aki Moszkvában „csucsujgatta”, aközben ő szinte biztos abban, hogy előbb-utóbb ki fog derülni, „nem híve a rendszernek”. A végeredmény, az olvasásé: „Jani kissé indulatosan kirekesztette fejéből Sütőt.” És Hornyák Józsefet is, teszi hozzá, aki szintén írt az asszonyról. Hogy ki mindenkit rekesztett még ki ekkor és később, név szerint, ez is világossá válik majd. De az sem marad homályban, hogy ez a kirekesztés bizonyosan a lélektanból ismert indulatátvitel eredménye: a hetvenes évek végi Csipkerózsika-vita keltette indulatát vitte át, vitte vissza Zidáru Mariska néni történetére.

Noha talán több oka lehetne rá, nem ennyire éles hangot üt meg Páll Lajos, aki egy epizódot ragad ki az 1958 utáni évekből. Igazában nem is ő a történet szereplője, hanem az édesapja, aki faluja, Korond kultúrházában, ahol szinte mindennap volt a „kollektívbe” való belépésre buzdító gyűlés, azt volt kénytelen hallani az agitáló Sütő András és Hajdu Győző szájából: „milyen nagy szégyene az a falunak”, hogy a fia, az akkor még börtönben ülő költő és festőművész itt született. Az apa kivonulásával tiltakozott a megbélyegzés ellen. A fiú azzal, hogy emlékezetben tartotta, és több mint ötven év múltán kibeszélte. Ám hogy a sérelem, ha lappangva is, de végig hideggé tette kettejük viszonyát, erről egy Páll Lajos felidézte pletyka s még inkább a hozzá fűzött megjegyzése árulkodik. A történet magva, hogy egy marosvásárhelyi kiállítás képei láttán a „kotnyelesek” közé tartozó hölgy megkérdezte Zsögödi Nagy Imrétől, nem kéri-e vissza „az ujjasát” Páll Lajostól mint nyilvánvaló utánzójától, s ez aztán úgy terjedt el, mintha „Imre bácsi” egyenesen felszólította volna: „Add vissza az ujjasomat.” A történetet – állítólag – Sütő kerekítette tovább, miszerint Páll Lajos azt mondta volna: „Hess a sírba, szent öreg!” Az emlékező megjegyzése, általánosító érvénnyel: „Ez is arról árulkodik, hogy Sütő csak a saját írásait olvasta, mert ezt a mondatot Szabó Dezső mondta Benedek Eleknek.”

Az agitátort – de nemcsak őt – lépteti elő Szabó Gyula emlékezete is. Előbb a kritikusként fellépő írót, egy 1955-ös, Utunk-beli vitacikk szerzőjét, utóbb, 1958-ban és ’59-ben, a Gondos atyafiság II. kötetének kiadása körüli időkben járva az esszéíró, kritikus mellett egy gyűlés meghívott vendégét, szónokát is. Itt is, mint Varró János könyvében, összekapcsolódik az ötvenes évek eleje a végével; a szemrehányás azonban erősen személyes jellegű, s mintegy szemléltetésül is szolgálhat az emlékezés konstrukciós – nem pedig reprodukciós – természetéhez. Sütő a kolozsvári hetilapban Fodor Sándor Az állatfelelős című novellájának hősszemléletét bírálta (Hozzászólás Vargyas Áron felvételéhez) – azt, hogy a történet szerint olyan embert javasol a falu alapszervezete párttagnak, aki a munkahelyén, a kollektív gazdaságban, de otthon, a családjában is hirtelenkezű, osztja a pofonokat. Márpedig ez a magatartás – a művek teremtett világát a való világgal azonosító kritikus szerint – a „régi fajta őrmesterekéhez” hasonlít, a diktátor módra parancsolókéhoz, az alapszervezeté pedig egy polgári legényegyletére, s nem a „kommunisták harcos közösségére”. Az efféle fogyatékosságokkal terhelt embereket, köztük Vargyast viszont – s ezt már a novellát védelmébe vevő Sőni Pálnak válaszolja Sütő – „az írónak pártos szenvedéllyel, kímélet nélkül kell ostoroznia”, máskülönben – mint korábban írta – azok mellé áll, „akik az erőszak eszközeivel próbálják bomlasztani a kollektív gazdaságot”. Utónézetből bármennyire felfoghatatlan is ez a pártos szenvedély, a kolhozok harcos védelmezése, az mégse nagyon igazolható, vagy ha igen, akkor több eset ecsetelésével és összevetésével, hogy az akkori idők „légkörének” ez lett volna a „legjellemzőbb” képe, s hogy Sütő jóvoltából „mintegy szellemi ostromállapot uralta el az »irodalmi frontot«”. Emez (osztály)harcias kifejezések ugyanakkor azt tanúsítják, hogy az emlékezőt nagyon is magával ragadta a kor propagandája, a nyelvnek mint eszköznek a használata. Ez tán nem annyira mellesleg érdemel említést, mint ahogy – az „egyébként” határozószóval bevezetve – közli: ’55 júliusában már kerek egy éve az egyetemi alapszervezet által „felvett” párttagjelölt volt.

