Hubay Miklós – Csillaghy
András
Nem néma nemzet
„A magyar költészetnek
különleges vonzereje van…”
H. M.: Ugye, milyen szépen alliterál a
címben az a három n?
Cs. A.: Negatív a megközelítés, de
érdekes!
H. M.: Még egyetemi hallgató voltam,
amikor első állásomként a Budapesten megjelenő francia
folyóiratnak lettem belső munkatársa, titkára. Ez a
folyóirat társfolyóirata volt az angol nyelvű Hungarian
Quarterly című, negyedévenként megjelenő kiadványnak. Az
akkori Vilmos császár út (a mai Bajcsy-Zsilinszky út)
elején, az Auer Gázházban volt a közös szerkesztőség. De
nemcsak nyelvében különbözött a két kiadvány, hanem
szerkesztői elveiben, szellemében és tipográfiájában is.
Véletlenül sem akadt közös témájú írás a két lapban. De
mégis összefogta őket a főszerkesztő: Balogh József. Ő a
Bethlen-kormány idején tűnt fel, Bethlen István köreihez
tartozott. Ma úgy mondhatnánk, hogy kulturális menedzser volt,
a maga nemében lapalapító géniusz. Harmadik folyóirata a ma
is élő (immár lassanként századik évfolyama felé
közeledő) Magyar Szemle volt. Ezt is ő alapította, és hozzá
a Magyar Szemle könyveinek kiadóját. Ám Szekfű Gyulával
volt valami személyes differenciája, és ezért Balogh a Magyar
Szemlétől később megvált. Eredetileg ennek a
szerkesztősége is a Vilmos császár út 3. szám alatt volt. A
szerkesztőségi helyiségeket Auer Lipóttól kaptuk, ő ezzel
támogatta az ügyet. Balogh Józsefnek ezt a tevékenységét
nemcsak a Bethlen István körüli liberális-konzervatív
politikusok (Gratz Gusztáv, Esterházy Móric, Klebelsberg Kuno
stb.) támogatták, hanem a gazdasági élet vezető
egyéniségei is, és itt legelsősorban báró Kornfeldt Móric
nevét kell említenem, akinek a szerepe a húszas és harmincas
évek kulturális felvirágoztatásában hasonló volt ahhoz,
mint amit a mi időnkben Soros György aktivitásában láttunk.
De bizonyára nagyobb hatású is volt ennél. Jó sorsom úgy
hozta, hogy ebben a körben kezdhettem el az életemet – a
történelmünknek egy tragikus időszakában, kevéssel a II.
világháború kitörése után.
Balogh József pályájának indító mozzanata
még a trianoni sokk volt. Egykori ellenségeinkkel, a két
nyugati nagyhatalom kulturális életével igyekezett szellemi,
emberi – és persze politikai – kapcsolatokat teremteni,
nehogy még egyszer bekövetkezzék rémálma: egy második
Trianon.
Az a szép alliteráló cím, amit a mai
beszélgetésünk fölé kitűztem, tőle való. Nem néma
nemzet címmel a Magyar Csillagban közölt emlékezetessé
váló cikket a francia és angol kultúra felé irányuló
magyar tennivalókról.
Egy ilyen mester mellett tanultam bele az
életem egyik felét betöltő tevékenységbe: az egyetemes
mondanivalójú magyar lírát ismertté tenni a világnyelveken.
Mert az életem másik felét már akkor is, és azóta is, a
drámaírás jelenti, és emellett egy magasabb igényű modern
magyar drámairodalom szolgálata. A Revue-nél töltött időm
első évében, 1941-ben jelent meg a Királyi Magyar Egyetemi
Nyomda kiadásában első kiskönyvem, egy párbeszédes esszé: Nemzeti
színjátszás – drámai magyarság. A következő év
számomra a csodák éve volt. Májusban egy nemzeti színházi
bemutató: Hősök nélkül. És a nyáron, mint a Revue
munkatársa, külügyminisztériumi ösztöndíjat kaptam
Svájcba. Többször megírtam már azt a gondviselésszerű
találkozást az első emberrel, akit Genfben az utcán
megszólítottam szállásomat keresve: egy emigrációban élő
nagyszerű francia költő volt, akivel az első naptól kezdve
fordítottuk franciára legelőször József Attilát, aztán
Radnótit, Illyést és másokat.
Cs. A.: Most megpróbálom
összefoglalni az én személyes kapcsolódásomat a magyar
irodalomhoz. Én egy későbbi generációba tartozom: amikor te
Genfben Prudhommeaux-val fordítottad József Attilát, akkor én
még a gyerekszobámban a kisvasutammal játszottam Budapesten.
Aztán a szüleimmel elhagytam Magyarországot, és akkor persze
még nem sejthettem, hogy életem végéig ezt az országot fogom
az egyedüli, az igazi hazámnak tekinteni. Úgy tűnik, a sors
engem is európai életre predesztinált. És ebben a sorsban a
magyar irodalom, különösen a magyar költészet döntő
szerepet játszott. Nekem főleg családi emlékeim vannak
Magyarországról, amelyek – habár versekhez kötődnek –
kevésbé érdekesek.
H. M.: Már eddig is többször idézted
azt a ritkán hallott kuruc dalt, hogy: „Rongyos a
dolmányom…”
Cs. A.: Apámtól számtalanszor
hallottam dudorászni:
Rongyos a dolmányom,
Már milyen is lenne?
Hét vármegye sarát
Kifeküdtem benne,
Kifeküdtem benne.
Ez az életérzés nagyon emlékeztet a
menekültekére; de aztán belép a szerelem, amely megváltja az
ember sorsát:
Cserepes a szám,
Hideg szél kifújta.
Ha te megcsókolnád,
Piros lenne újra,
Piros lenne újra.
Nem tudom, hogy ez kuruc nóta lehet-e, de
apámnak ez volt az egyik kedvenc dala, amely végigkísért
gyerekkoromtól. Amikor aztán apám egyszer el is zongorázta
nekem, akkor tudatosodott bennem, hogy én zongorázni akarok,
mégpedig magyar nótákat akarok zongorázni.
1945-ben hagytuk el az országot. Ausztrián
keresztül Svájcba mentünk, aztán Olaszországba, a
dél-tiroli Oberbozenba. Jellemző az akkori időkre és a
liberális gondolkodásra, hogy ötéves koromban a magyar
mellett már tudtam valamennyire németül és franciául is,
mert Pesten volt egy szörnyűséges német nevelőnőm,
Fräulein Watzulik, és egy angyali kis francia nyelvű
mademoiselle, aki életem első nagy szerelme volt. Fräulein
Watzulikot valószínűleg a Gestapo építette be hozzánk, mert
az apám az akkori MATART-nak (Magyar Telefon Automatának) volt
a vezérigazgatója. Ő is ismerte valamennyire Horthyékat,
ezért került sor később arra a nevezetes találkozásra
ifjabb Horthy Mikivel Velencében. A szülőhazámmal folytatott
nagy belső vitám akkor kezdődött, amikor először hallottam
apámtól azt a Petőfi-verset, hogy:
Magyar vagyok. Mi mostan a magyar?
Holt dicsőség halvány kisértete;
Föl-föltünik s lebúvik nagy hamar…
Magyar vagyok. S arcom szégyenben ég,
Szégyenlenem kell, hogy magyar vagyok!
Itt minálunk nem is hajnallik még,
Holott máshol már a nap úgy ragyog.
De semmi kincsért s hírért a világon
El nem hagynám én szülőföldemet,
Mert szeretem, hőn szeretem, imádom
Gyalázatában is nemzetemet!
Az El nem hagynám én szülőföldemet
sor körül kezdett időnként bűntudatom lenni. Feltételezem,
hogy amikor apám Horthy Mikivel találkozott a Lidón, és több
napon keresztül beszélgettek, az aranyvonat körüli legenda is
szóba kerülhetett, Ezzel sokan foglalkoztak akkoriban Keleten
és Nyugaton. Csak később értesültem – elsősorban a
könyvekből – arról, hogy az apám szerepe ebben is a
kifogástalanabb volt. Ezt Horthy Miki is tudta.
H. M.: Milyen ember volt a fiatalabb
Horthy fiú?
Cs. A.: Nagyon rendes, úriember, okos
és szimpatikus. Velem is elbeszélgetett egyszer. Mind a két
fivér úriember volt, az apám szerint jól neveltek,
kiegyensúlyozottak. De tény, hogy István népszerűbb volt az
országban. A mi sorsunk nem is annyira a kormányzóhoz
kötődött, hanem sokkal inkább Habsburg Albrecht főherceghez,
aki két évet töltött velünk a menekülésben. Albrechtnek,
akinek szenvedélye a cipőpucolás volt (reggelente iszonyatosan
sok cipőt tudott kifényesíteni), döntő szerepe volt abban,
hogy Olaszországba kerültünk. Kis udvara Svájc, Trento és
Velence között működött, ahol a legszorosabb munkatársai
Feier Sándor, egy Unterrichter nevű ügyvéd, egy Ghesla nevű
olasz gyáros és a szintén olasz Sartoriék voltak, de az akkor
még kezdő, később híressé lett (államfővé avanzsált)
trentói politikus, Alcide De Gasperi is szoros kapcsolatban volt
vele és velünk is. Emlékszem, hogy Bolzano után a következő
állomásunk a Garda-tó-parti Malcesinében volt, ahol két
gyönyörű nyarat töltöttünk, mert apámék a tó északi
partján fekvő, Habsburg Albrecht tulajdonában lévő arcói
kastélynak és az ahhoz tartozó parknak az értékesítésével
foglalkoztak. Apám imádta Olaszországot, nyolc nyelvet
beszélt folyékonyan, kívülről ismert több olasz operát. Ő
volt az első latintanárom is. Horatius, Vergilius, Ovidius,
Catullus szavalása mellett azonban szívesen idézett magyar
dalszövegeket és a nagy magyar költők elbűvölő verseit is.
