Kortárs

 

Pécsi Györgyi

Fekete Vince: Udvartér

Kaláka Könyvek, 2008

 

Ha mondjuk egy ufó vagy ilyesféle, vagy egy érdeklődő globalizációs személy arra volna kíváncsi, milyen volt az élet az ezredfordulón a Székelyföldön úgy mindenestül, annak bízvást ajánlanám Fekete Vince Udvartér című tárcanovellás-kötetét. Az írások 2000 és 2008 között születtek, s zömmel a Háromszék című napilapban (Sepsiszentgyörgy) jelentek meg. Eredendően a napilapot olvasó sokféle iskolázottságú helyi embereknek íródtak tehát, s nem kényes ízlésű kanonizátoroknak. A félszáz tárca afféle görbe tükröt kínál az olvasónak: ilyennek látom magunkat, az életünket a nyolcvanas évek végétől napjainkig.

Ha a tárcanovellák a mindennapi életet mutatják föl, kérdés, kötetbe öszerendezve miért lehetnek mégis érdekesek a távoli olvasónak, aki – tudjuk jól – fülig van a valósággal is meg a valóságábrázolással is, és miért a helyi olvasónak, aki föltehetőleg legalább annyira ismeri a székelyföldi életet meg valóságot, mint az író maga. Lehet-e érdekes, ha azt látjuk leírva, ami körülvesz bennünket, ha arról olvasunk, ami a mindennapi sorsunk? Természetesen igen, ha a szerző irodalommá és az önismeret részévé tudja transzformálni a profán életről szóló meséjét.

A tárca nemcsak rövid, de rendszerint rövid életű műfaj is, aktualitáshoz kapcsolódó könnyed, szatirikus-ironikus, szellemes hangvételű kisprózai futam; a honi sajtóban viszont az olyan művelői, mint Ady, Kosztolányi, Márai, irodalmi rangra emelték, részben – gondolatilag megsúlyozva – a  miniesszé, illetve – történettel színesítve – az elbeszélés irányába gazdagítva a műfajt. Fekete Vince tárcái az élőbeszéd finom humorú nyelvi erejét mozgósítják, illetve a zsáner, az életkép műfaját újítják föl. Az egyes írások a székelyföldi élet utóbbi két-három évtizedének egy-egy jellemző mozzanatát, magatartását járják körül, és szinte leltárszerűen minden jellemzőjének színét és fonákját megjelenítik: a szocializmus reklámszlogenjeitől a batyuzáson át az eurokomform termékmenedzselésig, a pincétől a padlásig, a bicskától a fehérnépeken át a kocsmáig, a provinciális székely önsirató nagymonológján át az újdonsült politikusok badar melldöngető szónoklatáig. Kötetének bizonnyal legvonzóbb darabjai a pince, a kamra, a disznóölés – elragadtatottságában, pátoszában Krúdy Gyula, Hamvas Béla retorikájára és szemléletére emlékeztető – zsánerei. Tárgyszerűen pontos, egzakt leírások a helyiségek tárgyairól, a disznölés eseményeinek szakavatott riporteri közvetítései – a szerelmes ember epedő (tehát ironikus) áhítatával. „Mondjon bárki bármit, feszítsenek fel, kössenek ki, fülembe forró ólmot öntsenek, akkor is azt mondom, tanúk előtt is, ha kell, mint amit most maga előtt, barátom, hogy a világon a legjobb hely a pince. […] Me’ mi kell az embernek? A földi pálya után jó száraz sírhely, közel a vízcsaphoz, szép kilátással. A földi pálya idején pedig kellemes, száraz pince, közel a borokhoz” (A szentély) – így, ezen az atyafiságos nyelven, azaz közvetlenül mesélve szól mindvégig az olvasóhoz a „narrátor”. Az író mesél, székelyes észjárással és székelyes szófordulatokkal, eleven, furfangos, kópés logikai bukfencekkel, mint: „Milyen es lett az idén a borod, sógor? Apám érti a kérdést, egy kis fazékkal irány a pince, segítek, kacsint megint a sógor, nehogy megbotoljál, s kiöntsd a drága bort. Ha már lemennek, hát helyben meghúzzák jól a lopót. A sógor nyel vagy négyet-ötöt, majd hirtelen, mintha méh csípte volna meg, átadja apámnak, forgatja a szájában keserű ábrázattal az utolsó korty gyöngyöző, sárga szőlőlevet, úgy tesz, mintha erősen gondolkozna, hogy hogyan is mondja, majd kellő várakoztatás meg előkészítés után lenyeli, aztán kiböki: nem jó. […] Egy cseppet olajos, s hogy es mongyam, teszi fontoskodóra a dolgot, hogy valóságosan kifejezzem magamot, értetted-e, olyan mégkellíze van” (Disznóölés). A narrátor meséjébe jelöletlenül belesimuló idézetek, máskor a finoman intellektuális, ugyanakkor rusztikusan vérbő székely viccek történetbe szövései mind-mind a narráció élőbeszédszerű retorikáját erősítik föl. Az irodalom ősi funkciójánál tartunk tehát: a közösség számára előadott mese, mesélés világánál. A közös élmény föltétele a közös nyelv. A mesélő a hallgatók nyelvét használja, de – költőként – annak legszebb jellegzetességeit sűrítetten emeli stílussá (aki csak egyszer is hallott a maguk természetes közegében székelyeket beszélni, az a beszéd hajlékony, lágy dallamát is hallja), és csak azokat az intertextusokat idézi meg, amelyek valószínűsíthetően a hallgatók közös kulturális-irodalmi hagyományának is részei (Biblia, Petőfi, Arany), illetve a (persze stilizált) beszélt köznyelvet alig észlelhetően emeli meg a maga költői-írói világértelmező leleményeivel. A régi rendszer sorbanállásairól maró keserűséggel átitatott hangon, erősen ironikus patetizmussal emlékezik a mesélő, s mindössze a zárómondat legvégén billenti át a groteszken életszerű leírást egy szolidan látomásos képbe: „Kis tüzeket is raktak, hogy fölötte melegedhessenek, teácskájukat kortyolgathassák, és közben arra gondoljanak, hogy milyen nagyszerű is nekik, együtt lehetnek, együtt a sorban, együtt az örömben, a bánatban, a reményben és a vágyakozásban, miközben lelki szemeik előtt talán már látták is, de láthatták volna azokat a recsegő-ropogó sortüzeket” (Sor).

