L. Simon László
Elvesztegetett évek
A
Gyurcsány–Bajnai-kormány négy évének kulturális
politikájáról
Magyarországon szinte valamennyi
stratégiai ágazat válságba került a 2002 és 2010 közötti
baloldali kormányzás következtében. Azt kevesen vitatnák,
hogy a válságjelenségek egyértelmű megjelenésén túl a
kulturális ágazat óriási presztízsveszteséget is
elszenvedhetett, ami az egyébként is forráshiányos és nehéz
helyzetben levő terület perifériára sodródását
eredményezte. Emögött nem feltétlenül kell koncepcionális
szempontokat keresnünk; a kulturális ágazat vizsgálatakor
válik leginkább szembetűnővé, hogy még a kormányzati
munkában is mennyire meghatározóak tudnak lenni a személyi
képességek és ambíciók: a második Gyurcsány-kormány
három évének, de különösen a szakértőinek nevezett
Bajnai-kabinet egy évének látszatkormányzása leginkább a
kulturális igazgatásnak mind a szélesebb, mind a szakmai
nyilvánosság előtti eltűnését hozta magával. A tárcát
2003. május 19-e és 2005. február 13-a között irányító,
majd Bozóki András bő egyéves ámokfutása után 2006.
június 9-én visszatérő Hiller István, ha véletlenül
tárcavezetőként megjelent a nyilvánosság előtt, vagy
oktatási kérdésekről beszélt, vagy valamilyen rendezvényt
nyitott meg.
Az Országgyűlés Kulturális és
Sajtóbizottságának 2009. december 15-i ülésén hatodszor
hallgatták meg a képviselők, valamint a szakma és a sajtó
képviselői Hillert, aki a kormányzati ciklust lezáró
évértékelőjében valójában mind a négy évre kitért,
kiemelve, hogy mindaz, amit 2009-ben tett, egy három évvel
azelőtti, 2006 őszén közzétett koncepció alapján
történt. „Örülök és büszke vagyok a munkatársaim
munkájára, hogy lehetővé tették, hogy nem könnyű
feltételek mellett ennek a koncepciónak, ennek a stratégiának
a megvalósítását 2009-ben is szolgálni tudtuk. Ezért a
közművelődésről és a kulturális vidékfejlesztésről, a
magyar kultúra külföldi bemutatásáról és a külföldi
magyarországi befogadásáról, a kulturális
beruházásainkról, a kultúra finanszírozásáról kívánok
beszélni csomópontként, és egy olyan ügyről, ami egyedi,
mégis a 2009-es év kulturális politikáját nagyon nagy
mértékben meghatározta és befolyásolta, befolyásolja,
tudniillik néhány nap múlva, az év fordulójával, első
alkalommal, mióta az Európai Unió tagja vagyunk, és
értelemszerűen első alkalommal, mióta ez létezik, egy magyar
város, Pécs Európa kulturális fővárosa.”1
Mindez annak tükrében kap különös hangsúlyt, hogy a pécsi
kulturálisfőváros-projektnek a vesszőfutás vált a
legnyilvánvalóbb metaforájává a szocialista kormányzati
tehetetlenség és koncepciótlanság következtében. Az
előkészületeket végigkísérő botránysorozatot még a
látványos, a miniszterelnök, a miniszter és az időközi
választásokon a korábbi szocialista polgármester
megüresedett székét elfoglaló régi-új fideszes
városvezető kézfogásával színesített megnyitó sem tudta
az európai közvélemény elől elrejteni, ezért nem
lepődhettünk meg a német konzervatív napilapnak, a Die
Weltnek a megnyitót követő cikkén, amelynek alcíme szerint a
magyar kulturális főváros Magyarország gazdasági és
erkölcsi válságának tükörképe.2 S hiába
ütközött meg a pécsi projektnek a – ki tudja, hányadik –
menedzsmentje, valamint a hazai sajtómunkásoknak egy része
Sonja Hartwig és Kilian Trotier terjedelmes cikkének
megállapításain, az bizonyosan állítható, hogy a pécsi
kulturálisfőváros-projekt körüli végeláthatatlan
botrányokban is megmutatkozó baloldali igazgatási
koncepciótlanság és impotencia, az ország lezüllesztése a
nyugati sajtóban is egyre gyakoribb témává vált. A pécsi
megnyitó után megjelenő cikk nem véletlenül idézi az
idehaza kis híján kultúrkampfot generáló vagy a mélyben
meghúzódó kulturális harcot felszínre hozó, szintén Die
Welt-beli Kertész-interjút,3 amelyben a Berlinben
otthonra lelt magyar író Magyarország és Budapest
balkanizálódásáról értekezik. A Kertész-nyilatkozat
körül 2009 novemberében kibontakozott hazai durva
sajtópolémia megmutatta a politikai törésvonalak mentén
polarizálódott magyar társadalom és értelmiség válságos
helyzetét, de az is világossá vált, hogy a kulturális
évadokat nagy sikernek elkönyvelő kormányzati propaganda
mögött valójában nincs olyan kultúrdiplomáciai és
-politikai tevékenység vagy szándék, amely a nyugati
közönség Magyarország-képén javítani tudna vagy akarna.