Szóval a mindennapi életünk tele volt zenével és
költészettel. A menekülés dacára apám tudatosan ápolta
bennünk a vándor-, illetve későbbi észrevételeim szerint a
„kuruc, bujdosó” szellemet. Szerencsésnek mondhatja magát
az az ember, akinek szülőházában létezik könyvtár. Nekünk
csak egy kis könyvtárunk volt, hiszen meneküléskor nem
hoztunk magunkkal tulajdonképpen semmit, de Triesztben
(Észak-Olaszországban) akkor még volt két-három magyar
nyelvű irodalmat is árusító könyvesbolt. Ezekben apám
kedvencei: Ady, Kosztolányi, Babits, Vörösmarty, az Erdély-trilógia,
Mikszáth Kálmán és – érdekes módon – még Mikes Kelemen
Törökországi levelei is fellelhetők voltak. Apám maga
is költő volt, a Széchényi Könyvtárban találkoztam egy kis
verseskötetével, amelynek a létezését nem is sejtettem.
Imádta József Attilát, Arany Jánost, de Tompa Mihályt is,
akitől első emlékeim közé tartozik a
Száraz ágon, hallgató ajakkal
Meddig ültök, csüggedt madarak?
Nincs talán még elfeledve a dal,
Melyre egykor tanítottalak?!
Vagy ha elmult, s többé vissza nem jő
A víg ének s régi kedvetek:
Legyen a dal fájdalmas, merengő,
Fiaim, csak énekeljetek!
Itt megakadtunk. Háború, menekülés,
hazátlanság idézete következett. Hátborzongató érzések.
Aztán jött:
Nagy vihar volt. Feldúlt berkeinken
Enyhe, árnyas rejtek nem fogad;
S ti hallgattok? elkészültök innen?
Itt hagynátok bús anyátokat?!
Más berekben másképp szól az ének,
Ott nem értik a ti nyelvetek…
Puszta bár, az otthonos vidéknek,
Fiaim, csak énekeljetek!
Átéltem az érzelmek ellentmondásosságát,
és lélekben megfogadtam, hogy nem hagyom el „bús anyámat”
(bár édesanyám szerencsére bájos, csinos, vidám,
feledhetetlenül kedélyes és aranyos nő volt, és nem tudtam
fellelni benne semmilyenféle bús anyát). A lebombázott
Budapest ellenben mindvégig „bús anya”-ként maradt a
szívemben. Egy hat-hét éves gyerek ezt a magyar táj képeivel
teleírt verset egy velencei téren tudja a legfájdalmasabban
megérteni. Akkor azt is megfogadtam, hogy ha nem értik az én
nyelvemet, majd én érteni fogom az ő nyelvüket. Tán ezért
lettem aztán nyelvész. Arra még emlékszem, hogy apám Jókait
nem szerette, és tényleg nem értem, miért, de idézte
Baudelaire-t, Verlaine-t, sajnos Géraldyt is, aztán Goethét,
Schillert, Rilkét és a többi nagy írók közül Puskint is,
persze eredeti nyelven. Azt hiszem, hogy gyerekkorom óta csak
nálad, Hubay Miklósnál találkoztam ilyen „prodigious
memory”-val, mint amilyen az apámé volt. Akkor értettem meg,
hogy a versekben a ritmuson kívül, a dallamon túl, amelyben
valamilyen egyetemes harmónia rejtőzik, egy finom, szüntelen
pszichologizálás történik az érzelmek körül, az élet
sokszínű értelmével kapcsolatban. Tán akkor kezdtem
fölfedezni, hogy a vers egyfajta mindentudást nyújt,
leginkább az emberekről és az életről. Amikor a
kalandozások után 1947 tavaszán Velencében telepedtünk le,
még egy szót sem tudtam olaszul. Ősszel olasz iskolába
írattak be a szüleim, és az első tanév végén már az
osztály legjobbja voltam olaszból, mert én irodalmi nyelven
fogalmaztam, és nem venetói tájszólásban beszéltem. Arra
emlékszem, hogy a fasizmus nacionalista nevelése dacára
mindenki a nyelvjárásokat vagy a regionális köznyelvet
használta. Sőt, az első iskolaéveimben, amikor valaki
megkérdezte, hogy ki beszél szépen és szabályosan olaszul
ebben az osztályban, azt felelték hozzám fordulva, hogy csak
az a lengyel vagy horvát vagy micsoda fiú. Az „ungherese”
nem jött ki a szájukon. Talán mert hosszúnak találták.
H. M.: Ezek olyan furcsa históriák. A
nagynéném mondta (valamikor halála előtt sokat beszélgettem
vele), hogy az édesanyja leveleit tegyék majd a koporsójába,
és akkor mesélte azt is, hogy milyen volt ez az ő levelezése
édesanyjával Magyarországra, mert őt, valahol Bécs mellett,
egy lánynevelő internátusban nevelték. Németül semmit sem
hallott addig, és karácsonykor az övé volt a legjobb német
dolgozat.
Cs. A.: Kis magyar csodák. Az olaszok
gyakran mondják, hogy nekünk, magyaroknak természetes
adottságunk van a nyelvekhez.
H. M.: Lilla nagynéném megtanult
angolul és franciául is, és amikor a kitelepítéskor
Mezőberényből kiszabadulva beköltözött Gyulára,
nyelvórákat adott egy vagy két évtizedig, haláláig,
nyolcvanéves koráig. S felvirágoztatta Gyulán a
nyugat-európai nyelvek általános ismeretét. Gyula poliglott
város lett, hála Lilla néninek.
Cs. A.: A szocialista oroszmánia
azonban mintha eltompította volna ezt a természetes magyar
adottságot. Akkoriban Velencében élt egy édes-aranyos magyar
család, ez birtokolta és vezette a Szent Márk tér közelében
lévő Budapest Hotelt, amely első lakásunk lett. Tóth
bácsiéknak hét gyermekük volt: két fiú, akik akkor már
papok voltak, és öt bűbájos, csinos lány, akikbe
természetesen fülig szerelmesek voltunk az öcsémmel,
Mityával. Csak azt nem tudtam eldönteni, hogy melyik a
legbűbájosabb és a legcsinosabb. Nem emlékszem, hogy
egyszerre voltam-e szerelmes mindegyikbe, vagy egymás után
udvaroltam-e nekik, hétévesen.
H. M.: Nem a Zatterén volt ez a hotel?
Cs. A.: Nem. Ez majdnem szemben volt a
San Moisé-templommal, a gondoláktól nem messze, és a San
Moisé parókiájához tartozott. Ez volt a Velencében élő
magyarok központja. Itt tartottuk a nagy ünnepeket, amelyeken a
Tóth Gyuszi vagy Miki főtisztelendő, illetőleg a San
Lazzaro-szigeten lakó két magyar örmény főtisztelendő
miséztek, és az ottani magyarok persze az egész misét
végigénekelték. Tóthéknál találkoztam egy csodálatos nagy
zongorával, amelyen apám is játszott néha, de a
legbámulatosabb számomra az volt, ahogyan a lányok beszéltek:
nagyon keverték a magyar nyelvet az olasszal. A szállodában
sajátos idiolektus létezett, például: „légy szíves, add
ide, per piacere, a cukrot, mert amáro (’keserű’) ez a
caffelatte (’tejes kávé’).” Az is gyakran előfordult,
hogy a felnőttek magyarul beszéltek hozzánk, és mi olaszul
válaszoltunk. Például olyan mondatok is elhangzottak, hogy:
„Andris! Hagyd már abba!” Erre én olaszul azt válaszoltam:
„Va bene. Basta!” De ezt az utóbbi szót már halkan
mondtam, félve a pofontól. Még az idegen nyelvek karának
dékánjaként sem tudtam meggyőzni tisztelt egyetemi
kollégáimat arról, hogy az úgynevezett plurilingvizmusnak nem
a nyelvtani normák szigorú és visszataszító betartatása a
legjobb indítéka, hanem a nyelveknek ez a liberális és
valamennyire kreatív felfogása. A hotelnek Mária néni, egy
kétszáz kilós gyönyörűség főzött, akinek a szemében
folytonos napsütést látott az ember, és aki úgy tette
nyilvánvalóvá a szeretetét, hogy egyfolytában szidott,
ugyanakkor agyonkényeztetett mindenkit. Szóval magyaros volt a
koszt is, ami természetesen segített magyarságunk
megőrzésében. A pastasciuttákkal sokkal később
találkoztam, a szalézi papok kollégiumában. Az is jellemző
ezekre az emberekre, hogy tudomásom szerint Mária néni is,
Tóth néni és még mások is öregkorukra visszatértek
Magyarországra. Csupán egyetlen dolog töltött el minket (az
öcsémet, Miklóst és engem) szomorúsággal, az, hogy a Tóth
lányok és kislányok (ha jól emlékszem, Mária, Anita,
Erzsébet, Margu és Kata), akikkel együtt játszottunk, együtt
kirándultunk Velencében, s akikkel igen-igen jó barátságban
voltunk, persze freudi vágyakat táplálva irántuk, inkább az
olasz fiúkat kedvelték. A magyar kolóniában találkozhattunk
fiumei magyarokkal és a régi Nagy-Magyarország különböző
területeiről Velencébe menekültekkel is. A Szent
István-miséken együtt énekeltük a Himnuszt vagy a „Boldog
asszony anyánk, régi nagy pátrónánk”-at, amelynek
ősmagyar kulturális jelentését csak ötven évvel később,
Erdélyi Zsuzsanna tanulmányait olvasva fogtam fel. A magyar
kolónia annyira nagy létszámú volt akkor Velencében, hogy a
San Lazzaro szigetén lévő örmény kolostorban András atya,
vagyis padre Andrea és Lukács atya, vagyis padre Luka, akik
Erdélyből kerültek San Lazzaróra, kiadtak egy szép magyar
költészeti antológiát, egy nyolcvanoldalas, sokszorosított
kötetet és a Toldit rövidített formában,
negyvenoldalnyi terjedelemben. Ezek jelentették az „Ahogy
lehet” című sorozat első két kötetét. A magyarság és a
magyar nyelv megőrzésének vágya nemcsak az okos, szép
emberek, az illatos kalácsok és a karácsonyi beiglik
kedvéért támadt bennünk. Más indítékai is voltak.