Az a világ, amelyről és ahogyan Fekete Vince tárcanovelláiban mesél: atyafiságos. Írhattam volna tán: a couleur locale színei elevenednek meg, vagy hogy a regionalizmus kér helyet irodalmunkban. De másról van szó. Fekete Vince eredendően egy szűkebb nyelvi közösségnek (megyei napilap olvasóinak) szánta írásait, s hol pátosszal, gyakrabban finom iróniával, öniróniával anekdotikus, enyhén látomásos-szürrealisztikus, karikírozó életképekben ennek a közösségnek tart tükröt. Hol kíméletlen kritikával, hol fájdalommal, hol derűs bölcsességgel, de léthelyzetében mindig azonosságot vállalva vele. Belülről szólal meg Fekete Vince írásaiban a székelyföldi világ: eszményei, gyarlóságai, öröme és mérgelődése, bölcsessége, víg profánsága, kárhoztatni való szertelensége. Atyafiságos, tehát olykor a gorombaságig lehet szókimondó az író, mert ez a világ, bár számos pontján sérült és sérülékeny, de még organikus, alapértékei evidenciálisak, az irodalom – a közösséghez szóló mese, mesélés – pedig pontosan azt a célt szolgálja, hogy az evidenciális alapértékeket, a klasszikus európai értékrend érvényességét továbbra is megerősítse: diszkrét pátosszal, fergeteges humorral, az életképek, zsánerek szórakoztató, mulattató avagy emelkedett példázatainak sorával. (Például a bicskáról így: „Mert hiába jó a bicska, ha silány az ember, hiába kitűnő a szerszám, ha fogalmunk sincs arról, miképpen kell használni, kezelni, ápolni. […] Aki nem jut tovább annál, hogy – nehéz helyzetben – miheztartás végett csupán megmutassa a támadónak a csak rajta félreérthetetlen szándékával, az csak mészáros marad világéletében, s nem lesz soha művész.”) A modern kor irodalma alapvetően az elidegenedést, az ember ontológiai elbizonytalanodását írja le. Az Udvartér világában nincsenek démonok, nincsenek föloldhatatlan feszültségek, egzisztenciális szorongások: keserves és olykor restellni való helyzetek, emberi gyarlóságok, ostobaságok vannak, de alapvetően olyan nyüzsgő, élni akaró élet van, amelyből a katarzis és a transzcendencia felé leggyakrabban a derű, a humor jelez irányt.

Kár, hogy a kötetbe néhány publicisztikusabb, direktebben hatni kívánó írás is bekerült (Barbi-nemzedék, Kocsmadumák, Másnapos dumák, Szász Tomyék), az Udvartér  kötet félszáz tárcanovellájának zöme azonban a magyar rövidpróza-irodalom legjobbjai közelében/mellett jelöli ki a maga helyét.

 

 

 

 

 



Nyitólap