Kortárs

 

Falusi Márton

 

Egy város szerkezete

 

Egyedül cipekedsz, mint vállas virradat,
rojtos kontinenset panyókára vető.
     Párizs verejtékcsöppként hátán leszalad,
     ahogy csuklyásizmában roskad az erő.

Egyedül utazol, mint utalt pénzösszeg,
adósságot, távolságot áthidaló.
     Párizs, bárhogy sietsz, ott liheg mögötted,
     hazádat hagyod presszókban, borravalót.

Egyedül táncolsz, mint kánkánt nyitott manzárd,
vézna ablakvázról függönyét felkapó.
     Párizs nem kéri föl, várja, míg behajtják,
     kihajtanak elborult rózsaablakok.

Egyedül fogysz, mint sovány sétálóutcák,
látást körbeérők, tereket átfogók.
     Párizs derekát csatos metrók meghúzzák,
     övéből kibuggyannak elővárosok.

Egyedül öregszel, mint sóvár pillanat,
mutatókon társa felé elbotozó.
     Párizs felteszi rá múltját, s mint írva van,
     hold koppan, feketén végzett rulettgolyó.
    
Egyedül fiatalodsz, mint lebomló perc,
társa felé az időt meg-megritkító.
     Párizs feketén nyer, nap kél, piroson veszt,
     zárt óceánon koppan gyarmat-moszkító.

Egyedül fohászkodsz, mint aggszűz Notre-Dame,
rekeszizma csúcsívében daganatos.
     Párizs rosszindulatú misét operál,
     odafenn a Szent Szív lelkigyakorlatoz.

Egyedül búcsúzol, mint vén invalidus,
diadalív U-ján lelkét kilehelő.
     Párizs csak mozizik, oly megszállott típus,
     ropogtatni való stukákat vesz elő.

Egyedül születsz, mint lelenc forradalom,
államformát fehérneműként cserélő.
     Párizs agyát sokkolják metróvonalon,
     képenként a Louvre kiesik fejéből.

Egyedül halsz, mintha fuldokolna Párizs,
fejét ég helyett reklámszatyor szorítja.
     Budapest játszik vele európásdit,
     ingét-gatyáját elkölti rá – turista.

 

 

 

Fekete pillangó

 

megjárva nagy utat
salföldi kolostort

 

fekete pillangót
rebbentesz ruhámra
sós verítékemből
hogy meguzsonnázna
zarándoklunk Pestről
süketültünk zajtól
lomb vattázta erdőt
fogsz rá fülre tájra
szálas víz forrása
fürtös borrá csapzó
kánai menyegzős
uzsonnánk hozsánna

szandálom kikapcsolt
megoldod sarudat
lábbelid árnyában
lábnyomomban utazz
hetednapos sár van
csúszom az iszaptól
bennem vagytok hárman
lelkek s én a tudat
cipellek kik raktok
kolostort falura
hol rebben ruhámra
fekete pillangó

letérnék kilépnék
porod megszilárdul
kötődik igévé
agyaggá a járt út
messze a kolostor
pokolra kívánjuk
fölázva boroktól
téglánként halványul
fekete pribék mért
billogoz poroszlót
de sokat küldtél szét
kereszthez kísérjél

kaptatódat szívem
föladja a hitnek
nem vihetem följebb
hát lehengerítem
megkövülten öt seb
lapu alá görnyed
barlangszájba tömnek
szájzug rejt kihirdet
véráram keringet
porcogsz taglalsz ízlesz
húsba beleölnek
csontosodj gerincedj

mindent itt kell hagynom
magamat s titeket
fekete pillangó
ministráns viselet
fönn a kolostorban
emléked harangszó
lombba csomagoltan
zölden zengi neved
papnál inaskodtam
sekrestyés kisgyerek
mosdatott kirelej
szárított hiszekegy

csak ez a pillangó
ingem elengedné
templomban mióta
vagyok ritka vendég
himnuszra italbolt
zendített kidobtam
a taccsot levetvén
porhüvelyem borban
raportra hivatsz most
rettentesz ripakodsz
fekete pillangó
kit lát viszont holtan

hiszen mindig hittem
könyörülj Úristen
alád áldozótál
nyúlt midőn szaltóztál
nyelvből ha kibillensz
ne essék bántódás
rajtad s mint egy sózsák
estem térdre minden
mély imazsámolynál
egykor féltem színed
méltatlan filiszter
ki most meg sem ismer

ahogy fa kontúrja
szürkületbe vész el
besatírozódik
lassan sötétkékkel
napra nap fordulva
ellenkezőképpen
te úgy rajzolódsz ki
egy kolostorromnyi
időt ha elmúlatsz
jutok hozzád dombig
lepke száll le értem
csontfehér ingujjra

hagytalak odalenn
idefenn kegyelem
lesz jussa latrodnak
kinyújtom kezemet
légzést visszafojtva
ugrom benned fejest
tekints úszásomra
pillangót az egek
beránt tested sodra
pillangód fekete
lendületvétele
kinek vérét ontja

 

 

 

 



Nyitólap