’47–’48-ban elsősorban azt reméltük, hogy rövidesen
hazatérünk. Aztán amikor az osztályban elénekelték a Piave
patriota dalt, és oda jutottak, hogy „il Piave mormoro:
non passa lo straniero” (a Piave folyó azt zúgja: itt nem fog
az idegen átkelni), akkor az egész osztály felém fordult, és
grimaszokat vágott. A Piavénál állt meg az olasz front az I.
világháborúban. És én voltam az „idegenek” jelképe.
Más is kötött a magyar nyelv megtartásához: amikor pár
évvel később, hogy Mogliano Venetóban, a szalézi
kollégiumban észrevettem, hogy a papok kibontják és
elolvassák a panaszainkkal és meghitt vallomásainkkal
teleírt, szüleinknek küldött leveleinket, felháborodásomban
magyarul kezdtem el írni a leveleimet, persze olasz
helyesírással, hiszen én soha nem jártam magyar iskolába
(csak sokkal később, már egyetemistaként). Sokat és jól
szórakoztam azon, hogy az olaszok a kanyart kurvának
nevezik, az elég szót basztának ejtik, a
keresztapám vezetéknevét pedig olaszul úgy kell kiejteni,
hogy Szartóri, a szobalányunkat a Lidón Pinának
vagy Pinuccsának hívják, de hát az olaszok a c-n
k-t értenek, az s-t sz-nek olvassák stb.
Édes jó apám helytelen ortográfiámat csak a következő
találkozásunkig tűrte, aztán Mikszáth Akli Miklósát
nyomta a kezembe, hogy „olvasd el háromszor, fiacskám”.
Így aztán ez a regényszöveg lett az én első magyar
általános iskolám. Tizenegy éves koromtól kezdve már
eredetiben olvastam a magyar költőket, akik számomra sokkal
izgalmasabbaknak tűntek, mint az olaszok. Ezen talán egy magyar
csodálkozik. Elég korán találkoztam két kedvenc írómmal:
Kazinczy Ferenccel, a nyelvújítás vezérével, aki A nagy
titok című kétsoros költeményében mindössze ennyit
ír: „Jót s jól! Ebben áll a nagy titok. Ezt ha nem
érted, / Szánts és vess, s hagyjad másnak az áldozatot!”
Akkoriban főleg Csokonai Vitéz Mihály, kedvenc poétám
verseivel ismerkedtem szívesen, amelyek merész, sőt
szemérmetlen olvasmányok voltak a papi kollégium falai
között. Eszembe jut A Fársáng búcsúzó szavai:
Űzik már a Fársángot,
Bor, muzsika, tánc, múlatság,
Kedves törődés, fáradság,
Kik hajdan itt múlattatok,
A közhelyről oszoljatok!
Kongatják a harangot:
Űzik már a Fársángot!
Fussatok hát, víg napok!
Tíz hete már, hogy vígsággal
Játszodtatok e világgal,
De itt lepnek a papok:
Fussatok hát, víg napok…
Szűnjetek meg, hahoták!
Pszt! minden táncpaloták!
Könyvhöz, dáma s gavallér!
Elég volt a sok ördögnek,
Kik belőletek köhögnek.
Itt van, itt a szent pallér:
Könyvhöz, dáma s gavallér!…
Vége már a nőszésnek,
Kiknek nem jutott házaspár:
Úton-útfélen elég jár
Csont azoknak, kik késnek:
Vége már a nőszésnek!
Robbantó hatása volt lelkemben annak, hogy
Csokonai egy latin közmondást idéz: Tarde venientibus ossa (Csont
azoknak, akik késnek). De az olasz költészetben a késő
barokkban vagy a rokokó korszakban nem létezik Csokonai
zsenialitásához mérhető, víg és bánatos, végtelenül
ironikus és mégis aranyos, kedves poéta. Nagy hatást
gyakorolt rám. Észrevettem, hogy a magyar költészetnek
különleges vonzereje van, és ez nem létezik egyetlen más
irodalomban sem. Francesco De Sanctis, a nagy XIX. századi olasz
irodalomtörténész az olasz költészetről szólva azt a
megállapítást tette, hogy az Petrarcától kezdve távolra
kerül a világtól, a mindennapoktól, felvonul a Parnasszusra,
hogy elmeneküljön a tényleges társadalmi élettől. A magyar
nem. A magyar költő nem a múzsának ír, hanem az embereknek.
Bár Arany János mindezt megkérdőjelezi: „Bezzeg de nem megy
nékem / Tillaárom haj! / Ez az én mesterségem / Tillaárom
haj! / Ha dolgoztam, kirakom: / Azt se kérdik, hogy adom. /
Tillaárom haj! // Háborúban azt mondták, / Tillaárom haj! /
Most keveset adunk rád: / Tillaárom haj! / Béke-időn azt
vetik, / Másra kell a pénz nekik. / Tillaárom haj! // Ne
volnék csak ilyen vén! / Tillaárom haj! / Író-tollam
letenném / Tillaárom haj! / S beszegődném maholnap /
Csizmadia-inasnak. / Tillaárom haj!” Azt, hogy vénnek érzi
magát, 1850-ben írta, ha jól emlékszem, harminchárom
évesen. Ettől eltekintve Arany Jánosnak, ahogyan Petőfinek
is, óriási jelentősége van még manapság is. A napokban
elmentem Petőfi szobra mellett a Duna-parton, ahol éppen
szónokolt valaki az egybegyűlteknek. Körülbelül ötszázan
lehettek. Ilyet nem tudnék elképzelni Olaszországban sem
Carducci, de még Dante szobránál sem. Az olasz költőknek
fennkölt, „költői” témákkal kell foglalkozniuk. A
magyarok emberi témákkal foglalkoznak. Az olasz költőket –
én majdnem tizenöt évig tanítottam olasz gimnáziumban olasz
és latin irodalmat – az iskolában a mindennapi nyelvre kell
átfordítani, mert végig udvari, aulikus nyelven írnak. A
magyar költőknek döntő szerepük volt a magyar beszélt nyelv
kialakulásában és befolyásolásában. Az olasz nyelv még ma
is szét van szabdalva északolasz, közép-itáliai és
délolasz dialektusokra. Közben már Galeotto Marzio is
rácsodálkozik Mátyás király udvarában, hogy a magyar nyelv
milyen egységes. Nem ismerek olyan olasz poétát sem, aki az
„anyja tyúkjával” vagy Pató Pállal foglalkozott volna,
illetve aki ezt megtette, mint például Rómában Belli vagy
Milánóban Porta, annak milánói vagy római dialektusban
jelentek meg a versei.
H. M.: Erre én csak azt tudom mondani,
hogy amikor egyszer az egyetemen az egyik szeminárium magyar
költészetről szólt, és megkérdeztem a firenzei
növendékektől, hogy mit tartanak a legszebb magyar
költeménynek, kórusban kiáltották, hogy az Anyám
tyúkját. Meglepett és jól is esett ez a
fellelkesülésük Petőfinek épp e verse iránt. Mi, magyarok
mintha nem értékelnénk ennyire a versben megnyilatkozó nagy
szeretetet. A versben oly kedvesen megszólított Morzsa kutya
nevében is hálát éreztem. A magyar költészet érzelmi
gazdagsága megüti az idegen gyerekek szívét. A mieinket már
nem annyira. A másik kedvenc vers a Mátyás anyja volt.
Persze, mert a „Mama” szentség minden olasz számára.
Cs. A.: La mamma č sempre la mamma (A
mama mindig mama marad). De vigyázni kell, mert az olaszoknál
nagy a mama-retorika.
H. M.: Aztán József Attilának a Mama
című költeménye. Ebben semmi retorika nincs, de a kor
legnagyobb olasz szellemét is megejtette. Szinte hihetetlen az,
hogy Benedetto Croce egy elragadtatott oldalt írt erről a
költeményről – talán még József Attila életében! –,
amelyet Ruzsicska Pál olasz fordításában valahol olvasott.
Cs. A.: Az olasz költészetben
aránylag későn jut kifejezésre az édesanya iránt érzett
mélységes szeretet. Talán Pascoli az első, aki a XX. század
küszöbén meghitt hangon beszél az édesanyáról. Janus
Pannonius szép elégiát írt az édesanyja haláláról.
