Kelemen Lajos
A szépség
színeváltozásai
Szlovákiai magyar szép irodalom 2009
A művészet komoly dolog. S mivel kevés
egyéb más képessége van az embernek, amely hozzásegítheti,
hogy valamelyest tisztába jöjjön önmagával, e kvalitás
előtt illik (realisztikusabban fogalmazva: illenék) levett
kalappal, mélyen meghajolni. Hanem e komoly dolog gyökerénél
fürkésző csupa szív szerzet! A historikus, aki mit sem
törődve feltűnéssel, a tarka karusszel-élet játékaival,
elvonul, hogy Breuil abbé gyanánt a művészet tövét kutassa
– ő már-már szent ember. Az adatok, dokumentumok, érvek,
bizonyítékok papja, s ha kérded, szépen elsorolja neked:
hogyan, hol, mikor született a festés, az írás. Hallasz tőle
a Lascaux-barlangról, a Périgord- és a Magdalén-iskoláról,
az ideogramokról, a kommunikációs célú írás
kialakulásáról, a sumerokról, sőt tán Kanziról, a derék
bonobóról is, aki kis híján íróvá avanzsált. Csakhogy nem
füstöl-e el menten a tudós rengeteg elmélete, adata, ismerete
a másrendű definíció lángján?
A legrégebbi ismert festmények Chauvet
barlangjából származnak, mondja a történész. Az első
festmény egyetlen vonal volt, amely körülvette egy ember nap
vetette árnyát a falon, állítja Leonardo. Akárkire
hallgatunk is, az első festmény talán művészies volt, nem
közönséges vonal, de a fogalom mai értelmében
szépművészet (a tudatosság és az ösztönösség kombinatív
egésze) aligha volt. Leonardo azonban felbátorít bennünket, s
az ő lírai bölcseletéből egy kis képzelőerőt
kölcsönvéve eljátszhatunk a gondolattal, hogy – az első
festmény születése módján – a legeslegelső írás Ádám
talpnyoma lehetett az Éden porában. De hiába a játék, a
talpnyom végtére nem szépírás. Különben is: az alkotásra
csak a véletlentől igent kérni – kevés.
Mindamellett az, hogy (most már csak az
írásnál maradva) a leírt szó, a mondat szép írású-e vagy
szépirodalmi betűvetés: egyáltalán nem holmi pusztalakó,
mellékes kérdés. Az esztétikai szép folyvást magamagát
korrigálja, ám a századok folyamán továbbadott
ős-szépségből eredő kiindulásra, valami eltávolíthatatlan
alapra bizonyosan mindenkor szüksége van a szemlélőnek. S
noha a szépség nem annyira helyreérni, mint inkább
létrejönni akar, ehhez keresi médiumait, tessék az olvasónak
azért belegondolnia, micsoda roppant messzeség például egy
könyvtesten belül, ha az emitt fölségesen zúgó sor után:
„Minden szavamban fölzengnek a mennyek” – egyszerre csak a
bohém nihil zenélget: „Nyelvrács van, semleges szerkezet, /
rag, képző, és semmi begyedem! – / Forog a
szövegűr-egyetem.” Így vagy úgy, persze nem akármilyen
fészek zeng-zenél ekként. A felvidéki magyar szerzők
működését reprezentáló válogatásból két végletes hang
kiált ilyesformán olvasó után.
A jó kétszáz oldalnyi kóstolót kínáló
kötet (egy vagy több) keresztszülője ráadásul Szlovákiai
magyar szép irodalom 2009 címmel forgalmaztatja a
gyűjteményt. Irónia ez? Túlzó szerénység? „Minden írás
becses, és hajtja előre a világot.” Higgyünk Adynak. De
mégis: irodalom, amely szép, de nem szépirodalom? Nocsak!
Hiszen az ölelkezés technikájától a szódagyártásig, a
lótenyésztéstől a lóerők hasznosításáig sorolni sem
lehet, annyiféle az irodalom, s talán e sokból nem kevés
szépen megírt mondat mondatra csap, csak éppen nem
szépirodalom. Akkor hát e kötetnek, amely szépirodalom
helyett szép irodalmat ígér, melyik szerzője mondana le
szíve szerint eleve a szépíróságról?
