Szentmártoni János
Bátornak lenni
Dobai Péter: Emlékek
jövőidőben
Többségünk az időhúzás mentális
csapdájában él. Anélkül, hogy tudnánk róla. Folyamatosan
elodázzuk a kudarcainkkal, veszteségeinkkel, sőt az
örömeinkkel való szembenézés kíméletlen pillanatait.
Ezért nem tudjuk sokszor, mi az igazán jó s mi az igazán
rossz nekünk. Ez egyik legfőbb emberi gyengeségünk, amely
kihat embertársainkra is, s innentől a kérdés morális
kérdés is egyben.
Dobai Péter nem ilyen. Legújabb
verseskötetében is az egyik legsűrűbben előforduló szó a bátor/bátorság.
Mert a szembenézéshez igenis bátornak kell lenni. A
szembenézés egyik alapvető formája és módja az emlékezés.
Így az emlékezéshez is bátorság kell, konok kitartás és
költői hevület. Mindezt, azt hiszem, úgy hívjuk:
számvetés. Dobai kezdettől fogva mestere ennek a belső
küzdelemnek, kérlelhetetlen, önmagát sem kímélő bajnoka.
Rendszerező, filozófusi hajlama megmenti attól, hogy elégjen
benne, de mint lírikus mindvégig a katarzis zenitjén tartja
intenzitását. Ehhez egy rendkívül tömör, viszonylag kevés
szóból, de annál imponálóbb műveltséganyagból építkező
versnyelvet kísérletezett ki pályája során, amely úgy tudja
érzelmeiben is megrázni olvasóját, hogy első lépésben
szinte csak gondolati úton fejti ki rá hatását, csábítja
igéző kalandba. Szikár, látszólag tényközlő mondatai
mögött a rádöbbenés csöndje várakozik ránk, amelybe ha
sikerül átérkeznünk, tudatunk mélyén lámpák gyúlnak,
melyek ösztöneink alvilágába is levilágítanak.
Az emlékek jövő ideje a jelen. Amit
még alakíthatunk, jóvátehetünk, elronthatunk. Ez lehet egyik
tartalmi töltete az új kötet címének és üzenetének. A
másik, s erre a versek olvastán döbben csak rá az ember, hogy
Dobai az emlékeket egy folyamatos jelenbe transzponálja át,
egy állandó jelenben éli meg újra és újra, így azok egy
kimerevített idő-térbe kerülnek, ahol rögzülnek, szüntelen
kifejtik hatásukat, élnek. Kézenfekvő hát, hogy az
idő zajlásából kiragadott s így időtlenített emlékek a
jövőben sem fognak másképp viselkedni (megkopni, elsorvadni),
ugyanúgy jelen lesznek jövőnkben is, hatnak
személyiségünkre, világképünkre. S jelentik majd a
lehetőségeinket is egyben, amelyek emberi arcunk
megtartásában segítenek, hogy a múlt tanulságai,
megtisztító tapasztalatai által jobbá s létünkre
érdemesebbé tegyük magunkat s a momentán ninivei
félhomályban vonagló civilizációt. Tart majd ez mindaddig,
amíg tudatunk kanócát le nem csavarja egy földöntúli kéz,
amíg testünk hajlandó szolgálni tudatunk odisszeáját… –
mondhatnám, de nem lenne igazam. Mert ezeknek az emlékeknek
időtlen helyét a versekben jelölte s építette ki a költő,
így túlélik őt is, elevenné varázsolják majd akkor is, ha
már nem lesz, üzenni fognak egy csavargó emberi szellem szent
éhségéről, lázas bolyongásairól az idők végezetéig.
Hacsak nem válik az egész földgolyó alexandriai
könyvtárává önnön telhetetlenségünknek vagy épp egy
legújabb kori barbarizmus kozmikus hordájának.
Mindezt figyelembe véve válik az emlék s
általa a vers a költő létterévé.
Dobai másik legsűrűbben forgatott szava a honvágy.
Honvágy a múlt után, amely elérhetetlen, de nem halott,
betemetett földrész. Inkább lelkünk Ithakája, ahová a
valóságban az idő törvényei miatt vissza soha nem
térhetünk, de életünk végéig vágyakozunk rá, virtuálisan
újrateremtjük, napról napra átélhetőbbé tesszük,
belakjuk. Ez a honvágy, bármilyen fájdalmas is, nem
megkeseríti, lecsavarja szívünkben az emlékezés ízeit,
fényeit („…ó, hogy kínoz létezni / az időkben és
menekülő emlékezetemben / minden, amit éltem: / egyszerre és
viszontláthatatlanul” – Tiszavirág-horizont)
– épp ellenkezőleg: tovább mélyíti, árnyalja, szakrális
síkra emeli.