Pannonius Martialis epigrammáit utánozza, jóllehet ő jóval
merészebb, mint latin példaképe. Persze Janust rosszul
fordították olaszra is, sajnos, magyarra is időnként. Ő
olyan tökéletesen tudja hajlítani a reneszánsz kori latin
nyelvet, hogy az szemérmetlen iróniát és merészséget is ki
tud fejezni egyszerre. Mindez magyar szelleméről árulkodik. Az
olasz növendékek nagyon szerették. Ezért kezdtem aztán kuruc
költőket fordítani. Ezekben nyilvánvaló, hogy az ember
sokkal fontosabb, mint maga a poéta, de azért az embernek, a
szegénylegénynek kell a ritmus, a rímek, hogy beleöntse
elkeseredettségét.
Mit búsulsz, kenyeres, midőn semmid nincsen?
Jó az isten, jót ád, légy jó remínségben!
Fölnyílik az üdő majd az gyönge fűre,
Hova két szemünk lát, elbújdosunk ketten.
Ó, édes pajtásom, hogyne búsulkodnék,
Midőn az sok gondok rajtam uralkodnak…
Rongyos az dolmányom, kinn van az oldalom,
Az sok fóttul ugyan nehéz a nadrágom,
Hátom lapockáját veri az kalpagom,
Rongyos mentécském is alig áll vállamon…
Az egyetemisták, még ha nem is ismerik a Carmina
Burana szellemét, akkor is ösztönös szimpátiát éreznek
a szegénylegény vagy a kuruc költő iránt. De a labanc
költemények is éppilyen sikert arattak a velencei egyetem
diákjai körében.
H. M.: Hogy fordítottad le olaszra a
labancot?
Cs. A.: Nincs megfelelője. Imperialinak,
’császárpártiak’-nak neveztem őket. Balassihoz fogható
költő sem létezik az olasz költészetben. Egy, a velencei
Ca’ Foscari Egyetemen tartott előadás alkalmával előadtam
egy Balassi-verset olaszul: „Rózsaszínű lelkem, én édes
szerelmem, / Ne kösd meg világomot, / Szánj engem, rabodot, /
Ki tűröm kínodot, / Nézd, kérlek, nyavolámot, / Más
ölében ne döll, / Hanem inkább megöll, / Hogysem úgy
többítsd búmot.” Mikor ezt a verset elmondtam a saját
fordításomban, olyan hatása volt, hogy egy töröktanár
barátom, Gianpiero Bellingeri professzor, talán Balassi
hatására, Giuliának, szóval Júliának kereszteltette
az akkoriban született bájos kislányát. Több éven
keresztül úgy tanítottam Velencében, hogy délelőtt az
egyetemen az urál-altaji nyelvészet keretében magyar és
finnugor nyelvészetet adtam elő, magyar költői szövegeket is
felhasználva az előadásaimon, az olasz gimnázium esti
tagozatán pedig, ahol rendes tanár voltam, olasz irodalmat
tanítottam. Szóval napi szinten egybevethettem az írókat és
műveiket, meghatározandó a nemzetközi kultúrában
betöltött jelentőségüket.
H. M.: Ez nagyszerű lehetett.
Cs. A.: Ez az igazi komparatisztika a
mindennapi életben. Ha nem az íróasztalnál csinálod, hanem a
gyerekekkel a tanórákon, akkor látod a szemeiken, hogy se
Petőfi, se Csokonai nem untatja őket, de az olasz Parinit vagy
a Carduccit kevésbé kedvelik.
H. M.: Jó hallani!
Cs. A.: Például az olaszra
lefordított kuruc költeményeket nem lehet besorolni kész
kategóriákba. Egyszerűen azért, mert ilyen az olasz
irodalomban nem létezik. És az olasz történelemben sem
létezik. Amikor Arany Jánosnak a korábban idézett tillaárom
haj-át az olasz trallallérolá-val adod vissza, egy
dél-olaszországi onomatopoétikus szót erőszakolsz bele egy
teljesen magyar közegbe és állapotba. De a nyelvek
hangutánzó szókincse sokat segíthet, bár az olasz az
ikerszavakból kevesebbet használ, mert az olyanok, mint
például a magyar ide-oda, hébe-hóba, dínom-dánom
stb., inkább a mongolban gyakoriak, az olaszban nem.
H. M.: Ezekről írtál?
Cs. A.: Külön tanulmányt nem, de
többször foglalkoztam velük, még a nyelvpszichológiával
kapcsolatban is, mert a nyelvek muzikalitásában, amit Freud
elhanyagolt, a legmélyebb érzelmek és sokszor a tudat alatti
emocionális élet is kifejezésre jut. Ezeknek köszönhetem azt
is, hogy később, sokkal később az egyetemi éveim egy
részét a mélypszichológiának és a nyelvpszichológiának
szentelhettem. Ennek természetesen megint köze van a magyar
költészethez. Kevés európai kultúrában, talán időnként
csak a franciában olyan fontos a költő szerepe, mint a
magyarban, ahol a poéta vátesz is, próféta is. Ez a szerep az
olasz irodalomban csak Danténak és Manzoninak jutott
osztályrészül. Ez utóbbi inkább prózaíró és moralista
volt. Lehet, hogy a német kultúrában Goethének jutott ilyen
szerep, de inkább csak úgy, mint bölcs mondások
alkotójának, akinek a szavait bekeretezik, vagy ráhímezik a
párnákra, abroszokra.
H. M.: Csakugyan jó volt hallani, amit
a magyar költészet humanizmusáról mondtál. Hiszen annak
nevezhetjük azt a közelséget, amelyet a magyar költő az
élettel mindig megtart. Az élettel, az emberekkel és a
politikával is.
Cs. A.: Drámaírói tapasztalataidból
kiindulva Te is megerősítetted korábban, hogy milyen fontos
szerepe van a konkrét szituációnak, a környezetnek, a
helynek. Te is sokat éltél külföldön. Mindig kíváncsi
voltam, és most is kíváncsi vagyok a Firenzében tanárként
és nem tanárként töltött éveidre és tapasztalataidra. A
múltkor idéztél egy verssort, amelyet egy diák a falra vagy a
padra írt a firenzei egyetemen a diákforradalmi napokban,
1974-ben.
H. M.: Igen. A nagy diákforradalmi
hetek után, amikor végre a diákok beengedték a tanárokat az
egyetemi épületekbe, a folyosók és tantermek nagy fehér
falain egy tenyérnyi sem maradt üresen, tele volt irkálva
jelszavakkal, költőktől vett idézetekkel. A dékáni hivatal
folyosóján egy keményfából faragott pad támláján egy
szépen bevésett magyar verssort találtam: „Vagyok, mint
minden ember: fenség”. Ez is jelszó lett ekkor. Talán annak
az irodalomórának az emlékét őrzi ez az idézet, amikor –
emlékszem – arról beszéltünk, hogy Ady versében a
hangsúly nem is azon van, hogy fenség, hanem azon, hogy mint
minden ember.
Cs. A.: De mi volt az a vonzerő, ami az
olasz diákokat a magyar irodalom, a költészet vagy egyszerűen
a magyarság felé irányította? A saját tapasztalataim szerint
azt mondanám, hogy elsősorban a magyarok sorsa. Annak
ellenére, hogy az európai szellemi retorika „Antemurale
christianitatis”-nak nevezte Magyarországot a török és az
iszlám világgal szemben, és ez nagyon sokba került az
országnak minden téren. A magyarság tényleg Európa
meghosszabbított keze Ázsia felé, Ázsia pedig, legyen az
iszlám vagy turáni, mégiscsak „bordája”, része
Európának, és nem a legszerencsésebb!
H. M.: Maradjunk annyiban, hogy
védőbástyája voltunk Európának. Hogy talán mellesleg híd
is a két világrész között?
Cs. A.: Ezt persze megint a költőknek
köszönhetően értik meg, a legjobban akkor, amikor megtudják,
hogy Balassi tudott törökül, és részt vett a végvárak
csatáiban.
H. M.: Ott is halt meg.
Cs. A.: Akkor a mai fiatalok
megrémülnek. Háború és kultúra, dialógus, érzelmek. Ez
például nagyon ritka az olasz költészetben és a többi
európaiban is. Byronra kell gondolni, hogy ilyesmivel
találkozzon az ember.
H. M.: Igen. Elment Missolungiba.
Cs. A.: De Petőfi nincs még egy. Az
olasz Foscolo is katonáskodott ugyan Napóleon alatt, de az más
volt. Petőfi mindvégig következetes maradt mindahhoz, amit a
verseiben hirdetett. Ezért is maradt a csatatéren. Egy másik
fontos dolog a száműzetés, amely általában a lányokra van
nagy hatással: őket mindig érzékenyen érinti a
száműzöttek sorsa. Ha ilyet keresel az olasz költészetben,
leginkább Dantéval találkozol, a középkor végén.
H. M.: Persze, de Dante bejárta
száműzöttként Olaszország városait.
Cs. A.: Ötszáz évvel később aztán
van még egy Foscolo, aki görög anyától született az egyik
görög szigeten. Az ő élete is bővelkedik kalandokban. Nagy
nőcsábász hírében állt, de mindig előkelő társaságban
forgolódott: Paviában rövid ideig egyetemi tanár is volt.
