Kortárs

 

Urbán Péter

Fekete J. József: Perifériáról betekintő

Felsőmagyarország Kiadó, 2008

 

Kritikusról kritikát írni nehéz, mégis kellemes feladat (akasztják a hóhért?), érdemes hát belevágni. Az esszé- és tanulmánykötet talán legérdekesebb írása a Szentkuthy Miklósról szóló elmélkedés (Az efemerség aktív utálata – Szentkuthy Miklósról, dióhéjban). Nem véletlenül került a kötet élére: nem csupán az egyik legjobban sikerült szöveg, de a benne található toposzok, stiláris sajátságok és gondolati jellegzetességek a könyv többi írásában már szinte ismerősökként köszönnek vissza, ezzel segítik a kötet világát egységes egészként látni. A Szentkuthyról folyó elmélkedés (okkal nevezem így) irodalomtörténeti tanulmány abban az értelemben, hogy a tudományos munkák alapossága jellemzi, de nem osztozik azoknak a szubjektivitástól való félelmében, ami sok ilyen munkára egy újfajta szakbarbárság jegyeit rója. Fekete J. József esszéstílusa által jobban megismerjük a bemutatott írót, mint ha csupán halott adathalmaz alól kellene kibogarásznunk jellemének, alkotásmódjának főbb elemeit. A szerző szerint a Prae nem regény, hanem képződmény, olyan mű, ami nem műalkotás kíván lenni, hanem az írásban való folyamatos gondolkodás eseménye. „Vagy a mű, vagy én”, mondja Szentkuthy, egy végletes gondolkodású művész, aki a Prae-vel (de más műveivel is) egyedülállót alkotott.

Feketének a naplóírásról, az életrajzi szerző és a fiktív elbeszélő viszonyáról – egymásba folyásukról, szétválasztásukról – megfogalmazott állításai más esszékben, kritikai írásokban is megjelennek. A naplóírásról és naplóíróról való gondolkodás a következő két tanulmányban (Utazás a lakatlan szigetre – Elmagányosodás, utazás, naplóírás, naplóírók, eszményi műfaj; Egyetlen felesleges szó se – Buda Ferenc könyveit olvasva) és néhány rövidebb írásában is központi szerepet kap. Irodalmon kívüli jelenségként szoktuk értékelni a naplókat, amelyek lényegüket tekintve közelebb állnak az élethez, mint a művészethez. Fekete több helyen is megfogalmazza (más szavakkal), hogy „könyv nélküli irodalom felé haladó világunkban a napló és a naplószerű önéletírás látszik uralkodó műfajjá népszerűsödni”. Bár valóban sorolni lehet azokat a szerzőket, akik a fikciós rejtőzködés helyett a személyes élmény, életrajzi jellegű írásmód felé indultak el, azért ezzel az állítással nagy kedvem volna vitázni (amennyiben erre itt lenne lehetőség és terjedelem).

Érdekes és tanulságos a Sánta Ferenc életművéről és írói elhallgatásáról szóló esszé is. Fekete szereti dióhéjban elmondani egy-egy regény vagy novella történetét, mielőtt saját eredményeit, elgondolásait bemutatná. Sűrítetten ismerhetjük meg így a sántai életművet, és kiderül az is, hogy „a magyarság sorsa feletti keserűségében művészileg képtelen volt párbeszédbe állni” jelenével alkotói pályájának lezárásakor. Sánta meg is fogalmazta ezt: „Én sok keserű dolgot írtam, amit aztán, ha befejeztem, eldobtam, vagy pedig, amikor már láttam, hogy nincs erő bennem ahhoz, hogy a magam által penzumnak tekintett utolsó szót, azt, hogy mégis, mégis fáradozni kell, vagy azt, hogy mégis van remény, képes legyek a hitelesség erejével a műbe beleszőni – hazudni nem lehet az írásban, az íráson keresztüllát az ember, mint egy ablaküvegen, az írónak a szívéig, a lelkéig, az értelméig –, akkor feladtam az írást.” Azért hallgatott el tehát az író, mert az alkotás folytathatatlanná vált számára.

A kis írások közül a legihletettebb a Sigmond István Varjúszerenád című regényéről írt gondolatfutam, Az örökké szomjazók könyve. Ennek oka a téma, vagyis a célba vett mű – még a kritika tükrén is átsejlő – erőteljessége, mélysége lehet.

