Kelemen Lajos
Ki az ott a keresztútnál?
Lövétei Lázár László:
Árkádia-féle
Schiller, Berzsenyi, Arany – ki ne
értené, kissé félrefabrikált anyakönyv az övék.
Fölséges célokért, magas repülésre születni – erre a
géniusz nem tart fönn magának külön helyeket az ég alatt.
Különben: Marbach am Neckar, Egyházashetye, Nagyszalonta
pompázóbbnál pompázóbb térségek, ahonnét igenis a
költészet jegyesévé serdülhet az ember. Csakhogy Schillert,
Berzsenyit, Aranyt nem pusztán az anyakönyvükben jelzett
helyről kereste ki a Szentlélek vagy a fátum, hogy a betűé
legyenek: lelkük egy része Árkádiából való. S vajon ezek a
félig-meddig árkádiai poéták csak a régiről és az
égiről daloltak volna, mint Kosztolányi írja a saját
bizonyítványában? Aligha. Sőt, a híres legelőjű, isteni
szülőhely, Árkádia spirituális helymeghatározása is
ingatag immár – Schillernél még kijelentés („Én is
Árkádiában születtem…”), amire Berzsenyi rádupláz; a
nagy intellektuális költő, Arany viszont meghőköl: „Én is
Árkádiában… szt! / Magas hangból kezdettem…” Árkádia
tehát: termékeny földiség, mítosz, kultúra – és
lemosolyogható ábránd.
A Schiller, Berzsenyi, Arany árkádiai
mottóit használó Lövétei Lázár László tökéletesen
tisztában van vele, hogy a gúny az egyik legjobb módja
beszélni arról, amit szeretünk, ha egyszer csak fél szívvel
beszélünk róla. Tudniillik Árkádia, ahol például Hermész
született, Lövéteié is; alighanem a világ bármely pontján
felismerné fiait és testvéreit. Árkádiára azonban leszállt
az alkony. Vannak fényes délelőttjei és delei, él még itt
az igen és a nem, a természet és az ars csodálatosan
szikrázó ellentéte, de igazából Árkádiában mostanság a
homály az úr. Gondtermő napszak.
A legtöbb ember éjszaka válik felnőtté,
éjszaka éli át a bűntudat természetét, és a bolygó egyik
felén mindig éjszaka van. Amit szerelmesen tán nem is olyan
nehéz tudomásul venni. Mindenesetre az igazság állapotának
igazolására nem e sötét órák a legalkalmasabbak. De hát
tényleg fekete levegő borítaná Árkádiát? Hátha csak az
ismerős bennszülött, a talpraesettség, a jó pillanat, a
furfangos kópéság megtestesítőjének, Hermésznek ravasz
játéka az egész! Vagy Árkádia nincs is? Se mesemiliő, se
metafizika nem járja. És sehol a vergiliusi Árkádia, ahol
pásztorlányoknak és pásztoroknak álcázva mulatoznak
hölgyek és urak?
Hermész éjszakai természete segít rálelni
a találó szavakra, de ő, aki először készített lantot,
történetesen békateknőből, ő a megtestesült szertelenség
is. Mi az, ami összeolvasztja a természetest a misztikussal, ha
nem a szertelenség, a hirtelen, megállíthatatlan mozgás? S
meglehet, ugyanakkor a szertelenség az oka annak is, hogy Árkádia-félében
nincs egyértelmű kategória a látszóra és a képzeltre, a
relatívra és az abszolútra: e klasszisok megszűnnek
támpontok lenni. „de vajon mit tudnék csinálni jobban? /
vagy akkor is így röhögnék kínomban? // esetleg ráncolnám
a homlokom / hogy épp ma s épp ilyen helyen lakom? // vagy tán
a fórumon hordóra állva / pogányos átkot szórnék a
világra? // s kihez szaladnék majd sok bajommal / hogy oldozzon
már föl »de most azonnal«?” (Requiescat…)
Ha igaz, hogy minden lehetőségen túl van
legalább még egy, Lövétei Lázár László a maga
kitüntetett sanszául a gúnyt választja. A gúny az
okossággal rokon, de különleges kedélyjelenség: torzít,
fölényt sejtet, amely a vele szemben állót igyekszik
lealacsonyítani. És semmiképp sem keverendő össze az
iróniával, amely sokkal inkább jóhiszemű lecsökkentése
vagy fölnagyítása a dolgoknak.