Írt néhány csodálatosan szép, elegáns klasszicista
költeményt, aztán kiment Angliába, mert az egyik angol
szerelmétől született egy lánya. Ő inkább nyugtalan volt,
nem száműzött. Egy „exilé ŕ la mode”, olyan, mint a
későbbi Liszt Ferenc. Dante és Foscolo között talán nincs
is más, akit ilyen vonatkozásban említhetnénk. Ha a magyarok
közül próbálok felidézni valakit, a menekülő Pannonius
után mindjárt eszembe jut Bornemisza Péter, aztán Mikes
Kelemen és a bujdosók. De Csokonai Vitéz Mihály is, mert ő
is sokat vándorolt az országon belül, akárcsak Petőfi,
Tompa, Arany, Ady, József Attila, Radnóti, nem beszélve a
névtelen kuruc költőkről, a szegénylegényekről, a
labancokról, akik hazájukban is száműzöttek voltak, vagy
legalábbis vándor- és bujdosóéletet éltek. Nagy
nyugtalanság volt bennük. A harmadik dolog, ami izgalmas a
fiatalok számára, az a kaland szeretete, és ez a
kuruc–labanc költészetben kimagaslik. 1986-ban az udinei
tudományegyetemen is megünnepeltük Buda visszaszerzésének az
évfordulóját. Az ünnepséget a lengyel tanszék
kezdeményezte, így a jubileum Sobieski lengyel király
szerepének hangsúlyozásával és meglehetősen nagy katolikus
felhajtással zajlott le. Eme jeles évfordulón engem is
felkértek, hogy beszéljek a magyarokról. Én általában nem
szeretem az évfordulókat és a hivatalos ünnepségeket sem,
mert azok többnyire torzítják az eseményeket, és valami
hivatalosan elkönyvelendő ügyet csinálnak belőlük. Akkor
mégis úgy döntöttem, hogy elmondom a papok serege előtt és
a katolikus Habsburg császári udvar tisztelői előtt, hogy
akkortájt a magyarok nem voltak egyértelműen törökellenesek.
Sőt, nagyon féltek attól, hogy a török után az osztrák
zsarnokság köszönt rájuk. Ez be is következett. Ez állt a
kuruc–labanc harcok középpontjában és az egész
Thököly–Rákóczi-féle ellenségeskedés hátterében.
Lefordítottam olaszra néhány kuruc költeményt, aztán írtam
róluk egy tanulmányt, amelyet a velencei egyetem zseniális
dékánja, az orientalista Scarcia Gianroberto professzor
közölt egy neves folyóiratban. Nagy visszhangja volt annak a
kijelentésemnek, hogy a magyarok tiltakoztak a török elnyomás
alóli felszabadításuk ellen. Tanulmányomat a következő
latin címen jelentettem meg: „Dulciores Vindobona Turci”
(’A törökök jobbak, édesebbek, mint Bécs’). Szerepelt
benne „Thököly haditanácsa” is, amelyben Thököly
elmondja, mit vár a hadserege a bécsi császártól. Abban az
időben mindez nem tűnt divatos állásfoglalásnak, de mindenki
megértette az intelmeket: nem szabad hinni még a katolikus
császárnak sem. A Buga Jakab éneke is nagy sikert
aratott. Ennek a befejezése az, hogy:
Kurva anyja, pajtás, élünk, mint élhetünk,
Tavaszi melegnek hasunkat kivetjük,
Égessük pipánkat, hogyha megéhezünk,
Több szegénylegénnyel mi is eltengődjünk.
A benne megrajzolt életmód elbűvölő, akár
a XVIII. század hippiprogramjának is tekinthetjük.
H. M.: Adynak van igaza, mint mindig:
„Tatárba begyógyultak, törökkel kibékültek”.
Cs. A.: A magyarok akkor szembeszálltak
a nagy Habsburg, lengyel és katolikus Mitteleuropa tervével.
H. M.: „Szegénylegénynek olcsó a
vére, két-három fillér napra a bére, azt se tudja
elkölteni, mégis végtére két pogány közt egy hazáért
ömlik ki vére.”
Cs. A.: Az ünnepélyes csinnadratta
ellenére ezekkel a versfordításokkal nagy sikert arattam, és
azt hiszem, a diákok akkor nagyon megszerették a kuruc
költészetet (a tanároknak talán kevésbé nyerték el a
tetszését). A következő lépés az volt, hogy
miközben Rákóczi vallásos szövegeket írt, Mikes Kelemen
írogatta színes, szellemes törökországi leveleit
Rodostóban.
H. M.: És alkalmat adott arra, hogy egy
gyönyörű versben egy későbbi költő az ő emigránslétét
leírja. Gondolok Lévay Józsefnek Mikes című versére.
Mert az egész rodostói magyar bujdosókolóniából ő volt az
utolsó túlélő. Mindenkit eltemetett. Rákóczit is.
Egyedül hallgatom tenger mormolását,
Tenger habja felett futó szél zúgását,
Egyedül, egyedül
A bujdosók közül,
Nagy Törökországban;
Hacsak itt nem lebeg sírjában nyugovó
Rákóczi nagy lelke, az eget csapkodó
Tenger haragjában!
Peregnek a fákról az őszi levelek,
Kit erre, kit arra kergetnek a szelek,
S más vidékre száll a
Csevegő madárka
Nagy Törökországból;
Hát én merre menjek, hát én merre szálljak,
Melyik szögletébe a széles világnak
Idegen hazámból?…
Itt eszem kenyerét a török császárnak,
Ablakomra titkos poroszlók nem járnak
Éjjeli setétben,
Hallgatni beszédem
Beárulás végett…
Magános fa vagyok, melyre villám szakad,
Melyet vihar tördel, de legalább szabad
Levegőben élhet…
Cs. A.: Csodálatosan szép.
H. M.: Az a csodálatos, hogy az
emigránslétet tökéletesen jeleníti meg.
Cs. A.: És nemcsak az emigránsokét,
de a szülőföldjüktől elszakadtakét is. Ezt a lesújtó
érzést biztosan te is érezted időnként, én magam egy
életen keresztül szenvedtem volna tőle, ha nem lett volna
elrejtve mögötte a szabadság „bűvös, bájos karja”.
Számunkra a szabadság, az, hogy szabadon gondolkozhassunk és
beszélhessünk, valamint az időnként fel-felbukkanó harag
jelenti az élet alapját.
H. M.: A szabadság akarása jelenik meg
az „ablakomra titkos poroszlók nem járnak hallgatni beszédem
beárulás végett” verssorban is. Ahogyan a legutóbbi
botrányokból és perekből is kiderülni látszik,
házmesterektől kezdve püspökökig voltak olyanok, akiknek
mellékfoglalkozásuk az volt, hogy hallgatták és jelentették,
hogy ki mit beszél.
Cs. A.: Szerencsére mi más
lelkiséggel rendelkezünk, mert egy nemesebb és nagyobb
hazának vagyunk az állampolgárai, ami azt jelenti időnként,
hogy bent és kint is bujdosnunk és vándorolnunk kell, ha
rákényszerítenek a poloskák vagy a kémkedő poroszlók, de
nem tartozunk senkihez, és nem vagyunk elkötelezve senkinek.
Amiket mi árusítunk, azok a lélek értékei. Én majdnem úgy
éltem le életemet két ország között, mint egy Vörös
Pimpernel, elfogadhatatlan és felfoghatatlan: az olaszoknak túl
magyar voltam, de a magyar rendőri hatóságok szemében
olasznak, idegennek, fura szerzetnek számítottam. Ennek
ellenére mindkét ország, mindkét nemzet lelki hazám volt.
Egész életemben azzal foglalkoztam, hogy a két haza lelki
értékeit – amelyeket többnyire nem ismernek vagy
elfelejtenek – közvetítsem a fiatal nemzedékeknek. Az az
érdekes, hogy a bürokraták nem tudják összerakni Európát,
mert nem tudják, mit kezdjenek az európai civilizáció
sokszínű értékeinek az ellentmondásosságával. Ehhez csak
mi értünk, csak mi tudjuk megmagyarázni egymásnak. De ebből
lesz csak Európa a világgal szemben, és nem a brüsszeli
körlevelekből. Nekem is komplikált az olasz értékeket
képviselni a magyarokkal szemben, nemhogy a poroszlóknak. De
ebben egy csomó öröm és érdekes pillanat volt és van, és
közben „tavaszi melegnek hasamat kivethetem”, mert úgy
érzem, egy szélesebb világba tartozom: a kurucok mozgékony
világába.
H. M.: És valószínűleg ezt érezték
rajtad az olasz diákok, és ezért szeretnek.
Cs. A.: És ebben megvalósul
valamennyire a Campagnolo-féle „civilisation de
l’universel”, nemde?
Cs. A.: A nyelvek táplálékul
szolgálnak a költészet számára, nélkülük egész
egyszerűen nem létezik költészet. És ezeket egy életen
keresztül próbáljuk átültetni egy másik nyelv
(lelki)világába.
H. M.: Ha nekem volt Firenzében némi
sikerem a magyar költészet tanításával (amely persze a
magyar költők sikere volt, én csak közvetítettem), akkor ez
abból a hiányosságból fakadt, hogy amikor odamentem, alig
tudtam olaszul. Annyira legalábbis nem, hogy a költőinkről
egy-egy órát vagy pláne két órát prelegáljak.
