Kortárs

 

Hubay Miklós – Csillaghy András

Nem néma nemzet

„A magyar költészetnek különleges vonzereje van…”

 

H. M.: Ugye, milyen szépen alliterál a címben az a három n?

 

Cs. A.: Negatív a megközelítés, de érdekes!

 

H. M.: Még egyetemi hallgató voltam, amikor első állásomként a Budapesten megjelenő francia folyóiratnak lettem belső munkatársa, titkára. Ez a folyóirat társfolyóirata volt az angol nyelvű Hungarian Quarterly című, negyedévenként megjelenő kiadványnak. Az akkori Vilmos császár út (a mai Bajcsy-Zsilinszky út) elején, az Auer Gázházban volt a közös szerkesztőség. De nemcsak nyelvében különbözött a két kiadvány, hanem szerkesztői elveiben, szellemében és tipográfiájában is. Véletlenül sem akadt közös témájú írás a két lapban. De mégis összefogta őket a főszerkesztő: Balogh József. Ő a Bethlen-kormány idején tűnt fel, Bethlen István köreihez tartozott. Ma úgy mondhatnánk, hogy kulturális menedzser volt, a maga nemében lapalapító géniusz. Harmadik folyóirata a ma is élő (immár lassanként századik évfolyama felé közeledő) Magyar Szemle volt. Ezt is ő alapította, és hozzá a Magyar Szemle könyveinek kiadóját. Ám Szekfű Gyulával volt valami személyes differenciája, és ezért Balogh a Magyar Szemlétől később megvált. Eredetileg ennek a szerkesztősége is a Vilmos császár út 3. szám alatt volt. A szerkesztőségi helyiségeket Auer Lipóttól kaptuk, ő ezzel támogatta az ügyet. Balogh Józsefnek ezt a tevékenységét nemcsak a Bethlen István körüli liberális-konzervatív politikusok (Gratz Gusztáv, Esterházy Móric, Klebelsberg Kuno stb.) támogatták, hanem a gazdasági élet vezető egyéniségei is, és itt legelsősorban báró Kornfeldt Móric nevét kell említenem, akinek a szerepe a húszas és harmincas évek kulturális felvirágoztatásában hasonló volt ahhoz, mint amit a mi időnkben Soros György aktivitásában láttunk. De bizonyára nagyobb hatású is volt ennél. Jó sorsom úgy hozta, hogy ebben a körben kezdhettem el az életemet – a történelmünknek egy tragikus időszakában, kevéssel a II. világháború kitörése után.

Balogh József pályájának indító mozzanata még a trianoni sokk volt. Egykori ellenségeinkkel, a két nyugati nagyhatalom kulturális életével igyekezett szellemi, emberi – és persze politikai – kapcsolatokat teremteni, nehogy még egyszer bekövetkezzék rémálma: egy második Trianon.

Az a szép alliteráló cím, amit a mai beszélgetésünk fölé kitűztem, tőle való. Nem néma nemzet címmel a Magyar Csillagban közölt emlékezetessé váló cikket a francia és angol kultúra felé irányuló magyar tennivalókról.

Egy ilyen mester mellett tanultam bele az életem egyik felét betöltő tevékenységbe: az egyetemes mondanivalójú magyar lírát ismertté tenni a világnyelveken. Mert az életem másik felét már akkor is, és azóta is, a drámaírás jelenti, és emellett egy magasabb igényű modern magyar drámairodalom szolgálata. A Revue-nél töltött időm első évében, 1941-ben jelent meg a Királyi Magyar Egyetemi Nyomda kiadásában első kiskönyvem, egy párbeszédes esszé: Nemzeti színjátszás – drámai magyarság. A következő év számomra a csodák éve volt. Májusban egy nemzeti színházi bemutató: Hősök nélkül. És a nyáron, mint a Revue munkatársa, külügyminisztériumi ösztöndíjat kaptam Svájcba. Többször megírtam már azt a gondviselésszerű találkozást az első emberrel, akit Genfben az utcán megszólítottam szállásomat keresve: egy emigrációban élő nagyszerű francia költő volt, akivel az első naptól kezdve fordítottuk franciára legelőször József Attilát, aztán Radnótit, Illyést és másokat.

 

Cs. A.: Most megpróbálom összefoglalni az én személyes kapcsolódásomat a magyar irodalomhoz. Én egy későbbi generációba tartozom: amikor te Genfben Prudhommeaux-val fordítottad József Attilát, akkor én még a gyerekszobámban a kisvasutammal játszottam Budapesten. Aztán a szüleimmel elhagytam Magyarországot, és akkor persze még nem sejthettem, hogy életem végéig ezt az országot fogom az egyedüli, az igazi hazámnak tekinteni. Úgy tűnik, a sors engem is európai életre predesztinált. És ebben a sorsban a magyar irodalom, különösen a magyar költészet döntő szerepet játszott. Nekem főleg családi emlékeim vannak Magyarországról, amelyek – habár versekhez kötődnek – kevésbé érdekesek.

 

H. M.: Már eddig is többször idézted azt a ritkán hallott kuruc dalt, hogy: „Rongyos a dolmányom…”

 

Cs. A.: Apámtól számtalanszor hallottam dudorászni:

 

Rongyos a dolmányom,
Már milyen is lenne?
Hét vármegye sarát
Kifeküdtem benne,
Kifeküdtem benne.

 

Ez az életérzés nagyon emlékeztet a menekültekére; de aztán belép a szerelem, amely megváltja az ember sorsát:

 

Cserepes a szám,
Hideg szél kifújta.
Ha te megcsókolnád,
Piros lenne újra,
Piros lenne újra.

 

Nem tudom, hogy ez kuruc nóta lehet-e, de apámnak ez volt az egyik kedvenc dala, amely végigkísért gyerekkoromtól. Amikor aztán apám egyszer el is zongorázta nekem, akkor tudatosodott bennem, hogy én zongorázni akarok, mégpedig magyar nótákat akarok zongorázni.

1945-ben hagytuk el az országot. Ausztrián keresztül Svájcba mentünk, aztán Olaszországba, a dél-tiroli Oberbozenba. Jellemző az akkori időkre és a liberális gondolkodásra, hogy ötéves koromban a magyar mellett már tudtam valamennyire németül és franciául is, mert Pesten volt egy szörnyűséges német nevelőnőm, Fräulein Watzulik, és egy angyali kis francia nyelvű mademoiselle, aki életem első nagy szerelme volt. Fräulein Watzulikot valószínűleg a Gestapo építette be hozzánk, mert az apám az akkori MATART-nak (Magyar Telefon Automatának) volt a vezérigazgatója. Ő is ismerte valamennyire Horthyékat, ezért került sor később arra a nevezetes találkozásra ifjabb Horthy Mikivel Velencében. A szülőhazámmal folytatott nagy belső vitám akkor kezdődött, amikor először hallottam apámtól azt a Petőfi-verset, hogy:

 

Magyar vagyok. Mi mostan a magyar?
Holt dicsőség halvány kisértete;
Föl-föltünik s lebúvik nagy hamar…
Magyar vagyok. S arcom szégyenben ég,
Szégyenlenem kell, hogy magyar vagyok!
Itt minálunk nem is hajnallik még,
Holott máshol már a nap úgy ragyog.
De semmi kincsért s hírért a világon
El nem hagynám én szülőföldemet,
Mert szeretem, hőn szeretem, imádom
Gyalázatában is nemzetemet!

 

Az El nem hagynám én szülőföldemet sor körül kezdett időnként bűntudatom lenni. Feltételezem, hogy amikor apám Horthy Mikivel találkozott a Lidón, és több napon keresztül beszélgettek, az aranyvonat körüli legenda is szóba kerülhetett, Ezzel sokan foglalkoztak akkoriban Keleten és Nyugaton. Csak később értesültem – elsősorban a könyvekből – arról, hogy az apám szerepe ebben is a kifogástalanabb volt. Ezt Horthy Miki is tudta.

