In
memoriam Sánta Ferenc
Vasy Géza
Sánta
Ferenc és az Írószövetség
Ha nem is könyvnyi terjedelemben, de az
egyetlen előadás adta időtartamnál jóval részletesebben
kellene foglalkozni Sánta Ferenc és a Magyar Írószövetség
– vagy kissé tágabban fogalmazva: az író és az irodalmi
élet – kapcsolattörténetével. A jelenlegi szűkítést
azonban nemcsak az idő korlátja indokolja, hanem az is, hogy az
Írószövetség levéltári anyaga részben hozzáférhetetlen
(vagy talán már meg is semmisült, értve ezen elsősorban az
1957 előtti anyagot), részben pedig rendezetlen,
feldolgozatlan. Ugyanez a helyzet az írói hagyatékkal.
Ezúttal csupán néhány fontosabb szereplést emelek ki,
elsősorban a szervezet közgyűléseire figyelve.
A bolsevik diktatúra kora a pártosságot
kívánta meg a kor alkotásaitól, s ezen a párt mindenkori
politikájának a szolgálatát értette. Az 1960-as évek
elején kezdődő enyhülés, a szellemi élet lassú
konszolidálódása a hatalom számára elfogadhatóvá kezdte
tenni az elkötelezettség fogalmát is, amellyel a
nyugati irodalmi élet addig is rendszeresen élt, főként Sartre
munkásságának köszönhetően. A marxisták egyrészt a
pártossággal azonosították az elkötelezettséget, másrészt
azokat nevezték így, akik közeledtek hozzájuk, de olykor
vitatkoztak velük. Leegyszerűsítve: a „dolgozó nép”
ügyének művészi képviselete akkor is elkötelezettség, ha a
mű és az alkotó nem nevezhető marxistának.
Sánta Ferenc 1962 februárjában, tehát még
regényeinek megjelenése előtt közölte az Új Írásban Költőnk
és kora című tömör vallomását. S bár az íróknak, a
kritikusoknak és a szerkesztőknek is az volt a józan
érdekük, hogy minél jobban kitágítsák az elkötelezettség
határait, hiszen ezzel tovább csökkenthető a cenzúra, Sánta
Ferenc bevezette az elkötelezetlen humanizmus fogalmát.
Történelmi tapasztalatai, olvasmányélményei alapján jutott
el ehhez, s mint hamarosan beláthatóvá vált, regényei
hátterében is ott munkálkodott a következő gondolat:
„Mint tudjuk, minden korok legszabadabban
utat kapó ítéletei minden esetben a hatalommá szerveződött
társadalmi erők elkötelezett s ily módon a
legtermészetesebben elfogult kifejezői. Míg az író nem ritka
esetben éppen elkötelezetlen humanizmusa okán formál jogot az
ítélkezésre. Megszabadulhat az író a kor katedráján ülő
ítélők elmarasztalásától, ha belátása a kor javára
billenti a mérleget.”
Megjelent 1963 őszén Az ötödik
pecsét, majd hamarosan a Húsz óra is. Az előbbit
többen egzisztencialista jellegűnek, azaz elítélendő
szemléletűnek tartották, az utóbbit viszont lelkesen
üdvözölték, s nemcsak színvonala miatt, hanem azért is,
mert szocialista realista műként értelmezték. Egy
publicisztika egyenesen szégyenlős marxistának nevezte a Húsz
óra szerzőjét. Történt ugyanis, hogy 1965 kora tavaszán
az Egyetemi Színpadon bemutatták Fábri Zoltánnak e
regényből készült filmjét, majd vitát rendeztek róla. Füleki
József cikke szerint néhányan a regényt és a filmet is
szocialista realista alkotásnak nevezték, ám a jelenlévők
nagyobb része ezen csak gúnyolódott. Megszólalt az író is,
s a cikk ezt így foglalta össze: „Az író halálának
tartja, ha az alkotó és a téma közé valamilyen »iskola«
ékelődik, ha a spontán teremtésnek valamin »át kell
szűrődnie«, mert ez az út az epigonizmushoz vezet –
jelentette ki. »Kivételt« tesz a szocialista realizmussal,
»mert az olyan, mint a levegő, mert nem is tudjuk, hogy mi
az«.” (Élet és Irodalom, 1965. március 27. 13. sz.)