Különösen fájó ez annak tükrében, hogy a
kulturális politika az EU-n belül nemzeti hatáskörben maradt,
s így a kulturális politika részét képező
kultúrdiplomácia olyan eszközt jelenthet a külpolitikában
korlátozottabb mozgásterű kormányzat számára, ami egyrészt
kompenzálhatja a külpolitika lehatárolt lehetőségeit,
másrészt a határokon átívelő nemzetpolitika szolgálatába
is állítva a 13 milliós magyarság határok feletti szellemi,
érzelmi integrációját segíthetné elő. Hiller István annak
ellenére nem tudta kihasználni az ebben rejlő lehetőséget,
hogy felismerte a kulturális igazgatás unión belüli
önállóságának fontosságát, hiszen azt mondta:
„Magyarország érdekelt abban, hogy az Európai Unió
tagjaként a kultúra, a kulturális politika nemzeti
hatáskörben legyen és maradjon.”4
Integrált közösségi
szolgáltatóterek –
vidéki közművelődés elfogyó normatívával
Hiller István az elmúlt négy év
eredményei közül számos dolgot kiemelt, de különösen
büszke az úgynevezett integrált közösségi
szolgáltatóterek fejlesztésére, még a cikluszáró
miniszteri meghallgatáson is ezt emelte ki elsőként. Szerinte
ez a „nagyon nehezen kimondható, merev elnevezés nagyszerű
tartalommal olyat és olyasmit mozgatott meg az országban és
elsősorban a kistelepülések kultúrájának világában, amire
nagyon régen volt példa. Mindannyian értjük: egyszerűbb, ha
azt mondom, hogy művelődésiház-felújítási és
programpályázatról van szó.”5 Ezen a több
tárca által közösen kiírt, uniós forrást elosztó
pályázaton az 5000 lakos alatti települések vehettek részt,
s 1003 pályázatot nyújtottak be, és kilencszáznál több
pályázatot értékeltek kedvezően, közel 30 milliárd
forintot kiosztva. Miközben a szaktárca vezetője a 2010-től
megvalósuló projekteket óriási sikerként aposztrofálja, az
egyáltalán nem zavarja, hogy a következő kormányzat terhére
vállalta, hogy a csökkenő európai uniós forrásrészvétel
miatt a magyar költségvetés hozzájárulását emelik:
hárommilliárd forinttal kívánják emelni az elkövetkező
években a már felújított művelődési házak
programköltségvetését. A teljesen lepusztult vidéki
művelődésiház-rendszert látva ez örömteli hírnek is
tűnhetne, ha nem tennénk mellé az ezen intézmények egyre
nehezebb finanszírozási körülményeit, azt, hogy a
Gyurcsány-kormány évről évre drasztikusan csökkentette a
közművelődési normatíva összegeit. 2010-re pedig már
odáig jutottak, hogy a korábban önálló normatívákat is
összevonták; 2009-ben még több külön önkormányzati
normatíva létezett (a települési önkormányzatok esetében a
településüzemeltetési és igazgatási feladatok, a
települési sportfeladatok, valamint a helyi közművelődési
és közgyűjteményi feladatok normatívája, míg a fővárosi
és a megyei önkormányzatok esetében igazgatási,
sportfeladatok, valamint közművelődési és közgyűjteményi
feladatok normatívája). A települések esetében a
különböző kulturális és sportnormatívák együttes
összege az Orbán-kormányt követő költségvetési évben
3375 forint/fő, az összevonás előtt, 2009-ben már csak 2618
forint/fő volt, míg az összevonás után a közös
települési normatíva 1947 forint/főre csökkent. Ez a
döbbenetes mértékű forráselvonás tapasztalható a megyei
normatíváknál is, 2003-ban még 623 forint/fő volt a két
normatíva közös összege, 2009-re ez 500 forint/főre
csökkent, míg 2010-ben a megyei, fővárosi önkormányzatok
igazgatási, sport- és kulturális feladatainak normatívája
már csupán 392 forint/fő. A számokat összesítve azt
láthatjuk, hogy 2008-ban még 92 928 022 forint, 2009-ben már
csak 87 776 570 forint volt a megyei és fővárosi
közművelődési és közgyűjteményi feladatok ellátását
szolgáló normatíva, 2010-re viszont csupán 69 939 350
forintot tervezett be a Hiller István vezette tárca.
Ezt az önkormányzati intézményrendszert, a
helyi közösségi házakat, valamint a fővárosi, megyei
művelődési központokat, könyvtárakat, levéltárakat és
múzeumokat megnyomorító, két kormányzati cikluson át
folyamatosan véghezvitt forráskivonást még a legnagyobb
kormányzati kommunikációs bűvészkedés sem tudja a
nemzetközi gazdasági válságra fogni. Nem tudja ellensúlyozni
az a hárommilliárdnyira tervezett programfinanszírozás sem,
amit Hiller saját bevallása szerint is majd csak a 2010 őszén
kezdődő, de 2013-ig eltartó intézményátadások után
kívánnak odaadni az uniós forrásból felújított
kistelepülési művelődési házaknak.
