Kemsei István
Bereményi Géza: 150
dalszöveg Cseh Tamás zenéjére
Napkút Kiadó, 2008
Végigolvasva Bereményi Géza könyvét,
majd újraolvasva, később megint bele-beleolvasva az a fanyar
íz járt folyton a számban, amiből az ember van.
Dalszövegek gyűjteménye? „Csak” a cím
által sugallt 150 dalszöveg Cseh Tamás zenéjére:
annyi lenne ez a könyv? Nekem, ha azt a szót hallom, hogy
„dalszöveg”, elsőre rendre más műformák jutnak eszembe,
nem a Cseh Tamás által énekeltek. Közhelyek kezdenek
motoszkálni bennem szerelemről, elhagyásról, múló és
nyíló évszakokról s annyi minden hamisan általánosítható
másról. Rossz kocsmaházak már-már elfeledett, részeg
nótázásai tolulnak emlékezetembe. Giccsbe meredt,
lerészegedett, egymásra dajdajozó, reménytelen középkorú
szerelmespárok, ifjúkorom éjszakáinak kéretlen velejárói.
Csámpás „már” és „még” rímecskék botladoznak
fülemben.
Bereményi „dalszövegei” természetesen
elérhetetlen „lírai” magasságban vannak a fent
említettekhez képest. A „dalszöveg” szó tehát itt
legalábbis pontatlan, túlságosan szerény jelentésű. Én –
megkülönböztetésül – a régi, bevált,
irodalomtörténetileg hitelesített szóhasználat szerint
„énekelt verseknek” nevezném ezeket a dalkölteményeket.
Hiszen – ha műfajuknál fogva bizonyos költészettani
normáknak korlátozottan felelnek is meg – a szó legnemesebb
értelmében véve itt mégiscsak költeményekről
beszélhetünk. A versekkel szervült, Cseh Tamás szülte
dallamok pedig már évtizedek óta önmagukért felelnek. Mondom
ezt azért, mert majd mindegyik szövegnek szinte keletkezése
óta bennem van a zenéje is, hiszen a szerzőkkel egyszerre, egy
időben váltunk felnőtté egy közösen megélt világban.
Hallgatom is az énekelt Cseh Tamás-zenét véges-végig
olvasás közben csak azért is, hátha eltávolít a dallam
ringatózása a Bereményi-szöveg lényegétől. Ám azon kapom
magam, hogy régi, versolvasó rutinomat kihasználva mégis úgy
teszek, mintha a mindennapi, megszokott módon verskötetet s
benne verseket olvasnék. És ahogy olvasom, kiderül: akár
rokonszenves ez Bereményinek, akár nem, verset – ha úgy
tetszik –, valamiért valahol elénekelésre szánt
költeményt olvasok, olyan verseket, amelyek egyszer olyanok,
mintha dalszövegek lennének, s olyan dalszövegeket, amelyek
más, csendesebb, elmélyültebb olvasatú esetekben versnek
mutatják magukat.
Pedig tudom, Bereményi nem nagyon szeretné,
hogy könyvében költeményeket olvassak, szövegeiben netán a
líra kettős kódolását, egy, a szöveg háta mögött jelen
lévő korszakos életérzés kihívásait fedezzem fel, s
ezáltal őt költőnek nevezzem ki. Hiszen ő egyáltalán nem
költő – mondaná. Nem is prózaíró – ezt is mondaná, ha
véletlenül prózaműveire terelném a szót. Ha most így,
megöregedve – úgy, mint a hajdani egyetemi időkben
számtalanszor – véletlenül összefutnánk az éjszakában,
valahol a régi Egyetem presszó mélyén – ami most már
élemedett korunknál fogva szinte lehetetlen –, a maga szelíd
hangján élénken tiltakozna bármelyik állításom ellen.
Merthogy amikor A svéd király című első
novelláskötetét dicsértem neki annak idején, azt sem
szerette, pedig büszke volt rá, és joggal. Tudta, hogy
tehetségben megelőzte – és sokukat máig előzi – a vele
együtt, a Magvető Kiadónál, az Új Termés sorozatban
megjelent s nem is akármilyen képességű, induló
novellistákat. Ám írt ő azóta korszakos regényt – a Legendáriumot
–, alkotott korszakos, nagy filmeket – hogy csak a szívemhez
legközelebb álló kettőt említsem: a Hídembert és az
Eldorádót. Nemkülönben „énekelt versei” is jól
megférnek a magyar líra csúcsai közelében.
