Tandoriról, gyerekkori
pajtásomról
(Önéletrajzi
töredék)
1.
Fél év különbséggel, egyazon budai
környéken születtünk. Aztán a véletlen úgy hozta, hogy az
ostrom alatt pokolian romossá vert budai Vártól nem messze,
1945 őszén egyazon elemi első osztályába írattak
bennünket. Így lettünk elsőször osztálytársak a Krisztina
téri iskola elemijében, majd – pár év kihagyással, mint
felső tagozatosok – 1949-től ismét együtt koptattuk az –
ekkor már az Attila utca végén működő – általános
iskola padjait.
Úgy emlékszem, valamivel több kapcsolat is
volt közöttünk, mint egyszerű osztálytársi pajtásság.
Ennek az volt a háttere, hogy három kiskamasz – Ő, a
regényeiben Dr. E. M.-ként emlegetett (azóta halott)
pajtásunk meg én – egyrészt azért barátkozott, mert
egyazon irányba járt haza a tanítás után, és a családi
hátterük is hasonló volt. Dezső és Misi közelebb álltak
ugyan egymáshoz, én inkább kiegészítettem párosukat, de
párszor például én is gombfociztam Tandoriék Lánchíd utcai
lakásában.
Tanítás után általában az Attila utcán
ballagtunk felszabadultan hazafelé iskolai hátitáskáinkkal.
Akkoriban – 1950 táján – kezdték el akna- és
bombamentesíteni a háború pusztította, letarolt Vérmezőt.
Az újraparkosítás-fásítás megkezdése előtt, ha egy-egy
veszélyesebb lőszert a helyszínen robbantottak fel,
útlezárást rendeltek el az „Attilán”. Ezért, mikor kora
délután kóboroltunk volna haza, ilyenkor a többi gyalogossal
együtt a Krisztina körútra tereltek, és a Déli pályaudvar
felé, nagyobbat kanyarodva poroszkáltunk egymástól nem messze
eső otthonaink irányába. Szebb tavaszi, kora nyári napokon
persze ezeket a sétaszerű kóborlásokat „nem kapkodtuk
el”.
Dezső nemcsak kiváló tanuló volt, de
kitűnő humorú és sokféle dolog iránt érdeklődő fiú is.
„Fej” volt, és mi ösztönösen és kedvvel igazodtunk
hozzá, szórakoztunk vele; nagyon kedves gyerek volt, és –
úgy emlékszem – alapvetően vidám, mindig viccelődésre is
készen. A gombfocizás mellett sok más passziója is volt; már
sokat olvasott, és mindenféle játékot tudott. Úgy rémlik,
akkoriban kezdett bélyeget is gyűjteni, mert időnként
betértünk (a mai Magyar Jakobinusok terén) egy kis
bélyegesboltba. (Merő véletlen, de utólag tudom: Nemes Nagy
Ágnes és Lengyel Balázs laktak azokban az években épp annak
a Kékgolyó utca sarkán lévő háznak az emeletén.) Vele
együtt mi is bezsúfolódtunk a pici üzletbe, és megvártuk,
míg barátunk kiválaszt egy celofánzacskós, úgynevezett
„vegyes” bélyegcsomagot.
Gyermekkori humorát, csínyre is kész
kedélyét talán az az emlék idézi fel bennem legjobban, ami a
Füles Bagollyal, egy akkoriban megjelenő vicces, rejtvényes
gyereklappal kapcsolatos. Egyszer megálltunk a Déli pályaudvar
tövében egy újságosbódé előtt, és bámészkodtunk a
kitett lapok előtt. Dezső egyszer komoly arccal megkérdezte az
újságost: „Bácsi kérem, fületlen Bagoly nincs?”
Az illető nem értette a gyerekes viccet, és pimaszságot
sejtve üvöltözni kezdett. Mi meg fuldokolva kacagtunk, és
futva hagytuk el a terepet…
2.
Az én (csonka) családomnak 1951. június
15-ének hajnalán hozták ki azt a kitelepítési végzést,
mely szerint huszonnégy óra múlva üresen vagyunk kötelesek
átadni a lakásunkat, illetőleg hogy a következő nap reggel
teherautó fog értünk jönni, hogy kijelölt
kényszerlakhelyünkre szállítson.
Az iskolában már év vége felé járunk, a
hatodik osztályt fejeztük be. Azon a napon én persze mást se
tettem, mint segítettem anyámnak a lakás bútorzatának,
holmijainak felszámolásában. Hogy úgy mondjam: „állt a
bál…”
A szép kora nyári napon, a kora délutáni
órákban csöngetett valaki; Dezső állt ott, rövidnadrágban,
fehér ingben, piros úttörőnyakkendőben (akkoriban mindenki
úttörő volt). Zavartan mondta, hogy őt küldték fel hozzám
a kérdéssel, miért nem jelentem meg úttörőrajunk év végi
gyűlésén. Csak álltunk ott egymással szemben némán,
zavartan; mondtam, mutattam, hogy mi van. Azt hiszem, nemigen
értette, érthette (bár ki tudja, írásaiban ő is emlegeti
ezt a kitelepítési fenyegetést); talán mondott valamit
zavartan, az is lehet, hogy könnyek ültek a szemében.
Aztán sok évig nem találkoztunk.
3.
Jó néhány év telt el. 1957 után
raktárosként dolgoztam a Széchényi Könyvtár
Hírlaptárában (miközben esti hallgatóként jártam az ELTE
Bölcsészkarára). Az egyik kései órán a hírlapolvasó-terem
pultjánál kék raktárosköpenyemben helyettesítettem
valamelyik kollégámat. (Megint egy véletlen irodalmi
egybeesés: 1956 előtt Jékely Zoltán dolgozott itt
hírlaptári teremfelügyelőként.) Csend volt az
olvasóteremben, zárás előtti óra. Egyszer csak megállt
előttem egy magas, nagyon ismerős fiatalember. „Dezső!”
– mondtam repesve. „Miklós!” – mondta lelkes örömmel.
Olvastam már pár versét az Élet és Irodalomban.
Persze a költészetről kezdtünk
beszélgetni, úgy emlékszem: Vas Istvánnak a Kortárs akkori
friss számában megjelent új, hosszú sorokban írott verseit
dicsértük. Ő azért jött a Hírlaptárba, mert külföldi
sportújságokat keresett, angol focibajnokságról akart
eredményeket, adatokat kigyűjteni. (Mondanom sem kell: nem
járt sikerrel – ilyen sajtótermék nem járt a nemzeti
könyvtárba.)
Akkor is eszembe jutott ez az emlék, ez a
játékokban, bajnokságok eredménytáblázataiban elmerülő
szenvedélye, amikor a „Sárga Könyvben” a Tallózás az
őszi-tavaszi táblázaton című nagyon szép, rejtélyesen
melankolikus költeményét olvastam. A későbbi
prózakötetekben megjelenő eredménytáblázatok is ezt a
motívumot viszik tovább.
4.
Számomra – lelkem mélyén – Tandori
Dezső most is ugyanaz, ugyanolyan, mint amilyennek kisfiúként
megismertem. Úgy érzem: műveinek játékos komolysága, a
szellemesség, amely költői filozofikumával társul,
összekapcsolódik ezzel az egykori képpel.
Azaz – mégsem. Vitába szállok a saját
„ugyanazozásommal”. Egykori gyerekpajtásomból érett
művész lett. Tandori, a hetvenéves férfi szinte
beláthatatlanul hatalmas életművet teremtett.
És ez nem Semmi.
Fogarassy
Miklós