Darvai Tibor
Géczi János: A rózsa és
jelképei – A reneszánsz
Gondolat Kiadó, 2008
A szerzőnek ez a harmadik olyan
monográfiája, amely a rózsa kultúrtörténetét
tanulmányozza. Eddig megjelent monográfiái az antik
mediterráneum és a keresztény középkor rózsaszimbólumait
mutatták be, e művében pedig a reneszánsz kori
rózsaábrázolásokat és a hozzájuk fűződő jelképeket
tárja az érdeklődő olvasók elé.
Géczi János könyvei feltáró és
hiánypótló jellegűek, hiszen a hazai művelődéstörténeti
kutatásokban kevéssé vannak jelen az egyszempontú
monografikus igényű és jellegű munkák (pozitív kivétel
például Stirling János Magyar reneszánsz kertek a
XVI–XVII. században című könyve). Valószínűleg
azért nem kapott ez a terület olyan figyelmet, amilyent
megérdemelt volna, mert az ilyen kutatások megkövetelik a
sokszor egymást átfedő vizsgálati és kutatási módszereket,
interdiszciplináris megközelítési módokat.
Géczi János monográfiájában elsősorban
azt a változást mutatja be, amely a reneszánsz korában
végbement a rózsának mint virágnak és jelképnek a
motívumán. A reneszánsszal – a középkori hagyomány
szerves folytatásaként – új művelődéstörténeti kor és
stílusirányzat alakult ki, amely óriási változásokat
idézett elő az élet minden területén. Ez a transzformáció
nem hagyta, hagyhatta érintetlenül a rózsák univerzumát sem.
Géczi János ennek a jelentős „forradalomnak” a menetét
és elemeit mutatja be lépésről lépésre.
A szerző fő állítása az, hogy a
reneszánsz rózsaábrázolások nem szakítottak teljesen a
középkori rózsahagyományokkal, hiszen azokból alakultak ki,
hanem az „újjászületés” korszakának megfelelően új
tartalmakkal, perspektívákkal bővültek. Az új szemléletmód
hatására a rózsa és jelentései átkerültek a szakralitás
világából a profán, a világi gyakorlatba. A középkori
gyakorlat megújításaként a rózsa mint szimbólum a
mindennapi élet új területeit hódította meg. Míg a
középkorban a rózsa Jézus, Szűz Mária vagy más szentek
privilégiuma volt, addigra ez a kizárólagosság az új
korszakban eltűnt, és a jelkép „leszivárgott” a
társadalmat alkotó egyén szintjére.
A rózsaábrázolások megújításával, új
tartalmakkal való feltöltésével a reneszánsz alkotói
visszanyúltak az antikvitás és patrisztika szerzőinek frissen
feltárt vagy újra felfedezett munkáihoz. Ezért lesznek
népszerűek az antik hagyományok, ezért lesznek teletűzdelve
például Vergilius, Ovidius műveiből vett idézetekkel és
különböző pogány mitológiai elemekkel a képzőművészeti
alkotások. Itt gondolhatunk Botticelli Venus születése,
Tiziano Flóra című alkotásaira és más korabeli
alkotók munkáira.
Giovanni Boccaccio az elsők között volt, aki
eddig ismeretlen, új jelentésekkel ruházta fel a rózsa
virágát. Dekameronjában a rózsa jelentései között
megjelenik a szerelmi és erotikus tartalom is. Számtalan
novellájában a rózsa úgy jelenik meg, mint egy személy, a
szerelmi kedves szinonimája. A virág egyaránt jelenthetett
nőt és férfit is. Ugyanakkor a Dekameronban – az
erotizmus mellett – megtalálható a transzcendentalitás
átértelmezett szála is, hiszen a reneszánsz kert, bár
látens formában, de a mennyei paradicsom megformálásaként
vagy a teremtett világ – a kert –, Isten csodálatos
műveként is értelmezhető.
Változások nemcsak a világi
rózsahasználatban következtek be, hanem a szakralitás
területén is. Ekkor terjed el a rózsafüzér használata mint
ájtatossági gyakorlat, és alakulnak ki Európa-szerte a
rózsafüzér-társaságok. Valamint míg a középkorban
Máriáról a Fájdalmas Anya képe került monopolhelyzetbe –
például Ómagyar Mária-siralom –, addigra ez a
Mária-felfogás a reneszánsz idején szintén átalakult, és
Jézus Anyja már felügyelő és közvetítő szentként jelenik
meg.
A középkor rózsahagyományaihoz képest
talán a legnagyobb változás az emberi test és a rózsa
kapcsolatán belül történt. Míg a középkori
ábrázolásokban a rózsa leggyakrabban a szakralitásra utaló
virág volt, a reneszánsz ezt a képet kibővítette, és –
elsősorban a pogány szerzők hatására – a rózsa erotikus
tartalmú, a szexualitásra utaló szimbólumként is megjelenik.
Erre talán a legjobb példa Tiziano Urbinói Venusa, ahol
a meztelenül fekvő nő jobb kezében vörös rózsát tart,
míg bal tenyerével nemi szervét takarja el, és ezzel mintegy
felhívja a figyelmet a női ágyék és a rózsa közti
kapcsolatra.