 

H. M.: Milyen ember volt a fiatalabb Horthy fiú?

 

Cs. A.: Nagyon rendes, úriember, okos és szimpatikus. Velem is elbeszélgetett egyszer. Mind a két fivér úriember volt, az apám szerint jól neveltek, kiegyensúlyozottak. De tény, hogy István népszerűbb volt az országban. A mi sorsunk nem is annyira a kormányzóhoz kötődött, hanem sokkal inkább Habsburg Albrecht főherceghez, aki két évet töltött velünk a menekülésben. Albrechtnek, akinek szenvedélye a cipőpucolás volt (reggelente iszonyatosan sok cipőt tudott kifényesíteni), döntő szerepe volt abban, hogy Olaszországba kerültünk. Kis udvara Svájc, Trento és Velence között működött, ahol a legszorosabb munkatársai Feier Sándor, egy Unterrichter nevű ügyvéd, egy Ghesla nevű olasz gyáros és a szintén olasz Sartoriék voltak, de az akkor még kezdő, később híressé lett (államfővé avanzsált) trentói politikus, Alcide De Gasperi is szoros kapcsolatban volt vele és velünk is. Emlékszem, hogy Bolzano után a következő állomásunk a Garda-tó-parti Malcesinében volt, ahol két gyönyörű nyarat töltöttünk, mert apámék a tó északi partján fekvő, Habsburg Albrecht tulajdonában lévő arcói kastélynak és az ahhoz tartozó parknak az értékesítésével foglalkoztak. Apám imádta Olaszországot, nyolc nyelvet beszélt folyékonyan, kívülről ismert több olasz operát. Ő volt az első latintanárom is. Horatius, Vergilius, Ovidius, Catullus szavalása mellett azonban szívesen idézett magyar dalszövegeket és a nagy magyar költők elbűvölő verseit is. Szóval a mindennapi életünk tele volt zenével és költészettel. A menekülés dacára apám tudatosan ápolta bennünk a vándor-, illetve későbbi észrevételeim szerint a „kuruc, bujdosó” szellemet. Szerencsésnek mondhatja magát az az ember, akinek szülőházában létezik könyvtár. Nekünk csak egy kis könyvtárunk volt, hiszen meneküléskor nem hoztunk magunkkal tulajdonképpen semmit, de Triesztben (Észak-Olaszországban) akkor még volt két-három magyar nyelvű irodalmat is árusító könyvesbolt. Ezekben apám kedvencei: Ady, Kosztolányi, Babits, Vörösmarty, az Erdély-trilógia, Mikszáth Kálmán és – érdekes módon – még Mikes Kelemen Törökországi levelei is fellelhetők voltak. Apám maga is költő volt, a Széchényi Könyvtárban találkoztam egy kis verseskötetével, amelynek a létezését nem is sejtettem. Imádta József Attilát, Arany Jánost, de Tompa Mihályt is, akitől első emlékeim közé tartozik a

 

Száraz ágon, hallgató ajakkal
Meddig ültök, csüggedt madarak?
Nincs talán még elfeledve a dal,
Melyre egykor tanítottalak?!
Vagy ha elmult, s többé vissza nem jő
A víg ének s régi kedvetek:
Legyen a dal fájdalmas, merengő,
Fiaim, csak énekeljetek!

 

Itt megakadtunk. Háború, menekülés, hazátlanság idézete következett. Hátborzongató érzések.

Aztán jött:

 

Nagy vihar volt. Feldúlt berkeinken
Enyhe, árnyas rejtek nem fogad;
S ti hallgattok? elkészültök innen?
Itt hagynátok bús anyátokat?!
Más berekben másképp szól az ének,
Ott nem értik a ti nyelvetek…
Puszta bár, az otthonos vidéknek,
Fiaim, csak énekeljetek!

 

Átéltem az érzelmek ellentmondásosságát, és lélekben megfogadtam, hogy nem hagyom el „bús anyámat” (bár édesanyám szerencsére bájos, csinos, vidám, feledhetetlenül kedélyes és aranyos nő volt, és nem tudtam fellelni benne semmilyenféle bús anyát). A lebombázott Budapest ellenben mindvégig „bús anya”-ként maradt a szívemben. Egy hat-hét éves gyerek ezt a magyar táj képeivel teleírt verset egy velencei téren tudja a legfájdalmasabban megérteni. Akkor azt is megfogadtam, hogy ha nem értik az én nyelvemet, majd én érteni fogom az ő nyelvüket. Tán ezért lettem aztán nyelvész. Arra még emlékszem, hogy apám Jókait nem szerette, és tényleg nem értem, miért, de idézte Baudelaire-t, Verlaine-t, sajnos Géraldyt is, aztán Goethét, Schillert, Rilkét és a többi nagy írók közül Puskint is, persze eredeti nyelven. Azt hiszem, hogy gyerekkorom óta csak nálad, Hubay Miklósnál találkoztam ilyen „prodigious memory”-val, mint amilyen az apámé volt. Akkor értettem meg, hogy a versekben a ritmuson kívül, a dallamon túl, amelyben valamilyen egyetemes harmónia rejtőzik, egy finom, szüntelen pszichologizálás történik az érzelmek körül, az élet sokszínű értelmével kapcsolatban. Tán akkor kezdtem fölfedezni, hogy a vers egyfajta mindentudást nyújt, leginkább az emberekről és az életről. Amikor a kalandozások után 1947 tavaszán Velencében telepedtünk le, még egy szót sem tudtam olaszul. Ősszel olasz iskolába írattak be a szüleim, és az első tanév végén már az osztály legjobbja voltam olaszból, mert én irodalmi nyelven fogalmaztam, és nem venetói tájszólásban beszéltem. Arra emlékszem, hogy a fasizmus nacionalista nevelése dacára mindenki a nyelvjárásokat vagy a regionális köznyelvet használta. Sőt, az első iskolaéveimben, amikor valaki megkérdezte, hogy ki beszél szépen és szabályosan olaszul ebben az osztályban, azt felelték hozzám fordulva, hogy csak az a lengyel vagy horvát vagy micsoda fiú. Az „ungherese” nem jött ki a szájukon. Talán mert hosszúnak találták.

 

H. M.: Ezek olyan furcsa históriák. A nagynéném mondta (valamikor halála előtt sokat beszélgettem vele), hogy az édesanyja leveleit tegyék majd a koporsójába, és akkor mesélte azt is, hogy milyen volt ez az ő levelezése édesanyjával Magyarországra, mert őt, valahol Bécs mellett, egy lánynevelő internátusban nevelték. Németül semmit sem hallott addig, és karácsonykor az övé volt a legjobb német dolgozat.

 

Cs. A.: Kis magyar csodák. Az olaszok gyakran mondják, hogy nekünk, magyaroknak természetes adottságunk van a nyelvekhez.

 

H. M.: Lilla nagynéném megtanult angolul és franciául is, és amikor a kitelepítéskor Mezőberényből kiszabadulva beköltözött Gyulára, nyelvórákat adott egy vagy két évtizedig, haláláig, nyolcvanéves koráig. S felvirágoztatta Gyulán a nyugat-európai nyelvek általános ismeretét. Gyula poliglott város lett, hála Lilla néninek.

 

Cs. A.: A szocialista oroszmánia azonban mintha eltompította volna ezt a természetes magyar adottságot. Akkoriban Velencében élt egy édes-aranyos magyar család, ez birtokolta és vezette a Szent Márk tér közelében lévő Budapest Hotelt, amely első lakásunk lett. Tóth bácsiéknak hét gyermekük volt: két fiú, akik akkor már papok voltak, és öt bűbájos, csinos lány, akikbe természetesen fülig szerelmesek voltunk az öcsémmel, Mityával. Csak azt nem tudtam eldönteni, hogy melyik a legbűbájosabb és a legcsinosabb. Nem emlékszem, hogy egyszerre voltam-e szerelmes mindegyikbe, vagy egymás után udvaroltam-e nekik, hétévesen.

 

H. M.: Nem a Zatterén volt ez a hotel?

 