A Magyar Írók Szövetsége 1965 novemberének
végén tartotta esedékes közgyűlését. Erre nyilván több,
de nem nevesített szerző munkájaként igen részletes
referátum készült. Ez foglalkozott az elkötelezettséggel is,
amelyet inkább bírálandónak tartott:
„…ezek a mérsékelt vagy fontolva haladó
elkötelezettségek valamiképp mindig vitatják is, hogy a maguk
által – ilyen vagy olyan fokig – vállalt értékek
tényleges megvalósításának maximális lehetőségét ma csak
a munkásmozgalom, a szocializmus biztosíthatja. Konkrét
tartalmaikban épp ezért gyakran ott kísért a valóságossá
is válható s váló veszély, hogy népszemléletük egyoldalú
vagy korszerűtlen parasztszemléletté, nemzetszemléletük
nacionalizmussá, békevágyuk pacifizmussá, antifasizmusuk a
polgári demokrácia igazolásává, etikai elkötelezettségük
kényelmesen »örök emberivé« vagy vallásos színezetűvé
válik.” A fejtegetés később így folytatódik: „…ki
kell mondani, hogy a felemás elkötelezettség vagy kivált az
elkötelezettség tagadása a szocializmus társadalmi
körülményei között határos vagy azonos az ellenzéki ars
poeticával.”
A referátum foglalkozott a személyi kultusz
kritikai ábrázolásával is. Illyés Gyula, Németh László
és Mészöly Miklós drámái kapcsán állapította meg, hogy
„a tényleges mai helyzetnek figyelmen kívül hagyása tereli
az említett műveket az elvonatkoztatott történelmi példázat
irányába, s vezeti őket olyan hamis történetfilozófiai
általánosításokhoz, hogy hatalom és erkölcs eleve szemben
álló tényezők: hogy az emberiség a maga reményeinek valóra
váltását nem várhatja politikától, hatalomtól, hanem csak
a belső lelkiismeret parancsának követésétől”. Ugyanakkor
legújabb irodalmunk értékei között egy hosszú
felsorolásban a Húsz óra is szerepelt.
Darvas József a maga ugyancsak terjedelmes, de
a referátumnál engedékenyebb és megértőbb vitaindító
előadásában természetesen ugyancsak a szocializmust igenlő
elkötelezettség mellett állt ki. Sánta Ferencet pozitív
összefüggésben említette: „Emlékezhetnek rá, hogy Sánta
Ferenc írói pályájának a Húsz órát megelőző
szakaszát – ideértve Az ötödik pecsétet is –
milyen fagyos levegő vette körül. Pedig ennek a szakasznak a
keresései és eredményei nélkül a Húsz óra sem
születhetett volna meg. Nem beszélve arról, hogy Az
ötödik pecsét is kitűnő regény, filozófiájában
vitathatóbb, írói eszközeiben viszont helyenként jobb, mint
a Húsz óra.”
Az MSZMP KB eléggé merev szemléletű
kulturális és ideológiai titkára, Szirmai István terjedelmes
hozzászólásában azonosította az elkötelezettség és a
pártosság fogalmát. A kortárs irodalom ideológiai
sokszínűségét átmeneti jelenségnek minősítette. Sánta
Ferencről, nevének kimondása nélkül s a film kapcsán,
pozitív összefüggésben tett említést: „Itt van a Húsz
óra. Miért kapott ez nemzetközi díjakat, nemcsak
Moszkvában, hanem Velencében is? Miért fogadják el a Húsz
órát? Mert a magyar életnek, a magyar valóságnak egy
darabját mutatja a világ különböző tájain. És ezt
megértik.”
Sánta Ferenc a második napon, a szünet után
kapott szót. Visszautalt korábbi cikkére, az elkötelezetlen
humanizmus fogalmára, amely „a humanizmus örök törvényei
szerint szemléli a világot, megőrzi objektív
tárgyilagosságát a humanizmus eszméihez ragaszkodva, és
korántsem esik abba a vétségbe, hogy akár az egyik, akár a
másik oldalon tételezze fel az abszolút és kiegészítésre
nem váró igazságot vagy igazságosságot.
Nem hiszem, hogy helyes lenne az a
megfogalmazás – és a magam részéről nem is vállalkoznék
rá, hogy nyugodt lelkiismerettel kimondjam –, hogy a mi
világunkban, amely olyan szakadék szélén áll, amilyent még
nem produkált az emberi butaság, az igazság egyetlen helyre
van letéve.”
