Czegő Zoltán
Perújrafelvétel
Nyirő József: A csillagig
érő emberek
Annak a pernek nem szakadt vége Nyirő
Józsefnek Spanyolországban, 1953-ban bekövetkezett
halálával. Tulajdonképpen Nyirő első írásaival megindult
már ez a per az erdélyi magyar s abban a székely élettér
visszaperlése okán, per a küsebbségi sors
képtelensége ellen, ugyanakkor elindult okoskán okoskodó
irodalmárocskák padjaiból a per a székelykedő Nyirő ellen
is. Így leve a vádló íróból vádlott is egyben, s állja
életműve a sarat mindmáig.
Igazán nem jellemző mostani abszurd
napjainkra, hogy éppen Budapesten áll a tárgyalás, és
Medvigy Endre irodalomtörténész és -kutató emeli a vádat a
Nagy Elásók ellen Nyirő műveinek kiadásával, de helyesebb
azt mondanom: azok újbóli fölmutatásával véteti föl
újólag a pert az író életének, életművének és egykori,
mai igazának védelmében.
Nyirő már első megszólalásától helyét s
a magáét kapta meg korában s az akkori magyar, illetve
erdélyi irodalmi életben. Székely volt, másként nem tehetett
– azaz tehetett volna, mint ahogy mások is tettek népük
ellen s a maguk érdekében, például hallgattak s kushadtak
önérdekből, máig; nem tehetett másként, mint hogy népe
sorsáról írta könyveit, vádiratait. Konzervatívnak
betonozták be már a szocializmus első napjaiban, csak azt nem
döntötte el senki azóta sem, hogy az-e a haladás, ami
kezdődött a nagy szovjet árnyékban, az-e, ami 1990-ben, s ha
igen, mi haszna, s mért nem lett szemernyi haszna sem mindabból
a kisebbségbe belényomorított s otthagyott magyarságnak, s
abban a székelységnek?
Medvigy Endre minap tette asztalunkra
legújabban szerkesztett könyvét, A csillagig érő emberek című
elbeszélésgyűjteményt: a könyv tartalmazza Nyirő József
száztíz elbeszélését.
Ezt így (itt és most) könnyű kimondani,
kiadni sokkal nehezebb volt, mert alig vagy alig sincs pénz, s
egyre kevesebb van s lesz mostanság hasonló cselekedetekre a
magyarországi magyar irodalomban. Inkább arról kellene
beszélnem érte és miatta, micsoda hatalmas munka volt
összeszedni ezeket az írásokat az avarból, s mint elvetett
tárgyat megtisztítani, fölemelni, magunk okulására és a
legnemesebb nemzeti leltár kedvéért.
Különöset mondani a legkönnyebb manapság,
kivált az irodalomban, hiszen ma mindenki azt ír és mond és
ad ki, amit akar, ha van pénze hozzá. Nekem pénzem ugyan
nincs, most mégis azt mondom: Nyirőnek ezt a könyvét nem
nekem, írónak kellene bemutatnom, hanem valamelyik tanárnak,
esetleg egy olvasott és igazat kimondó munkásnak, esetleg egy
negyedéves egyetemistának… Vajon hogyan szólna ő, szólna
az, akinek felfedezést jelent(ene) ez az elbeszéléskönyv? De
szívesen hallgatnám őt álló nap s éjjel!
Legkivált akkor, amikor életmű nélküli
akadémikusok fordulnak egyik oldalukról a másikra, míg
feljönnek a fájdalomban leledzett magyari csillagok az igazság
innenső oldalán!
Nincs szüksége Nyirőnek arra, hogy
aládúcoljuk mostani divatos és valóban nagyok
fegyvertényeivel. Mégis, kapcsolatba hozom könnyedén éppen e
gyűjtemény hasonlósága kedvéért García Márquez Macondóban
hull az eső című elbeszéléskötetével. Mindkét könyv
esetében megtalálni a későbbi regények, nagyobb
elbeszélések csíráit, gyökereit. Nyirő ugyanúgy nagyra
növesztve megélteti például az Uz Bence című
regényében a korábbi elbeszéléseket és azoknak alakjait,
ahogyan később Márquez, mondjuk, a Száz év magányban.