A normatívarendszer teljes leépítése ellen
minden évben tiltakoztak a közgyűjteményi és
közművelődési szakma dolgozói, a normatívák 2009. őszi
összevonása korábban példátlan tiltakozást eredményezett:
2009 októberében közös nyílt levélben protestált a
miniszternél a Budapesti Népművelők Egyesülete, az
Informatikai és Könyvtári Szövetség, a Közgyűjteményi és
Közművelődési Dolgozók Szakszervezete, a Kulturális
Központok Országos Szövetsége, a Magyar Könyvtárosok
Egyesülete, a Magyar Levéltárosok Egyesülete, a Magyar
Népművelők Egyesülete, a Megyei Múzeumok Igazgatóságainak
Szövetsége, valamint a Pulszky Társaság – Magyar Múzeumi
Egyesület. Fogalmazványuk szerint a 80 milliónál több
látogatót kiszolgáló 800 muzeális intézmény, több mint
4000 könyvtár, 3000 művelődési ház és közművelődési
szervezet, valamint a levéltári hálózat számára
biztosított települési, megyei és fővárosi normatív
hozzájárulás 2009-re 15 milliárd forintra szűkült. Ennek
következményeként csökkentek az intézményi nyitvatartási
idők, szakdolgozókat bocsátottak el, korlátozták a
szolgáltatásokat, elhalasztották a beszerzéseket, valamint az
állomány- és gyűjteménygyarapítást.
„A támogatás további szűkülése esetén
a szakterület intézményeinek és egyéb feladatellátóinak
nagy része képtelen lesz megfelelni törvényileg előírt
feladatainak, ami egyebek mellett a minisztérium ágazati
felelősségének kérdését is felveti. A 2010. év
költségvetési javaslata két különböző módon is sújtja a
kultúra közintézményeit.
Egyfelől azzal, hogy megszünteti az önálló
közgyűjteményi és a közművelődési normatív
hozzájárulást. Ezzel a területnek adott kormányzati
hozzájárulás nyilvánvalósága csökken, nehezebb tetten
érni az állam szerepvállalását, és ez minden bizonnyal
gyengíteni fogja a – hiányt pótolni egyébként is képtelen
– önkormányzatok felelősségét is. Ezért a
közgyűjteményi és a közművelődési normatív
hozzájárulás önálló megjelenését a költségvetési
törvényben feltétlenül szükségesnek tartjuk.
Másfelől az összevont normatíva
számszerűen is lényegesen kevesebb, mint amennyi 2009-ben és
az azt megelőző években volt.”6
A szakemberek és érdekvédők hiába hívták
fel a kormányzat figyelmét arra, hogy a tervezett, aztán majd
valóban meg is valósított összevonás és csökkentés
súlyos következményekkel járhat, a minisztérium teljesen
figyelmen kívül hagyta a szakma álláspontját. Az elsősorban
2010-ben jelentkező következményeket és a felelősséget a
szocialista–liberális kommunikációs gépezet igyekszik a
konzervatív vezetésű önkormányzatokra s már jó előre a
még meg sem választott új, fideszes kormányra hárítani.
Pedig a szakma idejekorán figyelmeztetett, hogy milyen hatásai
lehetnek a Gyurcsány–Bajnai-kormányok döntéseinek, illetve
a normatívák összevonásának: például újabb
intézménybezárások; az intézményekben őrzött és
gondozott értékek helyzetének a bizonytalanná válása; az
intézmények és fenntartóik nem fogják tudni az európai
pályázati pénzek elnyeréséhez szükséges önrészt
biztosítani.
A szakma kasszandrai jóslatának és a
kormányzati elvonásoknak hamarosan megismerhettük az első
áldozatát: a költségvetési törvény elfogadása után, 2009
novemberében a Veszprém Megyei Önkormányzat közgyűlése
döntött a Veszprém Megyei Közművelődési Intézet
megszüntetéséről.
Játék a számokkal
A második Gyurcsány-kormány
megalakulásának évében, az Országgyűlés Kulturális és
Sajtóbizottságának 2006. november 14-i ülésén a Magyar
Köztársaság 2007. évi költségvetését megalapozó egyes
törvények módosításáról szóló törvényjavaslat
bizottsági vitájában Závecz Ferenc, az Oktatási és
Kulturális Minisztérium fejlesztési és gazdasági
szakállamtitkára azt állította, hogy noha sokan félnek a
Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma és az Oktatási
Minisztérium összevonása miatti kulturális
pozícióvesztéstől, valójában „a kultúra pozíciói
egészében a tárca költségvetésén belül megőrizhetők”.7
A demokratikus döntési és ellenőrzési
folyamatokat teljesen aláásó költségvetés-tervezési
metodika is meghozta a gyümölcsét: bizonytalanság van szinte
minden területen. A vitatható költségvetés-tervezési
metodikán egyrészt azt kell érteni, hogy miként alakították
át a költségvetés szerkezetét, azaz a ciklus alatt végig
úgy vontak össze költségvetési sorokat, hogy csökkenjen az
átláthatóság, kevésbé lehessen ellenőrizni a közpénzek
felhasználását. Másrészt számos tételnek a kifizetését
tolják rá a következő kormányra, olyan tervszámokat
