Győri László
Dobol az eső, hogy esik
A pályakezdő Bella István
A hatvanas évek első felében a pesti
bölcsészkar egyik legnagyobb alakja Bella István volt,
természetesen a teljes tanári kart, a nagy tudósokat is
beleszámítva, jóllehet hiába járt egyetemre, végül üres
zsebbel hagyta el a Pesti Barnabás utcát, a Sóhajok hídját,
nem szerzett sem magyartanári, sem könyvtárosi diplomát. Hogy
lehet így megsérteni Kardos Lászlót, Pándi Pált, Tolnai
Gábort, Antal Lászlót, Telegdi Zsigmondot, Berrár Jolánt,
Ortutay Gyulát, Benkő Lorándot, a nagy
irodalomtörténészeket, a nagy nyelvészeket, a filozófusokat,
az esztétákat, a történészeket, a nagyobbnál nagyobb
tudósokat? Úgy, hogy Bella Istvánt mint nagy kezdő költőt
helyezzük oda az egyetemre. A tanárok közül egy úgyszólván
már akkor is maga mellé emelte, aztán ott is tartotta élete
végéig: Koczkás Sándor, az alkotókör elnöke, de később
már nem úgyszólván, hanem igazán, valóban, a
legteljesebb mértékben.
1960. szeptember elején egy ormótlan,
barnára politúrozott faládával érkeztem a Ménesi úti
kollégiumba. A portával egy kicsit ferdén szemközt egész sor
papírra gépelt, hosszú-hosszú névjegyzék volt kitűzve,
arról kellett leolvasni, melyik szobában lakik majd az ember. A
második emeleten jelölték ki a helyemet. Nagy István, Kiss
Pál, Palovecz János, Frank Jakab – olvastam a szobatársak
nevét. A szomszéd szoba listáján egy különös név bökte
meg a szemem: Villangó. Egy másik név, a Bella, otthonosan
ismerősen hangzott, odahaza kevés nevezetességünk közül az
egyik a Bella-malom volt. Fehérre festett ajtók, ablakok
fogadtak, nekem mint elsősnek, legkisebbnek az egyetlen emeletes
ágy felső fekhelyét utalták ki a többiek. Az lesz a
fészkem. Reggel már hét óra előtt lemásztam, megmosakodtam,
igazgattam a takarót, ami inkább lópokróc volt, mint városi
pléd. – Ne rázd az ágyat – szólt csukott szemmel Palovecz
alul –, majd én beágyazok. Az ablak előtt bal oldalon Frank
Jakab, Jakó, aki – történész lévén – később Frank
Károlyra magyarosította a nevét, jobb oldalon egy vékony,
kócos, sápadt fiú aludt: Nagy István. Általában késő
éjszaka érkezett haza, fényes nappal elég keveset fordult
elő a mi szerény otthonunkban. Már nagyfiú, férfi, öreg
ötödéves volt. – Nagy László öccse – mondták róla.
– A költőé? – Igen, ő is verset ír. – Majd elájultam,
sőt el is ájultam tőle. Egyszer azt kérdezte: – Mit
csinálunk? Tanulgatunk? Mit tanulgatsz? – Szovjetet! –
nyögtem ki keservesen. Ez az ájulási távolság, hiába telt
el azóta sok-sok esztendő, máig megmaradt bennem, azóta is
érthetetlen félsszel, félszegséggel tudok csak beszélgetni
vele. Lehet, hogy már nem veszi észre, azt hiszi, bolondozok,
de belül, a mélyben bizony azóta is rezgések indulnak meg
bennem, ha megszólít. Többi szobatársammal szemben ilyesmit
nem éreztem, hiába, nem voltak költők. A szomszédban
könyvtár szakosok laktak egytől egyig: Villangó, akinek a
neve már odalent megcsapott, Brády Zoltán, mind a ketten
csoporttársaim, és volt egy alacsony, elég zömök, mély,
bársonyosan barna szemű, nagy fülű, meglehetősen vastag
szájú, gyűrűs hajú: Bella István. Nagy István, azaz Ágh
István azt mondta nagy ravaszul, hogy nem ért a versekhez, csak
írja, Buzás Andornak mutassam meg őket. Nem óhajtott
önjelölt palántákkal foglalkozni. Egyszer ingerülten
felsóhajtott: – Már megint hozza Bella a verseit! – Ma már
valószínűleg el sem hinné – ő ilyet ugyan soha nem
mondott. Pedig de bizony hogy mondott! Én viszont mindig
elolvastam őket, és ámuldoztam rajtuk; azok a versek már
első könyvének az első versei voltak: az Izmindi, a Csak
aki olyan fiatal meg a többi, a Dobol az eső, hogy esik.
