Kortárs

 

Vasadi Péter

Kaland

 

Meghívtak Cinkotára.
Beszéljek erről-arról,
szabadon. Voltak vagy
huszonöten; így veszi
kezdetét minden csoda,
határozottan állítom.
Igazi csönd. Várakozás.
Lassan mondtam a magamét.
A derekukon ülő,
heverő lányok s fiúk
egyre-másra fölültek.
A merev arcok ellazultak.
Kevesebbet pillogott szemük.
Értik, nem értik, mindegy
lett hirtelen. Több történt
ennél. S megcsöndesedtünk.
Ekkor fölugrott egy tarkába
csomagolt, jó kemény fiú,
s egy mondatot lökött felém
elkeseredve: Egy vén majmot
hallgatnak áhítattal!
S nagyot lépve tartott kifelé.

Ne menj, kiáltottam,
és akkorát nevettem
tényleg jókedvűen, mi
engem meglepett, ő meg
elakadt egy mozdulatban,
s visszafordult: Nézd!,
mondtam neki, leírtam
tegnap este, amit most
kimondtál, jambikus sorok:

„Barátaim, belátom,
egy vén majom vagyok.”
Nem hitte el szemének.
S dőltek a nevetéstől.
Ő megkövülten állt, és
ingatta fejét hitetlenül.
S odamondta: Bocsánat…
Ülj le ide, s fejezzük be
ezt a történetet.
Tétován nyúlkált egy
szék után. Amit akart,
s titkon én is akartam,
beteljesedett. Most is
leszólt, mondott s kérdezett.
És minden egyre jobb lett.
Élet vibrált a hangzavarban.
Végül nagy taps és kézfogások.
Ne mondjátok, hogy nincs csoda.
Az kellett nekem, hogy a pohár
beteljen, mondta az állomáson.
Betelt?… Színig… Megvárta,
míg elindult a vonat.

 

 

 



Nyitólap