Medvigy Endre nagy munkát végzett, amikor
visszatapogatódzott a sötétben, félhomályban a csírákig, a
fogantatás pillanatáig. Mert A sibói bölény
kezdeteit is itt találjuk egy történelmi elbeszélés
erejéig, s felvillannak más művek első csillagsziporkái is,
hogy a lelegyintett Nyirő-féle szóvirágok egyikével éljek
emitt. Nem székely Macondóról van szó, de egy néprész
vesszőfutásának kisebb-nagyobb tragédiáiról. Mert ezekben
az elbeszélésekben mindenütt a nagyszerű nyomor történik
meg az emberekkel, gyermekekkel, a nagy nemzeti éhség és
kilátástalanság – nos, kinek szólnak ma ezek a
konzervatívnak megtitulált elbeszélések? Az RMDSZ-nek –
tisztesség ne essék szólván – s a többinek, amik s akik
vagyunk, hallgatva vagy sikongva a pusztulás látványától?
Hol pártoskodás van, ott megszaporodik a
nemzeti sírásók dolga.
Nyirő Józsefet ma sem felfedezni kell, hanem
birtokba venni. Mondom ezt akkor, amikor még értik a menasági,
a recsenyédi, kénosi magyar nyelvet, s jobban értik ott, a
Szigetközben, Menaságon, Csekefalván, mint a mostani
elriasztó, se beszédre, se írásra nem alkalmas budapesti
nyelvet. Szóvirágai, ősi szavai, megcsinált szóképei nem
öncélúak, nem ragyogni akar Nyirő általuk, hanem
megvilágítani egy másik, egy eleven népi világot, amely a
miénk, gyámolításra szorulva a rettentő hazai – mert a
román Erdély is haza – idegenségben.
A román-magyar író és költő Gelu Pateanu
a múlt század hatvanas éveiben úgy fordította le Mikes
Kelemen törökországi leveleit a 18. századból, hogy ahhoz
alkotott egy nem létező, ám tökéletesen érthető román
nyelvet. A mai állapotába juttatott budapesti magyar nyelv
távolabb áll a tiszta magyar nyelvtől, mint a
húszas–harmincas években használt nyirői. Nyirő József
nem metanyelvet, nem különlegességet alkalmaz, hanem a
meglévőt élteti.
Ki meri azt bizonyítani, hogy akkor, Trianon
után s Erdélyben ezt kedvére s kedvéért teszi?! Az
önkínzó ember a hit kedvéért tisztulni akar fájdalmában,
Nyirő azonban a kín megmutatásával menteni akar a hitben.
Valamelyes örömmel és elégtétellel
olvasom-hallgatom, ahogy az író meggyőződéssel és
természetes módon beszél az itt megélt tizenöt
évszázadról nem is egyszer, miközben ma életmű
nélküli akadémikus még azt is tagadja, hogy valami közünk
lenne 896 előtti önmagunkhoz.
Nyirő nem megélhetési író volt, volt ő
pap, volt országgyűlési behívott képviselő, amikor a
Székelyföld még egy kicsinyég magyar világot élt, Nyirő
népének ügyvédje, papja, apostola s szenvedő-senyvedő
alakja volt.
Hadd idézzek a 102. oldalról! „Így kezdi a
székely a népmesét: Mikor a nap még dereng a világ szélén
és az apamadár temetni viszi éjjel elhalt fiókáját…”
Semjén Bandi, az egyik székely diák azt magyarázza éppen
Jucikának s a többinek, hogy ezt nem a székely, a mostani
találta ki ám, hanem hozta valahonnan, őrizte, mondta
tovább…
Sok papköltőt ismertem, ismerek, majdnem
mindeniknél ott van – tehetség mellett vagy annak híján s
azt pótolandó – a szószéki pátosz. Nyirő csak veszi és
visszaadja a mítoszt, mintha elölről kezdené népe
teremtését valahol az asszíroknál, médeknél, tán
suméroknál.
