Kortárs

 

Kelemen Lajos

Ki az ott a keresztútnál?

Lövétei Lázár László: Árkádia-féle

 

Schiller, Berzsenyi, Arany – ki ne értené, kissé félrefabrikált anyakönyv az övék. Fölséges célokért, magas repülésre születni – erre a géniusz nem tart fönn magának külön helyeket az ég alatt. Különben: Marbach am Neckar, Egyházashetye, Nagyszalonta pompázóbbnál pompázóbb térségek, ahonnét igenis a költészet jegyesévé serdülhet az ember. Csakhogy Schillert, Berzsenyit, Aranyt nem pusztán az anyakönyvükben jelzett helyről kereste ki a Szentlélek vagy a fátum, hogy a betűé legyenek: lelkük egy része Árkádiából való. S vajon ezek a félig-meddig árkádiai poéták csak a régiről és az égiről daloltak volna, mint Kosztolányi írja a saját bizonyítványában? Aligha. Sőt, a híres legelőjű, isteni szülőhely, Árkádia spirituális helymeghatározása is ingatag immár – Schillernél még kijelentés („Én is Árkádiában születtem…”), amire Berzsenyi rádupláz; a nagy intellektuális költő, Arany viszont meghőköl: „Én is Árkádiában… szt! / Magas hangból kezdettem…” Árkádia tehát: termékeny földiség, mítosz, kultúra – és lemosolyogható ábránd.

A Schiller, Berzsenyi, Arany árkádiai mottóit használó Lövétei Lázár László tökéletesen tisztában van vele, hogy a gúny az egyik legjobb módja beszélni arról, amit szeretünk, ha egyszer csak fél szívvel beszélünk róla. Tudniillik Árkádia, ahol például Hermész született, Lövéteié is; alighanem a világ bármely pontján felismerné fiait és testvéreit. Árkádiára azonban leszállt az alkony. Vannak fényes délelőttjei és delei, él még itt az igen és a nem, a természet és az ars csodálatosan szikrázó ellentéte, de igazából Árkádiában mostanság a homály az úr. Gondtermő napszak.

A legtöbb ember éjszaka válik felnőtté, éjszaka éli át a bűntudat természetét, és a bolygó egyik felén mindig éjszaka van. Amit szerelmesen tán nem is olyan nehéz tudomásul venni. Mindenesetre az igazság állapotának igazolására nem e sötét órák a legalkalmasabbak. De hát tényleg fekete levegő borítaná Árkádiát? Hátha csak az ismerős bennszülött, a talpraesettség, a jó pillanat, a furfangos kópéság megtestesítőjének, Hermésznek ravasz játéka az egész! Vagy Árkádia nincs is? Se mesemiliő, se metafizika nem járja. És sehol a vergiliusi Árkádia, ahol pásztorlányoknak és pásztoroknak álcázva mulatoznak hölgyek és urak?

Hermész éjszakai természete segít rálelni a találó szavakra, de ő, aki először készített lantot, történetesen békateknőből, ő a megtestesült szertelenség is. Mi az, ami összeolvasztja a természetest a misztikussal, ha nem a szertelenség, a hirtelen, megállíthatatlan mozgás? S meglehet, ugyanakkor a szertelenség az oka annak is, hogy Árkádia-félében nincs egyértelmű kategória a látszóra és a képzeltre, a relatívra és az abszolútra: e klasszisok megszűnnek támpontok lenni. „de vajon mit tudnék csinálni jobban? / vagy akkor is így röhögnék kínomban? // esetleg ráncolnám a homlokom / hogy épp ma s épp ilyen helyen lakom? // vagy tán a fórumon hordóra állva / pogányos átkot szórnék a világra? // s kihez szaladnék majd sok bajommal / hogy oldozzon már föl »de most azonnal«?” (Requiescat…)

Ha igaz, hogy minden lehetőségen túl van legalább még egy, Lövétei Lázár László a maga kitüntetett sanszául a gúnyt választja. A gúny az okossággal rokon, de különleges kedélyjelenség: torzít, fölényt sejtet, amely a vele szemben állót igyekszik lealacsonyítani. És semmiképp sem keverendő össze az iróniával, amely sokkal inkább jóhiszemű lecsökkentése vagy fölnagyítása a dolgoknak.