beállítva 2011-re vagy 2012-re, amelyeknek nincs semmilyen
különösebb indoka. Oszkó Péter pénzügyminiszter
számtalanszor kifejtette, hogy a Bajnai Gordon vezette
válságkormány a határozott kultúraváltás jegyében nem
készített választási költségvetést. „Az egyensúly
helyreállítása és megtartása fontos, hogy a tervezett
költségvetési hiány tartható legyen. Az országnak végre
kell hajtania egy struktúraváltást, amely a vállalkozások
részére is fontos” – mondta 2009 decemberében Oszkó.8
Egyrészt az elvben a miniszternek igaza van, ám választásinak
minősülhet egy költségvetés úgy is, ha a kormány tudatosan
alultervezi a hiánycélt (a Bajnai-kormány minden bizonnyal
így is cselekedett), s utána, ha az új kormány azt nem tudja
tartani, akkor ezt a saját, már ellenzéki politikai céljaira
használja ki. De a 2010-es költségvetés azért is
választási költségvetés, mert olyan tervszámokat is
tartalmaz, amiknek a betervezése a választások évében
politikailag legalábbis nem ildomos. Önmagában is kényes
kérdés, ha valaki például a Magyarországi Zsidó Örökség
Közalapítvány támogatását vizsgálja meg, ugyanakkor a
Gyurcsány–Bajnai-korszak támogatási politikájának,
logikájának is érdekes vetületét mutatja meg a
közalapítvány költségvetési forrásainak alakulása. A
2008-as költségvetési törvényben 2006 volt a bázisév,
amikor a teljesítésnél 40 millió forintot látunk az
alapítvány neve mellett, de a 2007–2008. évi
előirányzatnál és a 2009–2011. évi irányszámoknál nulla
forint szerepel. A következő évi költségvetésben, amikor
már 2007 a bázisév, azt láthatjuk, hogy az előző évi terv
ellenére a 2007. évi teljesítés 2,4 milliárd forint, de a
2008–2012 közötti oszlopokban most is csak egy-egy
vízszintes vonal szerepel. A 2010-es költségvetésben a
2008-as teljesítés 68,5 millió forint, a 2009–2010-es
előirányzat nulla forint, de a következő kormány
időszakára eső két évre, 2011-re és 2012-re évente 834,1
milliót állítottak be irányszámként a költségvetésbe.
Hasonló példát sajnos még többet lehetne hozni.
A 2010-es költségvetés valóban betetőzése
mindannak, amit a nyolcéves baloldali kormányzás
Magyarországra zúdított. Szinte mindenütt súlyos
elvonásokkal kell szembenéznünk: a helyi önkormányzatok
hivatásos zenekari és énekkari támogatása 2009-ben 1,66
milliárd forint volt, 2010-ben 1,07 milliárdra csökkent. Az
Art-mozihálózat fejlesztésének támogatására 2003-ban még
500 millió jutott, ez csökkent 2006-ra 100 millióra, ám 2007
óta erre a célra nincs pénz a költségvetésben. A helyi
önkormányzatok színházi támogatása 2009-ről 2010-re 3
milliárd forinttal csökkent. A színházak pályázati
támogatására 2008-ban még 943 millió állt rendelkezésre,
ez a forrás mostanra szintén eltűnt. Bármilyen nagy is a
sikerpropaganda az Előadó-művészeti törvény kapcsán, az
tisztán látszik, hogy a hivatásos zenekarok és énekkarok, az
önkormányzati színházak támogatásának az összesen csaknem
4 és fél milliárdos csökkentését nem tudja kompenzálni az
Előadó-művészeti törvény végrehajtásából adódó
feladatokra 2010-ben fordítandó 2 milliárd 319,7 millió
forint. De drasztikusan tovább csökkentek a közgyűjtemények
(az Iparművészeti Múzeumtól a Szépművészeti Múzeumig), a
művészeti intézmények (a Magyar Állami Operaház és a
Magyar Színház) vagy éppen az örökségvédelem forrásai.
Az örökségvédelem példázza leginkább
azt, hogy az elvonások mértékét még csak-csak
magyarázhatjuk a gazdasági válsággal és a fegyelmezett
hiánygazdálkodással, de az irányát már bajosan. Múzeumi
rekonstrukcióra 2010-től nem terveznek forrást; 2008-ban még
1,6 milliárd forint jutott a műemlékvédelem alá tartozó
vári rekonstrukciókra, ez 2010-ben már csak 400 millió lesz.
Az örökségvédelmi fejlesztésekre 2009-ben szánt 743 millió
helyett a következő évre 200 milliót terveztek be. Az
egyházi kulturális örökség értékeinek rekonstrukciójára
a 2009-ben adott 796,8 millió forint helyett 2010-től nulla
forintot szán a Hiller István vezette minisztérium.
Más – a kultúrához részben kapcsolódó
– területeken ugyanezt tapasztalhatjuk. Például míg
2009-ben az alapfokú művészeti oktatásra 860 millió forint
állt rendelkezésre (ami egyébként jóval kevesebb a
szükségesnél), 2010-ben ugyanerre csupán 460 millió forintot
kíván fordítani a kormány. A Kárpát-medencei magyar
kultúra támogatása, azaz a határon túli oktatási és
kulturális feladatok finanszírozása 2007-ben még 700 millió
forintot ért meg, az utána következő években ez a sor is
eltűnt a minisztérium költségvetéséből.