A falusi osztályharc állásának mutatójaként szerepel aztán az említett folytatásos Szabó Gyula-regény II. kötetének sorsa is. Hogy a kézirat – úgymond – épp akkor szabadult ki, 1958 elején, a huzamos „vizsgálati fogságból”, amikor Sütő András az Igaz Szóban hozzákezdett Tűnődés magunk fölött alcímmel egy sorozat közléséhez, és mindjárt az első részben elmarasztalta az I. kötet „szűnni nem akaró alsószoknya-kultuszát”, „már-már öncélúan erotikus világképét”. A regényíró évtizedek elteltével is fel tudja idézni, mi volt ezt olvasván a „legelső” érzése. Az, hogy az irodalomban is járnak adóvégrehajtók, az eszmei „adózás” foglaló fináncai. Jelesül: Sütő András. Groteszk fintora az irodalmi életnek, hogy a közbülső időket s bennük a saját „prózai kísérletének” elképzelt útját követve a saját Önéletrajzában Pusztai János újabb fináncokra bukkan. Jelesül (Hornyák József mellett): Szabó Gyulára. Szinte látja, amint ők ketten, „karöltve”, hogyan fogadják a „folyton-folyvást a nemiség” dolgaiban vájkáló alkotását, s hogy kezdenek hozzá, „Kedves Pusztai Elvtárs” megszólítással az elutasító válaszhoz: „Nem tagadjuk, vannak benne előremutató elemek, de azok eltörpülnek az igen-igen hátramutató (mozdító) elemek mellett.”

Amikor aztán Sütő tűnődéseinek második része is megjelent, benne a félmondattal: „nem hiszem, hogy Szabó Gyula a falunak csak az ösztönvilágában tájékozódna oly biztosan”, akkor a szerző végleg veszélyben érezte a Gondos atyafiság folytatásának megjelenését. Pedig az esszéíró a romániai magyar irodalom „valóban tehetséges képviselői” között emlegette a nevét. Igaz, korábban is mint „csillogó tehetséggel” indulót dicsérte. Ennek ellenére bizonyára eljátszott a válasz gondolatával is. Hogy igazából mikor, ez azért nem egyértelmű, mert a felidéző és felidézett én között nem tesz különbséget. A visszavágásnak csak a hevülete bizonyos, az ideje nem az: „nevetségesnek találtam volna – írja Szabó Gyula – egy olyan cikkezéssel állni elő, hogy Sütő András írásainak női hősei olykor már-már férfiak, amint vagy nemzetgyűlési képviselőként testesítik meg az »újat«, vagy egy paraszt bácsi hetedik leányaként, aki bár legkisebb a leányok sorában, nadrágban járó traktoristaként pipálja le a férfiakat.” Hogy nevetség tárgyává teszi írónemzedékük – az ő jelzőivel – „akkori legnevesebb és »legbefutottabb« tagját”, a visszavágás akkori vagy mai vágya teszi érthetővé. Arra viszont nehéz magyarázatot találni, hogy miért idézi Kányádi Sándor a Más utam nincs című versének több szakaszát. Csúfolódni támadt kedve ezzel is? „Más utam nincs és nem lehet. / Ez az én kiváltságom: / a törhetetlen milliók / egyetlen útját járom. // Pártom sincs más, csak ez a párt. / S ezt akkor sem vonnám vissza, / még akkor se, ha nem volnék, / ha nem lennék kommunista” – ehhez a komikus hatású hitvalláshoz megint csak Pusztai János ironikus ítélete társítható. A fiatalabb kolléga Szabó Gyulában – egészen biztosan épp a Képek a kutyaszorítóból lapjain amúgy az unalomig kivonatolt Gondos atyafiság alapján – a „mezőgazdaság kollektivizálásának öntudatlan bajnokát” látja. Majd ismét képzeletének vásznaira vetíti a két szerkesztő alakját, amint a hozzájuk küldött kéziratai fölött tépelődnek. „Abban a »szerencsétlen« esetben, ha rosszul, »pártszerűtlenül« érzékelné, látná, ragadná meg a »szocialista valóságot«, a szelíd, tetőtől talpig emberséges Hornyák József milyen fájdalmas-becsapottan méltatlankodna, »poszogna«, Szabó Gyula, a Gondos atyafiság szerzője, az Állami Díj várományosa neheztelése határozott kifejezéseként tiltakozó levélben azon nyomban rádörögne” – íme a kép. Amit ki tudja, milyen tapasztalat, élmény festetett Pusztai Jánossal Szabó Gyuláról. Legfőbb vonásaiban nemigen tér el attól, amilyet Szabó Gyula festett Sütő Andrásról. Legfeljebb az a különbség, hogy egyikük inkább az álmaira, a fantáziájára bízza magát, másikuk viszont a nehezen ellenőrizhető beszámolókra, híradásokra és híresztelésekre. Ebbe a körbe sorolható, ami Páll Lajos gyötrő emlékének ismeretében meg is történhetett, és ami miatt Szabó még inkább üldözöttnek érezhette magát s regényét – nevezetesen, hogy egy volt osztálytársa szerint egy erdőszentgyörgyi gyűlésen Sütő azt tanácsolta (parancsolta? „úgy nyilatkozott”) a rajoni könyvtárosoknak: a Gondos atyafiság II. kötetét „ne adják a parasztok kezébe”, mert „sok helyen a könyvre hivatkozva tagadják meg a falusiak a »belépést a kollektívbe«, mondván, hogy »abban meg van írva«: senkit nem lehet kényszeríteni”.