Kontra Ferenc elbeszéléseiről írt esszéjének már személyes hangvétele is szimpatikus. Az irodalomról való gondolkodás kapcsán és egy kissé annak ürügyén végre beszélhetünk a délvidéki magyar kisebbség sorsáról is, arról a történelemről, amelynek felnövekvő generációi mind szembesülnek a maguk háborújával és népirtásával. „Kontra Ferenc prózaírói munkásságával új minőség jelent meg a jugoszláv kisebbségi létábrázolás irodalmi eszköztárában: a szókimondás” – állítja Fekete. Nem az őszinteségről van itt szó, hanem az ismert (és megszokott) átvitt értelemtől, képes beszédtől való eltávolodásról. (Azért vitatkoznék az olyan megállapításokkal, hogy Kontra prózája a ballada, a népmese, a korszerű esszépróza és a lírai monológ „között kereste és találta meg formáját”. Nem mintha Kontrát olvasva nem éreznénk például szövegei balladaiságát, de az ilyen többpólusú kategorizálás mindig veszélyeket rejt magában: hol álljunk meg a műfaji felsorolásnál, illetve valóban „kikeverhető”-e egy alkotó a szövegére jellemző egyes stílusokból, mint valami színárnyalat falfestésnél?) És persze az irodalomtörténész a kontrai életműben is megtalálja egyik kedvenc témáját, a naplót (A kastély kutyái, Egy utazás fejezetei). Az írót idézi: „Aki nem akar önmaga lenni, az ne írjon semmit. Se zenét, se szakácskönyvet.” És: „Úgyis rólam szól már minden történet, elegem lett mások életét élni, idegen hősök dicsőségéhez gazsulálni.” Kontra naplója persze nem igazi napló, művészien megfogalmazott esszészöveggel van dolgunk, tudjuk meg, amely a sehol se vagy otthon érzését mondja el nekünk.

A kritikus Jász Attila (XANTUSiana), Bálint Péter („Végbúcsúmat tiszta szívvel fogadjátok”), Bánki Éva (Magyar Dekameron) műveit ugyanolyan éleslátással mutatja be, ahogy a Lipótmező bezárásával, átépítésével foglalkozó DrMáriás-regényt, amelyben a tébolyda és a külvilág (a politika világa) átjárhatóvá válik, az ápolt miniszterelnökké („ministránselnökké”) avanzsálhat.

Prózával (regénnyel, elbeszéléssel, naplóval és ez utóbbi határműfajaival) többet foglalkozik, de a líra és az értelmező próza sem marad ki Fekete J. repertoárjából. Villányi László vagy Weiner Sennyei Tibor költészetéről ír, Pintér Lajos ezüstjét a hűség beszédének nevezi. Mikor Elek Tibor munkásságáról töpreng, akkor is inkább az általános igazság felé indul el, mintsem akcidenciális jegyeket kezdjen el kutatni és felmutatni. A kritikus munkájáról, feladatáról beszél ebben az eszmefuttatásban (Feszes vigyázban – félgőzzel avagy leszámolás a nagyképű olvasóval), de még a kritikus evolúcióját is felvázolja, amely a szigorúan szakmai állásfoglalástól a szabadabb esszé felé tart, korlátlanabb megszólalást téve lehetővé. Külön tanulmányban foglalkozik a provinicalitással, pontosabban a regionális jegyek, színek mibenlétével, de ez a téma több írásban is visszaköszön. „A regionalizmus és a provincializmus nem egymás szinonimái, viszont nagyon valószínű, hogy az egész világ provinciákból és provinciák alkotta régiókból áll...” A helyi érték önmagában nem provinciális, ám a helyi színezet önmagában még nem is érték. Művészi értéket csak valóban művészi szövegben, artisztikus megformálással nyerhet.

Fekete J. József kötete több olyan szöveget is felvonultat, amely egy-egy szerző munkásságát új szempontokkal gazdagítja. Néhány oldalas esszéi pedig (inkább esszék ezek, mint kritikák, recenziók) tömören, néhány jellemzőt kiemelve mutatják be a szóban forgó könyvet, alkotást. A naplóíró és naplóírás, a személyes élmény és fikció értékei, a regionális és provinciális sajátságok visszatérő motívumai. Saját megfogalmazása szerint nem a fősodornak nevezett irodalmi kánon műveivel foglalkozik, hanem a periféria alkotásaival (földrajzi és műfaji értelemben is). „Ha létezik kánon, akkor nemcsak egy létezik, hanem több is, és nagyon jól megférnek egymás mellett, ha a szövegeket a művek, a szerzői teljesítmény felől, nem pedig a kánon irányából olvassuk.”

 

 



Nyitólap