Bereményi ugyanis szelíd, égszínkék
tekintetű, könyörtelen ember, aki lélek- és emlékvagdosó
szikével a kezében egyáltalán nem lírikusként, hanem a
különféle alkotó-világokban csupán kuriózumszerűen
előforduló „univerzálzseniként” jár-kel a világban.
Valahonnan tudja, hogy minden kimondott szónak más és más
helyzetekben egészen más és más lehet a műformája,
ugyanakkor igazsága egy és ugyanaz marad. S szinte minden
esetben a lét „páncélját” sebzi fel bármelyik,
Bereményi által sajáttá tett s fellelt műforma, vagy
felsért régi sebeket. Ámde ezekben az esetekben szerzőjük
mindig elbújik valamely más, titokzatos létvilágba. A
prózaíró a lírikus mögé, a dalszöveget szerző a
filmalkotó mögé és fordítva, a nyomokat kereső tekintetet
összezavarva, ahogy csak a kedve vagy ihletének természete
hozza. Nem tehet mást, mert ez a dolga. Az „igazi”
Bereményi valójában sehol, semelyik műfajban sem található,
s ott van mindenütt.
Látszólag annyi az érzékelhető
különbség az „alanyi” költő és a
„dalszöveg”-költő között, hogy a költőalany az adott
alkalommal a szöveg vagy dal mögé rejti-e magát. A lényeg
leginkább az ösztönös rejtőzésben van, az ebből a
rejtőzésből való kikukucskálás állandó kényszerében,
nem a rejtőzés mikéntjében. Az előbbi viselkedés, a puszta
szövegjelentésben lezajló gondolkodásfolyamat „alanyi”
költői kifejezése az ezer évek óta újnak, az úgynevezett
közfelfogás számára mindmáig kissé ünnepélyesen idegennek
maradt viselkedésforma – szenvednek is emiatt azóta is a
költők –, az énekelt utóbbi az ősibb, a szakrálisabb, az
istenekhez, az ember alaplétezéséhez közelebb álló,
amelynek előadásához egy kantele is elegendő. Esetünkben
mindössze annyi történt, hogy Bereményi az utóbbit
választotta, s nem biztos az sem, hogy a saját szempontjából
rosszul döntött, hiszen választásával irigylésre méltóan
megnyert magának valamit: a szabadságot. Hiszen ahogy elnézem
a „legújabb” líra nem egy esetben agyonhasznált költői
eszközeit, avíttas, bátortalan, megfelelési szándékokkal
átitatott, múlt századi nyelvhasználatát, fogalmi
rendszereit, kínokban fogant, mégis a jó öreg, százéves
avantgárdhoz simulni vágyó újítási kísérleteit,
egyáltalán nem érzem magam meggyőzve arról, hogy bizonyos,
mások által már bejárt, önkényesen kijelölt utak
lehetnének az egyedül járhatók.
Bereményi költői alanya – majdnem azt
írtam: angyala – bármely eddig felvetett
magatartásformánál hitelesebb, hiszen a legmélyebben
megélhetőről, az életben rendre, törvényszerűen
bekövetkező kudarcról énekel. Vagyis arról, amiről
énekelni érdemes egyáltalán. Attól olyan szívbe markoló a
hangja. Attól olyan balassis, attól olyan kurucos, attól olyan
fölös hivalkodásoktól mentes. Hőseinek bukása nem hamleti,
othellói, leari bukás, nem civilizációkat, kultúrákat
megrendítő. Kicsi, a mindennapi lét bugyraiban bekövetkező.
Mondhatni, közönséges, az utcán heverő. A lírai hős
megkezdi napját, gyanútlanul elindul a küzdelembe, vagy a
kocsmába, vagy a szerelembe, és estig végzetszerűen eléri
őt a mindennapos kudarc. Utat keres, de nem talál. Szerelemben,
barátságban, az őt körülvevő világban, akárhol. Egészen
aprót bukik csak, mondhatni, elbuktatja valami rajta kívül
álló, előre megtervezhetetlen, de csakis az ő életének
kikészített göröngy, ami valahogy mégis az életbe
beépítetten, kódoltan munkálkodó, rossz, fátumos erő.
Előfordulhat netán az a helyzet is, hogy önmagától,
részegen elbotlik egy, a világból mintegy véletlenül
kiálló, ám számára abban a pillanatban valamiért fontosnak
tetsző valamiben, talán nem is nagyon látványosan, de éppen
hogy fájdalmasan. Ez a naponta egymásra rakódott fájdalomsor
aztán az évek során egy teljes és állandósult rendszerré
terebélyesül, ahonnan csakugyan nem létezik kiút. Olyanná,
amelyik az éppen aktuális nyomógombot érintve mindig ugyanazt
a folyamatosan kínzó jelet bocsátja ki magából. A
jelenségnek látható oka nincs, hiszen a költői alany
létében bűnt egyáltalán nem követ el – hacsak kafkai
értelemben vehetőt nem, miszerint bűne maga az élet –,
okozata azonban sors- és végzetszerű.
