Kortárs

 

Ayhan Gökhan

 

Mama háza

 

„Isten minden temetésen ott guggol
és mások halálával üzeni a Te halálodat.”

                                                                   (Balogh Attila)

 

ragad a nap, mint egy menhely lépcsője,
ahová haldokló állatokat hoznak,
ragad az emlékezéstől –
eszembe jut a mama háza mint esztétikai élmény,
a diófa belseje, elbújni az üregébe, mennyire szép lett volna,
az udvaron vadrózsák nőttek, fenyőfák szél nevelte,
meghűlt árnyéka, mennyire nehezen írom, a mama háza,
a meggyfáról a szomszéd telekre lehetett látni, megvan-e még?
a kertet a szélén megtartó középmagas betonfal, betonvidék,
a négy hófehér szék a konyhai ablak előtt, azon szinte csak olyanok
ültek, akik már rég meghaltak, testüket visszatették a földbe,
a combomban érzem a vasszék hidegét, nyomasztó hűvösét:
anyám és a mama halála, a Szentmihályi-ház udvaráról
soha többé nem szököm le a garázsba, nem taposok a száraz
tűlevelek szívébe, kezem nem támasztom többé a falra,
az itteni hallgatás, mint a konyhai csap gégehalála, csőtörés.

 

 

 

Múltból beszél

 

betömik, mert üreg,
és a tömésnek ez a dolga,
kitöltse az üres helyet
földdel: szájüreg. a nyelv a helyéről
lecsavarva, többé nincs rá szükség,
a halott nem latin, beszélik.
több mint tíz éve még azt mondta,
jól mondják a zsidók, porból lettünk
és porrá leszünk,
szó szerint ezt mondta,
a lánya halálával kapcsolatosan, a kórház
ajtaján kilépve, én a földet néztem, sütött
a nap, a kórház pincéjében egy koporsó:
lássátok, mik vagyunk.

 

 

 

 



Nyitólap