Íme, a mesei fordulat: a regényt olvasó parasztok, amint útmutatást keresnek, muszáj-e az agitátorok szavára hallgatniuk. A Földes-vitán Hajdu Győző mintha ezt tudva feleselt volna, állítván: az udvarhelyi pártkonferencia résztvevői „tiltakoztak és felálltak az ellen, hogy Szabó Gyula ne rágalmazza a székelyföldi parasztok életét”. Itt azonban még nincsen vége. Csak a falusi osztályharcnak.

(Kinyírás, feljelentés, leleplezés) Az irodalom frontján, mint idéztük a szószaporító emlékezőt, még ennél is riasztóbb a szellemi ostromállapot. „Némelyünknek az életében, tollforgató munkájában közvetlen hatása volt annak – állítja a Képek a kutyaszorítóból II. kötete –, hogy Hajdu Győző és Sütő András mint a pártos irodalompolitika »vonalának« legharcosabb vásárhelyi képviselője milyen »csatázásokat« folytatott a kolozsvári »Földes-körrel« szemben, melynek során folyamatosan megnyilvánult kettejük töretlen nézetazonossága.” Pár sorral később megismétli, amit a két „legkeményebb csatázó” egymástól elválaszthatatlan ügyeiként – vagy inkább: ütközeteiként – már elősorolt: „Székely János »megtörése« és Földes László »elhallgattatása« után a Gondos atyafiság lett a csatázás kicsúcsosodó célpontja.”