Érdekesen alakulnak a Művészetek Palotája
megvalósításával és működésével kapcsolatos kiadások:
2005-ben 9475, 2006-ban 2400, 2007-ben 8800, 2008-ban 8800,
2009-ben 7300, majd 2010-ben 8667,1 millió forintjába került a
költségvetésnek. A PPP (Public Private Partnership)
konstrukcióban épült kulturális létesítményt még az
Orbán-kormány kezdte el építeni, akkor az épület
bekerülési költségét 31,2 milliárd forinttal kalkulálták,
amit a kamatokkal együtt tíz év alatt fizetett volna vissza a
beruházást végző befektető cégnek. 2002-ben az állam 52
milliárd forint felső határig kezességet vállalt a
beruházásért. Ezt Hiller István első minisztersége alatt
97,9 milliárd forintos kezességre és 30 éves futamidőre
változtatták a 2005-ös költségvetésben, azért, hogy az
éves fizetési kötelezettséget leszorítsa 4,4 milliárdról
3,5 milliárdra. Emögött persze nem takarékossági
megfontolások álltak, hanem a szocialistáktól megszokott
kreatív könyvelés szándéka, hiszen ezzel a lépéssel azt
akarták elérni, hogy a költségvetésen kívül számolhassák
el a beruházást, így csökkentve az államháztartási
hiányt. Ehhez utóbb az Eurostat nem járult hozzá, így csak
egy jelentős többletköltséget sikerült az államra terhelni.
A költségvetést érintette az is, hogy a
Nemzeti Kulturális Alap finanszírozását szolgáló
járulékrendszert nem sikerült korszerűsíteni, a kormány
politikai elképzelését az internetes gazdasági lobbival
elfogadtatni. Így 2009-ben más irányba indult el a
kormányzat, s az adótörvényeket úgy módosították, hogy a
kulturális járulékot eltörölték. Helyette – az angol
tapasztalatokra építve – a szerencsejáték
játékadójából részesedik a magyar kultúra legnagyobb
finanszírozója, az NKA. 2010-től az ötös lottó
játékadójának 90 százaléka képezi a Nemzeti Kulturális
Alap főszámát, s így sikerült megállítani a korszerűtlen
járulékrendszerből következő folyamatos
bevételcsökkenést.
Új igazgatók – régi
megoldások
A 2006 és 2010 közötti kormányzati
ciklusban is komoly szakmai és politikai vitákat váltottak ki
az intézményvezetői kinevezések. E tekintetben a diktatúra
bukása óta Hiller Istvánnak sikerült a leginkább
felborzolnia a kedélyeket, gondoljunk csak a 2007 májusában
operaházi főigazgatónak kinevezett Vass Lajos egykori
államtitkár személyére. Vass mandátuma 2012-ben jár le,
addig olyan kényes kérdéseket kellene megoldania, mint az új
Erkel Színháznak a felépítése. Három év alatt ezen a
területen nem igazán sikerült bizonyítania, a miniszter is
csupán annyit mondott erről a ciklusértékelő
meghallgatásán, hogy „a kormány döntött az új Erkel
Színház felépítéséről. […] A pályázati feltételeken
és a pályázat kiírásán egy háromfős team dolgozik, a
pályázati kiírás valamikor a következő év [2010] elején
esedékes.”9
Vass Lajos kinevezését, ha lassan is, de
elfogadta a szakma, ám Hillernek a kormányzati ciklus utolsó
pillanataiban meghozott, 2010 elején hatályba lépett személyi
döntései már nagy visszhangot vertek. Monok István
pályázatának elutasítása s helyette az üzleti világból
importált informatikus, Sajó Andrea kinevezése az Országos
Széchényi Könyvtár élére mind a bal-, mind a jobboldalon
felzúdulást keltett, az Élet és Irodalom 2009. november 13-i
számában nyílt levelet jelentettek meg Monok támogatói:
„Erőteljes szakmai sérelem érte a magyar könyvtárügyet.
Nem folytathatja munkáját a nemzeti könyvtár főigazgatója,
helyére mást neveztek ki. Azzal a Monok Istvánnal történik
mindez, aki az elmúlt tíz esztendőben európai színvonalon
megszervezte nemzeti könyvtárunk és a magyar könyvtárügy
jelentős informatikai szolgáltatásait, aki közben
töretlenül megtartotta a hagyományos kulturális
örökségvédelem feladatkörét is, aki több tucatnyi
nemzetközi együttműködést, országnak-világnak elhíresült
kiállítást, értékes kiadványok sokaságát segített
megszületni. Azzal a könyv-, könyvtár- és
művelődéstörténész tudóssal esik meg ez, aki mindezen
szerteágazó irányítói, szervezői és kulturális
diplomáciai tevékenysége mellett tudományterületeinek egyik
legjelentősebb alakjaként is ismert, mind a hazai, mind pedig
az európai szakmai színtéren. A nemrég számára magas
állami kitüntetést osztó kéz most megvonta a bizalmat az
ereje teljében lévő tudóstól, vezetőtől. Eddigi
partnerként, kollégaként értetlenül állunk a döntés
előtt” – fogalmazták meg véleményüket neves
könyvtárosok, irodalomtörténészek.10
Bár a Magyar Nemzeti Múzeum új
főigazgatójának, Csorba László történésznek a
kinevezését is többen vitatták – hiszen a kétszáz éves
hagyományoknak megfelelően a szakma régészt várt az
intézmény élére –, az ő személyében legalább egy ismert
szakember, a Római Magyar Akadémia korábbi vezetője került
az igazgatói székbe. Ám a Nemzeti Galéria igazgatói
pályázatának elbírálása már óriási megrökönyödést
keltett, hiszen a miniszter a saját államtitkárát, Csák
Ferencet nevezte ki a patinás intézmény élére.