Cs. A.: Nem. Ez majdnem szemben volt a San Moisé-templommal, a gondoláktól nem messze, és a San Moisé parókiájához tartozott. Ez volt a Velencében élő magyarok központja. Itt tartottuk a nagy ünnepeket, amelyeken a Tóth Gyuszi vagy Miki főtisztelendő, illetőleg a San Lazzaro-szigeten lakó két magyar örmény főtisztelendő miséztek, és az ottani magyarok persze az egész misét végigénekelték. Tóthéknál találkoztam egy csodálatos nagy zongorával, amelyen apám is játszott néha, de a legbámulatosabb számomra az volt, ahogyan a lányok beszéltek: nagyon keverték a magyar nyelvet az olasszal. A szállodában sajátos idiolektus létezett, például: „légy szíves, add ide, per piacere, a cukrot, mert amáro (’keserű’) ez a caffelatte (’tejes kávé’).” Az is gyakran előfordult, hogy a felnőttek magyarul beszéltek hozzánk, és mi olaszul válaszoltunk. Például olyan mondatok is elhangzottak, hogy: „Andris! Hagyd már abba!” Erre én olaszul azt válaszoltam: „Va bene. Basta!” De ezt az utóbbi szót már halkan mondtam, félve a pofontól. Még az idegen nyelvek karának dékánjaként sem tudtam meggyőzni tisztelt egyetemi kollégáimat arról, hogy az úgynevezett plurilingvizmusnak nem a nyelvtani normák szigorú és visszataszító betartatása a legjobb indítéka, hanem a nyelveknek ez a liberális és valamennyire kreatív felfogása. A hotelnek Mária néni, egy kétszáz kilós gyönyörűség főzött, akinek a szemében folytonos napsütést látott az ember, és aki úgy tette nyilvánvalóvá a szeretetét, hogy egyfolytában szidott, ugyanakkor agyonkényeztetett mindenkit. Szóval magyaros volt a koszt is, ami természetesen segített magyarságunk megőrzésében. A pastasciuttákkal sokkal később találkoztam, a szalézi papok kollégiumában. Az is jellemző ezekre az emberekre, hogy tudomásom szerint Mária néni is, Tóth néni és még mások is öregkorukra visszatértek Magyarországra. Csupán egyetlen dolog töltött el minket (az öcsémet, Miklóst és engem) szomorúsággal, az, hogy a Tóth lányok és kislányok (ha jól emlékszem, Mária, Anita, Erzsébet, Margu és Kata), akikkel együtt játszottunk, együtt kirándultunk Velencében, s akikkel igen-igen jó barátságban voltunk, persze freudi vágyakat táplálva irántuk, inkább az olasz fiúkat kedvelték. A magyar kolóniában találkozhattunk fiumei magyarokkal és a régi Nagy-Magyarország különböző területeiről Velencébe menekültekkel is. A Szent István-miséken együtt énekeltük a Himnuszt vagy a „Boldog asszony anyánk, régi nagy pátrónánk”-at, amelynek ősmagyar kulturális jelentését csak ötven évvel később, Erdélyi Zsuzsanna tanulmányait olvasva fogtam fel. A magyar kolónia annyira nagy létszámú volt akkor Velencében, hogy a San Lazzaro szigetén lévő örmény kolostorban András atya, vagyis padre Andrea és Lukács atya, vagyis padre Luka, akik Erdélyből kerültek San Lazzaróra, kiadtak egy szép magyar költészeti antológiát, egy nyolcvanoldalas, sokszorosított kötetet és a Toldit rövidített formában, negyvenoldalnyi terjedelemben. Ezek jelentették az „Ahogy lehet” című sorozat első két kötetét. A magyarság és a magyar nyelv megőrzésének vágya nemcsak az okos, szép emberek, az illatos kalácsok és a karácsonyi beiglik kedvéért támadt bennünk. Más indítékai is voltak. ’47–’48-ban elsősorban azt reméltük, hogy rövidesen hazatérünk. Aztán amikor az osztályban elénekelték a Piave patriota dalt, és oda jutottak, hogy „il Piave mormoro: non passa lo straniero” (a Piave folyó azt zúgja: itt nem fog az idegen átkelni), akkor az egész osztály felém fordult, és grimaszokat vágott. A Piavénál állt meg az olasz front az I. világháborúban. És én voltam az „idegenek” jelképe. Más is kötött a magyar nyelv megtartásához: amikor pár évvel később, hogy Mogliano Venetóban, a szalézi kollégiumban észrevettem, hogy a papok kibontják és elolvassák a panaszainkkal és meghitt vallomásainkkal teleírt, szüleinknek küldött leveleinket, felháborodásomban magyarul kezdtem el írni a leveleimet, persze olasz helyesírással, hiszen én soha nem jártam magyar iskolába (csak sokkal később, már egyetemistaként). Sokat és jól szórakoztam azon, hogy az olaszok a kanyart kurvának nevezik, az elég szót basztának ejtik, a keresztapám vezetéknevét pedig olaszul úgy kell kiejteni, hogy Szartóri, a szobalányunkat a Lidón Pinának vagy Pinuccsának hívják, de hát az olaszok a c-n k-t értenek, az s-t sz-nek olvassák stb. Édes jó apám helytelen ortográfiámat csak a következő találkozásunkig tűrte, aztán Mikszáth Akli Miklósát nyomta a kezembe, hogy „olvasd el háromszor, fiacskám”. Így aztán ez a regényszöveg lett az én első magyar általános iskolám. Tizenegy éves koromtól kezdve már eredetiben olvastam a magyar költőket, akik számomra sokkal izgalmasabbaknak tűntek, mint az olaszok. Ezen talán egy magyar csodálkozik. Elég korán találkoztam két kedvenc írómmal: Kazinczy Ferenccel, a nyelvújítás vezérével, aki A nagy titok című kétsoros költeményében mindössze ennyit ír: „Jót s jól! Ebben áll a nagy titok. Ezt ha nem érted, / Szánts és vess, s hagyjad másnak az áldozatot!” Akkoriban főleg Csokonai Vitéz Mihály, kedvenc poétám verseivel ismerkedtem szívesen, amelyek merész, sőt szemérmetlen olvasmányok voltak a papi kollégium falai között. Eszembe jut A Fársáng búcsúzó szavai:

 

Űzik már a Fársángot,
    Bor, muzsika, tánc, múlatság,
    Kedves törődés, fáradság,
        Kik hajdan itt múlattatok,
        A közhelyről oszoljatok!
Kongatják a harangot:
Űzik már a Fársángot!

    Fussatok hát, víg napok!
Tíz hete már, hogy vígsággal
Játszodtatok e világgal,
        De itt lepnek a papok:
        Fussatok hát, víg napok…

        Szűnjetek meg, hahoták!
        Pszt! minden táncpaloták!

    Könyvhöz, dáma s gavallér!
Elég volt a sok ördögnek,
Kik belőletek köhögnek.
    Itt van, itt a szent pallér:
    Könyvhöz, dáma s gavallér!…

Vége már a nőszésnek,
Kiknek nem jutott házaspár:
Úton-útfélen elég jár
    Csont azoknak, kik késnek:
    Vége már a nőszésnek!

 

Robbantó hatása volt lelkemben annak, hogy Csokonai egy latin közmondást idéz: Tarde venientibus ossa (Csont azoknak, akik késnek). De az olasz költészetben a késő barokkban vagy a rokokó korszakban nem létezik Csokonai zsenialitásához mérhető, víg és bánatos, végtelenül ironikus és mégis aranyos, kedves poéta. Nagy hatást gyakorolt rám. Észrevettem, hogy a magyar költészetnek különleges vonzereje van, és ez nem létezik egyetlen más irodalomban sem. Francesco De Sanctis, a nagy XIX. századi olasz irodalomtörténész az olasz költészetről szólva azt a megállapítást tette, hogy az Petrarcától kezdve távolra kerül a világtól, a mindennapoktól, felvonul a Parnasszusra, hogy elmeneküljön a tényleges társadalmi élettől. A magyar nem. A magyar költő nem a múzsának ír, hanem az embereknek. Bár Arany János mindezt megkérdőjelezi: „Bezzeg de nem megy nékem / Tillaárom haj! / Ez az én mesterségem / Tillaárom haj! / Ha dolgoztam, kirakom: / Azt se kérdik, hogy adom. / Tillaárom haj! // Háborúban azt mondták, / Tillaárom haj! / Most keveset adunk rád: / Tillaárom haj! / Béke-időn azt vetik, / Másra kell a pénz nekik. / Tillaárom haj! // Ne volnék csak ilyen vén! / Tillaárom haj! / Író-tollam letenném / Tillaárom haj! / S beszegődném maholnap / Csizmadia-inasnak. / Tillaárom haj!” Azt, hogy vénnek érzi magát, 1850-ben írta, ha jól emlékszem, harminchárom évesen. Ettől eltekintve Arany Jánosnak, ahogyan Petőfinek is, óriási jelentősége van még manapság is. A napokban elmentem Petőfi szobra mellett a Duna-parton, ahol éppen szónokolt valaki az egybegyűlteknek. Körülbelül ötszázan lehettek. Ilyet nem tudnék elképzelni Olaszországban sem Carducci, de még Dante szobránál sem. Az olasz költőknek fennkölt, „költői” témákkal kell foglalkozniuk. A magyarok emberi témákkal foglalkoznak. Az olasz költőket – én majdnem tizenöt évig tanítottam olasz gimnáziumban olasz és latin irodalmat – az iskolában a mindennapi nyelvre kell átfordítani, mert végig udvari, aulikus nyelven írnak. A magyar költőknek döntő szerepük volt a magyar beszélt nyelv kialakulásában és befolyásolásában. Az olasz nyelv még ma is szét van szabdalva északolasz, közép-itáliai és délolasz dialektusokra. Közben már Galeotto Marzio is rácsodálkozik Mátyás király udvarában, hogy a magyar nyelv milyen egységes. Nem ismerek olyan olasz poétát sem, aki az „anyja tyúkjával” vagy Pató Pállal foglalkozott volna, illetve aki ezt megtette, mint például Rómában Belli vagy Milánóban Porta, annak milánói vagy római dialektusban jelentek meg a versei.

 

H. M.: Erre én csak azt tudom mondani, hogy amikor egyszer az egyetemen az egyik szeminárium magyar költészetről szólt, és megkérdeztem a firenzei növendékektől, hogy mit tartanak a legszebb magyar költeménynek, kórusban kiáltották, hogy az Anyám tyúkját. Meglepett és jól is esett ez a fellelkesülésük Petőfinek épp e verse iránt. Mi, magyarok mintha nem értékelnénk ennyire a versben megnyilatkozó nagy szeretetet. A versben oly kedvesen megszólított Morzsa kutya nevében is hálát éreztem. A magyar költészet érzelmi gazdagsága megüti az idegen gyerekek szívét. A mieinket már nem annyira. A másik kedvenc vers a Mátyás anyja volt. Persze, mert a „Mama” szentség minden olasz számára.

 

Cs. A.: La mamma č sempre la mamma (A mama mindig mama marad). De vigyázni kell, mert az olaszoknál nagy a mama-retorika.

 

H. M.: Aztán József Attilának a Mama című költeménye. Ebben semmi retorika nincs, de a kor legnagyobb olasz szellemét is megejtette. Szinte hihetetlen az, hogy Benedetto Croce egy elragadtatott oldalt írt erről a költeményről – talán még József Attila életében! –, amelyet Ruzsicska Pál olasz fordításában valahol olvasott.