Sánta kijelentette, hogy „a tárgyilagos, el
nem kötelezett és minden oldalra az igazságosság igényével
tekintő elme segítséget nyújthat ott, ahol éppen az
emberiség dolgában tevékenykednek, működnek. Nagyobb
lehetősége van ennek az igazságosságra törekvő akaratnak
arra, hogy az igazságot mondja ki, és segítséget nyújtson
ott, ahol az emberségért munkálnak, mint annak, amely
elfogultságával és elkötelezettségével nem látja meg a
másik félnél, a perben a másik oldalon is az igazságot,
aminek ötvözésével teremthetjük meg mindazt, amit valóban
az emberiség sok évezredes történelmével akar.”
Végezetül Husz Jánost idézte: „»mindig
jobb egy igazságos idegen, mint egy rossz huszita«. Azt hiszem,
a mi irodalmunkban is, ebben az elkötelezett széttagoltságban,
amiben irodalmi életünk leledzik, a kibontakozás legnagyobb
akadálya az, hogy éppen az elkötelezett elfogultság miatt nem
vagyunk képesek meglátni – képességünk sincs rá, hogy
meglássuk – egymásban azt, ami a másik oldalon igazságos
és viszont. És ha van feladatunk, akkor ez az, hogy a
különböző oldalakon lévő igazságokat irodalmi művekben is
tárgyilagosan, a humanizmus eszméihez ragaszkodva
tükrözzük.”
Sánta Ferenc hozzászólására először Trencsényi-Waldapel
Imre reflektált. Szerinte az elkötelezettség és a humanizmus
egymást feltételezik, s nincs örök humanizmus, mert ez is
történetileg változó tartalmú fogalom, az „örök”
jelző polgári torzítás. Utána Dobozy Imre, az
Írószövetség főtitkára is szólt záró előadásában
Sánta Ferenc nézeteiről. Szerinte hasonló ez az eset a
Balzacéval: más az író ars poeticája, mint amilyen nézetek
megmutatkoznak műveiben. Erre közbeszólt Veres Péter: Sánta
a közvetlen pártkötelezettségre értette az elkötelezetlenséget,
de félreértették őt. Dobozy szerint egyetlen ember soha nem
rendelkezhet az objektivitás csalhatatlan mércéjével, s a
történelem nem engedi meg, hogy az ember független lehessen.
Ugyanakkor minden emberben vannak elfogultságok, de van jó
elfogultság is. A tárgyilagosság mellett pedig érték lehet a
szenvedélyesség, a szeretet is.
Ezen a kongresszuson, a szocialista
demokratizmus akkori szellemében, az elnökség által
készített választmányi jelöltlistára lehetett szavazni oly
módon, hogy egyénileg ki lehetett húzni, illetve beírni más
neveket. Ezeknek természetesen nem volt esélyük. 201 szavazó
közül azonban elég sokan beírtak új neveket. Nagy László
30, Csoóri Sándor 19, Németh László 16, Sánta Ferenc 13
szavazatot kapott. Ha a közgyűlésen lehetett volna jelölni,
néhányuk bizonyára már akkor választmányi taggá válhat.
Hozzászólásában Sánta Ferenc lényegében
a regényeiben, elsősorban a Húsz órában alkalmazott
írói szemléletet írta le. Valójában nincs lényegi
ellentmondás az ars poetica és a mű között. S feltehetően
azért nem volt hajlandó később sem nyilatkozni a regény
filmváltozatáról, mert a forgatókönyvben, majd a filmben
alkalmazott módosításokkal nem egészen értett egyet. Az
Írószövetség közgyűlésének vitáját bemutatva az Élet
és Irodalom tömören és tárgyilagosan ismertette
Sánta Ferenc nézeteit és az ahhoz kapcsolódó két
reflexiót.
A következő közgyűlésen, 1970-ben
Sánta Ferenc a jegyzőkönyv tanúsága szerint nem szólalt
meg. Érdekesen alakult a választás. A beterjesztett javaslat
47 fősre bővítette a választmányt, s ebben szerepelt már
Sánta Ferenc is. A spontán hozzászólók azonban elérték,
hogy lehessen a nyílt színen újabb javaslatokat tenni, s azok
kerüljenek fel a listára. Így 18 újabb név hangzott el, s
közülük öt be is került a választmányba: Csoóri Sándor, Czine
Mihály, Kamondy László, Keresztury Dezső és Szakonyi
Károly. A legtöbb szavazatot a következők kapták: Nagy
László, Juhász Ferenc, Weöres Sándor, Németh László,
Sánta Ferenc, Illyés Gyula, Lengyel József, Dobozy Imre,
Szabó Pál, Fekete Gyula. E tíz író közül addig csak öten
voltak választmányi tagok, tehát az írók elkezdték
érvényesíteni saját értékrendjüket.