A 2009. december 15-i parlamenti bizottsági
ülésen a személyi döntések ismeretében Hiller nem akarta
különösebben kommentálni elhatározását, de azt
nyomatékosan kijelentette: „minden egyes területre, minden
egyes intézmény élére az adott területet kitűnően ismerő
szakembereket neveztem ki; minden egyes döntésemet ez
befolyásolta, és a döntéseimet jó döntésnek tartom, minden
egyes intézmény esetében jó döntésnek tartom, minden egyes
külföldi kulturális intézet esetében jó döntésnek tartom,
és megváltoztatni nem fogom. A pályázó személyeket, akik
elnyerték a pályázatot, olyan embereknek látom, akik
alkalmasak intézményvezetésre, és ismerik az intézményt.”11
Kulturális
Örökségvédelmi Szakszolgálat
Vitathatatlan, hogy volt több jelentős
hozadéka is a Gyurcsány–Bajnai-érának: például a sajnos
egyre kevesebb forrással gazdálkodó Alfa-program keretében
több vidéki múzeum kiállítása bővült ki, alakult át,
2009-ben 13 projekt valósult meg a 227 millió forintos
támogatásból; Székesfehérváron például a megyei
fenntartású múzeumban a megye néprajzát bemutató gazdag
állandó kiállítás nyílt meg. A gyöngyösi Mátra
Múzeumban, a kastély kertjében pedig egy korszerű
természettudományi kiállítást magában foglaló új
múzeumépületet adtak át.
Tellér Gyula fideszes országgyűlési
képviselő szerint „a Gyurcsány-kormány általános
politikai keretei meghatározó erővel hatottak, és hatnak mind
a mai napig a kulturális tárca tevékenységére”.12
Éppen ezért nem meglepő az, ami a régészeti feltárások
forrásait maga alá gyűrő Kulturális Örökségvédelmi
Szakszolgálat körül történt.
A szakszolgálat 2007-ben az Állami
Műemlék-helyreállítási és Restaurálási Központ
átalakításával jött létre azzal a nyilvánvaló
szándékkal, hogy a megyei múzeumi rendszer kezéből kivegyék
a jelentős forrásokkal járó régészeti feltárások jogát.
A KÖSZ tehát a nagyberuházásokhoz kapcsolódó megelőző
régészeti feltárásokat végzi el, például az
autópálya-építések, a nagyobb infrastrukturális
fejlesztések ásatásait. Bár a hivatalos magyarázat szerint
az „oktatási és kulturális miniszter indokoltnak találta a
felmerült problémák kezelésére egy országos
illetékességű szolgáltató intézmény felállítását”,
mindenki tudja, hogy valójában semmi másról nincsen szó,
csak erőteljes forráskoncentrációról. A szervezet a saját
bevallása szerint „az egyes feltárásokat projektrendszerben
végzi, az adott beruházásokhoz állítja fel a munka
elvégzéséhez szükséges csapatokat, illetve von be feltáró
intézményeket a szakmai feladatellátásba”.13
Alapműködésük „anyagi forrásai a központi
költségvetésből származnak, a feladatok eseti költségeit
pedig a beruházási projektek biztosítják”. A korábban a
feltárást végző megyei múzeumokkal szemben érvként,
értékként próbálják meg eladni azt, hogy „ebben a
rendszerben a feltárások költségei a beruházók számára is
jobban kalkulálhatók, mivel az egyes szolgáltatások
költségszámítási tételei előre meghatározott, az
intézmény honlapján közzétett adatok”.14 Azzal,
hogy a KÖSZ rendelkezik minden nagy projekt felett, s szabadon
döntheti el, hogy bevonja-e a feltárási munkába az adott
területen dolgozó, korábban területi illetékességgel
rendelkező múzeumot, gyakorlatilag egy évtizedekig
decentralizáltan működő, a szakma helyi képviselőit
erősítő rendszert sikerült tönkretenni. A KÖSZ
megalakítását a tárca azzal is indokolta, hogy a múzeumok a
régészeti bevételeiket általános múzeumi feladatokra is
elköltik (amin a közgyűjteményi normatíva már bemutatott
csökkenése, valamint az egyéb fenntartói források elapadása
miatt egyáltalán nem kell csodálkozni), ám mindeközben az
erőre kapott új szervezet már az alapfeladatoktól
nagymértékben eltérő projektek megvalósításán
munkálkodik. 2009 őszén azzal foglalkozott a sajtó, hogy a
Kulturális Örökségvédelmi Szolgálat a bevételeiből a
régészet „társadalmasítása” jegyében
kalandpark-építést tervez, s közművelődési programokat
szervez a Savaria vagy a Sziget Fesztiválon, gyermekprogramokba
kapcsolódik be, rajzpályázatokat ír ki, azaz – ahogy
Gyimesi Endre képviselő is kiemelte a miniszter évzáró
meghallgatásán – „múzeumi működési engedély nélkül
múzeumi közművelődési feladatokat lát el”.15 A
szakmai szervezetek, a múzeumi szövetségek hiába tiltakoztak,
a KÖSZ továbbra is erős kormányzati hátszéllel folytatja az
évtizedeken keresztül jól működött rendszer további
lebontását.