 

Cs. A.: Az olasz költészetben aránylag későn jut kifejezésre az édesanya iránt érzett mélységes szeretet. Talán Pascoli az első, aki a XX. század küszöbén meghitt hangon beszél az édesanyáról. Janus Pannonius szép elégiát írt az édesanyja haláláról. Pannonius Martialis epigrammáit utánozza, jóllehet ő jóval merészebb, mint latin példaképe. Persze Janust rosszul fordították olaszra is, sajnos, magyarra is időnként. Ő olyan tökéletesen tudja hajlítani a reneszánsz kori latin nyelvet, hogy az szemérmetlen iróniát és merészséget is ki tud fejezni egyszerre. Mindez magyar szelleméről árulkodik. Az olasz növendékek nagyon szerették. Ezért kezdtem aztán kuruc költőket fordítani. Ezekben nyilvánvaló, hogy az ember sokkal fontosabb, mint maga a poéta, de azért az embernek, a szegénylegénynek kell a ritmus, a rímek, hogy beleöntse elkeseredettségét.

 

Mit búsulsz, kenyeres, midőn semmid nincsen?
Jó az isten, jót ád, légy jó remínségben!
Fölnyílik az üdő majd az gyönge fűre,
Hova két szemünk lát, elbújdosunk ketten.

Ó, édes pajtásom, hogyne búsulkodnék,
Midőn az sok gondok rajtam uralkodnak…

Rongyos az dolmányom, kinn van az oldalom,
Az sok fóttul ugyan nehéz a nadrágom,
Hátom lapockáját veri az kalpagom,
Rongyos mentécském is alig áll vállamon…

 

Az egyetemisták, még ha nem is ismerik a Carmina Burana szellemét, akkor is ösztönös szimpátiát éreznek a szegénylegény vagy a kuruc költő iránt. De a labanc költemények is éppilyen sikert arattak a velencei egyetem diákjai körében.

 

H. M.: Hogy fordítottad le olaszra a labancot?

 

Cs. A.: Nincs megfelelője. Imperialinak, ’császárpártiak’-nak neveztem őket. Balassihoz fogható költő sem létezik az olasz költészetben. Egy, a velencei Ca’ Foscari Egyetemen tartott előadás alkalmával előadtam egy Balassi-verset olaszul: „Rózsaszínű lelkem, én édes szerelmem, / Ne kösd meg világomot, / Szánj engem, rabodot, / Ki tűröm kínodot, / Nézd, kérlek, nyavolámot, / Más ölében ne döll, / Hanem inkább megöll, / Hogysem úgy többítsd búmot.” Mikor ezt a verset elmondtam a saját fordításomban, olyan hatása volt, hogy egy töröktanár barátom, Gianpiero Bellingeri professzor, talán Balassi hatására, Giuliának, szóval Júliának kereszteltette az akkoriban született bájos kislányát. Több éven keresztül úgy tanítottam Velencében, hogy délelőtt az egyetemen az urál-altaji nyelvészet keretében magyar és finnugor nyelvészetet adtam elő, magyar költői szövegeket is felhasználva az előadásaimon, az olasz gimnázium esti tagozatán pedig, ahol rendes tanár voltam, olasz irodalmat tanítottam. Szóval napi szinten egybevethettem az írókat és műveiket, meghatározandó a nemzetközi kultúrában betöltött jelentőségüket.

 

H. M.: Ez nagyszerű lehetett.

 

Cs. A.: Ez az igazi komparatisztika a mindennapi életben. Ha nem az íróasztalnál csinálod, hanem a gyerekekkel a tanórákon, akkor látod a szemeiken, hogy se Petőfi, se Csokonai nem untatja őket, de az olasz Parinit vagy a Carduccit kevésbé kedvelik.

 

H. M.: Jó hallani!

 

Cs. A.: Például az olaszra lefordított kuruc költeményeket nem lehet besorolni kész kategóriákba. Egyszerűen azért, mert ilyen az olasz irodalomban nem létezik. És az olasz történelemben sem létezik. Amikor Arany Jánosnak a korábban idézett tillaárom haj-át az olasz trallallérolá-val adod vissza, egy dél-olaszországi onomatopoétikus szót erőszakolsz bele egy teljesen magyar közegbe és állapotba. De a nyelvek hangutánzó szókincse sokat segíthet, bár az olasz az ikerszavakból kevesebbet használ, mert az olyanok, mint például a magyar ide-oda, hébe-hóba, dínom-dánom stb., inkább a mongolban gyakoriak, az olaszban nem.

 

H. M.: Ezekről írtál?

 

Cs. A.: Külön tanulmányt nem, de többször foglalkoztam velük, még a nyelvpszichológiával kapcsolatban is, mert a nyelvek muzikalitásában, amit Freud elhanyagolt, a legmélyebb érzelmek és sokszor a tudat alatti emocionális élet is kifejezésre jut. Ezeknek köszönhetem azt is, hogy később, sokkal később az egyetemi éveim egy részét a mélypszichológiának és a nyelvpszichológiának szentelhettem. Ennek természetesen megint köze van a magyar költészethez. Kevés európai kultúrában, talán időnként csak a franciában olyan fontos a költő szerepe, mint a magyarban, ahol a poéta vátesz is, próféta is. Ez a szerep az olasz irodalomban csak Danténak és Manzoninak jutott osztályrészül. Ez utóbbi inkább prózaíró és moralista volt. Lehet, hogy a német kultúrában Goethének jutott ilyen szerep, de inkább csak úgy, mint bölcs mondások alkotójának, akinek a szavait bekeretezik, vagy ráhímezik a párnákra, abroszokra.

 

H. M.: Csakugyan jó volt hallani, amit a magyar költészet humanizmusáról mondtál. Hiszen annak nevezhetjük azt a közelséget, amelyet a magyar költő az élettel mindig megtart. Az élettel, az emberekkel és a politikával is.

 

Cs. A.: Drámaírói tapasztalataidból kiindulva Te is megerősítetted korábban, hogy milyen fontos szerepe van a konkrét szituációnak, a környezetnek, a helynek. Te is sokat éltél külföldön. Mindig kíváncsi voltam, és most is kíváncsi vagyok a Firenzében tanárként és nem tanárként töltött éveidre és tapasztalataidra. A múltkor idéztél egy verssort, amelyet egy diák a falra vagy a padra írt a firenzei egyetemen a diákforradalmi napokban, 1974-ben.

 

H. M.: Igen. A nagy diákforradalmi hetek után, amikor végre a diákok beengedték a tanárokat az egyetemi épületekbe, a folyosók és tantermek nagy fehér falain egy tenyérnyi sem maradt üresen, tele volt irkálva jelszavakkal, költőktől vett idézetekkel. A dékáni hivatal folyosóján egy keményfából faragott pad támláján egy szépen bevésett magyar verssort találtam: „Vagyok, mint minden ember: fenség”. Ez is jelszó lett ekkor. Talán annak az irodalomórának az emlékét őrzi ez az idézet, amikor – emlékszem – arról beszéltünk, hogy Ady versében a hangsúly nem is azon van, hogy fenség, hanem azon, hogy mint minden ember.

 

Cs. A.: De mi volt az a vonzerő, ami az olasz diákokat a magyar irodalom, a költészet vagy egyszerűen a magyarság felé irányította? A saját tapasztalataim szerint azt mondanám, hogy elsősorban a magyarok sorsa. Annak ellenére, hogy az európai szellemi retorika „Antemurale christianitatis”-nak nevezte Magyarországot a török és az iszlám világgal szemben, és ez nagyon sokba került az országnak minden téren. A magyarság tényleg Európa meghosszabbított keze Ázsia felé, Ázsia pedig, legyen az iszlám vagy turáni, mégiscsak „bordája”, része Európának, és nem a legszerencsésebb!

 

H. M.: Maradjunk annyiban, hogy védőbástyája voltunk Európának. Hogy talán mellesleg híd is a két világrész között?

 

Cs. A.: Ezt persze megint a költőknek köszönhetően értik meg, a legjobban akkor, amikor megtudják, hogy Balassi tudott törökül, és részt vett a végvárak csatáiban.

 

H. M.: Ott is halt meg.

 

Cs. A.: Akkor a mai fiatalok megrémülnek. Háború és kultúra, dialógus, érzelmek. Ez például nagyon ritka az olasz költészetben és a többi európaiban is. Byronra kell gondolni, hogy ilyesmivel találkozzon az ember.

 

H. M.: Igen. Elment Missolungiba.

 

Cs. A.: De Petőfi nincs még egy. Az olasz Foscolo is katonáskodott ugyan Napóleon alatt, de az más volt. Petőfi mindvégig következetes maradt mindahhoz, amit a verseiben hirdetett. Ezért is maradt a csatatéren. Egy másik fontos dolog a száműzetés, amely általában a lányokra van nagy hatással: őket mindig érzékenyen érinti a száműzöttek sorsa. Ha ilyet keresel az olasz költészetben, leginkább Dantéval találkozol, a középkor végén.