Néhány tanítvánnyal, akiket
megörököltem, körülültük az asztalt abban a nagy
könyvtárteremben, ahol egy fülke jutott a magyarnak. Ha
folyékonyan tudtam volna olaszul, akkor nyilvánvalóan
elmondtam volna Vörösmarty életrajzát, és szorgalmasan
lejegyezték volna, hogy hányban született, mikor házasodott,
és hogy milyen fiatal volt, amikor megírta a Zalán futását
stb. De én képtelen voltam erről egy másfél órás olasz
nyelvű előadást tartani, tehát rögtönöznöm kellett,
mégpedig úgy, hogy a verseket magyarul mondtam el nekik. Azért
is, mert jó néhányat betéve tudtam. Ez volt a szerencsém.
Ellentétben az olasz professzorkollégáimmal, akik Dantét is
úgy tanították, hogy minden pillanatban belenéztek a
könyvbe, én odaálltam a fekete tábla elé, és elkezdtem
írni a táblára a magyar verset, minden szónak megadva az
olasz megfelelőjét, mert annyit azért tudtam olaszul, hogy egy
verset nyers olaszsággal lefordítsak, és hozzátegyem azokat a
szavakat, melyekre asszociáltam, és összevissza firkáltam a
táblára a verssorokat. Maga a tény, hogy én betéve tudom ezt
a verset, hitelesítette a versnek az értelmét, a súlyát,
zenei jó hangzását, mert a hallgatók nem szokták meg
professzortársaimtól a memoritert. Ugráltam ott a tábla
előtt, írtam és kommentáltam a verset. Volt két órám vagy
nagyjából majdnem teljesen két órám, ezt mindig csak
egyetlen vers töltötte ki. De annak a két órának a végén
úgy érezték, hogy egy remekművel ismerkedtek meg, egy
feledhetetlen költeménnyel. Ez az érzés nemcsak abból
adódott, hogy megértették a vers mondanivalóját, hanem
sejteni kezdték a rejtett kapcsolatokat, azt az egész szellemi
világot, ami a vers mögül előkerült. Egy ismeretlen nyelvnek
a világát is. Pontosan emlékszem a legelső órámra
Firenzében. A szemeszter későn kezdődik, ráadásul jól
elkésve engedtek ki Magyarországról. Beültem ott a
könyvtárba, egy asztal körül négy vagy hat szék. Elfértek
a tanítványok, akik eljöttek az új professzor látására,
hárman vagy négyen voltak. Ott későn kezdődik a tanév az
egyetemen. November vége volt, amire megszereztem a kiutazási
engedélyt. Már az adventben voltunk. És megváltó volt
számomra, hogy felfedeztem, hogy ott van a polcon Bartók és
Kodály népzenetára, és benne van a Jeles napok
kötete, és kezdődik persze az egyházi évben az adventtel.
Már olvastam is:
Gábriel angyal mennyekből
Követ Istentől
És ott volt még a kotta is mellette.
Szerencsére az egyik tanítványom zenetörténetet is tanult.
Ő mindjárt el is énekelte az adventi dalt. A mennyekből szó
alkalmat adott arra, hogy bevezessem őket az agglutináció
csodapalotájába. És máris jöhetett a magyar nyelv másik
csodája, a harmonia vocalica. Mert a mennyekből
után nem mondhatjuk azt, hogy pokolekből, hanem azt kell
mondanunk, poklokból. Kezdett rájárni az eszük a
magyar gondolkozásra. Élvezték.
És én, mint a bűvész, ahogy kihúzza
cilinderéből a fehér kisnyulakat, kápráztatóan varázsoltam
elő a magyar nyelv titkait. Nem kellett ehhez olaszul sokat
tudnom. Ez alatt a két első óra alatt a nyelv úgy felmutatta,
olyan kedvesen a maga titkait az olasz fiataloknak, hogy hatott.
Tehát nemcsak az adventi dal szövegét ismerték meg, és
nemcsak a dallamát, hála a kottákat olvasni tudó kislánynak,
hanem a nyelv rendszerének törvényszerűségeit is, és a
törvényszerűségek mellett ott volt a magyar nyelv teljes
pompájában, szinte berepült az ablakon. Ő volt az arkangyal.
Ettől kezdve mindvégig, tizenöt esztendőn át, ez lett a
módszerem.
Cs. A.: Az az érdekes, hogy igazából
minden nyelv alkalmas versírásra, és a költeményeken
keresztül a diákok nemcsak egy nemzet kultúrájába, de annak
a lelkébe is bepillantást nyerhetnek. Én nem tudtam fejből
idézni az óráimon, mert én nem magyar gimnáziumba jártam,
és nem rendelkezem a tiedhez hasonló memóriával sem, sajnos.
H. M.: De ezt a „rongyos a
dolmányom”-at idézted. Nem az a fontos, hogy az ember
tücsköt-bogarat idézzen, hanem hogy feltörjön benne valami,
amit hordoz magával, mint egy ereklyét.
Cs. A.: Én is hasonló módszert
használtam. Hajdanán nagyon olcsón lehetett magyar könyveket
vásárolni, s mivel kocsival szoktam járni Magyarországra,
volt lehetőségem nagy mennyiségben vásárolni magyar
könyveket.
H. M.: Az Olcsó Könyvtárban három
forintért lehetett vásárolni egy kötet Móricz Zsigmondot
vagy akármit.
Cs. A.: A legnagyobb létszámú
csoportomban is csak húsz diák volt. A Petőfi-kötetek
darabját százhúsz forintért vettem a Diákkönyvtár
sorozatban. Szívesen áldoztam a fizetésemből
kétezer-négyszáz forintot, hiszen a diákok kaptak egy szép
verseskötetet eredetiben, méghozzá egy Petőfi-kötetet, ami
ráadásul egy teljes tanévre szólt. A Petőfi-verseket több
lépésben lehetett ízlelgetni: élményt jelentett az
olvasásuk, a megértésük, a fordításukról nem is beszélve!
Lépésről lépésre le lehetett hámozni, próbálni megérteni
és aztán fordítgatni több formába, a ritmustól kezdve,
próbálkozva a lehetetlen rímekkel és a csodálatosan meglepő
fogalmakkal, amelyeket ha politikáról lett volna szó,
retorikusabban vagy szónoki stílusban mondott volna egy olasz
költő, mondjuk Manzoni vagy Giusti, Prati, Aleardi vagy
Carducci. Ha pedig meghittebb témákról, édeskésebben, és
nem Petőfi közvetlenségével. Szóval beraktam a könyveket a
kocsiba, és a versek sokszorosítása vagy diktálása helyett
szétosztottam, és élveztük a verseket. Ezekből a
gyakorlatokból és a vasárnap reggeli mélázásaimból
született meg a Maschera santa című magyar költészeti
antológiám, amelyet – gondolom – az idén ismét kiadnak
Olaszországban, reményeim szerint elegánsabb formában. Amikor
dékán voltam, a tágas, gyönyörű dékáni szobámban
tartottam az óráimat, ahol egy hatalmas asztal körül ültünk
szép barokk festmények társaságában, és a verseket
elemeztük: Csokonait vagy Balassit, Radnótit vagy Illyést,
vagy éppen Petri Györgyöt. Aztán a negyedik évben végre
odáig jutottunk, hogy nemcsak értették, de élvezték is
ezeket a költeményeket. Emlékszem, az egyik kiváló
tanítványom – remek magyar-műfordító lett belőle –
megjegyezte, hogy olyan szépek ezek a költemények eredetiben,
hogy vétek őket lefordítani. Az olaszországi magyaroktatást
dicséri az is, hogy merész és jó fordítógárda került ki a
„kezeink közül”. A diákok egyébként általában úgy
nyilatkoznak, hogy azért (is) érdemes magyarul tanulni, hogy a
magyar költőket eredetiben olvashassák.
H. M.: Mély hálával kellene most
sorolnom azoknak az odaadó olasz fordítóknak a nevét,
párosítva az általuk átültetett magyar költők nevével,
akiknek a versei olasz folyóiratokban vagy éppen külön
kötetekben megjelentek. Számomra első és feledhetetlen ilyen
találkozásom volt Umberto Albinival, akkor ő még diák volt,
klasszika-filológus, és a negyvenes évek közepe táján
Genfbe utazott, hozzám, mert a Presence című francia
folyóiratban József Attila-verseket olvasott (André
Prudhommeaux-val csináltuk a fordítást), és bár Albini nem
volt magyar szakos, sem költő, elhatározta, hogy ő minden
tehetségét arra szánja, hogy József Attilával megismertesse
honfitársait. És valóban, öt-hat évi munkával elkészült
egy reprezentatívnak tekinthető, kétnyelvű József
Attila-kötet. Néhány fordítás ezekből már az
iskoláskönyvekbe is bekerült, tananyag. Vagy említsem a
boldogult torinói professzort, Paolo Santarcangelit, aki a
teljes Petőfit lefordította? Tanítványaim közül neves
költő lett Saulo Albisani, egyetemi évei alatt már publikált
egy nagyon igényesen válogatott Illyés-kötetet és a
legmerészebb vállalkozásnak számító
Arany-balladáskönyvet. Milyen szép lett volna, ha Radnóti
születésének századik évfordulóján Budapestre hívhattuk
volna már csak az olasz Radnóti-fordítókat is! Számosan
vannak…
De térjünk vissza harminc évvel ezelőttre!