Az Írószövetség 1973 őszén – a
megyei szervekkel együttműködve – tanácskozást tartott
Kecskeméten az irodalmi szociográfiáról. Ezen Sánta Ferenc
is felszólalt, s a korábbiakhoz képestgyümölcsözőbbnek
látta az írók és a hatalom kapcsolatát:
„Megvan rá a lehetőségünk olyan viszonyt
teremteni a hatalom és írói szándék között, amelyik nem
opponál egymással, hanem kölcsönösen segíti egymást. Ez a
legjobb módja annak, hogy a nemzet minden hasznos energiáját
fölszabadítsuk; mert alkalmat kaphatunk tényfeltáró
működésünkben arra, hogy megkeressük, melyek azok a dolgok,
amelyek a kibontakozást, a szocialista haladást fékezik,
akadályozzák, nevezetesen meg is gátolják.”
Sánta a család és a munka témakörére
hívta fel a figyelmet, majd a közvetlen demokráciáról
beszélt a mezőgazdaságban szerzett tapasztalatai alapján:
„Amikor megpróbáltam felderíteni a mezőgazdasági termelés
fellendülésének az okait, s a jó közérzet okait, akkor
sokkal egyszerűbb dologhoz jutottam, mint amire számítottam.
Ez pedig nem volt egyéb, mint az, hogy hazánkban a közvetlen
demokráciát teljes következetességgel – s bizonyos
értelemben a képviseleti demokráciát is – leginkább a
termelőszövetkezetekben valósították meg. Ott változott meg
a helyzet, ott lett 14 mázsa helyett 23 mázsa búza, ahol a
közösség maga választhatta meg a szakmailag legalkalmasabb
vezetőit, ahol maga válthatta le, ahol arra érdemtelenné
vált; amikor a megadott, igen széles kereteken maga dönthette
el a saját viszonyaira vonatkozóan, hogy mit tart helyesnek,
és mit nem. Nagyon nagy tanulság, hogy minél nagyobb a
közvetlen demokrácia, annál több a termelés. Horribile dictu,
de így kell mondanom. Amilyen mértékben képesek leszünk az
életnek bármelyik területén a demokráciát érvényesíteni,
olyan mértékben várhatunk arra a területre vonatkozóan
eredményeket.” (Forrás, 1974/1.)
Erre a kecskeméti felszólalásra is
visszautalt Sánta Ferenc az 1976 májusában megtartott újabb
írószövetségi közgyűlésen. Itt először a szerinte
létező örök és nem változó erkölcsi princípiumokról
beszélt, s példái közt utoljára az igazságosságra való
törekvést említette. Az írói hivatás lényege ez: „az
igazságtalansággal szemben tiltakozni vagy az
igazságtalansággal szemben az igazságot mondani, vagy
legalábbis törekedni arra, hogy az igazságosságot
megközelítsük”. Ezután a magyarságot mint nemzetet, mint
népet ért igazságtalanságokról beszélt, amelyek ellen ő
– és más írók – szót emeltek. Majd így folytatta:
„Bátran és őszintén vallom meg azt –
amit, úgy hiszem, könyveimben meg is tettem már –, hogy
felelősséget és mélységes felelősséget érzek a
szocializmusért, azért a társadalmi rendszerért, azért a
társadalmi eszméért, amelynek ideológiájával lehet, hogy
nem minden esetben – sőt bizonyos, hogy sok mindenben nem
vagyok egy szinten, de – amelyről meggyőződésem az, hogy
ennek a népnek kenyeret adott, ezt a nemzetet olyan anyagi
körülmények közé emelte, amilyenben történelme folyamán
még nem volt, mint amely a szellem kibontakoztatására olyan
lehetőségeket adott, mint amilyenek az utolsó esztendőkben
voltak.