A szakralitás bizonyos formában megmaradt,
csak a szubjektuma változott meg. Eddig az imádat tárgya az
Isten vagy valamely szent volt, a reneszánszban ez megfordul,
és a profán nőt ruházzák fel isteni, istennői
tulajdonságokkal. Az „új ember” tehát elvesz a
transzcendenciától egyes szentségi tulajdonságokat, de ezek a
tulajdonságok nem tűnnek el, hanem átruházódnak egy
kézzelfogható személyre vagy érzésre: a nőre, illetve a
szerelemre. Ettől kezdve jelenik meg a nő mint „szent
szakramentum”, ez a tartalom fejeződik ki például Petrarca
Laurájában vagy Balassi Júliájában.
Géczi János kifejti, hogy a rózsa nemcsak az
említett területeken jelenik meg, és hoz eddig nem ismert
jelentéstöbbletet, hanem Shakespeare rózsaképein keresztül
megjelenik a politika világában is. A rózsák háborújaként
ismert trónharcban válik az angol politikai élet meghatározó
elemévé a rózsa. A viszályban két család harcol az angol
trónért: a York-ház, amelynek a fehér, és a Lancaster-ház,
amelynek pedig a piros rózsa a jelképe. A háború
befejeztével, megoldásként, egyesítik a rózsaképeket, ami
ilyeténformán a két család összeolvadását jelenti, s a
piros rózsa közepébe egy kis fehér rózsa kerül, amely
aztán az angol királyi ház jelvényévé válik.
A szerző monográfiájában külön fejezet
mutatja be a Kárpát-medence rózsatörténetét. Itt Balassi
Bálint munkásságában érhető tetten leginkább a reneszánsz
kori rózsajelképek átalakulása. Műveiben egyaránt
megjelennek a világiasság és a vallásosság motívumai, az
antik és a tudós humanista műveltség jelképei, valamint a
főúri szabadosság jellemző jegyei is. A Balassinál
található rózsákkal kapcsolatos jelképek legnagyobb része
szerelmi tárgyú műbe ágyazódik be, valamint a rózsa sokszor
erotikus tartalmú jelentést is hordoz.
A reformáció hatására szintén nagy
változások történtek a rózsa megjelenésében és
értelmezésében. A protestáns vallásokra jellemző
puritanizmus és ábrázolásellenes törekvések kihatottak a
rózsaábrázolásokra is. A protestáns egyházi művészetben
megtaláljuk a rozettákat és egyes esetekben a rózsákat is,
de ezek közül kikerülnek a női tartalmúak, így a Szűz
Mária-ábrázolások is, hiszen a reformmozgalmak elképzelései
ellentmondanak a katolikusokra annyira jellemző
Mária-kultusznak.
A könyvet olvasva a recenzensnek sokszor olyan
érzése támadt, mintha a könyv nem is a címről – a
rózsáról – szólna, és mégis arról. Géczi János nem is
a rózsát vizsgálja monográfiájában, hanem a rózsán
keresztül az újjászületett, a reneszánsz ember érzéseit
és gondolatvilágát. Valójában a rózsa önmagában csak egy
virág, az egyén az, aki jelképekkel, szimbólumokkal,
allegóriákkal ruházza fel. Így az ember, az egyén kerül a
mű középpontjába. A rózsa csak egy nagyító, egy
szemüveglencse, amelyen keresztül a történelmet alkotó,
értelmező és felépítő individuum világába nyerhetünk
bepillantást.
Géczi János monográfiájában elsősorban a
„szemmel látható” rózsák megjelenését, jelképeit
elemzi a reneszánsz korban. Ezen kutatási metodológia miatt a
más érzékszervekhez kapcsolódó megismerési formák
kimaradtak a vizsgálódásból. Így például a kutatás nem
tér ki arra, hogy a rózsák hogyan és milyen módon jelentek
meg a reneszánsz zenében, mind a profanitás, mind a
szakralitás területén. Emiatt homályban marad, hogy a
reneszánsz zene klasszikusainak alkotásaiban mennyire van jelen
a rózsamotívum, illetve hogy a profán zenét tekintve a
reneszánszban annyira kedvelt madrigálokban hogyan jelenik meg
a rózsa mint szimbólum.
A következő kritikai észrevétel a mű
tartalmi felépítésével kapcsolatos. Mivel Petrarcát tartjuk
az itáliai reneszánsz első kiemelkedő lírikusának és
humanista tudósának, a petrarkizmus rózsaképeinek bemutatása
többet érdemelt volna egy alfejezetnél, különösen úgy,
hogy kortársa, Boccaccio rózsáinak elemzése egy egész
fejezetben történt meg.
Összefoglalva elmondhatjuk, hogy Géczi János
könyvének olvasója mindenfajta nyelvi nehézség nélkül kap
kézhez egy nagyon alapos és rendkívül színvonalas
monográfiát. A könyv elolvasása után közelebb kerülhetünk
a reneszánsz kori ember gondolkodásvilágához, valamint
felfedezhetjük, hogy az emberi világ egy kis szeletében,
mikrokozmoszában – például a rózsában – leképeződik az
egész társadalom világa, makrokozmosza. A könyvet széles
perspektívája, tudományterületeket átfedő jellege miatt jó
szívvel ajánlhatjuk neveléstörténészeknek,
művelődéstörténészeknek, társadalomtudósoknak és
biológusoknak is.