A célpont, amint kicsúcsosodik: alighanem brosúrába való, szemléltető ábraként, a Szabó Gyula, illetve a Pusztai János megadta paraméterekkel. Ám hogy a célt, katonai szakszót kölcsönözve, a két kemény csatázónak nem sikerült megsemmisítenie, erre nemcsak az a bibliográfiai tény szolgál bizonyítékul, hogy 1961-ben már a regény III. kötete jelent meg, hanem azok a tanulmányok, összefoglalások is, amelyekből a szerző bőségesen idéz, művét méltatandó. Az I. kötet után, 1956 tavaszán egy, az Új Hangban megjelent írása alapján Illyés Gyula, a „magyar írótekintély” a „magyar próza legbiztatóbb ígéretének” nevezte, az ő nevét szerette volna „mindenki figyelmébe vésni”. Alig egy hónapra rá a bukaresti Előre közölte Nagy Istvánnak, az írószövetség kolozsvári fiókja elnökének társjelentését, amelyet a romániai nemzeti kisebbségek irodalmáról készített a romániai írók első kongresszusára, s amelyben túl a „meglepetés erejével” ható regényén, több novellája művészi hitelességét is dicsérte. „Joggal látjuk benne új prózánk nagy ígéretét” – mondta. De kellemes a „kutyaszorító” 1959 körül is, ha a regényt az Utunk „utóünnepi” számában Csehi Gyula A nagy téma és ábrázolása összefoglaló cím alatt hozza fel példának. Ott vannak aztán „a célpont visszalő” esetei – maga Szabó idézi őket. Hogy ugyancsak az Utunkban – ’59 májusában – egy Nagy Pálnak szóló válaszban megmondhatta a véleményét a Hajdu és Sütő esetében „általánosan érvényesített csatázási módról”, harckészségükről és pártos szenvedélyükről. Hogy augusztus elsején pedig az Előre közölte, méghozzá az ünnepi ankétsorozatában, a levelét, benne a büszke kijelentéssel: „a regényírás »zavartalanul« folyik tovább, és »önkritikára« nincsen kilátás”. Ilyen egy szorongatott helyzetűnek a hangja, ennyire öntudatos, határozott? Vagy az tette magabiztossá, hogy közben – a pontos dátumát is megadja – összehívták az alapszervezetet, párttagsága „véglegesítésének” – így! – céljával? Bekerülhet, miután bekéredzkedett, a kutyaszorítóba?

A következő, aki Szabó Gyula emlékezete szerint szintén Sütő „kődobáló tűnődéseinek” áldozata lett, miután az Idegen életek küszöbén című írásában a „heves kiközösítés hangján” írt róla: Székely János. A közlés nem látszik elfogultnak, egyoldalúnak, hiszen a másik oldalról maga az érintett, Székely is úgy foglalja össze a verseiről szóló esszé megjelenésének tanulságát, hogy bár a szerkesztőtársa „egyszerűen csak igazat írt”, „épp akkor talán mégsem kellett volna nyilvánosságra hoznia igazmondását, mert adott konstellációban ez egyértelmű volt a kinyírással, a feljelentéssel, a politikai leleplezéssel”. Az önkicsinyítő szabadkozásban és mentegetőzésben páratlan elbeszélőtől hiába várnánk feleletet, hogy az ismétlés vagy a fokozás alakzatait sorakoztatta-e itt egymás után, vagy csupán a részvétkeltésnek oly remek lehetőségével élt, mint amikor „megírandó regénye”, A másik torony íróját „megzápult” agyúként, „szó- és betűtévesztő” kezűként mutatta be. Nem mindegy, már a vád súlyos volta miatt sem, hogy három különböző tettről, minősíthető esetről van-e szó, azaz Sütő egy személyben leleplező, feljelentő és kinyíró volt-e. Netán, bizonyíték hiányában, egyik sem közülük; csak cikkíró volt, megírt egy cikket – Székely bántó közvetlenséggel feltételezi: „gondolom, mások íratták meg szegény Andrással” –, aminek az lett a következménye, hogy a megbírált költőt „ebzárlat alá” helyezték. „Nem volt szabad többé publikálnom” – panaszolja, mint akinek végleg befellegzett. Vagy ha nem is végleg, de hosszú időre. Zaklatott emlékezetében mintha évek torlódnának egymásra. Pedig csak hónapok; a legrosszabb esetben is egy fél esztendő az a „többé”: Sütő tűnődésének megjelenése után három hónappal, júniusban még jelen van az Utunkban, decemberben pedig az Igaz Szóban közzéteszi A valóság kötelez címmel az önkritikáját, amelyet, ő mondja – egy nagyobb dolgozat részeként –, baráti biztatásra írt meg, s amelynek a keletkezési körülményeiről, valamint egy titokzatos zsűri elé kerüléséről oly hosszan értekezik, mint aki restelli, amire az alcím céloz, az önvizsgálatát és a tűnődés nyomán támadt felismerését. Abban viszont nem talál semmi kivetnivalót, sőt dicséri Hajdu Győzőt, a főszerkesztőjét miatta, hogy ugyanebben az évben, 1958-ban, amikor „többé” nem publikálhatott, úgy volt, úgy lehetett egyéves szabadságon (kórházban feküdt tüdőtuberkulózissal), hogy „mindvégig teljes fizetést kaptam, mintha csak tényleg dolgoztam volna”. Miféle „kinyírás” ez? Ilyen következményekkel járna a „feljelentés”? De a „leleplezés” is – utólag – tőle magától eredhet. Abból, hogy elárulja: „elkötelezett verselményeit”, penzumait azért írta meg, hogy mentse a kommunizmusról szörnyűségeket fecsegő édesapját. A két késősematikus kötete, amit Sütő a Ferenczes Istvánnak küldött levelében hoz fel példának, az Itthon vagyok, 1961-ből és egy évvel később a Küldetések pedig az önértelmezés szerint azért születtek, hogy velük kiszabadíthassa a börtönbüntetésre ítélt apját. Hitványságnak, sőt gazemberségnek tartja, hogy „hazug verseket” írt; bánja is, de megbánni sose fogja, s újra megtenné, ha ez lenne szülei szabadulásának ára. E hatásos retorikai fordulatok sem teszik azonban bizonyossá, hogy valóban ez volt-e az ár, vagy a rá való hivatkozás is, mint más esetekben, valóban – ahogy szelíd önmarcangolással mondja – „csak kibúvó, mentegetőzés, a boldog önáltatók rendes szokása”. Mindenesetre Sütő András azzal hárította el az őt ért vádakat, hogy Székely Jánost „soha senki nem fosztotta meg a közlés jogától. Soha sehol semmilyen hátránya, zaklatása nem támadt amiatt, hogy verseit bíráltam.”

