Kortárs

 

Kelemen Lajos

A szépség színeváltozásai

Szlovákiai magyar szép irodalom 2009

 

A művészet komoly dolog. S mivel kevés egyéb más képessége van az embernek, amely hozzásegítheti, hogy valamelyest tisztába jöjjön önmagával, e kvalitás előtt illik (realisztikusabban fogalmazva: illenék) levett kalappal, mélyen meghajolni. Hanem e komoly dolog gyökerénél fürkésző csupa szív szerzet! A historikus, aki mit sem törődve feltűnéssel, a tarka karusszel-élet játékaival, elvonul, hogy Breuil abbé gyanánt a művészet tövét kutassa – ő már-már szent ember. Az adatok, dokumentumok, érvek, bizonyítékok papja, s ha kérded, szépen elsorolja neked: hogyan, hol, mikor született a festés, az írás. Hallasz tőle a Lascaux-barlangról, a Périgord- és a Magdalén-iskoláról, az ideogramokról, a kommunikációs célú írás kialakulásáról, a sumerokról, sőt tán Kanziról, a derék bonobóról is, aki kis híján íróvá avanzsált. Csakhogy nem füstöl-e el menten a tudós rengeteg elmélete, adata, ismerete a másrendű definíció lángján?

A legrégebbi ismert festmények Chauvet barlangjából származnak, mondja a történész. Az első festmény egyetlen vonal volt, amely körülvette egy ember nap vetette árnyát a falon, állítja Leonardo. Akárkire hallgatunk is, az első festmény talán művészies volt, nem közönséges vonal, de a fogalom mai értelmében szépművészet (a tudatosság és az ösztönösség kombinatív egésze) aligha volt. Leonardo azonban felbátorít bennünket, s az ő lírai bölcseletéből egy kis képzelőerőt kölcsönvéve eljátszhatunk a gondolattal, hogy – az első festmény születése módján – a legeslegelső írás Ádám talpnyoma lehetett az Éden porában. De hiába a játék, a talpnyom végtére nem szépírás. Különben is: az alkotásra csak a véletlentől igent kérni – kevés.

Mindamellett az, hogy (most már csak az írásnál maradva) a leírt szó, a mondat szép írású-e vagy szépirodalmi betűvetés: egyáltalán nem holmi pusztalakó, mellékes kérdés. Az esztétikai szép folyvást magamagát korrigálja, ám a századok folyamán továbbadott ős-szépségből eredő kiindulásra, valami eltávolíthatatlan alapra bizonyosan mindenkor szüksége van a szemlélőnek. S noha a szépség nem annyira helyreérni, mint inkább létrejönni akar, ehhez keresi médiumait, tessék az olvasónak azért belegondolnia, micsoda roppant messzeség például egy könyvtesten belül, ha az emitt fölségesen zúgó sor után: „Minden szavamban fölzengnek a mennyek” – egyszerre csak a bohém nihil zenélget: „Nyelvrács van, semleges szerkezet, / rag, képző, és semmi begyedem! – / Forog a szövegűr-egyetem.” Így vagy úgy, persze nem akármilyen fészek zeng-zenél ekként. A felvidéki magyar szerzők működését reprezentáló válogatásból két végletes hang kiált ilyesformán olvasó után.

A jó kétszáz oldalnyi kóstolót kínáló kötet (egy vagy több) keresztszülője ráadásul Szlovákiai magyar szép irodalom 2009 címmel forgalmaztatja a gyűjteményt. Irónia ez? Túlzó szerénység? „Minden írás becses, és hajtja előre a világot.” Higgyünk Adynak. De mégis: irodalom, amely szép, de nem szépirodalom? Nocsak! Hiszen az ölelkezés technikájától a szódagyártásig, a lótenyésztéstől a lóerők hasznosításáig sorolni sem lehet, annyiféle az irodalom, s talán e sokból nem kevés szépen megírt mondat mondatra csap, csak éppen nem szépirodalom. Akkor hát e kötetnek, amely szépirodalom helyett szép irodalmat ígér, melyik szerzője mondana le szíve szerint eleve a szépíróságról?