Azt persze tudtam, hogy Adyt a legnehezebb megközelíteni idegen
nyelven. Ám váratlan segítséget kaptam Latinovits
Zoltántól. Adyról a tanítást mindig Latinovits lemezének
valamelyik versével kezdtem. Soha nem felejtem el, hogy milyen
megindító hatása volt a Sírni, sírni, sírni című
versének. Amikor láttam, hogy a lányok szemében már gyűlik
a könny, és a fiúk is nagyokat nyelnek, és mindjárt ki fog
törni a zokogás – közöltem, hogy Adynak ez a szívtépő
verse most csupán arra szolgál, hogy megismerjék a főnévi
igenév funkcióját. A vers hallatán a lélegzetük is elállt.
Még egy kukkot sem értettek a versből, de azt már
megrendülten érezték, hogy „Numen adest”.
Cs. A.: Gondolom: ritmus, hangok,
érzelmek.
H. M.: Ady infinitívuszai felidézték
József Attila nagy versének az emlékét. Ez volt az Ülni,
állni, ölni, halni. És persze írtam fel a táblára ezt
is, addig a félelmetes sorig, hogy „fölgyújtani
Budapestet”.
Nem győzöm ismételni, hogy nem tanítottam
én nyelvtant, és valószínűleg egyetlen egykori tanítványom
se tudna a pesti hotelportástól Dunára néző kétágyas
szobát kérni magyarul, de a magyar költők verseinek
töredékei ma is fel-felbukkannak beszédjükben. Egy régi
tanítványom, akit hosszú évek óta nem láttam, szerelmi
csalódásáról beszélt olaszul, és egyszer csak hozzátette,
hibátlan magyarsággal: „Nagyon fáj”. Hadd mondjam már el
a legújabb idevágó emlékemet. Kilencvenedik születésnapomra
Firenzébe hívtak. A találkozón néhány régi tanítványom
is megjelent. Az egyikük elkezdte mondani, hogy húsz évvel
ezelőtt a hetvenedik születésnapomat egy trattoria
pincéjében ültük meg pizzavacsorával. Gratuláltam neki az
emlékezetéhez, mire József Attilával felelt: „Aki halandó,
csak halandót szerethet halhatatlanul.”
Cs. A.: Ez azt jelentette, valamennyire
sikerült felfedezniük, hogy mit jelent az érzelmileg, a
gondolatuk és a lelkük életében, és nemcsak a diáki
életben, de az emberi életükben, hogy valaki „magyar
szakos”. Ettől irtó büszkének érezhették magukat, és ez
az az élmény, amelybe te – gondolom – bele is
kényszerítetted őket.
H. M.: Kialakult egy szabadkőművesség
azok között, akik mellékesen eljárogattak az óráimra magyar
költőkkel ismerkedni. Egyre többen voltak.
Cs. A.: És ez valami olyasmi, amit a
nyelvpedagógiában full immersionnak neveznek: amikor a
képzőművész-tanárral elmegy egy kiscsoport a képtárba, és
egy órán keresztül nézi Leonardo da Vinci Mona Lisáját,
és nemcsak vizuálisan, hanem szenzuálisan és érzelmileg is
felfedezi a festmény rejtelmeit, grammatikáját, és érezheti
és láthatja a csoport többi tagján is a festmény által
kiváltott sokféle hatást. A versolvasás és -elemzés
pedagógiai szempontból is nagyon hasznos tevékenység,
fiatalokkal is, felnőttekkel is, és nemcsak az iskolapadokban,
az életben is.
H. M.: Hangsúlyozom, ez nem jelenti
azt, hogy mind magyar szakos hallgatók lettek volna. A
csodálatos hallgatószaporodást annak köszönhettem, hogy a
firenzei egyetemen virult az úgynevezett esame liberalizzato
intézménye – ez lehetőséget adott bármilyen más szakon
tanuló diáknak, hogy mellékesen eljárjon a magyar irodalmi
órákra is, és vizsgázzon belőlük. Nem volt szükséges
ehhez az sem, hogy ismerje a magyar nyelvet. Viszont olvasnia
kellett, legalább olasz fordításban, a magyar irodalom jeles
műveit. Ezeknek hosszú listáját kifüggesztettem, mert
hál’ istennek szinte minden fontos magyar író és költő
kitűnő olasz fordítóra talált. Némelyik persze többre is.
Így valahogy divatba is jött a magyar irodalom, mint
melléktárgy, az angol és amerikai irodalmat tanulók
körében, Arnót lehetett volna velük rekeszteni. De nem
kevesen jöttek Kosztolányival vagy Madáchcsal a hónuk alatt a
skandináv nyelveket tanulók vagy a színháztörténészek meg
a művészettörténészek közül is. Volt olyan félévi
vizsgám, amikor több százan tolongtak a folyosón, mert
felkészültek Petőfiből, Paolo Santarcangelinek a nagy Utet
kiadónál frissen megjelent Petőfi-összeséből.
Cs. A.: Szegény megboldogult
Santarcangeli Pali bátyám a barátom volt, ezért csak halkan,
zárójelben merem mondani, hogy milyen rosszak azok a
fordítások. Persze sokkal jobbak a semminél.
H. M.: Akinek nem tetszik, vagy éppen
felkeltette az érdeklődését mégis Pali bátyád, az
olvashatta, úgy emlékszem, új kiadásban is Petőfi legelső
olasz fordítását, a Petőfivel kortárs Cassonétól. Ő
Garibaldi seregében harcolt az átkos Ausztria ellen. És
Világos után az Olaszországba sodródó magyar honvédektől
hallott először Petőfiről. Később a teljes Petőfi
lefordításának szentelte a hál’ istennek hosszú életét.
Még a huszadik században is kapott az agg Cassone hódoló
szerelmes leveleket egy ifjú irodalombarát pesti hölgytől:
Margittól. Az évtizedek óta tolószékbe kényszerült olasz
hadfi távházasságot kötött soha nem látott szerelmével.
Levelezésük fennmaradt részét Roberto Russpanti kutatta föl
és adta ki… Akkoriban az Írószövetségben ügyködtem, és
boldog voltam, hogy Kiskörösön, Petőfi Sándor
szülőházának kertjében emlékszobrot állíthattam
Cassonénak… Cserébe aztán nemrég Cassone szicíliai
szülővárosában, Notóban szobrot állítottak Petőfi
Sándornak. Beteljesült a távszerelem.
A sok diák, akik potyavizsgát reméltek az esame
liberalizzato jóvoltából, beleszerettek valamelyik magyar
költőbe vagy íróba, és felkutatták műveiknek minden
elérhető olasz fordítását. Vagy akár angol fordítását.
És azután elmentek hosszú e hazának valamelyik városába
latint, olaszt vagy filozófiát tanítani, és nem felejtették
el ifjúkori olvasmányemlékeik között számon tartani
Petőfit és József Attilát vagy Mikszáth Akli Miklósán
a nevetésüket. És azt, amit Madáchtól tanultak meg, hogy
hogyan küzd az első ember azért, hogy értelme legyen ezen a
földön utódokat nemzeni.
Cs. A.: A tanításban (mint minden más
emberi tevékenységben is) fontos szerepe van a
találékonyságnak. Ezt életem folyamán középiskolai
igazgatóhelyettesként (a zavaros ’68–’73-as években),
azután egyetemi tanárként és dékánként is megtanultam.
Sajnos az ötletszegénységet is tapasztaltam néhány
pedagógus ténykedésében, ami bizony unalmassá és
utálatossá teszi középiskolai és egyetemi oktatásunkat.
Más kérdés, hogy a gyerekek is mindig valami meglepetésre,
ajándékra várnak. És nem kapják meg a tanároktól sem az
egyiket, sem a másikat. Tőled nyilvánvalóan olyan tudást
kaptak, ami meglepte őket, mert az olaszoknak – akik
alapvetően sznobok – a magyar költészet nagy és
megdöbbentő élmény. Itt szeretném megjegyezni azt is, hogy
itt, Magyarországon Albini fordításairól rosszízű
megjegyzéseket, elmarasztaló kritikákat hallottam a kissé
betűrágó, nehézkes kritikusoktól. Én pont ezeket tartottam
remeknek és vonzónak mindig. Nem szöveghű fordítások ugyan,
de van bennük zsenialitás, és az olasz nyelv nagyon
kifinomult, magas szintű ismeretét feltételezik. Albini nagyon
sokat tett a fordításaival a magyar költészet
megismertetéséért.
H. M.: Nagyon sokat. Hozta a maga
spontán, odaadó, majdnem azt mondom, önfeláldozó munkáját,
hogy egy ismeretlen nyelvből egy-egy kötetnyi verset
lefordítson. Miért? Anyagilag nem volt kifizetődő,
legföljebb a pesti rossz nyelvek rebesgették, hogy biztos
azért teszi, mert sokat keres vele. De hát a magyar költők
verseskötetei nem jelentettek üzleti hasznot senkinek. Hogyha
ő azt az időt a maga széles körű tudásával a görög
drámát népszerűsítő cikkekre vagy rádió-előadásokra,
vagy kötetek előkészítésére áldozta volna, sokkal többet
kap a munkájáért.
Cs. A.: Ilyesmivel is foglalkozott.
Nagyszerű kötetei vannak az antik görög komédiákról is.