Ennek a kérdésnek a felelőssége is
belejátszott – magyarán és pontosan szólva, ha úgy tetszik
– abba, hogy az írónak – mint a marxista terminológia
fogalmazza – azt a funkcióját is igyekeztem betölteni, és
barátaim is igyekeztek betölteni, aki előre jelzi azt a
pontot, az irritáló pontot, amiből később nagyobb baj lehet.
Bár lett volna úgy, hogy amint az első jelzések
megtörténtek, akkor ez kellő súlyt kapott volna.”
Amikor Sánta Ferenc a maga falusi
tapasztalatairól beszélt, akkor természetszerűleg
megerősítette mindazt, amit ezek kapcsán a Húsz óra
cselekménye s világképe kifejez. Ne feledjük azt se, hogy a
hetvenes évek első fele az az időszak, amelyet Illyés Gyula
úgy jellemzett, hogy hazánk „szélárnyékban van” a
korábbi évszázadok történelmi viharaihoz képest, s élnünk
kell ezzel a lehetőséggel. Az ország eladósodásának még
csak a legelső éveinél tartottunk, hatása nem volt
belátható, az életszínvonal lassan, de emelkedett, s komoly
értelmiségiek meditáltak azon, hogy a gazdasági fejlődésnek
köszönhetően Magyarország Kelet-Európa – azaz a
szocialista világrendszer – Svájcává válhat. A rendszert
segítő szándékú kritikával szemlélők, mint Sánta Ferenc
is, úgy gondolták, hogy a létező szocializmus bűnökkel
terhelt, hibákat halmozó ugyan, de lehetséges a következetes
reformokkal való jobbítása, a szép elvekhez való
közelítése még akkor is, ha visszaesések történnek. Ezek
hol a Moszkva-központú szocialista világrendszer béklyói,
hol a hazai pártvezetés merevsége, belső harcai miatt
következnek be. A szélárnyék-helyzetet Magyarország nem
tudta kihasználni, s ez mind Illyés Gyula, mind Sánta Ferenc
számára hamarosan egyértelművé válhatott.
Sánta természetesen 1976-ban sem volt naiv
idealista. A magyar falu helyzetét illetően sem. Valamikor a
hetvenes évek elején, nála járva, találkozhattam a Húsz
óra Igazgató Jóskájának modelljével. S akkor
elmondták, hogy a férfi életsorsa nem úgy alakult, amiként
azt a regény sugalmazta. Hamarosan leváltották, s egy járási
elvtárs ült a helyébe, aki sem a falusiakat, sem a
mezőgazdaságot nem ismerte. Az író elmondta, hogy ha
folytatná a regényét, akkor ezt írná meg. Ezt a
problémakört ő nem érintette, viszont számos írásában,
például Pókháló című kisregényében (1972),
megjelenítette Galgóczi Erzsébet. Talán ezért sem
foglalkozott ezzel Sánta, talán azért sem, mert ez időben
három másik, soha be nem fejezett regényen is dolgozott.
Írószövetségi hozzászólásában azonban nem a rossz
példát emelte ki, hanem a követendő utat. Szerette volna, ha
sikerül – József Attilát idézve – „a dolgozó nép okos
gyülekezetében hányni-vetni meg száz bajunk”. Nem
sikerült, s azóta csak sokasodnak bajaink. Fogyatkozik a nép,
eltűnnek a munkahelyek, csökken az okosság s a gyülekezés, a
közösségi szellem helyett az atomizálódás a jellemző.
Magyarország bajban van. Ezt most,
2008-ban írom le, de ugyanez volt a magyar írótársadalom
javának álláspontja az 1986-os közgyűlés idején is. (Az
1981-es közgyűlésen Sánta Ferenc nem szerepelt, de továbbra
is a választmány tagja maradt.) Hosszabb szünet után,
közvetlenül az újabb közgyűlés előtt az író interjút
adott, s ebben kijelentette: „A nemzet állapota igen sok
keserűségre ad okot. Ez eléggé hosszú időre nyúlik vissza.
Arra az időre, amikor a gazdasági felemelkedés mellett az
erkölcsi színvonal süllyedése elkezdődött. Ez sok mindenben
megmutatkozott, de ami engem legfőképpen érdekelt, az a
nemzetemnek, a magyarságnak a sorsa.” Később hozzátette azt
is, hogy „Én figyelmeztettem… és ez a figyelmeztetés
mindig annak az érdekében hangzott el, hogy csak egészséges
társadalomban lehet a szocializmust szolgálni.” (Győrffy
Miklós interjúja, Új Tükör, 1986. november 23.)