Hajdu Győző meg egyenesen a megbírált költő védelmére kelt, segített neki, tanácsokkal látta el. Szabó Gyula mégis vád alá vonja őt is, arra se szolgáltatva bizonyítékot, hogy regényének megjelenését akadályozta volna. E két esetben semmi sem indokolja, hogy mint társtettesről beszél róla. De azt sem, hogy a harmadik esetben, Földes fegyelmi ügyében viszont enyhébben ítéli meg a szerepét, mint a Sütő Andrásét. Ha a Képek a kutyaszorítóból szerzője valamennyire is tárgyszerű és tárgyilagos akart volna lenni, akkor nem kizárólag annak a tárgyalásnak a jegyzőkönyvére bízza magát, amelyiken ott sem volt, hanem támaszkodik a jelenlevők vallomásaira, mások emlékezéseire is. A Székely Jánoséra legalább, és még a szocializmus ősidejéből, a Huszár Sándoréra. Az előbbiére, mert leírja, véletlenül fültanúja volt annak az Igaz Szó szerkesztőségi szobácskájában lejátszódó jelenetnek, amikor Gálfalvi Zsolt, Hajdu Győző és Sütő András társaságában Földes azt magyarázta, hogy a Duplagyurinak becézett Gheorghe Gheorghiu-Dejnek, a párt főtitkárának „most már aztán igazán mennie kell”. Hogy mit magyarázott még, nem tudja, de utólag „úgy mondták” neki, az ott elhangzottakból lett a baj. Ez szolgált alapul ahhoz a feljelentéshez, amelyet „hárman (vagy csak ketten, vagy ki tudja, hányan)” megszerkesztettek, miután az Utunk főszerkesztője „elkövette az illetlenséget, hogy nyilvánosan belelőtt az Igaz Szóba”. Az igehasználat a célpontot idézi fel ismét. Mert ha a Székely emlegette „adott konstellációban” a Sütő-bírálat egyenlő volt a kinyírással, a politikai leleplezéssel, akkor a Földes-bírálat is fölért egy feljelentéssel. Jó barátja, Huszár Sándor így jellemzi az írást: „Földes valami egészen hihetetlen – hiába, ezt kell mondanom – butaságról, a taktikai érzék teljes hiányáról és nem utolsósorban, sajnos, emberi gyengeségekről, súlyos gyengékről tesz tanúbizonyságot.” Mit hányt például az Igaz Szó szerkesztőinek, szerzőinek szemére? Egyrészt, hogy amikor Hajdu kiadta a jelszót: „tegyük az esszét uralkodó írásformává”, akkor a szubjektivizmus programját hirdette meg, másrészt – és ez a súlyosabb vád – „kétségbe vonta a szocialista realizmust mint ábrázolási módszert, s csupán világnézeti jelentőséget tulajdonított neki”. Gálfalvi Zsolt vétkéül rója fel, harmadrészt, hogy elködösíti a „nemzeti értékeket”, mégpedig azáltal, hogy nála nincs „osztálytartalma” a magyarságnak. A hibák okát és forrását azoknak az elméleteknek a hatásában leli fel, amelyek „a munkásosztály ideológiáját támadták és támadják ma is” – így a cikk, az Irodalombírálatunk eszmei tisztaságáért. Ennek a támadása ellen védekeztek feljelentéssel ketten, hárman vagy ki tudja, hányan.