 

H. M.: Persze, de Dante bejárta száműzöttként Olaszország városait.

 

Cs. A.: Ötszáz évvel később aztán van még egy Foscolo, aki görög anyától született az egyik görög szigeten. Az ő élete is bővelkedik kalandokban. Nagy nőcsábász hírében állt, de mindig előkelő társaságban forgolódott: Paviában rövid ideig egyetemi tanár is volt. Írt néhány csodálatosan szép, elegáns klasszicista költeményt, aztán kiment Angliába, mert az egyik angol szerelmétől született egy lánya. Ő inkább nyugtalan volt, nem száműzött. Egy „exilé ŕ la mode”, olyan, mint a későbbi Liszt Ferenc. Dante és Foscolo között talán nincs is más, akit ilyen vonatkozásban említhetnénk. Ha a magyarok közül próbálok felidézni valakit, a menekülő Pannonius után mindjárt eszembe jut Bornemisza Péter, aztán Mikes Kelemen és a bujdosók. De Csokonai Vitéz Mihály is, mert ő is sokat vándorolt az országon belül, akárcsak Petőfi, Tompa, Arany, Ady, József Attila, Radnóti, nem beszélve a névtelen kuruc költőkről, a szegénylegényekről, a labancokról, akik hazájukban is száműzöttek voltak, vagy legalábbis vándor- és bujdosóéletet éltek. Nagy nyugtalanság volt bennük. A harmadik dolog, ami izgalmas a fiatalok számára, az a kaland szeretete, és ez a kuruc–labanc költészetben kimagaslik. 1986-ban az udinei tudományegyetemen is megünnepeltük Buda visszaszerzésének az évfordulóját. Az ünnepséget a lengyel tanszék kezdeményezte, így a jubileum Sobieski lengyel király szerepének hangsúlyozásával és meglehetősen nagy katolikus felhajtással zajlott le. Eme jeles évfordulón engem is felkértek, hogy beszéljek a magyarokról. Én általában nem szeretem az évfordulókat és a hivatalos ünnepségeket sem, mert azok többnyire torzítják az eseményeket, és valami hivatalosan elkönyvelendő ügyet csinálnak belőlük. Akkor mégis úgy döntöttem, hogy elmondom a papok serege előtt és a katolikus Habsburg császári udvar tisztelői előtt, hogy akkortájt a magyarok nem voltak egyértelműen törökellenesek. Sőt, nagyon féltek attól, hogy a török után az osztrák zsarnokság köszönt rájuk. Ez be is következett. Ez állt a kuruc–labanc harcok középpontjában és az egész Thököly–Rákóczi-féle ellenségeskedés hátterében. Lefordítottam olaszra néhány kuruc költeményt, aztán írtam róluk egy tanulmányt, amelyet a velencei egyetem zseniális dékánja, az orientalista Scarcia Gianroberto professzor közölt egy neves folyóiratban. Nagy visszhangja volt annak a kijelentésemnek, hogy a magyarok tiltakoztak a török elnyomás alóli felszabadításuk ellen. Tanulmányomat a következő latin címen jelentettem meg: „Dulciores Vindobona Turci” (’A törökök jobbak, édesebbek, mint Bécs’). Szerepelt benne „Thököly haditanácsa” is, amelyben Thököly elmondja, mit vár a hadserege a bécsi császártól. Abban az időben mindez nem tűnt divatos állásfoglalásnak, de mindenki megértette az intelmeket: nem szabad hinni még a katolikus császárnak sem. A Buga Jakab éneke is nagy sikert aratott. Ennek a befejezése az, hogy:

 

Kurva anyja, pajtás, élünk, mint élhetünk,
Tavaszi melegnek hasunkat kivetjük,
Égessük pipánkat, hogyha megéhezünk,
Több szegénylegénnyel mi is eltengődjünk.

 

A benne megrajzolt életmód elbűvölő, akár a XVIII. század hippiprogramjának is tekinthetjük.

 

H. M.: Adynak van igaza, mint mindig: „Tatárba begyógyultak, törökkel kibékültek”.

 

Cs. A.: A magyarok akkor szembeszálltak a nagy Habsburg, lengyel és katolikus Mitteleuropa tervével.

 

H. M.: „Szegénylegénynek olcsó a vére, két-három fillér napra a bére, azt se tudja elkölteni, mégis végtére két pogány közt egy hazáért ömlik ki vére.”

 

Cs. A.: Az ünnepélyes csinnadratta ellenére ezekkel a versfordításokkal nagy sikert arattam, és azt hiszem, a diákok akkor nagyon megszerették a kuruc költészetet (a tanároknak talán kevésbé nyerték el a tetszését). A következő lépés az volt, hogy miközben Rákóczi vallásos szövegeket írt, Mikes Kelemen írogatta színes, szellemes törökországi leveleit Rodostóban.

 

H. M.: És alkalmat adott arra, hogy egy gyönyörű versben egy későbbi költő az ő emigránslétét leírja. Gondolok Lévay Józsefnek Mikes című versére. Mert az egész rodostói magyar bujdosókolóniából ő volt az utolsó túlélő. Mindenkit eltemetett. Rákóczit is.

 

Egyedül hallgatom tenger mormolását,
Tenger habja felett futó szél zúgását,
Egyedül, egyedül
A bujdosók közül,
Nagy Törökországban;
Hacsak itt nem lebeg sírjában nyugovó
Rákóczi nagy lelke, az eget csapkodó
Tenger haragjában!

Peregnek a fákról az őszi levelek,
Kit erre, kit arra kergetnek a szelek,
S más vidékre száll a
Csevegő madárka
Nagy Törökországból;
Hát én merre menjek, hát én merre szálljak,
Melyik szögletébe a széles világnak
Idegen hazámból?…


Itt eszem kenyerét a török császárnak,
Ablakomra titkos poroszlók nem járnak
Éjjeli setétben,
Hallgatni beszédem
Beárulás végett…
Magános fa vagyok, melyre villám szakad,
Melyet vihar tördel, de legalább szabad
Levegőben élhet…

 

Cs. A.: Csodálatosan szép.

 

H. M.: Az a csodálatos, hogy az emigránslétet tökéletesen jeleníti meg.

 

Cs. A.: És nemcsak az emigránsokét, de a szülőföldjüktől elszakadtakét is. Ezt a lesújtó érzést biztosan te is érezted időnként, én magam egy életen keresztül szenvedtem volna tőle, ha nem lett volna elrejtve mögötte a szabadság „bűvös, bájos karja”. Számunkra a szabadság, az, hogy szabadon gondolkozhassunk és beszélhessünk, valamint az időnként fel-felbukkanó harag jelenti az élet alapját.

 

H. M.: A szabadság akarása jelenik meg az „ablakomra titkos poroszlók nem járnak hallgatni beszédem beárulás végett” verssorban is. Ahogyan a legutóbbi botrányokból és perekből is kiderülni látszik, házmesterektől kezdve püspökökig voltak olyanok, akiknek mellékfoglalkozásuk az volt, hogy hallgatták és jelentették, hogy ki mit beszél.

 

Cs. A.: Szerencsére mi más lelkiséggel rendelkezünk, mert egy nemesebb és nagyobb hazának vagyunk az állampolgárai, ami azt jelenti időnként, hogy bent és kint is bujdosnunk és vándorolnunk kell, ha rákényszerítenek a poloskák vagy a kémkedő poroszlók, de nem tartozunk senkihez, és nem vagyunk elkötelezve senkinek. Amiket mi árusítunk, azok a lélek értékei. Én majdnem úgy éltem le életemet két ország között, mint egy Vörös Pimpernel, elfogadhatatlan és felfoghatatlan: az olaszoknak túl magyar voltam, de a magyar rendőri hatóságok szemében olasznak, idegennek, fura szerzetnek számítottam. Ennek ellenére mindkét ország, mindkét nemzet lelki hazám volt. Egész életemben azzal foglalkoztam, hogy a két haza lelki értékeit – amelyeket többnyire nem ismernek vagy elfelejtenek – közvetítsem a fiatal nemzedékeknek. Az az érdekes, hogy a bürokraták nem tudják összerakni Európát, mert nem tudják, mit kezdjenek az európai civilizáció sokszínű értékeinek az ellentmondásosságával. Ehhez csak mi értünk, csak mi tudjuk megmagyarázni egymásnak. De ebből lesz csak Európa a világgal szemben, és nem a brüsszeli körlevelekből. Nekem is komplikált az olasz értékeket képviselni a magyarokkal szemben, nemhogy a poroszlóknak. De ebben egy csomó öröm és érdekes pillanat volt és van, és közben „tavaszi melegnek hasamat kivethetem”, mert úgy érzem, egy szélesebb világba tartozom: a kurucok mozgékony világába.

 

H. M.: És valószínűleg ezt érezték rajtad az olasz diákok, és ezért szeretnek.

 

Cs. A.: És ebben megvalósul valamennyire a Campagnolo-féle „civilisation de l’universel”, nemde?

 

Cs. A.: A nyelvek táplálékul szolgálnak a költészet számára, nélkülük egész egyszerűen nem létezik költészet. És ezeket egy életen keresztül próbáljuk átültetni egy másik nyelv (lelki)világába.

 

H. M.: Ha nekem volt Firenzében némi sikerem a magyar költészet tanításával (amely persze a magyar költők sikere volt, én csak közvetítettem), akkor ez abból a hiányosságból fakadt, hogy amikor odamentem, alig tudtam olaszul. Annyira legalábbis nem, hogy a költőinkről egy-egy órát vagy pláne két órát prelegáljak.

