Kortárs

 

Pálfi Ágnes

 

Örökzöld

 

Ja k vam pisu a néhai Tatjána –,
bár nem tudom, őszülő hajzatára
illik-e majd e kis babérlevélke;
ha túl fanyar, a krumplifőzelékbe
talán csak jó lesz. S akkor sem haragszom,
ha visszaküldi. Én már nem vitakszom,
és nem törekszem holmi pályadíjért;
csak azt remélem, az a balga szív ért,
mely oly hevessen kalimpál magában,
ahogyan egykor, már az óvodában,
ha meglátott egy piros masnis copfot:
a pajkos Ámor, bizony mondom, ott volt,
ott repdesett, nyilával célba vette,
s kaján kisisten, csúnyán megsebezte.
Hiába rejti, átsejlik a vásznon,
a mégis-mégis hermelin paláston,
hogy ma is úgy fáj magának az élet,
ahogy csak az fáj, ami semmivé lett. –
Nagy hirtelen kicsusszant, lám, a számon,
mit nem akartam. – Kérem, megbocsásson!
Hisz jól tudom, e rímes, furcsa játék
nem babra megy. S bár váratlan ajándék
nagy néha tényleg, nem könnyű cipelni,
s kibontva látni, hogy a bóvli mennyi:
egy nagy papírhegy, sűrűn teleírva –
bár vittük volna egyenest a sírba!
S a kis rubintkő, ami másnak ékszer,
minekünk vércsöpp, izzadási kényszer;
egy pillanat csak, és a föld beissza,
s az istennek sem adja többé vissza. –
Két izzadás közt néha megpihenni,
ajánlatom episztolámmal ennyi:
hadd lombosodjék ez a kis babérfa!
Várom a versét (lehetőleg még ma).

 

 

 

 

 



Nyitólap