Pécsi Györgyi
Fekete Vince: Udvartér
Kaláka Könyvek, 2008
Ha mondjuk egy ufó vagy ilyesféle, vagy
egy érdeklődő globalizációs személy arra volna kíváncsi,
milyen volt az élet az ezredfordulón a Székelyföldön úgy
mindenestül, annak bízvást ajánlanám Fekete Vince Udvartér
című tárcanovellás-kötetét. Az írások 2000 és 2008
között születtek, s zömmel a Háromszék című napilapban
(Sepsiszentgyörgy) jelentek meg. Eredendően a napilapot olvasó
sokféle iskolázottságú helyi embereknek íródtak tehát, s
nem kényes ízlésű kanonizátoroknak. A félszáz tárca
afféle görbe tükröt kínál az olvasónak: ilyennek látom
magunkat, az életünket a nyolcvanas évek végétől
napjainkig.
Ha a tárcanovellák a mindennapi életet
mutatják föl, kérdés, kötetbe öszerendezve miért lehetnek
mégis érdekesek a távoli olvasónak, aki – tudjuk jól –
fülig van a valósággal is meg a valóságábrázolással is,
és miért a helyi olvasónak, aki föltehetőleg legalább
annyira ismeri a székelyföldi életet meg valóságot, mint az
író maga. Lehet-e érdekes, ha azt látjuk leírva, ami
körülvesz bennünket, ha arról olvasunk, ami a mindennapi
sorsunk? Természetesen igen, ha a szerző irodalommá és az
önismeret részévé tudja transzformálni a profán életről
szóló meséjét.
A tárca nemcsak rövid, de rendszerint rövid
életű műfaj is, aktualitáshoz kapcsolódó könnyed,
szatirikus-ironikus, szellemes hangvételű kisprózai futam; a
honi sajtóban viszont az olyan művelői, mint Ady,
Kosztolányi, Márai, irodalmi rangra emelték, részben –
gondolatilag megsúlyozva – a miniesszé, illetve –
történettel színesítve – az elbeszélés irányába
gazdagítva a műfajt. Fekete Vince tárcái az élőbeszéd
finom humorú nyelvi erejét mozgósítják, illetve a zsáner,
az életkép műfaját újítják föl. Az egyes írások a
székelyföldi élet utóbbi két-három évtizedének egy-egy
jellemző mozzanatát, magatartását járják körül, és
szinte leltárszerűen minden jellemzőjének színét és
fonákját megjelenítik: a szocializmus reklámszlogenjeitől a
batyuzáson át az eurokomform termékmenedzselésig, a
pincétől a padlásig, a bicskától a fehérnépeken át a
kocsmáig, a provinciális székely önsirató nagymonológján
át az újdonsült politikusok badar melldöngető
szónoklatáig. Kötetének bizonnyal legvonzóbb darabjai a
pince, a kamra, a disznóölés – elragadtatottságában,
pátoszában Krúdy Gyula, Hamvas Béla retorikájára és
szemléletére emlékeztető – zsánerei. Tárgyszerűen
pontos, egzakt leírások a helyiségek tárgyairól, a
disznölés eseményeinek szakavatott riporteri közvetítései
– a szerelmes ember epedő (tehát ironikus) áhítatával.
„Mondjon bárki bármit, feszítsenek fel, kössenek ki,
fülembe forró ólmot öntsenek, akkor is azt mondom, tanúk
előtt is, ha kell, mint amit most maga előtt, barátom, hogy a
világon a legjobb hely a pince. […] Me’ mi kell az embernek?
A földi pálya után jó száraz sírhely, közel a vízcsaphoz,
szép kilátással. A földi pálya idején pedig kellemes,
száraz pince, közel a borokhoz” (A szentély) –
így, ezen az atyafiságos nyelven, azaz közvetlenül mesélve
szól mindvégig az olvasóhoz a „narrátor”. Az író
mesél, székelyes észjárással és székelyes
szófordulatokkal, eleven, furfangos, kópés logikai
bukfencekkel, mint: „Milyen es lett az idén a borod, sógor?