Alapjában véve pedig e könyv teljes
színképe a művészi indíttatású scripturának. Talál benne
az olvasó nagy érzéseket, nagy vágyakat, nagy akarásokat –
fáradt formába zárva, s talál benne eredeti formát nyert
mély és igaz lelki zajlást. Megtalálja benne az originális
mű szépségét. Azt a fajta szalonszépet azonban, amelyet a
gyűjtemény címe talán sejtet, s amely inkább kellem és
kedvesség, semmint a szépség igaza, hiába keresni itt.
Gyalulatlanabbul szólva: a Szlovákiai magyar szép irodalom
2009-et semmilyen értelemben nem nyomja agyon a szépség,
igaz, híján sincs a szépnek.
Amennyire a könyvhöz passzított Jegyzetekből
kiderül, a válogatás teljes anyaga a 2008-as esztendőben
jelent meg különféle folyóiratok oldalain. Az először
összeállítóként, majd a kolofonban felelős szerkesztőként
megnevezett Csanda Gábor nemigen teketóriázott: minden
különösebb edifikálás nélkül, ábécérendbe sorakoztatta
az antológia közreműködőit. A szerkezetmentes fölhalmozás,
az aktuális termés adott minősége, valamint a túlságosan is
rugalmas esztétikai mérce következtében a könyv, akár az
alkalmi gyűjtemények általában, maga a testet öltött
oszcilláció. Hullámzás a tucattermék és a kiugró
teljesítmény között.
Az alfabétum parancsa szerinti enervált
nyitány és az azt követő túlbeszélt ízlésbosszú után,
íme, megszólal az egyéniség: Csehy Zoltán tudósokosságon
átütő elemi lírája, amelyből még az itt nyújtott,
szükségszerűen szerény porció is elárulja, hogy mily sokra
hivatott készület ő. Igaz, megmutat valami mást is; azt, hogy
némely költői irányok (alighanem a bennük dolgozó
írásidea, tónus, motívum okán) mennyire a nyelvek fölötti
egybeolvadás felé tartanak. „Septimus, miért szálltál rá
a Múzsákra? / Förtelmesen hadonászol, méricskélve / Az
ütemet. Jobb, ha tőlem tudod, hogy íme / Un már Kalliopé, s
megunt a többi, / Sőt Erátó egyenest fut előled! / Nos, a
múzsákat ne cibáld leplüknél fogva” – e sorok szerzője,
távol a felvidéki antológiától, történetesen az orosz
Jelena Svarc. És lám: Csehynél, egészen közeli rokon ágon,
mintha ugyanaz az indíték, hangnem és oldott régiség állna
össze verssé. S mintha Svarcra visszhangozna: „Erővel,
tettel elviszem, / hajónkra cipelem, ha kell, / megfogom
göncét, s lassan a levegőbe emelem / a mondatait, / mint héja
a fiát, sas a zsákmányt, viszem, ha kell, / s nem bánom, ha
el-elejtek pár szótagot, / de nyelvem visszahívja szavaimat a
számba, / Láertidész, a galádságra képtelen vagyok.”
Igen, úgy látszik, az egyéni arculatra nehezedik leginkább a
karaktervesztés eshetősége. Az önépítés fokain
egyre-másra följebb hágó Csehy Zoltáné internacionális
beütéseivel együtt jellegzetes hang, s a tetejébe még, tán
klasszikus allúzióinak köszönhetően, érdekes is. Z. Németh
István szintén az érdekességért áldozik, mégpedig a frivol
beszéd útján. „Mióta Édent levédték, / a poklok szervere
megtűr / s szép birodalmam, szép- / irodalmam – lektűr.”
Csak nehogy igaza legyen!
Vida Gergely (akinek Tőzsér Árpád után a
legbőségesebb terjedelem jutott) horrorversekkel tölti ki a
neki mért lapokat; tehát ő is igyekszik magára vonni az
olvasói tekintetet. Ha ez sikerül, elsősorban azok figyelme
tapad rá, akikben drága emlék a beat hányaveti, kicsit
flegma, kicsit affektált stílusa. Hogy egyelőre nem fél a
sors szerencsejátékától, rendben van, de azért nem árt, ha
néha-néha belepillant önalkotásába, utóvégre nem más,
hanem ő írja: „műved pillanat koncaként / lifeg”.
Az, hogy egy esztendőnyi mező mily termést
ád, éppen mert a határán nem lehetséges túlmenni se előre,
se hátra, mindig bizonytalan; az viszont szinte biztos, hogy az
átlag mellé csak-csak felhoz némi ízelítőt a nagyságból.