Feszült helyzetben ült össze a közgyűlés.
A megelőző években számos konfliktus volt a hatalom és az
írótársadalom között. A párt politikai bizottsága
többször is tárgyalt a küszöbönálló tanácskozásról,
elhalasztásán töprengett, illetve a számukra kedvezőtlen
események majdani megtorlásán. Szóba jött az
Írószövetség anyagi ellehetetlenítése, betiltása, egy
másik szövetség létrehozása, kormánybiztos kinevezése is.
Kádár János harciasan támadta az Írószövetséget és a
választmányt, amelyben szerinte nagy számban vannak a tudatos
ellenzékiek és a rendszer ellenségei. (Idézi Pintér M.
Lajos: Ellenzékben, 152–153.) Foglalkoztak a leendő
vezetőség összetételével is. Elnökként a szóba jöttek
közül Cseres Tibort vagy Sánta Ferencet tartották volna
elfogadhatónak.
A közgyűlés alaposabb elemzést érdemelne
meg. Most csak annyit, hogy a hol ellenzékinek, hol
ellenségesnek nevezett írók korántsem egységes, de
jelentékeny csoportjának valóban az volt a kiindulópontja,
hogy az ország nagy bajban van, ezért most hagyjuk a
sérelmeinket, próbáljunk új helyzetet teremteni, fogjunk
össze a politikával. Elsőként ezt Mészöly Miklós mondta
ki, érzékeltetve a feladat szinte lehetetlen voltát is, de
jelképesen kezet nyújtva a jelen lévő, igen magas beosztású
politikusoknak. Hamarosan Köpeczi Béla művelődésügyi
miniszter kapott szót. Ő felolvasott egy előadást, néha
kiszólt belőle. Az egésznek az volt a lényege, hogy sikereink
hatalmasak, bár vannak gondjaink is. Sajnos vannak írók, akik
„megkérdőjelezték a szocializmus létjogosultságát, és a
polgári demokrácia szellemében értelmezett politikai
pluralizmus mellett foglaltak állást”, sőt 1956-ot
forradalomként értelmezik. Az Írószövetség nem határolta
el magát az efféle nézetektől, ezért bizalmatlan a politika.
A száraz felolvasás elutasította a lényegi
reformgondolatokat, s hangulatilag azt fejezte ki, hogy a párt
nem fog belecsapni a kinyújtott kézbe, hanem ráüt. Érthető,
ha az amúgy is feszült légkörben az indulatos vagy higgadt,
de erőteljesen ellenzéki hozzászólások domináltak. Sánta
Ferenc a második napon szerepelt. Erélyes hangvételű
beszédében – többekhez hasonlóan – visszautasította Berecz
János KB-titkár fenyegető mondatait, majd felhívta a
figyelmet az írók történelmi szerepére:
„…Magyarországon egyetlenegy olyan
szervezet vagy társaság van, amelyik olyan hosszú politikai
tapasztalattal rendelkezik, amely jogot ad neki arra, hogy
erőteljesen bízzon önmagában. És abban, hogy igen-igen
kevés esélye van a tévedésre, amikor a nemzeti dolgainkban
ítélni próbál. Ez az íróknak a társasága, amely közel
kétszáz év tapasztalatait őrzi önmagában, tévedhetetlenül
felhalmozva a politikai tapasztalatot és tudást. Ez a
társaság ilyen figyelmet érdemel, és ilyen értelemben
érdemel tiszteletet. Tiszteletteljes meghallgatást minden
felvetésére a nemzet és a társadalom sorsát illetően.”
A továbbiakban kifogásolta, hogy a politika
szinte provokatív intézkedéseket hoz a kulturális életről.
Dezinformálnak, kontraszelekciós munkát végeznek. Visszautalt
a Rákosi-korra, amikor a bajokról beszélő írókat
leintették még 1955-ben is. A Tiszatáj, Csoóri Sándor, Csurka
István ügyében hozott adminisztratív intézkedések kapcsán
kijelentette, hogy „ez a politika gyengeségének a jele. Nincs
akkora befolyása, hogy egyszerűen, adminisztratív
intézkedések nélkül a megkívánt mederben tartsa a dolgait.
Ezt az erőt kívánom a politikának, őszinte szívvel, a
szocializmus és a nemzet érdekében, a reform érdekében. De
azokkal az emberekkel, akikkel most operál, ez nem fog menni.
