Bodor Béla
Az utolsó (hadi)hajók
Határ Győző: 2984
De
két hajó szeli még küzdve,
Lesve és űzve
Egymást tépett lobogókkal: a fáradt
Félelem s a hetyke utálat.
(Ady)
Két éve már, hogy meghalt Határ
Győző, de írásos hagyatékából kikerült még egy kötetre
való vegyes, jobbára prózai apróság, amit (a fülszöveg
tanúsága szerint) maga szerkesztett és válogatott. Meglehet,
elfekvő merevlemezekről és papírokról össze lehet gyűjteni
hasonló kollekciókat, de (igyekszem mértéktartóan
fogalmazni) remélhetőleg nagyjából a végére jutottunk annak
a sorozatnak, mely az író szellemiségét semmihez és
egymáshoz sem kapcsolódó fragmentumokban jelenítette meg.
Azután lassan elgondolkodhatunk azon a (szeretettől ránk
parancsolt) beleegyező hallgatással tudomásul vett szerzői
önítéleten is, mely szerint a Határ-életmű súlypontja az Özön
közönyre és az egyéb bölcseleti munkákra esik, ezek
mellé állítható a csupán gondolatritmus tagolta versprózák
java, a kötött formájú versek közül valamennyi és a
regények közül a mesterdarab, a Köpönyeg sors. A
többi akár ne is lenne. (Bár legyen azért; Határ, mint
minden valamirevaló író, minden elveszett sorát fájlalta,
és neki bizony teljes regényei égtek el az ostrom alatt,
kritikáiban, kisesszéiben pedig a kiadói válogató vágott
rendet, aki az Irodalomtörténet című összeállítás
maradékát, egyetlen példányban megmaradt szövegekből egy
vaskos kötetre valót, egyszerűen a szemétbe dobta.) Mindig
sikerült felbosszantanom, ha regényeit (különösen a Pepitó
és Pepitát vagy az Éjszaka minden megnőt)
dicsértem. Filozófiáját vagy inkább bölcseletét tartotta a
legtöbbre, és ha ezt az utolsó összeállítást nézzük, itt
is jobbára efféle fragmentumokat találunk. Ámbár ez nem
ennyire egyszerű.
Határ írásművészetében a bölcselet, a
széppróza és a költészet egyfajta szimbiózisban él.
Nemcsak azonos gondolatok, de sokszor meglehetősen hasonló
nyelvi elemek és megoldások is kimutathatók a különböző
műfajú szövegekben. Határ filozófiájáról szóló
írásában Bohár András (Aktuális avantgárd: M. M.) látványosan
szemlélteti „a regény, a dráma és a líra műfaji
orientációit”, valamint „a különböző
időmetszetekben megmutatkozó kérdésfeltevések azonosságát
és különbözőségét”, amikor egymás mellé helyez
egy-egy idézetet Az Őrző Könyvéből, a Golghelóghiból
és a Panegürikon című versből. Mindhárom idézet az
életnek mint ugrásnak a metaforáját bontja ki, és első
ránézésre lehetetlen eldönteni, hogy melyik citátum milyen
műfajú szövegből származik, jóllehet az alaposabb elemzés
megmutatja az értekező, a monologikus és a lírai-indulati
elemeket a töredék szemelvényekben is. A 2984 rövid
írásai attitűdjüket és nyelvhasználatukat tekintve
hasonlóan összetettek, ugyanakkor magukban véve is kevert
műfajúak. Ez elsősorban a szövegek narrátorának
stilizáltságában mutatkozik. Határ nem vállal teljes
nézetazonosságot szövegeivel, azokat erősen jelzett formában
egy fiktív, nemritkán mesékből vagy utópikus regényekből
ismert sztereotípiákkal jellemzett szereplő szájába adja.
Ilyen a Szemesnek áll a világ ciklus
„feljegyzéseinek” elbeszélője, Pertinax
őrtorony-felvigyázó, aki 2584 napéjegyenlősége idején
írja naplójegyzeteit, és a képzeletbeli szituációban ezekre
bukkan rá a megnevezetlen másodelbeszélő 2984 nyárderekán,
amikor padláslomtárát rendezgeti. Az olvasó azt gondolná
ezek után, hogy maga a könyv sem más, mint ez a paksamétányi
iromány. És csakugyan ez lenne az optimális megoldás. Sajnos,
a szerzőnek ideje, kedve, ereje erre már nem volt, így a
képzelt szituáció nem válik rendezőelvvé, megmarad ironikus
gesztusnak. De ezt a karnyújtásnyi távolítást is csak
üdvözölhetjük.
