Kortárs

 

Tomaji Attila

 

Kalitka

 

És gyermekek nőnek fel, a szemük mély,
Semmit sem tudnak, nőnek s belehalnak,
És minden ember megy a maga útján.

                               (Hugo von Hofmannsthal)

 

És felnőttünk szemünkben baljós fénnyel.
Halálnál az élet rettenetesebb,
bár volt idő, hogy csordultig teltünk reménnyel.

Megtelt a mag nehéz napsütéssel.
Mit sűrű szirom övezett,
most göcsörtös bot. S mire jó? Csak ütésre.

Lásd, a gyümölcs húsa is kibontva asztalközépen,
ábrákkal teli réztálon. Illata dühös lényeket vonz.
Édes ízét mind elvitték egy éjjel, lomhán, kövéren.

– És hallgattuk a szelet, figyeltük az esőt,
ahogy sorsokat sodor, arcokat áztat.
Néztünk egy platánfaágat, hangtalan verdesőt.

Fölöttünk az izzó ég ultramarinná mélyült,
s a patakba hullt, vérző hold
kövek közt sodródott, iszapban tűnt el végül.

– Szavakat mondtunk, meggondolatlan, sötét szavakat.
S mert velünk nőttek ők is, mára szétgurultak.
Árnyékuk befedte az átjárót, a vágyott utakat.

De mit ér mindaz, mit mondtunk, mi szemünkbe égett,
ha elhasználtuk, ha lemerülni hagytuk őket?
Csak eltakartuk a megközelített messzeséget.

Ebben az átkozott vonulásban, szíven ütve,
a szavak mögötti néma, döbbent térbe jutván,
miért, hogy nem vár senki jöttünkre?

– Mi marad belőlünk, kellhet-e hasonló utánunk?
S ki lépi újra végig a sűrű lélek hosszát,
ha eltörjük a ceruzát, nehéz az, és megállunk?

Mert ki ismerhetné szívünk akár csak egyetlen titkát?
Lettünk, ami vagyunk – magunk börtöne.
És felnőttünk. Nem nyitja ránk senki a kalitkát –

 

 

 

Elég

 

Íme, a fák, a téli fák görcsbe rándult izomcsomói –
Ahogy törzsüknek veted hátad, szívük lassan
Megdobban. Őrült növények a bádogég alatt.
        Letenni mindent. Ahogy a foszlány a magasban.

Hold haja víz színén, köveken, fű hegyén. Eső
Szálán pereg feléd az ég titka. Árnyéktalan allé.
A tócsákban megvillan isten fehér fogsora.
        Lezárt szemhéj. Kagylók. Kiürült anyaméh.

A parton roncsok. Rücskös, riadt felületek.
Hol a sasok s a trombiták? Csak a tél
Ázott szíve. Hasadt atomok pörgése a világ.
        Nyom nélküli táj, bár egy életen át arra mentél.

Lásd, feldőlt az éjszakák kelyhe, kiürítették tested
Átutazói. Ha valamit tanultál, ezt az egyet:
Nagy ütésekre nem felelni. Mégse hasonlít az arcod.
        Sose lesz azzá, mi képpé égeti a leplet.

Már semmi, semmi több nem lehetsz kifelé.
Inadban, izmaidban, csontod mélyén árnyékok
Szaladnak. Maradék arcod árkaiban évek keserű szaga.
        Nem kell többé, te senki, ellobbant fényjátékod.

Hogy mi lüktet az ég sötétjén túl? Ül-e valaki még a balján?
S távozhat-e innen, ki befejezetlen, ártatlanul?
        Sírva halsz meg te is, fal felé, beszakadt szívvel.
        Amit itt hagysz, elég. Mind zuhanunk.

 

 

 

 



Nyitólap