Alapjában véve pedig e könyv teljes színképe a művészi indíttatású scripturának. Talál benne az olvasó nagy érzéseket, nagy vágyakat, nagy akarásokat – fáradt formába zárva, s talál benne eredeti formát nyert mély és igaz lelki zajlást. Megtalálja benne az originális mű szépségét. Azt a fajta szalonszépet azonban, amelyet a gyűjtemény címe talán sejtet, s amely inkább kellem és kedvesség, semmint a szépség igaza, hiába keresni itt. Gyalulatlanabbul szólva: a Szlovákiai magyar szép irodalom 2009-et semmilyen értelemben nem nyomja agyon a szépség, igaz, híján sincs a szépnek.

Amennyire a könyvhöz passzított Jegyzetekből kiderül, a válogatás teljes anyaga a 2008-as esztendőben jelent meg különféle folyóiratok oldalain. Az először összeállítóként, majd a kolofonban felelős szerkesztőként megnevezett Csanda Gábor nemigen teketóriázott: minden különösebb edifikálás nélkül, ábécérendbe sorakoztatta az antológia közreműködőit. A szerkezetmentes fölhalmozás, az aktuális termés adott minősége, valamint a túlságosan is rugalmas esztétikai mérce következtében a könyv, akár az alkalmi gyűjtemények általában, maga a testet öltött oszcilláció. Hullámzás a tucattermék és a kiugró teljesítmény között.

Az alfabétum parancsa szerinti enervált nyitány és az azt követő túlbeszélt ízlésbosszú után, íme, megszólal az egyéniség: Csehy Zoltán tudósokosságon átütő elemi lírája, amelyből még az itt nyújtott, szükségszerűen szerény porció is elárulja, hogy mily sokra hivatott készület ő. Igaz, megmutat valami mást is; azt, hogy némely költői irányok (alighanem a bennük dolgozó írásidea, tónus, motívum okán) mennyire a nyelvek fölötti egybeolvadás felé tartanak. „Septimus, miért szálltál rá a Múzsákra? / Förtelmesen hadonászol, méricskélve / Az ütemet. Jobb, ha tőlem tudod, hogy íme / Un már Kalliopé, s megunt a többi, / Sőt Erátó egyenest fut előled! / Nos, a múzsákat ne cibáld leplüknél fogva” – e sorok szerzője, távol a felvidéki antológiától, történetesen az orosz Jelena Svarc. És lám: Csehynél, egészen közeli rokon ágon, mintha ugyanaz az indíték, hangnem és oldott régiség állna össze verssé. S mintha Svarcra visszhangozna: „Erővel, tettel elviszem, / hajónkra cipelem, ha kell, / megfogom göncét, s lassan a levegőbe emelem / a mondatait, / mint héja a fiát, sas a zsákmányt, viszem, ha kell, / s nem bánom, ha el-elejtek pár szótagot, / de nyelvem visszahívja szavaimat a számba, / Láertidész, a galádságra képtelen vagyok.” Igen, úgy látszik, az egyéni arculatra nehezedik leginkább a karaktervesztés eshetősége. Az önépítés fokain egyre-másra följebb hágó Csehy Zoltáné internacionális beütéseivel együtt jellegzetes hang, s a tetejébe még, tán klasszikus allúzióinak köszönhetően, érdekes is. Z. Németh István szintén az érdekességért áldozik, mégpedig a frivol beszéd útján. „Mióta Édent levédték, / a poklok szervere megtűr / s szép birodalmam, szép- / irodalmam – lektűr.” Csak nehogy igaza legyen!

Vida Gergely (akinek Tőzsér Árpád után a legbőségesebb terjedelem jutott) horrorversekkel tölti ki a neki mért lapokat; tehát ő is igyekszik magára vonni az olvasói tekintetet. Ha ez sikerül, elsősorban azok figyelme tapad rá, akikben drága emlék a beat hányaveti, kicsit flegma, kicsit affektált stílusa. Hogy egyelőre nem fél a sors szerencsejátékától, rendben van, de azért nem árt, ha néha-néha belepillant önalkotásába, utóvégre nem más, hanem ő írja: „műved pillanat koncaként / lifeg”.

