Benke László
A tisztaság dicsérete
Kelemen
Erzsébet: Engedj Uram házad közelébe; Sarutlanul;
Viaszpecsét
Nekem ebben a zavaros, önző,
gátlástalan korban szépségre, tisztaságra és igazságra van
szükségem, mégpedig a való életben, de ha ez nem megy, akkor
legalább a költészetben. Amíg van felemelő,
lélekgazdagító költészet, addig van remény. Addig lehet
bízni benne, hogy a jóság és tisztaság legyőzi a
rosszaságot és a rondaságot. Kelemen Erzsébet költészete
tiszta, szép, igaz költészet, tőle hinni, írni, cselekedni,
élni támad kedvem.
Talán nem szükséges a költő emberi
jóságának, becsületének forrását kutatni, mikor a lélek
tisztasága magától értetődik. E költői nyelv ugyanúgy a
lélek mélyéről sugározza az istenszeretetet, ahogy az
igazság-, magyarság- és emberszeretetet is. Olvasás
közben el-elfog a jóság és szelídség szomjúsága, s úgy
vélem, Kelemen Erzsébet költészete által nyert ügye van a
komoly bajba keveredett ember(i)ségnek. Természetesen épp a
beteg világ bajai igénylik e gyógyírt, fakasztják fel a
tiszta forrást. A költő a létezést Istenhez való
visszatérésnek tekinti már az első kötete legelső, tehát
igen hangsúlyos versében, s szeretetének e hangsúlyához,
költői jellemének meglelt titkához mindvégig ragaszkodik. A
fohász kérlelő hangján közeledik Istenhez és emberhez, a
költészet templomának küszöbét ugyanolyan alázatos, de nem
alázkodó lélekkel lépi át első, második és harmadik
kötetében (Engedj Uram házad közelébe, Sarutlanul,
Viaszpecsét), mint ahogy átlépi rendületlenül
hívő lélekként a valódi templom kapuját. E költészet
kiapadhatatlan forrása a hit, s valóban úgy van, ahogy
Thímár Attila is írta a Viaszpecsét kötet ajánló
szövegében: „a szent és profán egészen különleges módon
képes összeszövődni” Kelemen Erzsébet költészetében.
„már itt a földön megérsz / az örök
üdvösségre vagy kárhozatra / […] Rajtad áll tehát,
melyiket választod: / szabadságod teljes eltékozlását, a
poklot, / vagy a véghetetlen boldogságot” – fogalmazta meg
erkölcsi-esztétikai magatartásának alaphangját Rahner
emlékezete című versében, s bíznunk kell benne – itt,
Európában, „e kettéhasított világban” (Híd)
különösen –, hogy e gondolat jegyében Kelemen Erzsébet
nagy költészet felépítéséhez látott hozzá. A lírikus
álmában ilyen sorok vallanak magyar valóságunkra:
„Álmomban rám nevetett; / bársonyos bőre, göndör haja, /
pici keze-lába, bárány tekintete / teljesen megigézett […]
de meghalt, mielőtt szerethettem volna…” (In memoriam).
Bátorság ilyen zavarmentesen fohászkodni e beteg
korban: „Gyógyulást lehellő drága Tündér! / Hozd
balzsamodat, / Erőt sugárzó ékes szavadat, / mert beteg,
nagyon beteg, / beteg, akit szeretek.” Az állattá aljasító Harcról
pedig így ír: „Öljük meg egymást semmiségekért! / […]
az érdem nagy lesz: / Káin lesz a győztes neve / ki majd
siratja Ábelét.” Már első kötetében fel-fellobbant a
költő sokrétű szeretete közt a keresztény haza szeretete is:
„Vére fröccsen a Báránynak, / s kinek sírni kellene,
nevet. / Századok érc-jeges kínjától / óvd meg Uram e
nemzetet.”