Sok-sok példányban gépelte le őket, azokra a vékony,
hártyaszerű másolópapírokra, egy köteget sokáig
őrizgettem, aztán szépen eltűnt első házasságom mélyén.
Sok-sok könyvemmel együtt ott veszett valamelyik polcon. –
Hogy tetszik? – kérdezte szomjasan, mindig olyan mohón,
mintha az élete függene tőle. Ha nem tetszik, élni sem
érdemes. – Nagyon tetszik, nagyon szép – feleltem örökké
ugyanazokkal a szavakkal, akárhányszor esdekelve a szemembe
nézett. Ágh István valószínűleg ezt az esdeklő, kissé
férfiatlan, kissé gyámoltalan tekintetet elégelhette meg
egyszer, hogy annyira fölcsattant. – Nagyon tetszik! –
feleltem újra meg újra, mert tetszettek nagyon. A mi
esztétikánkban a tetszik, nem tetszik éppen
elég volt, hogy kifejezzük értékítéletünket. Elemezhetjük
jobbra-balra, előre-hátra, mélyen-magasan, a vége úgyis az:
tetszik, nem tetszik, legföljebb más szavakkal. Könnyedség,
új metaforák, új hasonlatok sokasága, rímgazdagság
jellemezte a verseit; a képek, a rímek eredetiek voltak,
roppant találékonyak, minden erőltetettség nélkül,
légiesen követték egymást, csak ámultam; egyáltalán hogy
fogadhat olvasójává, egyenrangú társává az, akinek én
poros nyomába sem érek. Biztatott egyre, hosszú éveken át,
sohasem kelletlenkedett, egyenesen örült, ha kezébe vehette,
amit éjszaka, azon frissiben írtam.
Másból sem állt az élete, csak a versből.
Verses élete volt, mindent verssé alakított, a körtéri
büfét, a későbbi albérleteket s természetesen a lányokat,
a szerelmeit. Közös szerelmünk is akadt, egyikünk sem
vergődött vele zöld ágra, csak nevetett rajtunk, és elment
egy kisvárosba kicsi gimnazistákat tanítani, hogy ne lássa
soha többé az egyetemet. Akkorra azonban már megírtuk mind a
ketten. Én legalábbis. Hogy Bella melyik versében rejtőzik a
leány, ki tudja, vajh ki tudja. Írt, írt, az egyetemmel nem
sokat törődött, a testnevelést például évekig
elhanyagolta, még negyvenéves korában is járnia kellett volna
rá, ha azt akarta volna, hogy államvizsgára bocsássák.
Egyszer vagy kétszer lejjebb való évfolyamra csúszott, így
lett évfolyamtársam, csoporttársam, egyazon legkisebb egyetemi
közösség tagja. Két évfolyam közt az oroszlányi erőműben
volt népművelő, ahol egész biztosan ugyanúgy szerették,
mint később a Ganz-Mávag központi könyvtárában, a
józsefvárosi kálvária mögött abban az irdatlan nagy
épületben, ahová engem is beajánlott: ő már valóságos
könyvtáros volt, az egyetemen túl, én délutánonként
jártam be csak Oláh Laci bácsi keze alá, a másik
könyvtáros nevét elmosta az idő, pedig ugyanúgy
megérdemelné, hogy följegyezzem. Hajdani munkások voltak mind
a ketten, a szociáldemokrata mozgalom leheletét éreztük
rajtuk: olyan emberséges könyvtárosokkal aztán soha többé
nem találkoztam.