Mert azonosulni Határ gondolataival nemigen
lehet. A keserűségét, félelmét és utálatát persze
könnyű megérteni. Írásainak visszatérő motívuma annak a
veszélynek az érzete, amit a muszlim terroristák a világra
hoznak. (Nota bene: ez a „muszlim terrorista” éppen olyan
kevéssé politikailag korrekt kifejezés, mint a
„cigány bűnöző”, bár Határ szűkítőleg a mahabitákat
nevezi meg többször mint első számú közellenséget, de ez
sem igazságos.) Megosztottság című rövid írásában
azt fejti ki, hogy a világban kétféle fundamentalizmus áll
szemben egymással. Az egyik persze a muszlimoké, a másik (ezt
számos más írásából rekonstruálhatjuk) a kereszténységen
belüli, elsősorban amerikai protestáns világboldogító
fanatizmus. Polémiájuk elcsüggeszti. Több írásban
találkozunk azzal a gondolattal (persze ezek nem Határ
közvetlen kijelentései, hanem kitalált és mentalitásukban
karikatúraszerűen megalkotott szereplők nyilatkozatai), hogy a
„Nyugatnak” nincs más lehetősége: a terroristák
országát földig rombolni, salakká perzselni, minden
terroristáért nemzetét büntetni, minél kegyetlenebbül és
minél hamarább. Hivatkozási alapja a Római Birodalom, ahol
szokás volt hasonló esetekben tekintélyes polgárok közül
túszokat szedni és őket lemészárolni. Csak hát egyrészt
nem azonosak az erőviszonyok (ezúttal nem a világbirodalom
áll szemben renitens népecskékkel, hanem négy-öt nagyhatalom
egymással, fenntartva a keresztbe-kasul szövetkezés előre
láthatatlan lehetőségeit), másrészt (mint másutt írja)
akkor sem lenne béke, ha az utolsó muszlimot felakasztanák az
utolsó keresztény beleire, az utolsó papot az utolsó
kommunista beleire, és így tovább.
Határ a legmélyebb szkepticizmussal tekint az
emberiség jövőjére, mert a kivezető utat meg kellene látni
és végig kellene járni. Erre pedig az ostoba és állatian
ösztönös embert alkalmatlannak találja. A „megoldások”,
melyeket politikai/társadalmi tárgyú írásaiban kínál, nem
cselekvési javaslatok, hanem (Parti Nagy kifejezését
kölcsönözve) mintamondatok. Olykor még játszik, sakkozik is
velük, mint például ezzel: „a »Hülyegyerek Emberiség«
és a »Demokrácia« két olyan, homlokegyenest ellenlábas
tétel, amely kölcsönösen kizárja egymást.” Ez a töredék
mondat a könyv 74. oldalán önálló cikk gyanánt szerepel, de
Juriszprudencia cím alatt egy pár sorral hosszabb
glossza záró félmondataként visszatér, és korábbi
munkákban is találkozhattunk szó szerinti vagy kissé
másképp fogalmazott előzményeivel. Határ korábban sem
kerülte az önismétlést, de itt más szerepe is van: ez a
sajátosság a könyv naplószerűségét hangsúlyozza.
Levezethető ez a szkepszis Határ bölcseleti
gondolkodásából, de nem azonos sem azzal, sem a
társadalomról való tényleges vélekedésével. Határ
filozófiai gyakorlata ennél a világrosszalló morgásnál
hasonlíthatatlanul mélyebb és összetettebb. „…a
bölcselet a tanácstalanság privilégiuma”, mondja, és bár
a filozófiai rendszeralkotás lehetőségét mindig
elutasította, rendszeres (szisztematikus és metodikus)
gondolkodás nélkül ő sem képzelhette el a bölcseletet. A
tanácstalanság persze kérdések megfogalmazásához vezet. Ez
a filozófia értelme. A 2984 fragmentumainak szerzője
azonban már nemigen tesz fel kérdéseket. Vajon miért?