Szabó Gyula tudja: Sütőt nevezi meg, mint akinek a felszólalása után „a gyűlés menetében fordulat állt be”. A fordulat persze, az ő szavaival, akkor állhatott volna be, ha a korábban megnyilatkozók közül legalább egyvalaki pártfogásába vette volna Földest, egyet nem értésének adott volna hangot, ami miatt a gyűlést háromnegyed éven belül immár ötödször is összehívták: a pártból való kizárás dolgában. Ez azonban nyilván el volt döntve előre; a pártbüró nem javaslatot, hanem határozatot terjesztett elő „vitára”, mert hiszen – maga Szabó összegez így – az érintett a különböző bírálatokon, „szankciófokozatokon” túl már négy hónapja eljutott arra a pontra, hogy az „utolsó figyelmeztetést” jelentő „pártmegrovásban” részesült, ami miatt mint főszerkesztőt le is váltották. De az se jelenthetett fordulatot, hogy a gyűlésen Földesnek nyíltan színt kellett vallania, hiszen ő meglehetős egykedvűséggel fogadta ezt a kényszerítést: „négyszer volt alkalmam szembenézni hibáimmal, ma nézek ötödször szembe”. Amit hozzáfűzött, az kétségessé teszi, hogy a pártellenessége perében Sütő lett volna a fővádló. „Egészében véve számomra valahogy elképesztő – rögzíti a jegyzőkönyv –, ahogy én az ellenforradalmi eszméimmel mindig elmegyek Hajdu Győzőhöz, akivel immár öt éve gyűlölködöm, és mindig elmondom neki az én nézeteimet.” Az indulatos védekezés sejteti: a feljelentők mégsem egyen voltak. Nemcsak Sütő, aki – mint vallotta – a Földes-írás, a „visszavágó” cikk után tartotta „erkölcsileg” lehetségesnek, hogy bizalmas, négyszemközti beszélgetések tartalmáról beszámoljon a párt Központi Vezetőségének, valamint a kolozsvári írók pártalapszervezetének. A bizalmas epizódok egyike – amikor Földes kijelentette: „nem békél meg a Központi Vezetőséggel”, akkor ezt „olyan nagy megindultsággal tette, hogy sírt” – éppúgy érzékeltetheti a kor ma már felidézhetetlen pártos hitét és hangulatát, mint ahogy Az őszinteség két napjának egyik mozzanata is. Azon az ’56. szeptemberi gyűlésen Kányádi Sándor beszélte el: sírva fakadt egy költőtársa lakásán, „miért mondta Hajdu Zoltán, hogy a román nép fanarióta, és én kellett megvédjem a román népet”. Az is a rendcsináló párt szellemét és módszereit jellemzi aztán, ahogy Pavel Tugui, a Földes kizárására kiküldött központi bizottsági képviselő Sütőéket védelmébe vette: „nekünk ezt a dolgot nem úgy kell tekintenünk, mint egy feljelentést, hanem úgy, mint a párt értesítését, és mi köszönjük az elvtársaknak, akik feltárták nekünk, mi történik”. A pártszerűségért való köszönetmondás, de az egész történet olyan – az Illyés-vers, a Bartók egy sorával –: „amit nem érthet, aki nem érte meg”.