Mi azonban gondoljuk csak el: ilyen is volt az
a transzilván élet, ilyen is.
Békében is tömegsírban című
írásában kolozsvári pusztító járványban vagyunk, „a
Házsongárdi temető tetején a szántóföldek
szomszédságában nyugszanak az ingyen halottak… Ez az élet
mindössze arra való, hogy Gorkij Éjjeli menedékhelyet
írjon róla…Végül meghalnak. Ennél okosabbat úgysem
tehetnek.”
A nyomorúságban mindenütt ott a halál. Hát
itt van ezekben az írásokban is, a helyén egy helytelen
világban. Sok a halál. Mennyi is volt az átlagéletkor
Erdélyben, a húszas években? Alacsonyabb néhol, mint a
szakadatlan háborús középkorban.
A történelmi regények majdani írója
jelentkezik témabeszélyekkel már itt, jön a rettenetes – az
idősebb – Wesselényi, jön Habsburg József, a kalapos
király, s mindenütt az éhség mint történelmi
ismertetőjelünk. Na, nemcsak nekünk és nálunk. Ám nálunk
mindig nemzetet is érintett minden halál: a gyarmatosító
akarta halálunk.
Nem tűnik hát írói nyitolásnak, ha Dsida
Jenőt idézem; így mondta: Aki még nem volt magyar, nem tudja,
mi a fájdalom. És akkor jöjjön Ady a maga
megfogalmazásával: Aki egyszer a magyarba rúgott, szinte kedve
támad újabb rúgásra.
Nos, aki nem volt székely 1920-ban s annak
utána, aki nem a második világháború után sem, nem a
kommunista rémuralom román idején sem, az nem tudja, mi a
nemzeti éhség s az éhes gyermek szeme homálya. Ezt én mondom
éppen így, de rettenetesen mondja bele a székely lélek
tisztaságába Nyirő.
Van-e meghallója? Lesz. Van. Az éhség ugyan
nem magyar kiváltság, de nekünk már szinte sajátos
jellemzőnk.
Ismétlődő téma Nyirőnél az önkéntes
halál. Nem az öngyilkolás, nem. Hanem az elmenés, lábon,
bottal, a jelentkezés Istennél, megspórolván így a
családnak a temetkezési költséget, mindent. Itt el kell
olvasni az öreg kántor haldoklását, elmenését. El a kénes
barlanghoz kiballagó öregember történetét, aki otthon azzal
csukja be maga után a kaput, hogy reggel bizonyosan
utánamennek, hogy a holttestét hazavigyék, lánya, veje,
megígérték.
Mikor is? 1932-ben. Mikor is? A
kollektivizálás idején nemegyszer a Székelyföldön, 1950 s
’60 között.
A mai olvasó, még ha ismerte is eddig Nyirőt
– magam is –, megdöbbenve fedez fel különleges, mert
elmúlott érzelmeket, melyek voltak, s a nagy sodrásban
elmúltak, elkallódtak. Még vannak Kénoson, Recsenyéden, a
Hargita ölében, hajlataiban.
Az interneten nem hallani, csak Nyirő
olvasásakor, ahogy rí a beteg medvebocs a rengetegben az öreg
székely ölében, az csicsijgatja, sírva maga is, aztán ordít
a halott bocs fölött a rettenetes télben a rettenetesen s
végleg egyedül maradt vénség, és üvölt a hegyekben szerte
a jóság s a fájdalom.
Medvigy Endre elszánt kutató és szerkesztő,
elénk szerkeszti azt, ami veszendőbe nem mehet. S még mennyi
dolga van! És mennyire egyedül van! Akár az emberek a
havasokon.
A magunkéért perelünk, magunkért s az
eljövendő magyarok kincseiért. Azért, amik voltunk, s azért,
hogy tán lennénk továbbra is, és ne népek s világ,
világunk szégyenére. (Kairosz Kiadó, 2009)