Sarutlanul című kötetének iránya
szintén a teljesség. Kelemen Erzsébet rokonszenvesen vallja:
„Számomra a versírás létszükséglet. Olyan fontos, mint
éhes embernek a kenyér, sírónak a vigasztalás, a megértő
szó. Kulcs egy bezárt ajtóhoz, kitárt ablak az éltető
napfény felé.” Előző kötetében talán
felhőtlenebb, ragyogóbban sugárzó volt a szeretet, itt
viszont nagyobb utat járt be a lélek, ezekben a versekben
égőbb-égetőbb a szomjúság: „Ajtódon kopogok / a házadba
lépek / sebzetten, a magány ellen / oltalmat kérek.” Itt-ott
az öröm is virágosabb és gondtalanabb: „Napfürdőt vesz a
reggel a füttydalos ég csupa tenger / fénylő kék nevetés,
bronz-üde bú-feledés” (Nyár). S az időben, ahogy
fölénk nőnek, elhatalmasodnak társadalmi bajaink, a költő
öröme és bánata is kontrasztosabbá válik, a jogállam
fonákságaival szemben szókimondóbb, leleplezőbb lesz:
„Paragrafus- / bilincsét / szétfeszíti / a ravasz / s
elítélik / bármit szól / az igazat” ([I]-gazságszolgáltatás).
Sarutlanságra figyelmezteti önmagát s a magához hasonlókat:
„Csak sarutlanul léphetsz be / birodalmába a Szépnek /
búzavirág-ölelésnek / szolgájaként /
csipkebokor-tűznek.” Megmelegszik, erőt gyűjt a szépség
csipkebokrának oszlopos lángjainál, vallomásos hittel
kérleli szerelmét, mint az Istent: „üde kékjét a nevető
égnek / gyere, rejtsük vánkosunk alá”. Vigyáznunk kell –
figyelmeztet –, valami elromlott az életünkben, világunkban,
„az igazak közé beépül a gonosz / parányivá görgeti a
létet” (Pártviszály), s ha végképp szétszednek
bennünket, nemzetünket, marad költői kérdésnek a Rejtvény
kérdése: „össze tudjuk-e rakni / az eltépettet /
lüktetővé az életet?” A költői lélek válasza pontos:
„Urunk a halálon úr lett. / Kemény szívünkben a szelíd
bocsánat / mégsem akar felébredni – mélyen szunnyad –
komor önelégültségünkben a bánat. // Reményünk e
kihajtott Ág […]” – utal az 1989-es változásokra,
Magyarország felemás feltámadására, hogy a következő
versében, a „feltámadás” évfordulóján (Március
idusán, 1998) még világosabban fogalmazzon:
„Közönydús idő. / Ujjpercre szabdalt / nemzettudat. /
Önmagunk jármában / vergődünk / a szabadság / zászlaja
alatt.”
Mit tehet a költő, mikor a valóság, az
„amerikanizmus falta […] / testvérviszályban szétmállott
/ kőakarat / egy magyar Memphisz” romjait láttatja?
Szívében és tollán a feltámadás örök hitével megy
tovább az útján, és újra meg újra Vigasznyitó éneket
mond a kárvallott népnek: „Kenyérszegő jegenyéket /
szivárványdús jövendőket / ragyogtass a fényt kérőknek /
mindörökre éhezőknek”.
Az ember a magyar történelemben nem lehet
valóban szabad, ha nem azonosul a szabadságért harcoló, de
vereséget szenvedett elesettekkel, rabokkal, kivégzésre
várakozókkal, kivégzettekkel – sugallja a Viaszpecsét költője
Arad című versében. Ennek az elsőrendű erkölcsi
törvénynek a szellemében járkál versében, versírás
közben „faltól falig / akár az elítéltek”, mint az aradi
tizenhármak, mindazok, kik harcoltak és meghaltak a
szabadságért. E kötetnyitó mozdulattal a költő el is
választja egymástól a jókat és gonoszokat, az igazakat és
hamisakat. Nyilvánvalóvá teszi a „hétpecsétes titkot”,
azt, hogy „hazánk rügyfakadása / időtlen lenyomatként /
lásd itt van / csak olvasd / a kiélesített cellahomályban
[…] / akár egy rejtjelet / óvatosan / betűzd betűzzétek
gyorsan / míg ránk nem törik / végleg az ajtót / az
ólomárnyú / igazi tettesek.” Milyen távolinak tűnik ettől
a magatartástól, együttérzéstől a költő nővérének
elvesztése fölött érzett fájdalom! Pedig ugyanaz a lélek
ugyanazért a testvér(iség)ért vérzik (Jelen vagy).