De amíg idáig eljutott, sok-sok kávé
fogyott el a Hungáriában, a mai, a régi New York
kávéházban. Azok az évek úgy élnek az emlékezetemben,
mintha örökké az emeleten ülnénk, Mátrai, idősebb egyetemi
társunk, szivarozik, talán azért, hogy senki se kérhessen
tőle cigarettát, talán azért, mert így szokta meg
Franciaországban; ő nem, de mindenki más verset ír,
jönnek-mennek az emberek, Bellának annyi ismerőse van, hogy
tíz másiknak együttvéve sincs annyi.
Forgatag vette körül, vagy inkább forgatagot
teremtett maga köré, csupa irodalomba törekvő emberekből,
és ez a forgatag mindig este járt körülötte, azokban az
években mintha örökké este meg éjszaka lett volna. Az
Akácfa utcában, a Kispipában Seress Rezső játszik, Bella
mesélteti. Egy hosszú hajú, vastag szemüveges fiú bukkan fel
állandóan: – Vagy őrült, vagy zseni! – mondta rá Bella
mély meggyőződéssel, s később, évtizedek múltán
kiderült, hogy sem egyik, sem másik, de a kettő közül
inkább az őrület felé hajlik. A kilencvenes évek elején egy
időre fellobbant, aztán örökre elsüllyedt, minden tábor
elunta a hóbortjait. 2005-ben a város messzi, csöndes kis
utcáján, gyárak között, ahol a madár sem jár, egy
görnyedt, hórihorgas férfi ballagott. Hitetlenkedve néztem:
ő az, aki a Hungáriában, a világ közepén ül odafönt a
cirádás emeleten, és zseniális vagy őrületes verseit írja?
Sok belvárosi fiatal tűnt fel a társaságában: Bruck János,
aki még csak gimnazista volt, de máris a leendő nagy rendezőt
látta benne mindenki, de hogy az lett-e belőle, nem tudja
senki, mert elment az országból; Radnóti Sándor, aki akkor
még ugyanúgy gimnazista volt, vagy éppen hogy
leérettségizett, s most az esztétika professzora a
bölcsészkaron. Néhány esztendeje összefutottunk egy
társaságban: – Mi van Bella Pistával? – kérdezte. – Én
valósággal szerelmes voltam a hangjába. Még most is a
fülemben van az a kellemes, barna bariton hang, ha csak
meghallottam, már egészen odavoltam érte: esztétikai
gyönyört okozott. – Megfogalmazott valamit, amire nem
gondoltam soha, hogy miért olyan megejtő Bella személyisége.
Hát persze, az a hízelgő, szelíden duruzsoló hang az oka!
Talán maga Bella sem tudta, csak élt vele.
Élnie is kellett, mert nemsokára az egyetemi
alkotókör vezetője lett: a körnek volt egy tanár elnöke,
és volt egy hallgatókból megválasztott elnöke vagy titkára
is, effélének hívták. Sokan nem jártak oda, akik ma nagy
költők, sokan eljártak, akik ma nagy költők. A kör nagyon
komolyan tárgyalta meg a benyújtott verseket; akit
megdicsértek, egyenesen a mennyországba képzelte magát.
Nagyobb dicsőség volt, mint megjelenni. Egy alkalommal a
maoista költő hozta el a kötegét. Egész uszállyal vonult be
a kis terembe, amikor terítékre kerültek a versei. Komoran
néztek maguk elé, mint akik hosszú kést rejtegetnek, epedve
várták, hogy a maoista költőt megreszeljük, mint a tormát,
s akkor ők előugranak, kivonják a kést, és vér folyik ma
este. Még egyetlen szó sem hangzott el, amikor egy szőke
hajú, zömök, szemüveges, vastag ajkú gyerek máris
felmordult. – Nálunk, akit még nem ismerünk, az először is
be szokott mutatkozni, kérlek, légy szíves, mondd meg a neved,
és utána természetesen tiéd a szó – mondta neki Bella
István. – Wiesl Eduárd – dünnyögte megszégyenülve és
megszelídülve a fiú. És nem ettük meg vacsorára a maoista
költőt. Mások ették meg, de már nem az egyetemen.
Az Egyetemi Lapok, érdekes módon, nem
számított a mi műhelyünknek, oda egy másik sereglet járt,
más emberek, például Simonffy András, Konczek József; már
akkor sem, azon az egyetemen sem volt egységes a kis irodalmi
élet.