A Dobai-versek azt az előrevetített,
sűrített pillanatot rögzítik, dokumentálják, amelyben
múlt, jelen, jövő (s bennük, általuk az egész élet)
összeér, egyesül, fölszikrázik: „Megtörténnek minden
utak…” (Utak). Mintha akkortól teremtődne meg csak
igazán valaki, valami, amikortól emlékezni kezdünk rá.
Mindez az újjászületés aktusával rokonítható:
„emlékezni támadunk fel: ezért adassék meg / a remélt
Öröklét, mert kezdetben volt az Emlék!” (Feltámadt
fasorok) Kissé naiv reménynek tűnik ez elsőre, hiszen a
halál után a távozó szempontjából jelentőségét veszíti
minden emlék – írhatnám fölényesen és meggondolatlanul,
ha nem foglaltam volna össze föntebb épp az ellenkezőjét.
Mégis mintha egy életen belüli feltámadást jövendölne
elsősorban, azt a már említett, megtisztult pillanatot, amikor
az ember együtt lát mindent, végigtekint az életén, mielőtt
a Semmibe hullna. Ehhez a pillanathoz visz Dobai minden
verseskötete lépésről lépésre közelebb, amelyek egytől
egyig a nagy előkészület meghatározó állomásai:
„Egyszer… világtalanul leszünk emlékeinkbe zárva… /
Pillanatig tart. (…) / …De hinni merni kell, / hogy
személyünk szűntén (…) / … nem fog fájni (…) / …
hogy Schumann Pillangója másoknak / milyen… egy
következő Semmiben – – – –” (Minden már előre
emlék).
Dobai szíve közepéig, lelke teljes
megrendültségével sajnálja élete múlékonyságát: hogy az
a sok élmény, amelyet érzékszerveivel és tudatával
felfogott, memóriájában pedig elraktározott, vele együtt
semmivé lesz. De bízik abban, mint mindannyian, hogy nem fogja
másoktól elirigyelni, amikor neki már semmi köze sem lehet
hozzájuk. Hiszen: „Az utak, amelyeken valaha elindultál, /
mennek tovább, akár veled, akár nélküled.” (Utak)
A bátor emlékezés és a szűnni nem akaró
honvágy kettős áramkörébe kötve a költő általános
lelkiállapota így mi más lehetne, mint a búcsú. Nem a
könnyed búcsúintés léha önhittsége, sem a hisztériaroham
önsajnál(tat)ó patetizmusa, sem a kocsmapultról az alkohol
csalóka horizontját merengőn fürkésző zavaros semmittevés
– hanem amikor teljes valónkkal búcsúzunk, megrendülten és
fegyelmezetten, szótlanul. S környezetünk erről a
legtöbbször mit sem sejt. „A kezdetek zarándoka az ember / s
létezésének legtisztább állapota: / a búcsú…”
– írja Dobai az Emlékező tisztások című
költeményében. A gondolat már az 1997-es, Önmúltszázad című
kötetben is megfogalmazódik: „életünk legtisztább
állapota: / a búcsú.” (Kihűlt harangok) Dobai ezt az
állapotot tartósította magában, illetve ha kellett,
mesterségesen, de alapvetően alkatából eredően, ebben az
állapotban rekesztette meg önmagát, hogy verset tudjon írni,
hogy ki tudja fejezni mindazt, amit átélt, amiben hisz, amit
elítél, amitől retteg. Dobai a búcsú érzetéből meríti
ihletét.
Múlékonyság és időtlenség
összeölelkezésének pillanatát kutatja s találja meg a
költő a képzőművészeti alkotásokban is, melyeket rajongva
csodál. „Emlék és honvágy van a távolodó párban” –
hangzik el az árulkodó mondat a Caspar David Friedrich
vitorláshajói a baljós balti vizeken című
költeményben. Számára ezek a festmények, szobrok nem a maguk
korából üzennek, illetve nemcsak onnan, nemcsak arról –
hanem minden időkből a mindenkori embernek. A tettek,
gesztusok, álmok, vágyak, félelmek, melyeket
megörökítettek, időtlenek, ezerféle megnyilvánulásai és
rekvizitumai gyarló és valahol mégiscsak csodálatos
önmagunknak. „Ugyan, hát jelenthet valamit is ötszáz év
nem találkozás?” – semmisít meg Dobai fél ezredévet az Ifjú
hölgyről festett egészalakos képmás – immár a semmiből
néz ránk – képzelt neve: Antea című versben. Másutt
meg, sőt többször is, egyre következetesebben és
makacsabbul, egyetlen idődimenziót feltételez vagy inkább
alkot, amelyben az emlékezés nemcsak hátrafelé, előrefelé
is áramolhat, így azokra is „emlékezhetünk”, akik még
meg sem születtek. Látnokok szemlélik így a jövőt, amely
voltaképpen már ugyanúgy megtörtént vagy történik, akár a
múlt vagy a jelen. Így Seneca öngyilkossága, a waterlooi
ütközet, az első lépés a Holdon mind egyszerre zajlik, csak
épp az emberi elme – korlátainak engedelmeskedve –
fölszeleteli s emészthetővé teszi önmaga számára az
egészet olyképpen, hogy időben-térben leválasztja
egymásról az epizódokat; segíti ebben az, hogy a
különböző dimenziók egymásba-tükröződése emberi szemnek
láthatatlan. De nem az a filozófusi agyafúrtságnak és a
költői képzeletnek.