Néhány tanítvánnyal, akiket megörököltem, körülültük az asztalt abban a nagy könyvtárteremben, ahol egy fülke jutott a magyarnak. Ha folyékonyan tudtam volna olaszul, akkor nyilvánvalóan elmondtam volna Vörösmarty életrajzát, és szorgalmasan lejegyezték volna, hogy hányban született, mikor házasodott, és hogy milyen fiatal volt, amikor megírta a Zalán futását stb. De én képtelen voltam erről egy másfél órás olasz nyelvű előadást tartani, tehát rögtönöznöm kellett, mégpedig úgy, hogy a verseket magyarul mondtam el nekik. Azért is, mert jó néhányat betéve tudtam. Ez volt a szerencsém. Ellentétben az olasz professzorkollégáimmal, akik Dantét is úgy tanították, hogy minden pillanatban belenéztek a könyvbe, én odaálltam a fekete tábla elé, és elkezdtem írni a táblára a magyar verset, minden szónak megadva az olasz megfelelőjét, mert annyit azért tudtam olaszul, hogy egy verset nyers olaszsággal lefordítsak, és hozzátegyem azokat a szavakat, melyekre asszociáltam, és összevissza firkáltam a táblára a verssorokat. Maga a tény, hogy én betéve tudom ezt a verset, hitelesítette a versnek az értelmét, a súlyát, zenei jó hangzását, mert a hallgatók nem szokták meg professzortársaimtól a memoritert. Ugráltam ott a tábla előtt, írtam és kommentáltam a verset. Volt két órám vagy nagyjából majdnem teljesen két órám, ezt mindig csak egyetlen vers töltötte ki. De annak a két órának a végén úgy érezték, hogy egy remekművel ismerkedtek meg, egy feledhetetlen költeménnyel. Ez az érzés nemcsak abból adódott, hogy megértették a vers mondanivalóját, hanem sejteni kezdték a rejtett kapcsolatokat, azt az egész szellemi világot, ami a vers mögül előkerült. Egy ismeretlen nyelvnek a világát is. Pontosan emlékszem a legelső órámra Firenzében. A szemeszter későn kezdődik, ráadásul jól elkésve engedtek ki Magyarországról. Beültem ott a könyvtárba, egy asztal körül négy vagy hat szék. Elfértek a tanítványok, akik eljöttek az új professzor látására, hárman vagy négyen voltak. Ott későn kezdődik a tanév az egyetemen. November vége volt, amire megszereztem a kiutazási engedélyt. Már az adventben voltunk. És megváltó volt számomra, hogy felfedeztem, hogy ott van a polcon Bartók és Kodály népzenetára, és benne van a Jeles napok kötete, és kezdődik persze az egyházi évben az adventtel. Már olvastam is:

 

Gábriel angyal mennyekből
Követ Istentől

 

És ott volt még a kotta is mellette. Szerencsére az egyik tanítványom zenetörténetet is tanult. Ő mindjárt el is énekelte az adventi dalt. A mennyekből szó alkalmat adott arra, hogy bevezessem őket az agglutináció csodapalotájába. És máris jöhetett a magyar nyelv másik csodája, a harmonia vocalica. Mert a mennyekből után nem mondhatjuk azt, hogy pokolekből, hanem azt kell mondanunk, poklokból. Kezdett rájárni az eszük a magyar gondolkozásra. Élvezték.

És én, mint a bűvész, ahogy kihúzza cilinderéből a fehér kisnyulakat, kápráztatóan varázsoltam elő a magyar nyelv titkait. Nem kellett ehhez olaszul sokat tudnom. Ez alatt a két első óra alatt a nyelv úgy felmutatta, olyan kedvesen a maga titkait az olasz fiataloknak, hogy hatott. Tehát nemcsak az adventi dal szövegét ismerték meg, és nemcsak a dallamát, hála a kottákat olvasni tudó kislánynak, hanem a nyelv rendszerének törvényszerűségeit is, és a törvényszerűségek mellett ott volt a magyar nyelv teljes pompájában, szinte berepült az ablakon. Ő volt az arkangyal. Ettől kezdve mindvégig, tizenöt esztendőn át, ez lett a módszerem.

 

Cs. A.: Az az érdekes, hogy igazából minden nyelv alkalmas versírásra, és a költeményeken keresztül a diákok nemcsak egy nemzet kultúrájába, de annak a lelkébe is bepillantást nyerhetnek. Én nem tudtam fejből idézni az óráimon, mert én nem magyar gimnáziumba jártam, és nem rendelkezem a tiedhez hasonló memóriával sem, sajnos.

 

H. M.: De ezt a „rongyos a dolmányom”-at idézted. Nem az a fontos, hogy az ember tücsköt-bogarat idézzen, hanem hogy feltörjön benne valami, amit hordoz magával, mint egy ereklyét.

 

Cs. A.: Én is hasonló módszert használtam. Hajdanán nagyon olcsón lehetett magyar könyveket vásárolni, s mivel kocsival szoktam járni Magyarországra, volt lehetőségem nagy mennyiségben vásárolni magyar könyveket.

 

H. M.: Az Olcsó Könyvtárban három forintért lehetett vásárolni egy kötet Móricz Zsigmondot vagy akármit.

 

Cs. A.: A legnagyobb létszámú csoportomban is csak húsz diák volt. A Petőfi-kötetek darabját százhúsz forintért vettem a Diákkönyvtár sorozatban. Szívesen áldoztam a fizetésemből kétezer-négyszáz forintot, hiszen a diákok kaptak egy szép verseskötetet eredetiben, méghozzá egy Petőfi-kötetet, ami ráadásul egy teljes tanévre szólt. A Petőfi-verseket több lépésben lehetett ízlelgetni: élményt jelentett az olvasásuk, a megértésük, a fordításukról nem is beszélve! Lépésről lépésre le lehetett hámozni, próbálni megérteni és aztán fordítgatni több formába, a ritmustól kezdve, próbálkozva a lehetetlen rímekkel és a csodálatosan meglepő fogalmakkal, amelyeket ha politikáról lett volna szó, retorikusabban vagy szónoki stílusban mondott volna egy olasz költő, mondjuk Manzoni vagy Giusti, Prati, Aleardi vagy Carducci. Ha pedig meghittebb témákról, édeskésebben, és nem Petőfi közvetlenségével. Szóval beraktam a könyveket a kocsiba, és a versek sokszorosítása vagy diktálása helyett szétosztottam, és élveztük a verseket. Ezekből a gyakorlatokból és a vasárnap reggeli mélázásaimból született meg a Maschera santa című magyar költészeti antológiám, amelyet – gondolom – az idén ismét kiadnak Olaszországban, reményeim szerint elegánsabb formában. Amikor dékán voltam, a tágas, gyönyörű dékáni szobámban tartottam az óráimat, ahol egy hatalmas asztal körül ültünk szép barokk festmények társaságában, és a verseket elemeztük: Csokonait vagy Balassit, Radnótit vagy Illyést, vagy éppen Petri Györgyöt. Aztán a negyedik évben végre odáig jutottunk, hogy nemcsak értették, de élvezték is ezeket a költeményeket. Emlékszem, az egyik kiváló tanítványom – remek magyar-műfordító lett belőle – megjegyezte, hogy olyan szépek ezek a költemények eredetiben, hogy vétek őket lefordítani. Az olaszországi magyaroktatást dicséri az is, hogy merész és jó fordítógárda került ki a „kezeink közül”. A diákok egyébként általában úgy nyilatkoznak, hogy azért (is) érdemes magyarul tanulni, hogy a magyar költőket eredetiben olvashassák.

 

H. M.: Mély hálával kellene most sorolnom azoknak az odaadó olasz fordítóknak a nevét, párosítva az általuk átültetett magyar költők nevével, akiknek a versei olasz folyóiratokban vagy éppen külön kötetekben megjelentek. Számomra első és feledhetetlen ilyen találkozásom volt Umberto Albinival, akkor ő még diák volt, klasszika-filológus, és a negyvenes évek közepe táján Genfbe utazott, hozzám, mert a Presence című francia folyóiratban József Attila-verseket olvasott (André Prudhommeaux-val csináltuk a fordítást), és bár Albini nem volt magyar szakos, sem költő, elhatározta, hogy ő minden tehetségét arra szánja, hogy József Attilával megismertesse honfitársait. És valóban, öt-hat évi munkával elkészült egy reprezentatívnak tekinthető, kétnyelvű József Attila-kötet. Néhány fordítás ezekből már az iskoláskönyvekbe is bekerült, tananyag. Vagy említsem a boldogult torinói professzort, Paolo Santarcangelit, aki a teljes Petőfit lefordította? Tanítványaim közül neves költő lett Saulo Albisani, egyetemi évei alatt már publikált egy nagyon igényesen válogatott Illyés-kötetet és a legmerészebb vállalkozásnak számító Arany-balladáskönyvet. Milyen szép lett volna, ha Radnóti születésének századik évfordulóján Budapestre hívhattuk volna már csak az olasz Radnóti-fordítókat is! Számosan vannak…

De térjünk vissza harminc évvel ezelőttre! Azt persze tudtam, hogy Adyt a legnehezebb megközelíteni idegen nyelven. Ám váratlan segítséget kaptam Latinovits Zoltántól. Adyról a tanítást mindig Latinovits lemezének valamelyik versével kezdtem. Soha nem felejtem el, hogy milyen megindító hatása volt a Sírni, sírni, sírni című versének. Amikor láttam, hogy a lányok szemében már gyűlik a könny, és a fiúk is nagyokat nyelnek, és mindjárt ki fog törni a zokogás – közöltem, hogy Adynak ez a szívtépő verse most csupán arra szolgál, hogy megismerjék a főnévi igenév funkcióját. A vers hallatán a lélegzetük is elállt. Még egy kukkot sem értettek a versből, de azt már megrendülten érezték, hogy „Numen adest”.