Az, hogy egy esztendőnyi mező mily termést ád, éppen mert a határán nem lehetséges túlmenni se előre, se hátra, mindig bizonytalan; az viszont szinte biztos, hogy az átlag mellé csak-csak felhoz némi ízelítőt a nagyságból. Már a nagysághoz aránylik Csehy Zoltán is, nem beszélve a magasan jegyzett Tőzsér Árpádról. S bár a szlovákiai magyar írók vers- és prózaválogatásában Tőzsér valószínűleg nem a legkiválóbb műveivel szerepel, az ő hangsúlyos jelenléte egy professzionalistának juttatott rész a könyvből. Amelynek eseményerejét egy másik mester, a prózaíró Grendel Lajos személyesíti meg. Grendel egy valóságszínekben tobzódó, feszes történetet mesél el, egy történetet, amely egyrészt a couleur locale iskolapéldája, másrészt precedens arra nézve is, hogy a reáliák és az elvont motívumok egymást erősítő kontrasztjainak köszönhetően miként ritmizálódik és hatványozódik kifogástalan művé egy voltaképpen nem túl bonyolult sztori. Íme, ahogy a mese során az absztrakcióra rányit az eleven élet: „Ez a világ, az én világom, tökéletes volt és harmonikus, s valahol az idő fölött vagy az időn kívül létezett. Az idő minden este meghalt benne, s másnap reggel újra megszületett. A háztetőket, a kerteket, a gyümölcsfák ágait vastag hó borította be télen, s mire a sok hó elolvadt, virágba borultak a cseresznye- és almafák, orgona- és jázminillatot kavart a langyos tavaszi szél…”

Grendel nem engedi elfelejteni, hogy az írás hűsége és ereje valahol ott kezdődik, ahol az író rátalál a teremtett természet és az emberben meglévő, teremtődő természet közösségére. E mindegyre újhodó nekiveselkedés a teremtésnek sosem lesz (nem lehet) teljes.

S pláne nem lesz az annak a kezében, aki eleve nem számol az életre keltés írói egyszeregyével. Hogy voltaképpen mi az az isteni egyszeregy, amitől az írás egyfajta újrateremtés; de mindenesetre több, mint szokás, módi, elsajátítható ügyesség? Valami sejtmélyről érkező potenciál; átok és energia, a legnagyobbak számára is korlátoltan rendelkezésre álló erő. Úgyhogy nem csoda, ha egy alkalmi gyűjteményben keresni kell a nyomát. Ám legalább érdemes keresni, hiszen György Norbert vagy Szalay Zoltán iskolázott prózájából például azonnal kiderül, hogy munkáikat mi emeli magas helyre. De ugyanígy jogosult a becsülésre Gál Sándor, a klasszicizáló Polgár Anikó, a formaművész Varga Imre vagy a sápadt folyóbeszédből lírát csiholó Tóth László. S hogyne állnának mellettük, akik az eredetiséget esdik, s méghozzá bármi áron. Íme: „Szecsuánban még reggel volt nem is egyszer / a restiben már többször is kifogyott a vegyszer / vagy csak egyszer?” Vagy: „az élet az folyik mint a lé / tízes sörben a buborék / helyén minden rendszerben / trágyalében tengerszem.” Kár, hogy az erélyes újat akarás összekeveredik a régi jó avantgárd sárgult alakmásával.

De nincs megállás; a szépség, mint a nap, nyugszik és kél, újra és újra. Mindig más és örökegy; kinek kegyelmez, kit lebír. Amennyiben mint összeget engedjük megszólalni, erről beszél a Szlovákiai magyar szép irodalom 2009 is. Egyazon papírtestben: lobbanó, futó, megállapodott érvényű művek – egy darab eleven irodalom. Irodalom, amely nem a fölséges egyenlőség hona. Kifogyhatatlanul termők, termettek és soha föl nem növők lakják; alacsonyak, középtermetűek és égig-magasak – egyszerre. Az irodalom (születése körülményeit tekintve, de egyéb vonatkozásban úgyszintén) csupa különbözés. De mégsem egészen! Mert megvan benne az egyenlőség is; aki ugyanis ír, az – vallja vagy sem – az egész életé, az egész világé akar lenni. Más kérdés, hogy e törekvés kimeneteléről nem itt, nem most: nagyon is másutt és időben is odébb születik döntés. (Szlovákiai Magyar Írók Társasága, 2009)

 

 

 



Nyitólap