Dobai csodájára jár a festmények, illetve
egykori alkotóik pillanatrögzítő képességének, hogy
roppant idők torlódnak össze és egymásra, e képek nem
válnak áldozattá, bármikor életre kelnek az előttük
ácsorgó képzeletében. Múlhatatlan emlékek:
…mély lombok árnyékán fénylik át
minden és mindaz, ami ő volt és ami ő maradt
mindörökre! Deli ifjúságát híven és időtlen tárja
elénk a festmény, hiába, hogy nem találkozhatunk
ezzel a kisasszonnyal soha, érezzük-szenvedjük: miénk.
S milyen veszettek-elveszettek-boldogok lehettünk volna
általa… ha életünk történése és sok bolyongó utunk:
véletlen arra téved, ahol ő vár,
mindegyre vár, mintha második életére,
oda, ahol ő emlékezik mireánk,
igen, végzetesen emlékezik reánk:
messze előre.
(Vers-átirat Thomas Gainsborough Musidora című festményének inspirációs erőterében)
Izzanak, megelevenednek, testet kapnak hát
ezek a képzőművészeti találkozások a költő felhevült,
átforrósodott képzeletében, a maguk időn-kívüli,
múlhatatlan pillanataikat lobbantva elénk, mítosszal és
fülledt erotikával átitatottan. S maga a költő is szinte
szereplőjévé válik történeteiknek, és fordítva:
történeteik a költő képzeletében játszódnak vissza újra
és újra: benne „másodszor élni” (Giovanni Battista
Piranesi Sztálingrád-víziói; Szent Teréz eksztázisa; Két
hellászi leányzó szobortorzója a római Capitolium
csarnokában; Mária Rómában készült fotográfiáinak
inspirációs erőterében írt vers stb.).
Nem csupán tulajdon életén tekint végig
tehát a költő, hanem eksztatikus képzőművészeti
élményeinek „erőterében” (és versei közvetítő,
dokumentáló, pillanatsűrítő ereje által) a
művészettörténet meghatározó vagy éppenséggel
félhomályba tolt alkotásainak gazdag hányadán is. Pazar
tabló áll össze a szemünk előtt, kockáról kockára, amely
először elkápráztat, de minél többször és
elmélyültebben olvassuk végig az Emlékek jövőidőben
verseit, annál élesebben, sorról sorra kitisztul bennünk a
kép: egy csordultig töltött élettől, műveltségétől,
századától, korától, történelmétől, kedves
helyszíneitől (Róma, Szigliget), feleségétől, a
Dobai-versek múzsájától, Maritól búcsúzó ember
megrendítő, hol imának tűnő, hol fohásznak ható
szövegfolyama vagy inkább -tengere (s a költő tengerész
múltját figyelembe véve stílusosabb, verseinek gondolati
ritmikáját a szűnni nem akaró hullámzáshoz hasonlítva
pedig találóbb a tenger szó), amelynek habjaiból hol a
kudarc keserűsége csap föl („volt hajók siklanak
felénk, / mintha céljuk lennénk. / S mire valaha ideérnek, /
mi már nem leszünk sehol” – Utoljára Velencében,
mintha legelőször), hol az isten-tudja-miből táplálkozó
bizonyosság megnyugtató fénye fehérlik elő:
De emlék nem maradhat végleg emlék:
újralenni, másodszor élni, öröknek maradni akar,
hiába lehetetlen!
Hiába irtja idegeinket, hiába riasztja álmainkat
a felejtés, a másképpen-történt-kényszer-érzés,
egy valaha élt pillanatnál és emlékénél:
megáll, eltéved a halál!