Régen, még Az ég csarnokai egyik
fragmentumsorozatában (nota bene: Hülyegyerek emberiség cikluscím
alatt) mondta: „A pszichológia, mint tudomány, a tudatlanság
fényűzése”, aminek fogalmi homályát az idegtudomány fogja
leváltva megvilágosítani. Éppen ilyen helyettesítő
elmélkedés az a félig fikciós töredéképítkezés, az a
szerepjátékosan szituált narratíva, amit különösen utóbbi
fragmentumköteteiben, a Haza a magasföldszinten-ben, az Alapigazságaink,
melyek minden alapot nélkülöznek-ben és jelen
összeállításban Határ az olvasók elé állít. Szkepszise
szakszerű kutatásokért, lyukfogalmai tudományos
terminológiáért kiáltanak. Természetesen léteznek is
ilyenek, de nem a Nietzsche, Cioran és még kevésbé Montaigne
nyomában járó bölcselkedés, hanem a Husserl és Wittgenstein
paradigmáiban rigorózusabban építkező fenomenológia,
nyelvfilozófia, a szociológiával és egyéb
társtudományokkal határos kognitív stúdiumok és
tudományfilozófiai diszciplínák keretei között. Ezekbe
pedig Határ nem ment bele, és nem ment volna akkor sem, ha még
kilencven éve lett volna rá, mert baromira unta őket.
Röviden: úgy gondolom, hogy a 2984 és
rokon könyveinek szövege nem filozófia, hanem epikus
mozzanatokkal fiktív beszédpozícióba helyezett esszéisztika.
Nem mondhatom, hogy minden nárcizmustól mentes, de (és
némiképp éppen ezért) hiteles, világosan egy adott
személyiséghez köthető, érzelmekben és indulatokban
éppannyira, mint gondolatokban gazdag énbeszéd. Ilyen, amikor
teológiai vagy történelmi kérdéseket taglal, de ilyen akkor
is, ha többé vagy kevésbé kedvelt pályatársairól, Weöres
Sándorról, Hamvas Béláról és másokról mondja el
véleményét. (Határ Győző életében rossz néven vette, ha
esszéistának tituláltam, de rosszallásának tárgya nem a
gondolatkísérlet maga volt, hanem „az a »lila próza«,
amelyben esszéirodalmunk úszik – és lubickol”, ahogy egy
levelében írta. Szeretném itt is leszögezni, hogy ezt a
titulust nem becsmérlő, csak elkülönítő megnevezésként
használom. Ő maga sem örült volna, ha munkáit Habermas és
Heidegger között találja az utókor könyvespolcain.)
Persze azon el lehet gondolkodni, hogy ez az
esszéisztika kirajzol-e valamifajta koherens
világmagyarázatot, illetve hogy a benne megmutatkozó
általános szkepszis kapcsolatba hozható-e a hasonló
hívószavakkal jegyzett bölcseleti törekvésekkel. Az a
benyomásom, hogy ezekre a kérdésekre nem adható
ellentmondásmentes felelet. Mert egyrészt ez az attitűd
mindenképpen több vénemberes puffogásnál. Másrészt viszont
az, amit Határ nyelvi előadásmódjában szkepszisnek
nevezünk, nem rokon az ókori szkeptikus törekvésekkel, tehát
nem ismeretelméleti kategória. Némely lehetséges analógiák
révén összekapcsolható bizonyos kommunikációkritikai
elgondolásokkal, melyek a mindenkori másik megértését
és érzéseinek a magunkéhoz hasonló megismerhetőségét
tartják képtelen vagy legalábbis kétséges vállalkozásnak,
de ezekkel sem áll szoros korrelációban. Elsősorban
Lévinasra gondolok, bár a Tóra fogalmi hálózatában
mozgó filozófust együtt emlegetni az Istent gyakran trágárul
káromló Határral elég furcsa gondolat. Igazából Derrida
juttatta eszembe ezt a lehetőséget, amikor ezt mondja
Lévinasról gondolkodva: „…csönd takarja azokat a
szabályokat és sémákat (…), amelyek biztosítanák
számunkra a »jobb« vagy kevésbé rossz közvetítéseket:
