Kortárs

 

Csík Mónika

Csorba Béla: Orális élvezetek

zEtna, 2008

 

Umberto Eco szerint a cím feladata nem az, hogy egyértelművé tegyen, hanem hogy felkeltse az érdeklődést, továbbgondolásra késztessen. Ennek tükrében az Orális élvezetek cím talányos választás, főként hogy nem arra utal, ami miatt a felcsigázott olvasó elsősorban kézbe vette a könyvet, de mire kiderül, hogy a benne sorjázó gondolatok szexuális kötődése minimális, az olvasó már menthetetlen, tovább ízlelget, lapoz, elmerül e különös hangulatú, vérbő, szókimondó költői világban.

Címértelmezés tekintetében a fedőlapon található illusztráció, a Goya-festmény részlete sokkal beszédesebb (éppen hánytatni próbálnak egy kisfiút), s az élvezetek minden formáját művészi szintre emelő Rómába kalauzol, Seneca és Petronius korába, ahol a gyönyör hajszolásának egyik módja a táplálkozás és a tápláléktól való megszabadulás hedonista kiegyenlítése. Ahogy a hellenisztikus-római felfogásban az érzékszerveket kényeztető táplálkozás előfeltétele a gyomor ürítése (mindkettő orális élvezet), úgy Csorba Béla alkotói szándéka a kimondott, leírt szavak által a megkönnyebbüléssel egyenlítődik ki. A költő a felszínre törekvő mondandó feszítő szükségszerűségétől szabadul az alkotás során, s jut átmeneti megnyugváshoz. Míg az előbbinél testi, az utóbbinál lelki aktusról beszélhetünk, de mindkettő célja a megtisztulás. Miként a római patríciusok aranyozott lúdtollat és pávatollat alkalmaztak az említett tevékenység eszközéül, Csorba a költészet adta lehetőségekkel sáfárkodik.

A karcsú kis kötetbe foglalt költemények műfaji sokfélesége és az alkalmazott nyelvi eszközök egymásra hatása teszik igazán változatossá ezt a lírai kínálatot. Nem tagolódik ugyan ciklusokra a kötet, mégis tetten érhető a versek egyfajta tematikus összetartozása/elkülönülése a meghatározott személyekhez íródott, a társadalmi jelenségekre reflektáló és a környezetet megörökítő hármas irányvonal szerint. Janus Pannonius csipkelődő verseit idézik a nyitó epigrammák, bökversek, melyeknek megszólítottjai többnyire vajdasági közéleti személyiségek, a szerző környezetének, ismeretségi körének tagjai: Sziveri, Podolszki, Sinkó, Danilo Kiš, Böndör… A személyes élű, rövid, csattanós költemények bizonyos visszásságokat pellengérre állító, könnyed versek, nem nélkülözik a gunyoros hangnemet és a humort, a római típusú epigrammákhoz hasonlíthatók leginkább, bár köztük görögös, komolyabb változatokkal is találkozunk: „Ágyúgombóc helyett most agyvelőd / lövetnék ki ránk / pszeudo-vitézek, kis smasszerek: / e jólfésült pofák” (Podolszki Józsefnek). A szerző kissé fanyar humorát, fricskázó szándékát a sírversszerű kétsorosok tükrözik leginkább, illetve a váratlan (helyenként kín)rímkombinációk, például: „Kilukadt az ese(r)nyő, / Beázik a bese(r)nyő” (Ősz Levédiában), de a gyakran alkalmazott szójátékok is a humor eszközeként értelmezhetők. Csorba humora kettős síkon hat, egyfelől játékosságot tükröz, de az elsődleges értelmezési zónán túlmutatva a játékos formai megoldások és a mögöttes, véresen komoly tartalom ellenpontozásával kelt drámai hatást: „megmondja a hullámhossza, / milyen hosszú hullád hossza” (Knini rádió).

A korhangulatot, világszemléletet a szonettek és elégiák mellett szabad versekben fogalmazza meg a szerző, melyek mindegyike az aktuális társadalmi jelenségek kiváltotta sajátos reakció. Zord közelmúltunk, menekülésünk az úgynevezett „gondolatszabadságból” és a jelen láthatatlan korlátai közötti (hangsúlyozottan kisebbségi) lét lecsapódásai szerveződnek versbe: „magyar vagyok / micsoda / botrány” (Provokáció), sorai az identitáskeresés szükségességéről vallanak. Egymagadban, Purgatórium tüzibe annak, Sinkó a levesben, Csavargódal, A hadfiak, Provokáció, Állati jogok, Határsáv, Rendszerváltás, gyónási reform, Saját halál – címkéz verscímeivel Csorba, apró mozaikkockákként örökítve meg harmincöt év történéseit. Szikár, ugyanakkor hangsúlyos tollvonásokkal körvonalazott kor- és kórrajz olvasható ki a sorok közül, melyben nemcsak a közegről, világszemléletről, hanem Istenről alkotott véleménye is kikristályosodik. Sajátos létértelmezésként is funkcionál például a Kaliyuga című alkotás: „A mindenség egy nagy homokóra, / És csillagok benn a homokszemek, / S a fekete lyukon átalhullnak, / Mint ősszel a névtelen levelek. / És a pozitív űr egyre szűkül, / És szívemben tágul a negatív, / Fölöttünk homokos isten szűköl, / És fordít az órán: sír s egyre sír.”

A Vajdaság környezet- és tájélményként íródik versbe (Bácska, Bánát és az otthon: Temerin), de a helyi színek palettáját közismert, jelképszerű jelenségek – a TAKT alkotótábor, az aracsi pusztatemplom, a Symposion folyóirat vagy akár a Ladik-jelenség – megörökítése teszi színesebbé. Bár a tapasztalt és megrajzolt élettér igazi alföldi sivárságot tükröz: „Boldogtalan tájon születtem / Az Ígéret lova innen elrohant” (Egy Orwell-versre), s a vajdasági ember alapvető létérzése hangsúlyosan fogalmazódik meg: „reggelenként fáraszt /az ébredés / egy jó kis kocsmai / késelés / sem izgatna tán / fel…” (Egy csapat összeállításán gondolkodik), de Csorba arra is utal, hogy az ittlét velejárója a tájhoz, múlthoz, nyelvhez, néphez kötöttség tudata is, mely alakít, formál, s bár taszítana, mégis maradásra késztet. A szókimondó magatartás, illetve a kissé fanyar, fricskázó humor teszi ezt a létélményt megélhetőbbé, sajáttá, vajdaságivá.

 

 

 

 

 

 



Nyitólap