Apám érti a kérdést, egy kis fazékkal irány a pince,
segítek, kacsint megint a sógor, nehogy megbotoljál, s
kiöntsd a drága bort. Ha már lemennek, hát helyben
meghúzzák jól a lopót. A sógor nyel vagy négyet-ötöt,
majd hirtelen, mintha méh csípte volna meg, átadja apámnak,
forgatja a szájában keserű ábrázattal az utolsó korty
gyöngyöző, sárga szőlőlevet, úgy tesz, mintha erősen
gondolkozna, hogy hogyan is mondja, majd kellő várakoztatás
meg előkészítés után lenyeli, aztán kiböki: nem jó. […]
Egy cseppet olajos, s hogy es mongyam, teszi fontoskodóra a
dolgot, hogy valóságosan kifejezzem magamot, értetted-e, olyan
mégkellíze van” (Disznóölés). A narrátor
meséjébe jelöletlenül belesimuló idézetek, máskor a
finoman intellektuális, ugyanakkor rusztikusan vérbő székely
viccek történetbe szövései mind-mind a narráció
élőbeszédszerű retorikáját erősítik föl. Az irodalom
ősi funkciójánál tartunk tehát: a közösség számára
előadott mese, mesélés világánál. A közös élmény
föltétele a közös nyelv. A mesélő a hallgatók nyelvét
használja, de – költőként – annak legszebb
jellegzetességeit sűrítetten emeli stílussá (aki csak
egyszer is hallott a maguk természetes közegében székelyeket
beszélni, az a beszéd hajlékony, lágy dallamát is hallja),
és csak azokat az intertextusokat idézi meg, amelyek
valószínűsíthetően a hallgatók közös kulturális-irodalmi
hagyományának is részei (Biblia, Petőfi, Arany), illetve a
(persze stilizált) beszélt köznyelvet alig észlelhetően
emeli meg a maga költői-írói világértelmező
leleményeivel. A régi rendszer sorbanállásairól maró
keserűséggel átitatott hangon, erősen ironikus patetizmussal
emlékezik a mesélő, s mindössze a zárómondat legvégén
billenti át a groteszken életszerű leírást egy szolidan
látomásos képbe: „Kis tüzeket is raktak, hogy fölötte
melegedhessenek, teácskájukat kortyolgathassák, és közben
arra gondoljanak, hogy milyen nagyszerű is nekik, együtt
lehetnek, együtt a sorban, együtt az örömben, a bánatban, a
reményben és a vágyakozásban, miközben lelki szemeik előtt
talán már látták is, de láthatták volna azokat a
recsegő-ropogó sortüzeket” (Sor).
Az a világ, amelyről és ahogyan Fekete Vince
tárcanovelláiban mesél: atyafiságos. Írhattam volna tán: a couleur
locale színei elevenednek meg, vagy hogy a regionalizmus
kér helyet irodalmunkban. De másról van szó. Fekete Vince
eredendően egy szűkebb nyelvi közösségnek (megyei napilap
olvasóinak) szánta írásait, s hol pátosszal, gyakrabban
finom iróniával, öniróniával anekdotikus, enyhén
látomásos-szürrealisztikus, karikírozó életképekben ennek
a közösségnek tart tükröt. Hol kíméletlen kritikával, hol
fájdalommal, hol derűs bölcsességgel, de léthelyzetében
mindig azonosságot vállalva vele. Belülről szólal meg
Fekete Vince írásaiban a székelyföldi világ: eszményei,
gyarlóságai, öröme és mérgelődése, bölcsessége, víg
profánsága, kárhoztatni való szertelensége. Atyafiságos,
tehát olykor a gorombaságig lehet szókimondó az író, mert
ez a világ, bár számos pontján sérült és sérülékeny, de
még organikus, alapértékei evidenciálisak, az irodalom – a
közösséghez szóló mese, mesélés – pedig pontosan azt a
célt szolgálja, hogy az evidenciális alapértékeket, a
klasszikus európai értékrend érvényességét továbbra is
megerősítse: diszkrét pátosszal, fergeteges humorral, az
életképek, zsánerek szórakoztató, mulattató avagy
emelkedett példázatainak sorával. (Például a bicskáról
így: „Mert hiába jó a bicska, ha silány az ember, hiába
kitűnő a szerszám, ha fogalmunk sincs arról, miképpen kell
használni, kezelni, ápolni. […] Aki nem jut tovább annál,
hogy – nehéz helyzetben – miheztartás végett csupán
megmutassa a támadónak a csak rajta félreérthetetlen
szándékával, az csak mészáros marad világéletében, s nem
lesz soha művész.”) A modern kor irodalma alapvetően az
elidegenedést, az ember ontológiai elbizonytalanodását írja
le. Az Udvartér világában nincsenek démonok, nincsenek
föloldhatatlan feszültségek, egzisztenciális szorongások:
keserves és olykor restellni való helyzetek, emberi
gyarlóságok, ostobaságok vannak, de alapvetően olyan
nyüzsgő, élni akaró élet van, amelyből a katarzis és a
transzcendencia felé leggyakrabban a derű, a humor jelez
irányt.
Kár, hogy a kötetbe néhány
publicisztikusabb, direktebben hatni kívánó írás is
bekerült (Barbi-nemzedék, Kocsmadumák, Másnapos
dumák, Szász Tomyék), az Udvartér kötet
félszáz tárcanovellájának zöme azonban a magyar
rövidpróza-irodalom legjobbjai közelében/mellett jelöli ki a
maga helyét.