Új szellem, új gondolkodás kell.”
A kongresszuson a PB számára készült
beszámoló szerint felerősödtek a konfrontációs
törekvések: „Sánta Ferenc író részéről hangzott el
olyan szélsőséges vélemény, miszerint ebben az országban
kétszáz éve mindig az irodalomnak volt igaza a politikával
szemben. A közgyűlésen a konfrontációs szándékú
felszólalások nagy tapsot kaptak. A legellenzékibb
felszólalások Sánta Ferenc, Albert Gábor, Fekete Gyula, Csoóri
Sándor, Csurka István részéről hangzottak el.” (Idézi
Pintér M. Lajos, 163.) Ezek után az MSZMP kilépési akciót
szervezett, de még a párttagok közül is kevesen léptek ki. Köpeczi
Béla pedig, mint a szövetséget felügyelő miniszter, szigorú
cikket írt a Népszabadságban. Ha beszéde után elnökké
választják Sánta Ferencet, az nyilván tovább élezte volna a
szembenállást. Így Cseres Tibor lett az új elnök, Sánta
Ferenc pedig a 11 tagú elnökségbe került be.
Végezetül megemlítem az 1989
novemberében tartott újabb közgyűlést. Ezen a lehetséges
veszélyekre is figyelmeztetett Sánta Ferenc:
„Tudnunk kell: ha más öltözetben, ha más
terminológiával, más érdekek képviseletében, ugyanolyan
erejű támadások érik majd alapvető értékeinket, a nemzetet
elsősorban, mint amilyenek érték az elmúlt esztendőkben.
Megmondom pontosan, miről van szó. Arra kell vigyáznunk
mindenekelőtt, hogy ne következzék be az, ami háromszáz
esztendővel ezelőtt, hogy megszabadulván a portától, egy
császárság uralma alá kerüljünk. A veszélye reális,
kísértő, és résen kell lennünk ahhoz, hogy
elkerülhessük.”
Nem sokkal később kapott szót a
miniszterelnök, Németh Miklós. Sánta Ferenc nevét ez ügyben
nem említve, de szinte szó szerint igazolta az általa 1986-ban
mondottakat:
„A magyar irodalmat ez a kormány a
legrégebb óta folyamatos és legitim nemzeti intézménynek,
ilyen integratív erőnek tekinti, s kéri, tisztelettel kéri:
vegye magára ennek minden felelősségét. Az írástudók
felelősségét.
A magyar irodalom története tisztán és
buzdítóan mutatja: az igazán haladó, nagy magyar irodalom a
nemzet történetének kritikus pillanataiban mindig felül
tudott emelkedni a pártoskodásokon, kiszabadította a kezét a
részérdekek kötelékeiből, és kapaszkodót vert – akár a
puszta sziklafalba is – a jövőnek.”
A későbbiekben a miniszterelnök Sánta
Ferenc ott elhangzott mondandójára is hivatkozott:
„…mélységesen egyetértek Sánta
Ferenccel. Nagyon nehéz és nagyon sok gyötrelmet, kínt és
szenvedést lezáró szakasz után vagyunk, meggyőződésem:
október 23-ával zártuk ezt a szakaszt, de egy még nehezebb
és még több veszélyt rejtő új szakaszba léptünk, és
nagyon vigyázzunk, vigyázzon ez a nemzet és a nép arra, hogy
most ne veszítse el azt a lehetőséget, ne veszítse el annak
esélyét, hogy ne csak földrajzilag, hanem lélekben,
műveltségben, gazdaságban, kultúrában, ahol egyébként már
régóta ott vagyunk, de meg is érkezzünk Európába, és
európainak tekintsenek bennünket.”
Régmúlt dolgokról írtam. Olykor úgy
éreztem, mintha más történelmi időben járnék, olykor pedig
lényegi azonosságok keserítettek el. Sánta Ferencnek nemcsak
szépirodalmi munkássága, hanem közéleti tevékenysége is
jelentős, és számos tanulsággal szolgál a mai és a
távolabbi utókor számára. A magyarság szolgálatát
tekintette legfőbb feladatának, s ekképpen tudott az
emberiség számára is érvényesen szólni.
A megemlékezés és a két
tanulmány 2008. október 29-én az Írószövetség Sánta
Ferenc-emlékülésén hangzott el.