Lövétei gúnyolódó és szkeptikus költő
egyszerre, tehát álarcos poéta, mert a kétféle lelkiállapot
folyvást összeereszkedik nála; álarcos, de azzal a naiv
becsületességgel, amire csak íróféle képes. Lenni annyi,
mint szenvedni; lenni annyi, mint kacagni. Az ilyesféle
recurrens és halvány divathangulatokból szokták
kikövetkeztetni, hogy semminek sincs értelme. Az persze igaz,
hogy a létnek nem a lényeg az egyetlen arca; a lényeg a
változás fényében világosodik meg – a jó szemű művész
e fény hódolója. A görög kulturális csodák közül az
egyik legnagyobb: a meggondoltság; ez a szkeptikus észjárás
sarokköve, azé az észjárásé, amelynek normális
körülmények között semmi köze a minden szilárd és
elképzelt jót legyalázó gúnyhoz. Ki tudja, nem támadt-e
egykor Lövétei Lázár László és a zabolával ábrázolt
istennő, Nemezis között valamiféle lelki csetepaté? A
gyanút az kelti, hogy az Árkádia-féle szerzője
hatékonyan ingerkedik a mértékkel, ami egyébiránt a
természet egyik alapelve is. Ahogy az emberé az erkölcs.
Erkölcsi felelősség nélkül, mondta egy igazán számottevő
író, nincs jelentős irodalom.
A világszerkezetben nemigen akad még egy
olyan primordiális elem, mint az erkölcs; ez ma megbomlott
óramű, vagy mondjuk úgy: a legkevésbé sem az ünnepi
varázslat a meghatározható valósága. Sírunk, mert sírni
kell, amikor a romokon az immoralitás kaparintja meg és őrzi a
hatalmat. Sírni kell vagy lázadni: erre bujtogat az ész és a
szív, gondolná az ember. Vagy az alakulás egy egészen más
síkján ragadjuk meg egzisztenciánk lényegét? Íme, mit
gondol erről a gunyoros hangulatú költő: „Nem bíztam én
sem másban, sem magamban. / És ma már tényleg semmi dolgom
nincsen. / Huszonkilenc év úgy telt el, hogy abban /
véletlenül jött egymás után minden.” (Magánzsoltár)
S tíz lappal odébb: „Mi lesz ma reggel? Semmi. Nem tudom. /
Nem gondolkoztam rajta eleget. // Ha őszinte vagyok, még nem
találtam / itt semmi fontosat. Pedig lehet, / hogy az se jobb,
amit még sose láttam.” (Két töredék) Aligha
kíván különösebb magyarázatot, hogy itt a nihilizmus
aprócska történéseibe mélyedt költő a semmi dühöngését
cizellálja. Ő nem sír és nem lázad; számára a sírás vagy
lázadás egyként félretolható értékek. Amikor
Árkádiából Árkádia-féle lesz: mintha az együgyű idill, a
tompa konformizmus ködéből a lázadás szépséges arca
derengene elő. És valóban az szólal meg, aki más, mint más?
Dehogyis! Evangélium gyanánt hangzik a kibúvó dala:
„Várom, nem keresem, de várom / az említésre méltót, mint
sok-sok / kilométer után egy véletlen átjárót, /
terelőutat vagy vadcsapást legalább…” (Rendezett
minden) Képletszerűen szólva: a költészet munka közben,
azaz a nyelvi jelenlétben egészen leegyszerűsödik – ha
belegondolunk, mindössze kétféle utat nyit, és a választott
út valamelyikét dokumentálja: vagy az ürességben hadonászó
írnokét, vagy az ismeretlen földműveseinek biztos hűségét.
Senki sem mondja, hogy a tartást, amely segít állni a sarat,
az ember egyszer s mindenkorra megkapja. Az élet megvan és
összeomlik, de újra és újra felmagasodik. E folyamat és a
hozzávaló miliő (síkok, völgyek, hegyek; egy széles
körökben emelkedő sólyom, a gótikus fenyők, egy távoli
város képe – vagyis az élet mint mozgalom) van annyira
bonyolult, és sajátossága mindig is támasztott s támasztani
fog annyi jóérzést, hogy egy-egy szót, mondatfutamot
szabadjára engedjen róla a költészet. Az érzékek
fiatalsága és az akarat többletereje csodákra képes. Igaz,
bízni sem kényelmesebb, mint kétségbeesni.