H. M.: A torinói nagynevű Garzanti
cég adta ki a könyveit, amelyek iskolákban kötelező
olvasmányok is voltak. Weöres és Illyés verseinek
fordításköteteivel ezt nem remélhette. Mégiscsak meglepő,
hogy jön egy fiatalember, rátermett, tehetséges, elismerik
mint klasszika-filológust egész Olaszországban, és egy
ismeretlen nyelvből fordít ismeretlen költőket, ahelyett hogy
Rilkét vagy Kavafiszt fordítaná, vagy az épp divatos
franciákat. Mert ő nagyon jól tudott németül és franciául
is, hollandul és angolul, és mindebből fordíthatott volna
sikeres könyveket, de a magyarból kezdi el, József Attilát
elsőnek. Az olasz értelmiség jó része akkor kommunistabarát
volt. És a magyarokat amúgy is szeretik az olaszok. Tehát volt
egy magyar részről nagyon könnyen elérhető olasz
értelmiség. S emlékezhettek az ’56-os forradalomra, amelyik
mind a jobboldalt, mind a baloldalt „unisono”
magyarszimpátiára buzdította.
A magyar forradalom utáni nagy
szétszóratásban a sok fiatal között egy Lukács-tanítvány
is, Mészáros István, kimenekült Nyugatra, Olaszországba. És
odakint írt József Attiláról egy monográfiát, amit
Feltrinelli kiadott, és e kiadó könyveit minden magára adó
egyetemi hallgató megvásárolta. Ezt is. Számít még az is,
hogy Olaszországban inkább, mint Magyarországon, a
költőkről szóló tanulmányok éppen olyan fontosak lehetnek,
mint maguk a költői szövegek. A „saggistikának” nagy
keletje van.
És Albini ugyanebben a pillanatban jelentette
meg József Attila verseinek nagy fordításkötetét. Tehát
volt egy érdeklődést keltő tanulmánykötet, volt egy
évszázados és politikailag pillanatnyilag aktuális
magyarbarátság háttérként, és egy klasszika-filológus,
akinek fontos az, hogy ismeretlen nyelvből egy nagyon érdekes
és szép verseskönyvet tegyen le az asztalra egy tragikus
sorsú magyar költőtől.
Cs. A.: Albininek az az érdekessége,
hogy nélküle Magyarország és a magyar költészet teljesen
más arcát mutatta volna. A többiek, mint Pálinkás, Ruzsicska
vagy maga Santarcangeli (aki jogász volt), inkább
irodalomtörténészek voltak, nem volt költői ihletük. Bár
hozzá kell tennem, hogy ugyanabban a sorozatban, ahol Albini
József Attila-könyve jelent meg, Santarcangeli Pali publikált
egy nagyon tisztességes Ady-antológiát, Sangue e oro
címmel. Vannak benne igen szép fordítások. De az igazi
költő, aki művészi képességgel tudja tolmácsolni a magyar
költőket, az Albini, mert Albini maga is költő. A
nagyszerűsége leginkább abban áll, hogy úgy tudta
összeválogatni a költeményeket, hogy azok képesek voltak a
magyar lelkivilágot, a magyar univerzálékat, a magyar
bölcsészetet bemutatni, nem a szokásos magyar retorikát,
folklorisztikát, mint a többiek. Elsődleges érdeme a
válogatásaiban van. Ebből a szempontból is találkozott –
tudomásom szerint véletlenül – a Mészáros-féle esszével.
H. M.: Santarcangelinek élete vége
felé szárnyakat adott az ihlet, és írni kezdte saját
költeményeit.
Cs. A.: És gondozta Karl Gustav Jung
számtalan művének olasz fordítását, amiért senkitől nem
kapott elismerést, és ami nyilvánvalóan óriási
erőfeszítésébe került. Einaudi adta ki, aztán Boringhieri.
Én inkább mint embert szerettem őt. Mint Petőfi-fordítót
nem. Meg is mondtam neki. Én Petőfit másképp fordítottam. De
visszatérve Albinire: ha ő nem létezik, ki kellett volna
találni. Ő aztán tőled is fordított.
H. M.: Igen, legalább tizenkét
drámát. Ő vezetett be engem drámaíróként Olaszországba.
Ha itt, a lakásomban a folyosón megnézed ezt az óriási
plakátot a Néró játszik darabomról – ennél nagyobb
plakátot én még életemben nem láttam. Ezzel volt
kitapétázva Róma meg Torino meg Firenze, mert egész
Olaszországban játszották. Ő fordította, az Einaudi Kiadó
számára, a Berlioz-darabot is, amit állandóan ismételtek a
rádióban, ő fordította a Zsenik iskoláját, a Késdobálókat,
a Freud-drámáimat, mindent. Legalább egy tucat darabot.
Cs. A.: Albini fordításai nagyon
közel vitték az olasz közönséget a világirodalom jó
néhány alkotásához. Még Kazinczyról szerettem volna
beszélni, aki elsősorban nyelvrontó-nyelvújító nyelvész
volt, de kiváló költő is, akit nagyon megszerettek az
olaszországi diákok. Tudós ember, aki hihetetlenül kedvesen
tudja megszólítani a szerelmét a verseiben. És aztán
Csokonait is említeném. Volt egy fordításom, a már idézett Fársáng
búcsúzó szavai, amelyet egy olasz színész többször is
felolvasott a rádióban, mert megszerette. Szerintem sok olasz
azért jön szívesen Budapestre, mert jó hírneve van
Magyarországnak, elsősorban a költőknek köszönhetően. Most
találkoztam egy munkatársammal, és együtt ebédeltünk az
Aranybárány vagy valami hasonló nevű vendéglőben. Amikor
beléptünk, arra lettünk figyelmesek, hogy két –
különböző asztalnál ülő – olasz hölgy olaszul dicsérte
az ételeket: „Eccellente”.
Az, hogy annyi külföldi jár Magyarországra,
részben a magyar kultúra vonzerejének köszönhető. Az
olaszok az évtizedek folyamán egy felsőbbrendű magyar
valósággal találkoztak, és sokan tisztelegve jönnek
Magyarországra. A magyarok hírnevét a magyar kultúra is
megörökítette. És ebben az irodalomnak és a zenének jutott
a főszerep. Nem másnak. Tisztelik. Nem okvetlenül szeretik, de
tisztelik.
H. M.: Hát nézd, ezt a tiszteletet
lehet érezni, bár most nem az olaszokról beszélek, de már
említettem az előbb, hogy Mitterrand úgy jött Budapestre
1982-ben, hogy kimondta: egy költészeti nagyhatalomhoz jön
látogatóba. De az első pillanattól mutatta ezt a tiszteletet,
és ahogy késő délután megérkezett, vacsorát rendeztek a
Parlamentben. Ott a vacsorán az első szava egy József
Attila-idézet volt, mindjárt kérte a kíséretében levő
költő barátját, Guillevicet, hogy a maga fordításában
mondja el a verset. A hivatalos programját másnap kezdte: a
protokoll szerint beiktatott legelső műsor: „Reggeli Illyés
Gyulánál a Józsefhegyi úton”. A francia államfő megjelent
a Józsefhegyi út és a Csejtei utca sarkán, kísérői
társaságában. Bementek Illyéshez reggelizni.
Elképzelem, ami mindenkinek eszébe juthatott,
hogy a szemben lévő villa gazdája, Kádár János, háza
előtt a nagy sokadalom hangjára előjön reggeli
melegítőjében megnézni, hogy milyen magas látogatók törnek
rá váratlanul. Nagykövetségi autók francia zászlókkal.
Csakhogy aznap Illyés Gyula volt Magyarországnak, ennek a
költészeti nagyhatalomnak a fejedelme.
Cs. A.: Érdekes ebből a szempontból
például az is, amit az olasz diákok gyakran emlegetnek,
nevezetesen az, hogy tele van a hócipőjük a parnasszusi
poétákkal, akiknek csak dekoratív szerepük van, mint a
lelkészeknek. Nem tudom, hogy állunk a mai magyar
költészettel.
H. M.: Tegnap járt nálam az egyik
kedves felolvasóm, és nem először felolvastattam vele a
legutóbbi Kortársból két költő verseit. Az egyik a velem
egykorú, Amerikában élő Horváth Eleméré. A kultúra és az
életkor magas csúcsáról látja a világot. Hat vagy nyolc
vers van tőle. Egyik megragadóbb, mint a másik.
És mellette egy fiatal hazai költőnek a
nagylátomású verse! Szentmártoni Jánosé. Mintha egy
halálmenet képe volna mögötte, nem véletlenül utal Madách
londoni jelenetére, a haláltáncra. De azt hiszem, hogy a
mélyén inkább 1956 emléke van, mert ennek ötvenedik
évfordulójával kapcsolatos. Utcai tüntetések szuggesztív
sora. Lélegzetelállító nagy vers. A felolvasóm elkérte a
folyóiratot, hogy ezt otthon is olvashassa.
Az az érzésem, hogy a nyelvnek az az ereje,
amiről te is beszéltél itt kezdetben, olyan lendületet adhat
a mai magyar költőknek, hogy továbbra is, bármelyik
pillanatban remélhetjük, hogy ezt a kicsinyes életet,
elbanalizált kulturálatlanságba taszított Magyarországot
megválthatja egy új Ady vagy egy új Madách, vagy egy új
József Attila.
Cs. A.: Időnként el vagyok keseredve a
magyar mindennapokban, de örülök annak, amit mondasz. Én is
hiszek abban, hogy van erő a nyelvben és a nemzetben, amelyhez
csak egy Prométheusz kell, aki magához ragadja a szikrát, és
továbbadja. Ha ma Magyarországot ismerik a világban, főleg
Európában, az csak szellemi méltóságának köszönhető.
Abban nagyhatalom!