egyfelől a messiási vendégszeretet etikája vagy szentsége,
és másfelől a »békefolyamat«, a politikai béke folyamata
között” (Istenhozzád Emmanuel Lévinasnak). Az az
ellentmondás, ami abban mutatkozik, hogy (kilépve a vallási
nomenklatúrából) nincs a kezünk ügyében az a nyelv,
amely az ethosz fogalmi szigora és a kompromisszumok
toldozgatásával élő politika között fogalmi áramlást
alkothatna, és mégis „léteznie kell, le kell vezetni
az etikából egy jogot és egy politikát” (Derrida, uo.),
illetve a hülyegyerek emberiség és a demokrácia
önmagának ellentmondva létező valósága egyfajta párhuzamot
rajzol ki Lévinas és Határ mentalitása között. Lehetséges,
hogy ezt a lehetőséget majd alaposabban meg kell vizsgálnunk,
de elsősorban a Golghelóghira és az Antibarbarorum
libriben összegyűjtött szövegekre támaszkodva. (Utóbbi
cím akár a Derrida–Lévinas dialógusra is utalhatna: „…a
demokrácia »jobb«, mint a zsarnokság. A »politikai
civilizáció«, »képmutatásával« együtt, »jobb«, mint a
barbárság”, interpretálja Lévinast Derrida.) A 2984 azonban
érdemben nem változtat ezen a lehetőségen; nem teszi sem
sürgetőbbé, sem végképp okafogyottá.
Van viszont néhány írás ebben a kötetben,
ami az építész, a zeneértő, az emlékező Határ Győzőt
villantja fel az őt ezekről az oldalairól bizonyára kevésbé
ismerő olvasók előtt. Élvezettel olvastam újra, és
befejezésül ezt szeretném kiemelni, a Budapest és az ő
épületállaga című kis visszaemlékezést. Az
1930–40-es évek légkörét nehéz lenne ennél elevenebben
felidézni. A történet hőse privát megrendelésekben kedvére
válogató, munkáját élvező és vidáman éldegélő fiatal
építész, aki a gárdista termetű hölgyeket kedveli, és,
úgy tetszik, vonzódása gyakori viszonzásra talál. Ha jól
számolom, 1940–41-ben váratlanul hatalmas állami megbízást
kapott: vezető szakembere lett annak a munkacsoportnak, melynek
feladata volt Budapest teljes épületállományának
felmérése, mégpedig, amennyire kivehető a szövegből,
nemcsak alaprajzok szerinti mappációja, néhány adat
rögzítésével, hanem rajzokkal való ábrázolása és a
mintegy két és fél évi munka másfél mázsányi anyagának
archiválása. Az erről és egyéb építészeti emlékekről
beszámoló írás remek képet ad a háborútól magát
fényévekre képzelő Budapestről. A kis emlékezés
évtizedekkel későbbi eseményeket elbeszélő második része
aztán az operettben élő város mellé teszi az
összehasonlító anyagot is, egyenesen a taplórealista
Angliából. A leedsi Városháza az építész Határ régi, de
csak tervekről, rajzokról ismert szerelme volt. A személyes
találkozás azonban kiábrándító. A „carrarai márványba
kívánkozó” tervet ugyanis rikítóan „snassz”-angol
módra „hitvány stukkóból hordták fel, ésde oly
csiricsáré tarka színskála szerint kigyönyörítve, hogy
ilyen ökörvér-veres akantuszleveleket, cinóberpiros
párkánykonzolokat és vásári arannyal lehugyozott
angyalszobrokat ennyire vidékies-giccsesen és égetni való
félresikerülten csak a förtelmes máltai katolikus
templomokban látni”. És a hatvanéves, többszörösen
lesittelt hazájából-menekült úgy emlékszik: „…ha nem
restelltem volna, a fülébe ordítom fiatal kollégámnak: –
Látod, pajtás, ez az, ami nálunk másképp van!…”
Ez a keservesen groteszk mondat a maga
többszörös önellentmondásával maradéktalanul kifejezi
Határ életének és gondolkodásának paradox természetét. (Magyar
Napló, 2007)