 

Cs. A.: Gondolom: ritmus, hangok, érzelmek.

 

H. M.: Ady infinitívuszai felidézték József Attila nagy versének az emlékét. Ez volt az Ülni, állni, ölni, halni. És persze írtam fel a táblára ezt is, addig a félelmetes sorig, hogy „fölgyújtani Budapestet”.

Nem győzöm ismételni, hogy nem tanítottam én nyelvtant, és valószínűleg egyetlen egykori tanítványom se tudna a pesti hotelportástól Dunára néző kétágyas szobát kérni magyarul, de a magyar költők verseinek töredékei ma is fel-felbukkannak beszédjükben. Egy régi tanítványom, akit hosszú évek óta nem láttam, szerelmi csalódásáról beszélt olaszul, és egyszer csak hozzátette, hibátlan magyarsággal: „Nagyon fáj”. Hadd mondjam már el a legújabb idevágó emlékemet. Kilencvenedik születésnapomra Firenzébe hívtak. A találkozón néhány régi tanítványom is megjelent. Az egyikük elkezdte mondani, hogy húsz évvel ezelőtt a hetvenedik születésnapomat egy trattoria pincéjében ültük meg pizzavacsorával. Gratuláltam neki az emlékezetéhez, mire József Attilával felelt: „Aki halandó, csak halandót szerethet halhatatlanul.”

 

Cs. A.: Ez azt jelentette, valamennyire sikerült felfedezniük, hogy mit jelent az érzelmileg, a gondolatuk és a lelkük életében, és nemcsak a diáki életben, de az emberi életükben, hogy valaki „magyar szakos”. Ettől irtó büszkének érezhették magukat, és ez az az élmény, amelybe te – gondolom – bele is kényszerítetted őket.

 

H. M.: Kialakult egy szabadkőművesség azok között, akik mellékesen eljárogattak az óráimra magyar költőkkel ismerkedni. Egyre többen voltak.

 

Cs. A.: És ez valami olyasmi, amit a nyelvpedagógiában full immersionnak neveznek: amikor a képzőművész-tanárral elmegy egy kiscsoport a képtárba, és egy órán keresztül nézi Leonardo da Vinci Mona Lisáját, és nemcsak vizuálisan, hanem szenzuálisan és érzelmileg is felfedezi a festmény rejtelmeit, grammatikáját, és érezheti és láthatja a csoport többi tagján is a festmény által kiváltott sokféle hatást. A versolvasás és -elemzés pedagógiai szempontból is nagyon hasznos tevékenység, fiatalokkal is, felnőttekkel is, és nemcsak az iskolapadokban, az életben is.

 

H. M.: Hangsúlyozom, ez nem jelenti azt, hogy mind magyar szakos hallgatók lettek volna. A csodálatos hallgatószaporodást annak köszönhettem, hogy a firenzei egyetemen virult az úgynevezett esame liberalizzato intézménye – ez lehetőséget adott bármilyen más szakon tanuló diáknak, hogy mellékesen eljárjon a magyar irodalmi órákra is, és vizsgázzon belőlük. Nem volt szükséges ehhez az sem, hogy ismerje a magyar nyelvet. Viszont olvasnia kellett, legalább olasz fordításban, a magyar irodalom jeles műveit. Ezeknek hosszú listáját kifüggesztettem, mert hál’ istennek szinte minden fontos magyar író és költő kitűnő olasz fordítóra talált. Némelyik persze többre is. Így valahogy divatba is jött a magyar irodalom, mint melléktárgy, az angol és amerikai irodalmat tanulók körében, Arnót lehetett volna velük rekeszteni. De nem kevesen jöttek Kosztolányival vagy Madáchcsal a hónuk alatt a skandináv nyelveket tanulók vagy a színháztörténészek meg a művészettörténészek közül is. Volt olyan félévi vizsgám, amikor több százan tolongtak a folyosón, mert felkészültek Petőfiből, Paolo Santarcangelinek a nagy Utet kiadónál frissen megjelent Petőfi-összeséből.

 

Cs. A.: Szegény megboldogult Santarcangeli Pali bátyám a barátom volt, ezért csak halkan, zárójelben merem mondani, hogy milyen rosszak azok a fordítások. Persze sokkal jobbak a semminél.

 

H. M.: Akinek nem tetszik, vagy éppen felkeltette az érdeklődését mégis Pali bátyád, az olvashatta, úgy emlékszem, új kiadásban is Petőfi legelső olasz fordítását, a Petőfivel kortárs Cassonétól. Ő Garibaldi seregében harcolt az átkos Ausztria ellen. És Világos után az Olaszországba sodródó magyar honvédektől hallott először Petőfiről. Később a teljes Petőfi lefordításának szentelte a hál’ istennek hosszú életét. Még a huszadik században is kapott az agg Cassone hódoló szerelmes leveleket egy ifjú irodalombarát pesti hölgytől: Margittól. Az évtizedek óta tolószékbe kényszerült olasz hadfi távházasságot kötött soha nem látott szerelmével. Levelezésük fennmaradt részét Roberto Russpanti kutatta föl és adta ki… Akkoriban az Írószövetségben ügyködtem, és boldog voltam, hogy Kiskörösön, Petőfi Sándor szülőházának kertjében emlékszobrot állíthattam Cassonénak… Cserébe aztán nemrég Cassone szicíliai szülővárosában, Notóban szobrot állítottak Petőfi Sándornak. Beteljesült a távszerelem.

A sok diák, akik potyavizsgát reméltek az esame liberalizzato jóvoltából, beleszerettek valamelyik magyar költőbe vagy íróba, és felkutatták műveiknek minden elérhető olasz fordítását. Vagy akár angol fordítását. És azután elmentek hosszú e hazának valamelyik városába latint, olaszt vagy filozófiát tanítani, és nem felejtették el ifjúkori olvasmányemlékeik között számon tartani Petőfit és József Attilát vagy Mikszáth Akli Miklósán a nevetésüket. És azt, amit Madáchtól tanultak meg, hogy hogyan küzd az első ember azért, hogy értelme legyen ezen a földön utódokat nemzeni.

 

Cs. A.: A tanításban (mint minden más emberi tevékenységben is) fontos szerepe van a találékonyságnak. Ezt életem folyamán középiskolai igazgatóhelyettesként (a zavaros ’68–’73-as években), azután egyetemi tanárként és dékánként is megtanultam. Sajnos az ötletszegénységet is tapasztaltam néhány pedagógus ténykedésében, ami bizony unalmassá és utálatossá teszi középiskolai és egyetemi oktatásunkat. Más kérdés, hogy a gyerekek is mindig valami meglepetésre, ajándékra várnak. És nem kapják meg a tanároktól sem az egyiket, sem a másikat. Tőled nyilvánvalóan olyan tudást kaptak, ami meglepte őket, mert az olaszoknak – akik alapvetően sznobok – a magyar költészet nagy és megdöbbentő élmény. Itt szeretném megjegyezni azt is, hogy itt, Magyarországon Albini fordításairól rosszízű megjegyzéseket, elmarasztaló kritikákat hallottam a kissé betűrágó, nehézkes kritikusoktól. Én pont ezeket tartottam remeknek és vonzónak mindig. Nem szöveghű fordítások ugyan, de van bennük zsenialitás, és az olasz nyelv nagyon kifinomult, magas szintű ismeretét feltételezik. Albini nagyon sokat tett a fordításaival a magyar költészet megismertetéséért.

 

H. M.: Nagyon sokat. Hozta a maga spontán, odaadó, majdnem azt mondom, önfeláldozó munkáját, hogy egy ismeretlen nyelvből egy-egy kötetnyi verset lefordítson. Miért? Anyagilag nem volt kifizetődő, legföljebb a pesti rossz nyelvek rebesgették, hogy biztos azért teszi, mert sokat keres vele. De hát a magyar költők verseskötetei nem jelentettek üzleti hasznot senkinek. Hogyha ő azt az időt a maga széles körű tudásával a görög drámát népszerűsítő cikkekre vagy rádió-előadásokra, vagy kötetek előkészítésére áldozta volna, sokkal többet kap a munkájáért.

 

Cs. A.: Ilyesmivel is foglalkozott. Nagyszerű kötetei vannak az antik görög komédiákról is.