A bölcs azt tartja, a lényed legyen a
kinyilatkoztatásod, s ennek bizonyára így is kell lennie, az
ember álljon helyt magáért. Az Árkádia-féle
szerzőjének becsületességére vall, hogy kifogyván a
gúnyból és a semmi hiszekegyéből, szkeptikus énjének sem
marad adósa. Nincsenek metafizikai koncepciói, határozottan
utál „mindenféle / túlvilág-modellt”, lelke nem
bocsátkozik zűrös-bajos kalandokba, de amint elér odáig,
hogy az ürességet szimpla akadályként átlépje, nem
röstelli megvallani, valami vonzót mégiscsak kínál a
kézzelfogható világ: „…a jó hír az, Lacikám, hogy /
mától errefelé nincsen horgásztilalom már. / Nézd csak!
szépen tőgyel a Hargita! holnap eső lesz: / jól fog húzni a
pisztráng, s helyre is áll a világrend…” (Második
ecloga) No hiszen: az ember is, mint az anyatermészet,
mindenek dacára, kiegyenlítődő állandóság?
A hidegvérű szkeptikus természetesen minél
közelebbről szeretné látni: mennyi szépség, rútság forog
az élet karusszeljén, s főleg: e forgásnak mi a java. Látni
akarja, és ítélete alá vonni. A játék egyre komplikáltabb.
A részeg föld és a távoli égbolt alig látják egymást.
Komor hölgyek és urak gyermekhabitussal kormányozzák, ami
még kormányozható. Vakond a révkalauz. Hol az az ember, aki a
maga világát legalább egyszer ne látta volna elemeire
hullani? „Mikor lesz elegem / ebből az egészből, azt még
nem tudom” – mondja a Levéltöredékben Lövétei. S
vajon eszébe jut-e, hogy száz évekkel hátrább nézve is volt
már világvége? S akadtak nem kevesen, akik jó párszor
elzenélték már a semmit. Fonnyadt dolgok ezek, a nagy Zola is
fonnyadt kedvében mondhatta: „Ha az ember másokat nem is tud
megölni, önmagát ne vétse el.” De hiszen szinte sértés
ilyesmiket előhozni Lövétei társaságában. Hogyan is
folytatódik a Levéltöredék: „Mondtak ezt is, azt is
eddig is elegen, / hogy így kell, meg úgy kell, s hogyha
akarom… / Nem kizárt, hogy egyszer végiggondolom…”
Igen, néha a szanaszét kószáló gondolatok
és a puszta továbbélés is elegendő ahhoz, hogy a
kétségbeesés vagy az idill haszontalan földjéről
elfordítsuk tekintetünket a mindennapok igazsága felé.
Tessék: legyünk kiábrándultak; mondjuk, hogy semmi sincs, ami
ne lenne ideiglenes – de akkor a bukás, a kudarcaink is azok.
A reménynek ez a csekélyke törvényszerűsége általában ott
szokott erőre kapni, és ott válik a praxis mellőzhetetlen
részévé, ahol kikacagják a szeretetet, megpróbálják
összeroppantani a méltóságot, és csúfot űznek a hitből.
Ám előbb vagy utóbb kiderül: a hajnal, a derengő tenger, a
napsütés, a metsző szél, a keserű és édes eledel, a bánat
és az öröm, a fájdalom és a gyönyör: régi és új. Az
embernek muszáj próbára tennie magát, és megkérdezni az
Úrtól, mint a Mindenszentek után című versben,
„hogy mit nyomott a latban? / Na persze, hogyha mérte”.
Lövétei Lázár László ugyanazzal a
fényes stilisztikával és lenyűgöző mesterségtudással megy
a történendők elébe, mint amivel tagad, gúnyolódik,
ironizál. Talán csak három dolog létezik, ami bármikor
meggyőzheti az embert: a rettegés, a remény és a szeretet.
Fokozhatatlan bőkezűség ez a természet királya részéről
– ilyen gazdagság láttán őrült gyengeség volna a semmire
áldozni a talentumot. Lám, a messzire került, kimerített
Árkádiából (vagy valami afféle tájékról) hazatartva
józanodik az utazó, s azt kéri az Úrtól, hogy engedje
megtalálni a válaszút csodáját (Mindenszentek után).
Keresztút! Ott bezzeg össze kell szednie
magát az embernek, és igazán odafigyelni, de nagyon. Ahogy
választ, abból látszik: végre is ki ő. (Erdélyi Híradó
Kiadó, Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy, Kolozsvár;
Ráció Kiadó, Budapest, 2009)