Az emlékirat szerzője, a jegyzőkönyvek elemzője azonban törekedhetne a megértésre, a történtek minél több oldalú megközelítésére és megvilágítására. A Képek a kutyaszorítóból szerzője például arra, hogy megpróbálja értelmezni a sokak által vakhitűnek tartott Szilágyi András felszólalását. Azt a bátor, párhuzamot vonó felvetését, hogy ha egy hadbírósági tárgyaláson nincs védő, akkor az egyik hadbírót teszik meg védőnek. „Én magamat teszem annak, ha az ő barátai és a fiatalok ezt nem tették meg, Kacsó és Sütő kivételével” – így az összegzés. Ami azért más szellemre, szemléletre vall, mint amit Szabó Gyula idéz meg, amikor a gyűlést magát „példátlannak” tartja, mégpedig „a romániai magyar irodalmi élet történetében”. Elég különös, mondhatni – a Földes emlékét firtató Gáll Ernő szavával (lásd az 1988 júniusában Szász Jánoshoz írt levelét) –, „fájdalom”, hogy ez az irodalomtörténet, mintha nem lenne fontosabb dolga, annyiszor visszatért már rá. Annak a Földes Lászlónak az ügyére, akinek az értékelésében, „fájdalom”, osztozunk a Gáll megkérdezte Mózes Attiláéval. Aki „hiányolta az életművet, nehezményezte a dogmatikus kritikáit, és nem volt hajlandó – talán közvetlen ismeretek hiányában is – szerkesztői tehetségét, teljesítményét méltányolni”. Így aztán a története mindenekelőtt azé a párté, amelynek tagjává lenni az emlékező oly igen áhítozott.

Végezetül, a kivételként emlegetett Kacsó és Sütő szereplésének volt egy olyan mozzanata, amely mellett elsiklott az emlékezők figyelme. S ez Páskándi Géza ügye. Amely – mellesleg – nem úgy végződött, mint a pártból kizárt Földesé, aki Vasile Vaida, az RMO Kolozsvár tartományi bizottsága első titkárának jóvoltából – Huszár Sándor számol be róla – „egészen haláláig a marxista esztétika egyetemi előadó tanáraként működött”, működhetett. A kizárás mégsem jelentett kinyírást. Ugyanebben az időben Páskándi börtönben ül. Földes becsületére legyen mondva, korábban az alapszervezeten belül is felvetette, „valóban jogosan van-e bíróság előtt”, „vajjon – Nagy István tolmácsolásában – nem-e elfogultan jutottak” vele oda, ahova jutottak. Kacsó(h) – a jegyzőkönyvvezető egy h-val megtoldotta a vezetéknevét, mintha Pongrác lenne, s nem Sándor – emlékeztette magát s magukat, hogy „nem helyeseltük a kemény adminisztratív intézkedéseket. Páskándi ügyét hibásnak minősítettük, nem szabad ilyen eszközökhöz folyamodni.” Az utóbbi mondat félreérthető ugyan, de egészen biztosan nem a raboskodó költőt kárhoztatja, hogy hibázott volna az eszközök kiválasztásakor. Ezzel szemben Sütő véleménye csak annyiban számíthatott a Szilágyi András példálózta védelemnek, hogy kijelentette, nyilvánvalóan az „őszinteség két napján” tett saját vallomására utalva: „Földes tévelygéseinek bírálata az én személyemnek is a bírálata. Közös elgondolásokkal, cikkekkel, hangulattal szálltunk síkra annak idején az ideológiai negatív kérdésekben.” Páskándi dolgának megítélésében azonban – nem tudni, mióta – más véleményen van, mint Földes, aki szerinte „nem a Párt álláspontját képviselte”. Továbbmegy: „Nem tudom megérteni – mondja –, hogy akármilyen tehetséges is legyen valaki, ne kelljen megbüntetni. Ha Páskándi Szovjetunió-ellenes verseket írt, akkor az ő bűne nagyobb, mert a nagyközönséghez szóló írásról van szó.”

Ahogy Páll Lajos, úgy Páskándi Géza is tudhatott arról, a szabadulásuk után egészen biztosan, hogy miképp vélekedett róluk Sütő András. Nincs mit csodálkozni azon, ha a hallottak rossz szájízt hagytak bennük. Ezek alapján talán hitelt lehet adni azoknak az írásos emlékezetbe – tudomásunk szerint – nem került híreszteléseknek is, amelyek szerint az ’56-os elítéltek, romániai magyar értelmiségiek, írók, költők, mind börtönéveik idején, mind szabadulásuk után rossz néven vették, nehezményezték, hogy Sütő semmit sem tett az érdekükben. Hogy tehetett volna-e, s milyen minőségében, szerepében? – ez tán még a legsúlyosabban vádaskodók eszét sem járta meg. Az azonban tisztán látszik, hogy a maga emlegette 1956 utáni rendcsinálást tekintve ebben az időben a rendcsinálók pártjára állt. Inkább a kényszerítők, mint a kényszerítettek mellé.

 

 

 

 

 



Nyitólap