1965 januárjában az alkotókörből egyszer
csak egy folyóirat indult el, a Tiszta Szívvel. Nem is
sejtettük, hogy ötvenhat októbere előtt már volt egy laza
Tiszta Szívvel az egyetemen, ártatlanul adtuk neki a
keresztségben ugyanazt a címet. Ahogy Bella István emlegette:
ez volt az első magyar szamizdat. Van benne igazság: első
száma úgy került ki, hogy még nem volt rá engedélyünk,
keletkezett is belőle egy kis zűrzavar. Asperján György volt
a főszerkesztője, szerkesztői közé tartozott például
Bella, Sumonyi Zoltán, sőt én is. Amikor az alkotókör tanár
elnöke, Koczkás Sándor meghalt, Bella István a hozzá írott,
neki szóló nekrológban így emlékezett meg a Tiszta Szívvel
esetéről: „Máig is csoda, hogyan születhetett meg az első
száma, hiszen valami spirituális módon, amolyan
szentlélekszerű rejtéllyel fogantatott, és mivel némi
diákos mismásolás árán nem kapartatott el, világra is jött
1965. január 28-án. Aztán másnap vagy harmadnap fölzúgtak a
heródesi hordák, suhogni kezdtek a kardok. A lapot elkobozták,
betiltották, Téged – helyettünk – felelősségre vontak.
Mi azt hittük, minket is. Hogy Rád rossz esetben börtön,
rendőri zaklatás, a tanítástól eltiltás vár, ránk meg
szelídebb változatban eltanácsolás, rosszabb esetben
kitiltás az ország összes egyeteméről. Három riadt
szerkesztők, futottunk is hát Hozzád, a lakásodra, február
első ködös és ragacsos estéjén, a ránk zúdult nagy
társadalmi télben: mi lesz Veled, mi lesz velünk, mit
tegyünk?! Te nemcsak jó szavakkal, de borral is nyugtatgattál
minket, s a végén azt mondtad: »Fiúk, ne csüggedjetek,
sursum corda, föl a tiszta szívekkel!«”
Aczél György, a művelődésügyi miniszter
helyettese berendelt magához bennünket. Karéjban ültünk
köréje, kávéscsésze koccant az asztalon, talán még konyak
is löttyent kupicákba, megdorgált és edukált
bennünket, és meggyőződött róla, hogy ezek a fiúk
ártatlanok. S a Tiszta Szívvel őket is túlélte, amikor
elhagyták az egyetemet, új szerkesztők léptek a helyükre, az
új szerkesztők új címet adtak a lapnak, hiszen azért
nemzedék a nemzedék, hogy rálépjen a másik nemzedékre. Ez a
kis sokszorosított folyóirat volt Bella István
tevékenységének teteje az egyetemen, a miénk is.
Beleszédültünk a lapba; ha nekünk estek az ifjú harapósak,
annál jobban egymásnak vetettük a hátunkat. Irtózatosan nagy
terveink voltak: minden magyar főiskola, egyetem központi
irodalmi-művészeti-társadalmi orgánumává akartuk
növeszteni, amelynek egyik legtevékenyebb alkatrésze Bella
István volt. A Belvárosi kávéházban a művészeti
főiskolák képviselőivel tárgyaltunk, Fodor Ákos tüskés
megjegyzéseket tett a versekre (hiszen ő maga is verseket
írt), ettől függetlenül úgy álltunk fel az asztaltól, hogy
ők is csatlakoznak hozzánk. Mert már szorított a kapca, a
Kommunista Ifjúsági Szövetség az egyetemi, főiskolai,
egyáltalán, a fiatal művészeknek, az ifjú alkotóknak egy
nagy tanácskozást szervezett Pécsen, amire Bella Istvánt
küldte el az ELTE. Valószínűleg mást is, én azonban csak
őrá figyeltem, csak azt tettem bele az emlékezetembe, hogy
Bella István képviselt bennünket.
A menzán örökké együtt ültünk, délben,
este, az egész társaság: Bella, Asperján, Harangozó Márta,
Péntek Imre (Filosz), Győri László (Zsiga), akkor bizony
senki sem vezetett jelenléti ívet, el is veszett, hogy ki
került volna föl rá, ma ki mehetne vizsgázni egy végső
kollokviumon. Egy másik konszernnel ötvöződött össze, a
leendő Kilencekével, sokszor nem is lehetett szétválasztani,
ki mihez, ki kihez tartozik. A közönséges földi halandók, a
mezei egyetemisták irigykedve, hüledezve nézték, micsoda
makedón falanxba tömörül a mai magyar irodalom.