 

H. M.: A torinói nagynevű Garzanti cég adta ki a könyveit, amelyek iskolákban kötelező olvasmányok is voltak. Weöres és Illyés verseinek fordításköteteivel ezt nem remélhette. Mégiscsak meglepő, hogy jön egy fiatalember, rátermett, tehetséges, elismerik mint klasszika-filológust egész Olaszországban, és egy ismeretlen nyelvből fordít ismeretlen költőket, ahelyett hogy Rilkét vagy Kavafiszt fordítaná, vagy az épp divatos franciákat. Mert ő nagyon jól tudott németül és franciául is, hollandul és angolul, és mindebből fordíthatott volna sikeres könyveket, de a magyarból kezdi el, József Attilát elsőnek. Az olasz értelmiség jó része akkor kommunistabarát volt. És a magyarokat amúgy is szeretik az olaszok. Tehát volt egy magyar részről nagyon könnyen elérhető olasz értelmiség. S emlékezhettek az ’56-os forradalomra, amelyik mind a jobboldalt, mind a baloldalt „unisono” magyarszimpátiára buzdította.

A magyar forradalom utáni nagy szétszóratásban a sok fiatal között egy Lukács-tanítvány is, Mészáros István, kimenekült Nyugatra, Olaszországba. És odakint írt József Attiláról egy monográfiát, amit Feltrinelli kiadott, és e kiadó könyveit minden magára adó egyetemi hallgató megvásárolta. Ezt is. Számít még az is, hogy Olaszországban inkább, mint Magyarországon, a költőkről szóló tanulmányok éppen olyan fontosak lehetnek, mint maguk a költői szövegek. A „saggistikának” nagy keletje van.

És Albini ugyanebben a pillanatban jelentette meg József Attila verseinek nagy fordításkötetét. Tehát volt egy érdeklődést keltő tanulmánykötet, volt egy évszázados és politikailag pillanatnyilag aktuális magyarbarátság háttérként, és egy klasszika-filológus, akinek fontos az, hogy ismeretlen nyelvből egy nagyon érdekes és szép verseskönyvet tegyen le az asztalra egy tragikus sorsú magyar költőtől.

 

Cs. A.: Albininek az az érdekessége, hogy nélküle Magyarország és a magyar költészet teljesen más arcát mutatta volna. A többiek, mint Pálinkás, Ruzsicska vagy maga Santarcangeli (aki jogász volt), inkább irodalomtörténészek voltak, nem volt költői ihletük. Bár hozzá kell tennem, hogy ugyanabban a sorozatban, ahol Albini József Attila-könyve jelent meg, Santarcangeli Pali publikált egy nagyon tisztességes Ady-antológiát, Sangue e oro címmel. Vannak benne igen szép fordítások. De az igazi költő, aki művészi képességgel tudja tolmácsolni a magyar költőket, az Albini, mert Albini maga is költő. A nagyszerűsége leginkább abban áll, hogy úgy tudta összeválogatni a költeményeket, hogy azok képesek voltak a magyar lelkivilágot, a magyar univerzálékat, a magyar bölcsészetet bemutatni, nem a szokásos magyar retorikát, folklorisztikát, mint a többiek. Elsődleges érdeme a válogatásaiban van. Ebből a szempontból is találkozott – tudomásom szerint véletlenül – a Mészáros-féle esszével.

 

H. M.: Santarcangelinek élete vége felé szárnyakat adott az ihlet, és írni kezdte saját költeményeit.

 

Cs. A.: És gondozta Karl Gustav Jung számtalan művének olasz fordítását, amiért senkitől nem kapott elismerést, és ami nyilvánvalóan óriási erőfeszítésébe került. Einaudi adta ki, aztán Boringhieri. Én inkább mint embert szerettem őt. Mint Petőfi-fordítót nem. Meg is mondtam neki. Én Petőfit másképp fordítottam. De visszatérve Albinire: ha ő nem létezik, ki kellett volna találni. Ő aztán tőled is fordított.

 

H. M.: Igen, legalább tizenkét drámát. Ő vezetett be engem drámaíróként Olaszországba. Ha itt, a lakásomban a folyosón megnézed ezt az óriási plakátot a Néró játszik darabomról – ennél nagyobb plakátot én még életemben nem láttam. Ezzel volt kitapétázva Róma meg Torino meg Firenze, mert egész Olaszországban játszották. Ő fordította, az Einaudi Kiadó számára, a Berlioz-darabot is, amit állandóan ismételtek a rádióban, ő fordította a Zsenik iskoláját, a Késdobálókat, a Freud-drámáimat, mindent. Legalább egy tucat darabot.

 

Cs. A.: Albini fordításai nagyon közel vitték az olasz közönséget a világirodalom jó néhány alkotásához. Még Kazinczyról szerettem volna beszélni, aki elsősorban nyelvrontó-nyelvújító nyelvész volt, de kiváló költő is, akit nagyon megszerettek az olaszországi diákok. Tudós ember, aki hihetetlenül kedvesen tudja megszólítani a szerelmét a verseiben. És aztán Csokonait is említeném. Volt egy fordításom, a már idézett Fársáng búcsúzó szavai, amelyet egy olasz színész többször is felolvasott a rádióban, mert megszerette. Szerintem sok olasz azért jön szívesen Budapestre, mert jó hírneve van Magyarországnak, elsősorban a költőknek köszönhetően. Most találkoztam egy munkatársammal, és együtt ebédeltünk az Aranybárány vagy valami hasonló nevű vendéglőben. Amikor beléptünk, arra lettünk figyelmesek, hogy két – különböző asztalnál ülő – olasz hölgy olaszul dicsérte az ételeket: „Eccellente”.

Az, hogy annyi külföldi jár Magyarországra, részben a magyar kultúra vonzerejének köszönhető. Az olaszok az évtizedek folyamán egy felsőbbrendű magyar valósággal találkoztak, és sokan tisztelegve jönnek Magyarországra. A magyarok hírnevét a magyar kultúra is megörökítette. És ebben az irodalomnak és a zenének jutott a főszerep. Nem másnak. Tisztelik. Nem okvetlenül szeretik, de tisztelik.

 

H. M.: Hát nézd, ezt a tiszteletet lehet érezni, bár most nem az olaszokról beszélek, de már említettem az előbb, hogy Mitterrand úgy jött Budapestre 1982-ben, hogy kimondta: egy költészeti nagyhatalomhoz jön látogatóba. De az első pillanattól mutatta ezt a tiszteletet, és ahogy késő délután megérkezett, vacsorát rendeztek a Parlamentben. Ott a vacsorán az első szava egy József Attila-idézet volt, mindjárt kérte a kíséretében levő költő barátját, Guillevicet, hogy a maga fordításában mondja el a verset. A hivatalos programját másnap kezdte: a protokoll szerint beiktatott legelső műsor: „Reggeli Illyés Gyulánál a Józsefhegyi úton”. A francia államfő megjelent a Józsefhegyi út és a Csejtei utca sarkán, kísérői társaságában. Bementek Illyéshez reggelizni.

Elképzelem, ami mindenkinek eszébe juthatott, hogy a szemben lévő villa gazdája, Kádár János, háza előtt a nagy sokadalom hangjára előjön reggeli melegítőjében megnézni, hogy milyen magas látogatók törnek rá váratlanul. Nagykövetségi autók francia zászlókkal. Csakhogy aznap Illyés Gyula volt Magyarországnak, ennek a költészeti nagyhatalomnak a fejedelme.

 

Cs. A.: Érdekes ebből a szempontból például az is, amit az olasz diákok gyakran emlegetnek, nevezetesen az, hogy tele van a hócipőjük a parnasszusi poétákkal, akiknek csak dekoratív szerepük van, mint a lelkészeknek. Nem tudom, hogy állunk a mai magyar költészettel.

 

H. M.: Tegnap járt nálam az egyik kedves felolvasóm, és nem először felolvastattam vele a legutóbbi Kortársból két költő verseit. Az egyik a velem egykorú, Amerikában élő Horváth Eleméré. A kultúra és az életkor magas csúcsáról látja a világot. Hat vagy nyolc vers van tőle. Egyik megragadóbb, mint a másik.

És mellette egy fiatal hazai költőnek a nagylátomású verse! Szentmártoni Jánosé. Mintha egy halálmenet képe volna mögötte, nem véletlenül utal Madách londoni jelenetére, a haláltáncra. De azt hiszem, hogy a mélyén inkább 1956 emléke van, mert ennek ötvenedik évfordulójával kapcsolatos. Utcai tüntetések szuggesztív sora. Lélegzetelállító nagy vers. A felolvasóm elkérte a folyóiratot, hogy ezt otthon is olvashassa.

Az az érzésem, hogy a nyelvnek az az ereje, amiről te is beszéltél itt kezdetben, olyan lendületet adhat a mai magyar költőknek, hogy továbbra is, bármelyik pillanatban remélhetjük, hogy ezt a kicsinyes életet, elbanalizált kulturálatlanságba taszított Magyarországot megválthatja egy új Ady vagy egy új Madách, vagy egy új József Attila.

 

Cs. A.: Időnként el vagyok keseredve a magyar mindennapokban, de örülök annak, amit mondasz. Én is hiszek abban, hogy van erő a nyelvben és a nemzetben, amelyhez csak egy Prométheusz kell, aki magához ragadja a szikrát, és továbbadja. Ha ma Magyarországot ismerik a világban, főleg Európában, az csak szellemi méltóságának köszönhető. Abban nagyhatalom!

 

 

 



Nyitólap