És megint a szeretet mozdulatával ülteti a szegénység
megterített asztalához hazánkat, „kifosztott
mindenünket”, hogy „megszegjük fény-kenyerünk”, hogy
„múljék el fölöttünk végre, / e kormot nyáladzó,
meduza-testű éj” (Fény-kenyér). Jöhessen végre az Adventi
éjszaka: „Krisztus előtti csend, / csillagérlelő
adventi éjszaka, / vízcseppszomjas a világ / olyan, mint
kiszáradt értelem szava”. Súlyosan szép vers a
helyzetünkről, várakozásunkról, miközben „Sebekre riadunk
/ emlékünk tömlöcízt szagol, / a történelem szilánkos
teste / olykor csontig is hatol. / Pedig voltak prófétáink, /
hűek, magyarságért nagyok / gróf Telekik / Mindszentyk /
megtagadott Jeremiások.”
Érdemes itt megjegyeznünk: Kelemen Erzsébet
sokoldalú, sok irányba nyitott tehetség, nemcsak verset,
sikeres drámát is írt Teleki Pálról Getszemáni magány
címmel, monodrámáját, a Happy Birthday!-t Bécsben
mutatták be, ifjúsági regényt és novellákat közölt,
etikatanári tevékenységét is gazdagítja teológiai
értekezéseiben, képverseket publikál, tanulmányokat ír a
kortárs vizuális költészetről. Bujdosó Alpár elismeréssel
állapította meg a Debrecenben élő költő tevékenységéről
a Bécsi Naplóban, hogy „vallásos meggyőződése több
versében manifesztálódik”. Bertha Zoltán az Agriában írt
alapos és részletes tanulmányt Kelemen Erzsébet drámái
elé címmel. Érdemes idéznünk még a Zempléni
Múzsából Nyíri Péter Szent és profán: ok, okozat
című tanulmányának alapgondolatát a költő
művészetéről: „A szakralitás életünk része, hiszen nem
éppen a Szentből fakad-e életünk? A személyes lét és a
mindenség kérdéseire éppúgy a szeretet a válasz. Korunk
hitevesztettségének, »despiritualizálódásának« egyik oka
éppen az a felfogás, mely a jelenségek minőségrendszerét a
szent és a profán, a szakrális és a szekuláris
antinómiájával írja le. Ekképpen, a szent és a profán
mesterséges ellentételezésével az Istent, a Szentet kizárja
a világ életéből, s egy nem evilági közegbe, illetőleg a
vasárnapi misék oltáriszentségébe vagy teológiai
diskurzusokba száműzi. Holott az isteni szeretet éppenséggel
Istennek a világban való mindenkori jelenlevőségéből fakad:
a szentből ered a profán. Nem ellentét van köztük, hanem
ok-okozati kapcsolat.”
Az 1964-ben Edelényben született Kelemen
Erzsébet szerencsére még elég fiatal, de már igazán érett
költő ahhoz, hogy mélységből felszakadó miséire, a hit és
tudomány hangján celebrált fohászaira komolyan
odafigyeljünk: „szabadíts meg / ég és föld ura minden
gonosztól […] / segítsetek, Kozma és Damján, /
Batthyány-Strattman, segítsetek! / Segítsetek ébredő pírt
írni a sorok közé / forrást hinteni, lépteket érlelni, füvet
növeszteni / delelő fényt / a legyengült test
sejtmezején […]” (Fohász Nagy Gáspárért). Hiszen
valóban mindannyian veszélyben vagyunk, dadogunk, s a lét is
csak dadogni tud. Mióta? Azóta, hogy „hazát hoztam /
szívemben / akár egy trianoni árva / hogy otthonomra
leljek”? (Trianoni árva) S aztán jöhet a csend?
Kelemen Erzsébet átengedte magán a csendek csendjét is
történelmünkből, a költészet lelkét költészetének
lelkébe, s próbálta haikuiban, sőt haiku-glosszáiban mindezt
megéreztetni, mígnem különlegesen érzékeny lett arra is,
hogy a magyar szó, sőt a magyar csend is elfogyhat, ha nem
vigyázunk, s átlényegülhetünk német szóvá (ebben „az
amerikanizmus falta elsorvadt szavak” világában netán
angollá, mondjuk). (Jel Kiadó, 1995; 1998; Ráció Kiadó,
2008)