A Tiszta Szívvel azonban belső, egyetemi lap
volt, innen ki is kellett törni. Bella István szinte minden
szerkesztőséget bejárt, hogy elhelyezze a verseit, kilépjen a
nyilvánosság elé: a Nők Lapját (Galsai Pongrác fogadta), a
Szabad Földet, a Néphadsereg című katonai lapot (oda, a
Bajcsy-Zsilinszky meg a Markó utca sarkára én is
elkísértem), a Központi Sajtószolgálatot (akkor
valószínűleg éppen Rubin Szilárd gondozta a verseket) s
természetesen az irodalmi folyóiratokat is. Az Új Írás 1961
májusában indult, a legkívánatosabb fórumnak számított a
szemünkben, mert Illyés Gyula, Benjámin László, Lengyel
József legjobb művei abban jelentek meg. Bella hamarosan
bevette, 1962 márciusában a Csak aki olyan fiatal című
versével mutatkozott be, 1963-ban két számban három, 1964-ben
három számban öt, 1965-ben két számban öt verse volt benne
a lapban, amit ritkán ért el akkoriban egy fiatal költő. A
Kortárs is el-elfogadta egy-egy versét. Sikeresen indult.
Meséli, hogy amikor a Csak aki olyan fiatal megjelent,
Devecseri Gábor táviratozott neki, hogy szeretne vele
találkozni.
Csak a húszas éveinek elején járó ifjú
tud annyira elborulni, hogy ül a presszóban, és olvassa,
olvassa egymás után egyszer-kétszer-tízszer ugyanazt a
verset, mert az a gyönyör, az az élet teteje. Így olvastam az
Izmindit, így olvastam Bella összes versét. Tudnunk
kell, hogy akkor azért egészen más világ járta, akkor még
Garai Gábor, Váci Mihály, Ladányi Mihály és Baranyi Ferenc
volt a költő. Baranyi valamivel idősebb volt nálunk, s
elhúzott mellőlünk, dédelgetett költő lett belőle, sőt
népszerű is, olyan népszerű, amilyen népszerűség Bella
Istvánt sohasem övezte. Baranyi Ferenc az Egyetemi Lapokban
vett a szárnyai alá bennünket, nem együnk azon a terepen
indult, valószínűleg Bella is, 1961-ben egy hosszú, József
Attila nyomában járó verse, a Röpirat a szocializmusról
az Egyetemi Lapokba került bele. Bella István versei tehát
elkezdtek szerteszét ágazni-bogazni, már egy-egy antológiába
is bejutott, és egyszerre fiatal költő vált belőle. Már
csak egy hiányzott: az első kötet. A Szaggatott világgal
az is elkövetkezett. Akkor a könyvkiadás maga a lassú víz
volt, egészen lapos tájakon hömpölygött előre, a beledobott
fiatalokat is lassan sodorta magával.
A Szaggatott világot ujjongás fogadta,
nem akkora, amekkorát megérdemelt volna, de sok-sok szép
elismerés. Az lett volna persze a legnagyobb, ha Bella Istvánt
valahogyan kiemelik a hétköznapi, gyötrelmes
kenyérgondokból, a kicsinyes munkahelyek sötét boltívei
alól, de lassan, mérsékletesen az is elkövetkezett: a
hatvanas évek végén lengyelországi ösztöndíjat kapott, az
Élet és Irodalom munkatársa lett, megházasodott, elvált,
újranősült, mindez azonban már egy másik, kevésbé lázas
történet, az igazi láz az egyetemen lobogott benne, én
legalábbis azt szeretném hinni, mert akkor én is nagyobb
leszek tőle; a tanú szereti a tanúságot, a tanúság
mindenkit megemel.
Igen, tanúja voltam Bella István életének,
ő meg az én életemnek, úgy, hogy egyszerűen együtt éltünk
a hatvanas évek elején abban az ifjúságban, amely a miénk
volt.