Csík Mónika
Csorba Béla: Orális
élvezetek
zEtna, 2008
Umberto Eco szerint a cím feladata nem
az, hogy egyértelművé tegyen, hanem hogy felkeltse az
érdeklődést, továbbgondolásra késztessen. Ennek tükrében
az Orális élvezetek cím talányos választás, főként
hogy nem arra utal, ami miatt a felcsigázott olvasó elsősorban
kézbe vette a könyvet, de mire kiderül, hogy a benne sorjázó
gondolatok szexuális kötődése minimális, az olvasó már
menthetetlen, tovább ízlelget, lapoz, elmerül e különös
hangulatú, vérbő, szókimondó költői világban.
Címértelmezés tekintetében a fedőlapon
található illusztráció, a Goya-festmény részlete sokkal
beszédesebb (éppen hánytatni próbálnak egy kisfiút), s az
élvezetek minden formáját művészi szintre emelő Rómába
kalauzol, Seneca és Petronius korába, ahol a gyönyör
hajszolásának egyik módja a táplálkozás és a
tápláléktól való megszabadulás hedonista kiegyenlítése.
Ahogy a hellenisztikus-római felfogásban az érzékszerveket
kényeztető táplálkozás előfeltétele a gyomor ürítése
(mindkettő orális élvezet), úgy Csorba Béla alkotói
szándéka a kimondott, leírt szavak által a
megkönnyebbüléssel egyenlítődik ki. A költő a felszínre
törekvő mondandó feszítő szükségszerűségétől szabadul
az alkotás során, s jut átmeneti megnyugváshoz. Míg az
előbbinél testi, az utóbbinál lelki aktusról beszélhetünk,
de mindkettő célja a megtisztulás. Miként a római
patríciusok aranyozott lúdtollat és pávatollat alkalmaztak az
említett tevékenység eszközéül, Csorba a költészet adta
lehetőségekkel sáfárkodik.
A karcsú kis kötetbe foglalt költemények
műfaji sokfélesége és az alkalmazott nyelvi eszközök
egymásra hatása teszik igazán változatossá ezt a lírai
kínálatot. Nem tagolódik ugyan ciklusokra a kötet, mégis
tetten érhető a versek egyfajta tematikus
összetartozása/elkülönülése a meghatározott személyekhez
íródott, a társadalmi jelenségekre reflektáló és a
környezetet megörökítő hármas irányvonal szerint. Janus
Pannonius csipkelődő verseit idézik a nyitó epigrammák,
bökversek, melyeknek megszólítottjai többnyire vajdasági
közéleti személyiségek, a szerző környezetének,
ismeretségi körének tagjai: Sziveri, Podolszki, Sinkó, Danilo
Kiš, Böndör… A személyes élű, rövid, csattanós
költemények bizonyos visszásságokat pellengérre állító,
könnyed versek, nem nélkülözik a gunyoros hangnemet és a
humort, a római típusú epigrammákhoz hasonlíthatók
leginkább, bár köztük görögös, komolyabb változatokkal is
találkozunk: „Ágyúgombóc helyett most agyvelőd /
lövetnék ki ránk / pszeudo-vitézek, kis smasszerek: / e
jólfésült pofák” (Podolszki Józsefnek). A szerző
kissé fanyar humorát, fricskázó szándékát a sírversszerű
kétsorosok tükrözik leginkább, illetve a váratlan
(helyenként kín)rímkombinációk, például: „Kilukadt az
ese(r)nyő, / Beázik a bese(r)nyő” (Ősz Levédiában),
de a gyakran alkalmazott szójátékok is a humor eszközeként
értelmezhetők. Csorba humora kettős síkon hat, egyfelől
játékosságot tükröz, de az elsődleges értelmezési zónán
túlmutatva a játékos formai megoldások és a mögöttes,
véresen komoly tartalom ellenpontozásával kelt drámai
hatást: „megmondja a hullámhossza, / milyen hosszú hullád
hossza” (Knini rádió).
A korhangulatot, világszemléletet a szonettek
és elégiák mellett szabad versekben fogalmazza meg a szerző,
melyek mindegyike az aktuális társadalmi jelenségek
kiváltotta sajátos reakció. Zord közelmúltunk,
menekülésünk az úgynevezett „gondolatszabadságból” és
a jelen láthatatlan korlátai közötti (hangsúlyozottan
kisebbségi) lét lecsapódásai szerveződnek versbe: „magyar
vagyok / micsoda / botrány” (Provokáció), sorai az
identitáskeresés szükségességéről vallanak. Egymagadban,
Purgatórium tüzibe annak, Sinkó a levesben, Csavargódal, A
hadfiak, Provokáció, Állati jogok, Határsáv,
Rendszerváltás, gyónási reform, Saját halál –
címkéz verscímeivel Csorba, apró mozaikkockákként
örökítve meg harmincöt év történéseit. Szikár,
ugyanakkor hangsúlyos tollvonásokkal körvonalazott kor- és
kórrajz olvasható ki a sorok közül, melyben nemcsak a
közegről, világszemléletről, hanem Istenről alkotott
véleménye is kikristályosodik. Sajátos létértelmezésként
is funkcionál például a Kaliyuga című alkotás: „A
mindenség egy nagy homokóra, / És csillagok benn a
homokszemek, / S a fekete lyukon átalhullnak, / Mint ősszel a
névtelen levelek. / És a pozitív űr egyre szűkül, / És
szívemben tágul a negatív, / Fölöttünk homokos isten
szűköl, / És fordít az órán: sír s egyre sír.”
A Vajdaság környezet- és tájélményként
íródik versbe (Bácska, Bánát és az otthon: Temerin), de a
helyi színek palettáját közismert, jelképszerű jelenségek
– a TAKT alkotótábor, az aracsi pusztatemplom, a Symposion
folyóirat vagy akár a Ladik-jelenség – megörökítése
teszi színesebbé. Bár a tapasztalt és megrajzolt élettér
igazi alföldi sivárságot tükröz: „Boldogtalan tájon
születtem / Az Ígéret lova innen elrohant” (Egy
Orwell-versre), s a vajdasági ember alapvető létérzése
hangsúlyosan fogalmazódik meg: „reggelenként fáraszt /az
ébredés / egy jó kis kocsmai / késelés / sem izgatna tán /
fel…” (Egy csapat összeállításán gondolkodik), de
Csorba arra is utal, hogy az ittlét velejárója a tájhoz,
múlthoz, nyelvhez, néphez kötöttség tudata is, mely alakít,
formál, s bár taszítana, mégis maradásra késztet. A
szókimondó magatartás, illetve a kissé fanyar, fricskázó
humor teszi ezt a létélményt megélhetőbbé, sajáttá,
vajdaságivá.