Minden érték kihull ebből a
szitalyuggatású világból, ami csak kihullhat. Az emberre
mért veszteség szünettelen. A Bereményi-féle
dalszövegkönyv valójában végét nem érő veszteségleltár,
amelyből egyedül a mindújra vágyott, de soha nem tapasztalt
jó iránt érzett nosztalgia képes csak a maga ingatag módján
kimagasodni. Bereményinél ugyanis – mint minden igaz
lírikusnál – mindenki csakis a nagybetűs Élet megvertje
lehet. Hiába gonoszkodik-komédiázik a biztos halálközelben
Bereményi nagypapa a Legendárium-regényben, játssza
öngyötrő-önpusztító színjátékait Széchenyi a Hídemberben,
s hiába akarja az őt könyörtelen hidegséggel legázoló
világot puszta, makacs akaratból a lét valóságába
bulldogként belemarva legyőzni az Eldorádó hőse. Vizi
és Ecsédi két világon áttétovázva keresik egymást (Frontátvonulás,
Nyugati pályaudvar), mindhiába. Elmehetnének,
elutazhatnának ebből az embertől teljesen elidegenedett
világból, de ennek az univerzumnak az egyetlen valamirevaló
pályaudvaráról soha nem indul vonat. Halottá ítélt hely ez
is, ahol az életükben reménytelenül megrekedtek, az örök
valahová elutazni vágyók tartózkodnak, akiknek elvetélt
igazáról csak a WC-s nénike tud hiteles történetet mondani:
„Én, világ mamikája csak hagyom, / hogy ők játsszák, /
mintha indulnának az álló vonatok, / mert tudom, nekik ez
kell, indulósdi játék, / ismerem én őket, az anyjuk
vagyok.” (A WC-s nénike dala)
Ha száz-százötven év múlva netán valaki
arra volna kíváncsi, hogy mi is történt Magyarországon az
emberrel, az ember sorsával az elmúlt, hozzávetőlegesen
negyven esztendőben és az ember érzelemvilágában legbelül,
hogyan vészelte át ellentmondásos történelmének
folyamatait, ebből az énekeskönyvből mindent megtudhat. Nem
szükséges hozzá elvontan általánosító tudományos
művekben lapoznia. Bereményi mindig aktuális világban
tébláboló lírai hőse ugyanis pontosan kitapintható nyomokat
hagy maga után az idő porában. Önéletrajziakat,
gondolatiakat, történelem- és hagyománybélieket,
sorsrajzolatokat-lenyomatokat. Mindazt, amiből az ember és
létezése egyáltalán összeáll. Antoine és Desiré
elindulnak valamikor a hatvanas évek vége tájt egy
vendéglőből, ahol egy alkoholfüggő öregember képében
találkozhatnak az esendő emberi létezéssel (Egyszer
Antoine és Desiré álltak egy vendéglőben), a múlttal,
jelennel és a rájuk váró, eljövendő sorssal, hogy
tétován elbotladozzanak benne a szintén bizonytalanságban
hagyott-maradt máig. A lírai énnek útközben epikusan
megrajzolható arca ábrázolódik, ami közvetlenül
azonosítható, s nemcsak a költővel, nemcsak az
énekmondóval, hanem akiket hallgatva vagy olvasva a befogadó
maga is azonossá válhat a lírai énnel.
Örökbecsű találkozásokról van itt szó,
az időben szinte népdallá nemesedett szövegekről,
olyanokról, amiket életkortól, nemzedéktől függetlenül
majdnem mindenki ismer és dúdol ebben a hazában. Még
felsorolni is sok a legismertebbeket, leginkább énekelteket: Valóság
nagybátyám, Tanulmányi kirándulás, Dal nővéremnek, Régi
lányok, Egy kitalált személy, Csönded vagyok, A paraszt,
Munkásszállás, Kelet-Európa, Gróf Széchenyi István
pisztolyát porozza, Budapest, Világnézeti klub, A véletlen
muzsikája, A hatvanas évek, Polka, A WC-s nénike dala, A
képzelet szálfái közt, Jutalomosztás, Meztelen ember, Corvin
köziek, Széna tér, Szeptember legvégén, Lánchíd, A jobbik
részem, Megyek az utcán.
Ennek a ténynek a mibenléte már önmagában
véve is nemzeti érték.