Előadó-művészeti
törvény
A hilleri propaganda a ciklus egyik
legnagyobb sikerének az előadó-művészeti szervezetek
támogatásáról és sajátos foglalkoztatási szabályairól
szóló, 2008 végén elfogadott törvényt tartja. A jogalkotói
szándék helyességét nehéz lenne vitatni, miként azzal is
egyetértenek a kulturális élet szereplői, ami a jogszabály
preambulumában olvasható: „A törvény azt a felismerést
fogalmazza meg, hogy az élő, jelen idejű előadó-művészeti
alkotás olyan, semmi mással nem helyettesíthető társadalmi
tevékenység, amely ápolja és fejleszti a társadalom
kulturális, szellemi állapotát, az anyanyelvi kultúrát, a
társadalmi önismeretet és szolidaritást, elősegíti az
európai és ezen belül különösen a magyar kulturális
emlékezet fenntartását. A törvény szándéka, hogy az
igényes magyarországi előadó-művészetek, a színház-,
tánc- és zeneművészet művelését és fejlesztését
támogassa.” Hogy ez a szándék mennyiben valósul meg, azt
már erősen vitatják mind a szakmai, mind a politikai
szereplők. Markáns kritikákat kapott a jogszabály teremtette
támogatási szempontrendszer. A nehezen ellenőrizhető
sematikus kategóriák adatai, a nézőszám, a bemutatószám,
az előadásszám könnyen alakíthatóak, ha egy kreatív
színházi vezetés a megszerezhető támogatások
maximalizálását tűzi ki célul. A támogatási rendszer
révén létrejövő torz szerkezetben értékes produkciók és
társulatok kerülhetnek hátrányba a minél magasabb
nézőszám megszerzését prioritásnak tekintő
intézményekkel, szervezetekkel szemben.
2009 tavaszától a Kulturális
Örökségvédelmi Hivatal keretében működik, s a
Filmirodával közös szervezeti egységet alkot a Film- és
Előadó-művészeti Iroda. Az iroda az állami támogatást
igénylő előadó-művészeti szervezetekről vezet hatósági
nyilvántartást, és a nyilvántartásba vett szervezeteket
besorolja a törvény szerinti kategóriákba. Feladata a
törvény szerinti adókedvezmény igénybevételére jogosító
igazolások kiállítása is. Ezen túl adatszolgáltatási
tevékenységet végez, és ellátja az Előadó-művészeti
Tanács működtetésével kapcsolatos adminisztratív
feladatokat. Az Előadó-művészeti Tanács delegál tagokat a
kiírt, illetve a kiírás előtt álló igazgatói
pályázatokat véleményező szakmai bizottságokba. Ezen
szakmai bizottságok összetétele is szakmai és részben
politikai vitát generált.
A befejezetlen múlt
„Én hatodszor ülök itt – jelentette
ki Hiller István az utolsó miniszteri meghallgatásán. –
1990 óta nem volt olyan minisztere ennek a köztársaságnak a
kultúra területén, aki három alkalomnál többször ült
volna itt. Több mint hét éve vagyok kulturális miniszter. Aki
1990 óta a leghosszabb időn keresztül betöltötte ezt a
tisztséget utánam, az durván három évig volt kulturális
miniszter. Ez nem érdem, ez semmi más, mint egyszerűen
tapasztalat. Mégiscsak azt kell hogy mondjam önöknek, ’90
óta én vagyok az, aki leghosszabb ideje viseli ezt a
tisztséget Magyarországon. Ezért miniszteri beszámolókban,
és mivel úgy hozta a sors, hogy több kormányban is viseltem
tisztséget, bizottság előtt az alkalmasságomat vizsgáló
meghallgatások tucatjain vettem részt oktatási, kulturális
és egyházi kérdésekben.
Ma tíz óra óta ülök bizottsági
meghallgatásokon, és minthogy én ezeknek a tartalmi részét
nemhogy kötelességből teljesítem, hanem élvezem, a legjobb
emlékem van arról, amikor a kulturális bizottság előtt
tizenegy órán keresztül ültem és válaszoltam a
kérdésekre. Készen állok rá most is minden további nélkül
szakmai kérdésekről beszélgetni és vitatkozni.”
Hiller szavait hallva vagy olvasva furcsa
hiányérzet marad az emberben. A magyar társadalom többsége a
szocialista–liberális kormány nyolcéves működésének
végén úgy látja, két cikluson keresztül egy helyben
toporogtunk. Nyolc év sok idő az életünkből, meghatározó
eredményeket lehetett volna felmutatni, s ennek tudatában
különösen fájó, hogy Hiller István minisztersége úgy
illant el, hogy szinte észre sem vettük a jelenlétét. S ezt
az érzést a valós eredmények sem tompítják, mert a 2003
decemberében konszenzussal elfogadott filmtörvényt nem lehet a
következő ciklus végén pozitívumként felmutatni. Hiller
gyakran kiemelte, hogy a kulturális, a művészeti élet
szereplőit hidegen hagyja mindaz, ami a kulturális igazgatás,
a kultúrpolitika területén zajlik, ami a szakbizottság
politikai vitáiban elhangzik. Ez többé-kevésbé így is van,
mint ahogyan az is igaz, hogy pezsgő, színes művészeti
életünk a politikától függetlenül is olyan, amilyen –
legfeljebb még színesebb és gazdagabb lehetne a politika
segítségével. Ámde joggal gondolják úgy a politikának
kiszolgáltatott alkotók és szakdolgozók, hogy elfogadhatatlan
az az irányítói szemlélet, ahogyan a miniszter
méltóságteljes közönnyel veszi tudomásul, hogy a
művészeti, a közművelődési és a közgyűjteményi
intézményrendszer csak azért nem omlott össze, mert vannak
még tisztességes, megszállott szakemberek, akik méltatlan
anyagi és intézményi körülmények között is elhivatottan
végzik a munkájukat.