Lövétei gúnyolódó és szkeptikus költő egyszerre, tehát álarcos poéta, mert a kétféle lelkiállapot folyvást összeereszkedik nála; álarcos, de azzal a naiv becsületességgel, amire csak íróféle képes. Lenni annyi, mint szenvedni; lenni annyi, mint kacagni. Az ilyesféle recurrens és halvány divathangulatokból szokták kikövetkeztetni, hogy semminek sincs értelme. Az persze igaz, hogy a létnek nem a lényeg az egyetlen arca; a lényeg a változás fényében világosodik meg – a jó szemű művész e fény hódolója. A görög kulturális csodák közül az egyik legnagyobb: a meggondoltság; ez a szkeptikus észjárás sarokköve, azé az észjárásé, amelynek normális körülmények között semmi köze a minden szilárd és elképzelt jót legyalázó gúnyhoz. Ki tudja, nem támadt-e egykor Lövétei Lázár László és a zabolával ábrázolt istennő, Nemezis között valamiféle lelki csetepaté? A gyanút az kelti, hogy az Árkádia-féle szerzője hatékonyan ingerkedik a mértékkel, ami egyébiránt a természet egyik alapelve is. Ahogy az emberé az erkölcs. Erkölcsi felelősség nélkül, mondta egy igazán számottevő író, nincs jelentős irodalom.

A világszerkezetben nemigen akad még egy olyan primordiális elem, mint az erkölcs; ez ma megbomlott óramű, vagy mondjuk úgy: a legkevésbé sem az ünnepi varázslat a meghatározható valósága. Sírunk, mert sírni kell, amikor a romokon az immoralitás kaparintja meg és őrzi a hatalmat. Sírni kell vagy lázadni: erre bujtogat az ész és a szív, gondolná az ember. Vagy az alakulás egy egészen más síkján ragadjuk meg egzisztenciánk lényegét? Íme, mit gondol erről a gunyoros hangulatú költő: „Nem bíztam én sem másban, sem magamban. / És ma már tényleg semmi dolgom nincsen. / Huszonkilenc év úgy telt el, hogy abban / véletlenül jött egymás után minden.” (Magánzsoltár) S tíz lappal odébb: „Mi lesz ma reggel? Semmi. Nem tudom. / Nem gondolkoztam rajta eleget. // Ha őszinte vagyok, még nem találtam / itt semmi fontosat. Pedig lehet, / hogy az se jobb, amit még sose láttam.” (Két töredék) Aligha kíván különösebb magyarázatot, hogy itt a nihilizmus aprócska történéseibe mélyedt költő a semmi dühöngését cizellálja. Ő nem sír és nem lázad; számára a sírás vagy lázadás egyként félretolható értékek. Amikor Árkádiából Árkádia-féle lesz: mintha az együgyű idill, a tompa konformizmus ködéből a lázadás szépséges arca derengene elő. És valóban az szólal meg, aki más, mint más? Dehogyis! Evangélium gyanánt hangzik a kibúvó dala: „Várom, nem keresem, de várom / az említésre méltót, mint sok-sok / kilométer után egy véletlen átjárót, / terelőutat vagy vadcsapást legalább…” (Rendezett minden) Képletszerűen szólva: a költészet munka közben, azaz a nyelvi jelenlétben egészen leegyszerűsödik – ha belegondolunk, mindössze kétféle utat nyit, és a választott út valamelyikét dokumentálja: vagy az ürességben hadonászó írnokét, vagy az ismeretlen földműveseinek biztos hűségét. Senki sem mondja, hogy a tartást, amely segít állni a sarat, az ember egyszer s mindenkorra megkapja. Az élet megvan és összeomlik, de újra és újra felmagasodik. E folyamat és a hozzávaló miliő (síkok, völgyek, hegyek; egy széles körökben emelkedő sólyom, a gótikus fenyők, egy távoli város képe – vagyis az élet mint mozgalom) van annyira bonyolult, és sajátossága mindig is támasztott s támasztani fog annyi jóérzést, hogy egy-egy szót, mondatfutamot szabadjára engedjen róla a költészet. Az érzékek fiatalsága és az akarat többletereje csodákra képes. Igaz, bízni sem kényelmesebb, mint kétségbeesni.