(Szigliget:
alkonyi azúrfények mélyrepülésben)
Az emlékek egyetemes rendszerezésekor
természetesen az önmúlt is sorra kerül, főleg a sokat
emlegetett hatvanas évek; a búcsú a halott barátokhoz is
szól, élükön a tragikus sorsú rendező és filmes
harcostárs Bódy Gáborral (Bizony, ez a nagy balkáni út
az, amelyen ifjúságunk elakadt; Kamera indul – si gira!; In
loving memory of innocence shock and death Bódy Gábor 60.
születésnapjára). A diktatúra zaklatott éveiben hiába
érezték sokszor reménytelennek helyzetüket, az éjszakai
búfelejtő tivornyákon túl („a bárpulti hitelek…
taxiszámlák… Háh!”) mégiscsak volt valami, ami
átsegítette őket minden nehézségen: a szívükben tomboló
tűz, az ifjúság láza („Ó, amire nincsen szó, az maga az
ifjúság, a szent, a hősi, a szép, / az
alighanem-nem-megalkuvó”). Ellentétben a mával, amikor már
őszülő halántékkal, kialvó tűzzel kénytelenek
farkasszemet nézni egy ugyanolyan szörnyű világgal, amelyben
egy értékvesztett, álélettel kábított, öntudatlan
fogyasztóvá nyomorított, szellemileg rabszolgásított,
morálisan lezüllesztett társadalom vonaglik masszaként
plazákban, tereken, sugárutakon (Bizony, ez a nagy balkáni
út az…; Eltűnt csendjeink; Becsomagolt tengerek). „Nem
kell az élet sem mindenáron. / Nem megyek át minden
áruházon!” – jegyzi meg lemondóan, kissé cinikusan Dobai
a Bizony, ez a nagy balkáni út az… végén.
A forgatókönyvíróként is kimagasló
(több nemzetközi díjat besöprő) és regényeivel is
jelentőset alkotó (a történelmi regény új távlatait
megnyitó: a tudatregénnyel ötvöző) Dobai az utóbbi
évtizedben csak versekben ered az illanó idő nyomába, egyre
szikárabb gondolati vázakkal támasztva ki a lélek csukódó
ajtaját. Csinált már ilyet, de jelen kötetének anyaga sincs
ciklusokba szétosztva, egy tömb az egész, illetve egy tenger,
melynek folyton-folyvást ismétlődő gondolathullámai
már-már kiszámítható ütemben csapnak bokán minket,
olvasóit, akik Dobai égető kérdéseiben bizony magunkkal is
szembesülünk, fogyatkozó örökségünkkel, eltékozolt
lehetőségeinkkel. Már csak azért is, mert – ahogy
nemzedéktársa és kiadója, Deák László fogalmazott egy
korábbi, „Barth hadapród, becsületszavamra, visszatér a
nyár” című kötetéről – ezt az
„érzéki-gondolati-bölcseleti anyagot” áterezi a
„személyesség, vallomásosság, érzelmi fokozottság
sokszárú húrja, idege” (Legendák szabadja, Magyar
Napló, 2006/6.). S manapság bizony már ehhez is bátorság
kell. Vagyis ahhoz, hogy az ember teljes valójával ott álljon
gondolatai, érzései, látomásai mögött, s ne csupán
távolról piszkálgasson bottal holmi törmeléket.
Tökéletesen egyetértek egy másik kritikusa, Szalai Zsolt a Ma
könnyebb. Holnap messzebb című kötet apropóján
született meglátásával is, miszerint „Dobai Péternél a
világtörténelem, az erkölcs és a sors szinte
elválaszthatatlanul fonódik össze, s e fogalmi háromszöget a
szerző – csakúgy, mint regényeiben és forgatókönyveiben
– parabolikus ívelésű szögekbe ágyazza”. Ebben rejlik
művészetének ereje. És abban a fegyelemben, amellyel mindezt
végrehajtja. Dobai minden aggodalma, félelme, keserűsége
dacára fegyelmezett marad. Rendkívül illik rá egy idősebb
pályatársa, a magyar irodalom egyik magányos doyenje,
Monoszlóy Dezső ifjúkori, Mozaik című
versének második sora: „Komolyan csak a bátrak félnek”.
Dobai Péter arra figyelmeztet bennünket, hogy
nem szabad felejteni. Mert a felejtés „második, a végleges
halála” annak, akit vagy amit eltemettünk. Arra figyelmeztet
bennünket, hogy a honvágy saját ifjúságunk, a világ és
történelmének kulturális kincsei, a belső béke: Ithakánk
után nem a gyengeség jele, épp ellenkezőleg, erőnket
igazolja, hogy van bátorságunk szembenézni veszteségeinkkel,
még úgy is, hogy tisztában vagyunk azzal, csak veszíthetünk
a vártán. Ez a magatartás teszi élhetőbbé a világot, amely
sajnos egyre kevésbé szerethető. Pedig szeretet nélkül nem
fog menni semmi. Dobai arra figyelmeztet minket, hogy csak a
humanizmusunk mentheti meg kárhozatra ítélt lelkünket. Arra,
hogy „Isten az egyetlen bátor honvágy” (Terv – lenni
lettél). Hogy voltaképpen rá emlékezünk egész
életünkkel, amikor a szép, a jó megjelenik
előttünk. Visszavágyunk belé, hogy újraegyesüljünk
azzal, amiből kiszakadtunk. Hogy voltaképpen egész életünk
öntudatlan emlékezés. (Orpheusz, 2008)