Már a nagysághoz aránylik Csehy Zoltán is, nem beszélve a
magasan jegyzett Tőzsér Árpádról. S bár a szlovákiai
magyar írók vers- és prózaválogatásában Tőzsér
valószínűleg nem a legkiválóbb műveivel szerepel, az ő
hangsúlyos jelenléte egy professzionalistának juttatott rész
a könyvből. Amelynek eseményerejét egy másik mester, a
prózaíró Grendel Lajos személyesíti meg. Grendel egy
valóságszínekben tobzódó, feszes történetet mesél el, egy
történetet, amely egyrészt a couleur locale
iskolapéldája, másrészt precedens arra nézve is, hogy a
reáliák és az elvont motívumok egymást erősítő
kontrasztjainak köszönhetően miként ritmizálódik és
hatványozódik kifogástalan művé egy voltaképpen nem túl
bonyolult sztori. Íme, ahogy a mese során az absztrakcióra
rányit az eleven élet: „Ez a világ, az én világom,
tökéletes volt és harmonikus, s valahol az idő fölött vagy
az időn kívül létezett. Az idő minden este meghalt benne, s
másnap reggel újra megszületett. A háztetőket, a kerteket, a
gyümölcsfák ágait vastag hó borította be télen, s mire a
sok hó elolvadt, virágba borultak a cseresznye- és almafák,
orgona- és jázminillatot kavart a langyos tavaszi szél…”
Grendel nem engedi elfelejteni, hogy az írás
hűsége és ereje valahol ott kezdődik, ahol az író rátalál
a teremtett természet és az emberben meglévő, teremtődő
természet közösségére. E mindegyre újhodó nekiveselkedés
a teremtésnek sosem lesz (nem lehet) teljes.
S pláne nem lesz az annak a kezében, aki
eleve nem számol az életre keltés írói egyszeregyével. Hogy
voltaképpen mi az az isteni egyszeregy, amitől az írás
egyfajta újrateremtés; de mindenesetre több, mint szokás,
módi, elsajátítható ügyesség? Valami sejtmélyről érkező
potenciál; átok és energia, a legnagyobbak számára is
korlátoltan rendelkezésre álló erő. Úgyhogy nem csoda, ha
egy alkalmi gyűjteményben keresni kell a nyomát. Ám legalább
érdemes keresni, hiszen György Norbert vagy Szalay Zoltán
iskolázott prózájából például azonnal kiderül, hogy
munkáikat mi emeli magas helyre. De ugyanígy jogosult a
becsülésre Gál Sándor, a klasszicizáló Polgár Anikó, a
formaművész Varga Imre vagy a sápadt folyóbeszédből lírát
csiholó Tóth László. S hogyne állnának mellettük, akik az
eredetiséget esdik, s méghozzá bármi áron. Íme:
„Szecsuánban még reggel volt nem is egyszer / a restiben már
többször is kifogyott a vegyszer / vagy csak egyszer?” Vagy:
„az élet az folyik mint a lé / tízes sörben a buborék /
helyén minden rendszerben / trágyalében tengerszem.” Kár,
hogy az erélyes újat akarás összekeveredik a régi jó
avantgárd sárgult alakmásával.
De nincs megállás; a szépség, mint a nap,
nyugszik és kél, újra és újra. Mindig más és örökegy;
kinek kegyelmez, kit lebír. Amennyiben mint összeget engedjük
megszólalni, erről beszél a Szlovákiai magyar szép
irodalom 2009 is. Egyazon papírtestben: lobbanó, futó,
megállapodott érvényű művek – egy darab eleven irodalom.
Irodalom, amely nem a fölséges egyenlőség hona.
Kifogyhatatlanul termők, termettek és soha föl nem növők
lakják; alacsonyak, középtermetűek és égig-magasak –
egyszerre. Az irodalom (születése körülményeit tekintve, de
egyéb vonatkozásban úgyszintén) csupa különbözés. De
mégsem egészen! Mert megvan benne az egyenlőség is; aki
ugyanis ír, az – vallja vagy sem – az egész életé, az
egész világé akar lenni. Más kérdés, hogy e törekvés
kimeneteléről nem itt, nem most: nagyon is másutt és időben
is odébb születik döntés. (Szlovákiai Magyar Írók
Társasága, 2009)