A bölcs azt tartja, a lényed legyen a kinyilatkoztatásod, s ennek bizonyára így is kell lennie, az ember álljon helyt magáért. Az Árkádia-féle szerzőjének becsületességére vall, hogy kifogyván a gúnyból és a semmi hiszekegyéből, szkeptikus énjének sem marad adósa. Nincsenek metafizikai koncepciói, határozottan utál „mindenféle / túlvilág-modellt”, lelke nem bocsátkozik zűrös-bajos kalandokba, de amint elér odáig, hogy az ürességet szimpla akadályként átlépje, nem röstelli megvallani, valami vonzót mégiscsak kínál a kézzelfogható világ: „…a jó hír az, Lacikám, hogy / mától errefelé nincsen horgásztilalom már. / Nézd csak! szépen tőgyel a Hargita! holnap eső lesz: / jól fog húzni a pisztráng, s helyre is áll a világrend…” (Második ecloga) No hiszen: az ember is, mint az anyatermészet, mindenek dacára, kiegyenlítődő állandóság?

A hidegvérű szkeptikus természetesen minél közelebbről szeretné látni: mennyi szépség, rútság forog az élet karusszeljén, s főleg: e forgásnak mi a java. Látni akarja, és ítélete alá vonni. A játék egyre komplikáltabb. A részeg föld és a távoli égbolt alig látják egymást. Komor hölgyek és urak gyermekhabitussal kormányozzák, ami még kormányozható. Vakond a révkalauz. Hol az az ember, aki a maga világát legalább egyszer ne látta volna elemeire hullani? „Mikor lesz elegem / ebből az egészből, azt még nem tudom” – mondja a Levéltöredékben Lövétei. S vajon eszébe jut-e, hogy száz évekkel hátrább nézve is volt már világvége? S akadtak nem kevesen, akik jó párszor elzenélték már a semmit. Fonnyadt dolgok ezek, a nagy Zola is fonnyadt kedvében mondhatta: „Ha az ember másokat nem is tud megölni, önmagát ne vétse el.” De hiszen szinte sértés ilyesmiket előhozni Lövétei társaságában. Hogyan is folytatódik a Levéltöredék: „Mondtak ezt is, azt is eddig is elegen, / hogy így kell, meg úgy kell, s hogyha akarom… / Nem kizárt, hogy egyszer végiggondolom…”

Igen, néha a szanaszét kószáló gondolatok és a puszta továbbélés is elegendő ahhoz, hogy a kétségbeesés vagy az idill haszontalan földjéről elfordítsuk tekintetünket a mindennapok igazsága felé. Tessék: legyünk kiábrándultak; mondjuk, hogy semmi sincs, ami ne lenne ideiglenes – de akkor a bukás, a kudarcaink is azok. A reménynek ez a csekélyke törvényszerűsége általában ott szokott erőre kapni, és ott válik a praxis mellőzhetetlen részévé, ahol kikacagják a szeretetet, megpróbálják összeroppantani a méltóságot, és csúfot űznek a hitből. Ám előbb vagy utóbb kiderül: a hajnal, a derengő tenger, a napsütés, a metsző szél, a keserű és édes eledel, a bánat és az öröm, a fájdalom és a gyönyör: régi és új. Az embernek muszáj próbára tennie magát, és megkérdezni az Úrtól, mint a Mindenszentek után című versben, „hogy mit nyomott a latban? / Na persze, hogyha mérte”.

 Lövétei Lázár László ugyanazzal a fényes stilisztikával és lenyűgöző mesterségtudással megy a történendők elébe, mint amivel tagad, gúnyolódik, ironizál. Talán csak három dolog létezik, ami bármikor meggyőzheti az embert: a rettegés, a remény és a szeretet. Fokozhatatlan bőkezűség ez a természet királya részéről – ilyen gazdagság láttán őrült gyengeség volna a semmire áldozni a talentumot. Lám, a messzire került, kimerített Árkádiából (vagy valami afféle tájékról) hazatartva józanodik az utazó, s azt kéri az Úrtól, hogy engedje megtalálni a válaszút csodáját (Mindenszentek után).

Keresztút! Ott bezzeg össze kell szednie magát az embernek, és igazán odafigyelni, de nagyon. Ahogy választ, abból látszik: végre is ki ő. (Erdélyi Híradó Kiadó, Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy, Kolozsvár; Ráció Kiadó, Budapest, 2009)

 

 

 

 



Nyitólap