A Gyurcsány–Bajnai-kormány négy éve alatt
jócskán születtek sikerek is. Ki ne örülne a Szentendrei
Skanzen bővülésének, a külföldi magyar évadok
bemutatkozásainak, az újabb és újabb produkcióknak,
közönség- és szakmai sikert hozó tárlatoknak? De
ellenpélda is bőven akad, van mit a kormány fejére olvasni,
legyen szó akár a művészeti szervezetek elfogyó
támogatásáról, a közgyűjtemények, a művészeti
intézmények tarthatatlanná váló helyzetéről vagy éppen a
kulturális turizmust is generálni képes örökségvédelem
magára hagyásáról. Elég csak a budai Mátyás-templom
rekonstrukciójának kálváriájára tekinteni, amit még
2002-ben ígért meg az Orbán-kormányt váltó
szocialista–szabaddemokrata koalíció. A nyolc év alatt
szinte minden parlamenti miniszteri meghallgatáson
megerősítették ezt az ígéretet, 2004-ben Hiller István azt
is bejelentette, hogy 2008-ra már be is fejeződik a
Mátyás-templom felújítása.16 Mindez a ciklus
végére is csak ígéret maradt, hiszen 2007 végén azt
tudhattuk meg, hogy 3,7 milliárd forint helyett 6,5 milliárdba
fog kerülni a felújítás, s ha minden jól megy, akkor 2012-re
mindennel elkészülnek.17
Hiller István szerint „mindazon
lehetőségekkel, amelyek akár uniós alapon, akár belső
együttműködésből fakadóan kihasználhatók voltak”, jó
hatásfokkal élt a kulturális kormányzat. Még ha ez igaz
volna is, akkor sem lenne elegendő. Hétévnyi minisztersége
alatt, amiből négy évet folyamatosan tudott végigvinni,
innovatívan kellett volna újragondolni az egész rendszert,
beszéljünk akár a fenntartói szerepekről, a
költségvetésről, a szakmai feladatokról vagy a művészeti
élet autonómiájáról. Nem a cikluszáró miniszteri
meghallgatáson kell arról filozofálnia (Halász János
fideszes képviselő szavaival: ötletelgetnie) a szaktárcát
végig irányító politikusnak, hogy miként kellene
átalakítani a színházi rendszert, hogy kinek a
fenntartásába kerüljön az Operettszínház vagy a Magyar
Színház. Ezt bőven lett volna idő kitalálni, s ezekben a
kérdésekben még a szakma támogatását is könnyen meg
lehetett volna szerezni. Hiller Istvánnak éppen azt nem
sikerült megvalósítania, amiről oly büszkén tud beszélni,
s amire valóban égető szükség lenne a magyar kultúrában a
befejezetlen múlt lezárásához: „az állami szerepvállalás
új formáit kell ma megvalósítani”. Ez a feladat is egy új,
a kultúrát reményeink szerint stratégiai ágazatnak tekintő
kormányzatra marad.
Jegyzetek
1 Részlet az
Országgyűlés Kulturális és Sajtóbizottságának 2009.
december 15-i ülésén készült jegyzőkönyvből. Forrás:
http://www.parlament.hu/biz38/bizjkv38/KSB/0912151.htm
2
http://www.welt.de/die-welt/kultur/article5984352/Ich-habe-keine-Traeume-mehr.html
3 http://www.welt.de/die-welt/kultur/literatur/article5116030/Ich-schreibe-keine-Holocaust-Literatur-ich-schreibe-Romane.html
4 http://www.parlament.hu/biz38/bizjkv38/KSB/0912151.htm
5 Uo.
6
http://www.kkdsz.hu/userimages/File/aggodalommal.pdf
7
http://www.parlament.hu/internet/plsql/ogy_biz.keret_frissit?p_szerv=191&p_fomenu=20&p_
almenu=21&p_ckl=38&p_rec=&p_nyelv=HU
8
http://www.mvzrt.hu/news.php?id=i52c5a919a2e97181b296ef325d8718b
9
http://www.parlament.hu/biz38/bizjkv38/KSB/0912151.htm
10
http://www.es.hu/?view=doc;24573
11
http://www.parlament.hu/biz38/bizjkv38/KSB/0912151.htm
12 Uo.
13
http://kosz.gov.hu/hun/page-bemutatkozunk.html
14 Uo.
15
http://www.parlament.hu/biz38/bizjkv38/KSB/0912151.htm
16 http://www.origo.hu/itthon/20041001elkezdodott.html
17 http://index.hu/kultur/klassz/mt1218/