Korpa Tamás
Szemünkbe előrenyomuló
nádasok
Nyelviség, archaikum,
tér-idő fogalmak Serfőző Simon költészetében
Feltehető a kérdés, hogy mennyiben
implikál esztétikailag korszerű magatartást a Serfőző Simon
szemléleti optikájában érvényesített társadalomelemzés
és társadalomkritika tendenciája, a szociális tudat
szenzuális kifejeződése, a stigmatizált, lefokozott,
járulékos, korlátozott, akcidencia-lét elleni elemi
tiltakozás igénye, a kollektív és individuális
szabadsághiányra való reflektálás hajlama akkor, amikor
kérdésessé – de mindenképpen bizonytalanná – válik
„az esztétikai erő közösségképző funkciója.”1
A Serfőző Simon által is képviselt
megszólalásmódnak olyan művészi magatartás a jelöltje,
amely Balassi, Berzsenyi, Petőfi, Ady, József Attila, Nagy
László, Illyés Gyula, Csoóri Sándor nevével
reprezentálható, s amely világértelmezés (a maga kulturális
génjei és indíttatásai által konstruált identifikációs
bázisa révén) erős szemléleti, gondolati, poétikai
inspirációt jelentett a következő nemzedékek (Hetek,
Kilencek) alkotói számára.2 Ugyanis a diktatórikus
tudatmanipulációkat is közvetíteni akaró sematizmussal
álltak konfrontációban, „a politikai uralom kommunikációs
rendszere ellenében ható irodalmi akcentusokként” (Pomogáts
Béla) funkcionáltak. Szakítottak a „mintha-korszak”
manipulatív szándékaival. A hatalmi konstrukció bírálata, a
realitás negatív tapasztalatrendszere, a
valóságérzékenység, a történeti, szociális tényezők
markáns pozíciója, „a valóságfeltárás intenzív irodalmi
jelenléte”3 (összességében a mindenkori
deformációk és aszimmetriák elemzésére koncentrálódó
költői attitűd) nem opponálódik, hanem homogén módon
illeszkedik a költői teremtőerőt felszabadító és
világirodalmi tendenciákba besorolható poétikai erőrendszer,
költészeti modell organikus részévé.
Mindez Serfőző Simonnál szorosan
összekapcsolódik egy széles önreflexiós horizonttal, az
önértelmezés, önanalízis (mint alapvető hermeneutikai
törekvés – mivel minden megértés legfőbb célja az
önmegértés gesztusa, az auktor esszéisztikus portréverseiben
is erre törekszik), öntanúsítás4 forrás- és
irányrendszerével. Heidegger szerint a lét csak megértésben
van, a megértés pedig mindig a lét eseménye. Gadamer azt
írja, hogy „A jelen horizontja egyáltalán nem alakul ki
múlt nélkül. Magában véve ugyanúgy nem létezik, mint a
történeti horizontok, melyekre szert kellene tennünk. A
megértés inkább mindig az ilyen állítólag magukban véve
létező horizontok összeolvadása.”5 (Persze a
múltra irányuló kérdésfeltevés mindig distanciát,
távolságot és szelekciót feltételez.) Jauss jegyzi meg, hogy
a szöveg által újranyerhető értelem „nem csupán a maga
eredeti horizontjának implikátumaiból bontakozik ki, hanem
ugyanolyan mértékben az értelmezői tapasztalat későbbi
horizontjából”.6 Ezek szerint Serfőző Simon
költészete, poétikájának episzteméje számos szempontból
új interpretációs távlatot igényel és indukál. Amellett,
hogy Serfőző esetében primer módon a modernség esztétikai
tapasztalata, hermeneutikai szituáltsága érvényesül
(„Amíg a teljesség felbomlását veszteségként tapasztaljuk
meg, még a modernségben vagyunk” – Dieter Borchmeyer),7
jelen van egyúttal már a nyelv uralhatatlanságának
tapasztalata, a jelentés véletlenszerűségnek való
kiszolgáltatottsága, nyelvi kérdésként és problémaként is
megfogalmazódott a léthez való viszony („a szó dadog”;
„A szavakat számból / rábízom verseimre” vagy a „szó
beszél engem. / Tetteim is szólnak” performatív aktusában),
mint ahogyan a nyelv- és létértelmezés
egymásrautaltságának érzése is („S én már csak
mellékmondatok távoli, / messze járó csavargója lennék, /
leírt szavakban szólnám el néha magam; / régóta csupán
betűkben, / verssorokban élnék.”). Állandóan utal
műveinek értelmi telítettségével egyfajta tradicionális
szépségeszményre, miközben helyenként a tőle való
távolságot is regisztrálja és tudatosítja. Nem tabutizál,
nem egy bizonyos patetikus, idilli, tisztán „magas irodalmi”
vegyértékű, önmagába záródó romantikus konstrukció XX.
századi modern variációit adja, hanem szociolektusok
sokaságát, differenciált regiszterek, témapreferenciák
létjogosultságát deklarálja és működteti. Szegedy-Maszák
Mihály8 úgy látja, hogy „a szöveg esztétikai
hatása egyenes arányban van azzal, mekkora szerep jut a nyelv
mögötti nyelv(ek)nek”. Serfőző nyelvi univerzuma
potenciálisan integrál egy sok ezer évvel ezelőtti és sok
ezer éves költészeti tradíciót, „a vers poétikailag
rekonstruált kezdőpillanatainak fázisába vonul”,9
s leszűri az innen és a folklórból származó
létszemléleti, stilisztikai motivációkat, hogy az avantgárd
montázstechnika, a Nagy László-i, Juhász Ferenc-i népi
szürrealizmus, az illyési tárgyiasság, sinkai lebegésszerű,
balladisztikus poézis ösztönzésein keresztül a
fragmentumszerűségig, a modern jeremiádok, lamentációk
szürrealisztikus és egyben archaikus, a látványtól a
látomásig ívelő kinyilatkoztatásáig, ösztönmély
evidenciák rákérdezéséig jusson (etalon realizácója
például a Sirató című opus).
Tehát Serfőző Simon nagy műveiben a
pusztulás tényszerű, objektív, nominális felsorolása
periférikus pozícióba kerül, poétikailag remekül
megkomponált, reflexív, ontológiai és episztemológiai
feltevéseket is mediáló, archaikus és/vagy
szürrealisztikus-látomásos10 metaforika veszi át
centrális szerepét, mely minden esetben összekapcsolódik az
én- és világértelmezés, helyenként pedig a nyelviség
szubsztanciális kérdésegyütteseinek, szálainak a művek
szemantikai rétegzettségébe való bekapcsolásával. Az így
létrejövő szintézis, összjáték variánsainak forrása
pedig a folklór.
Serfőző kritikusai regisztrálták, hogy
költészetének háttér- és mélyvilága komplex archaikus
kapcsolatrendszereket működtet, az archaikus frazeológia
teljes spektrumára támaszkodik, állandóan érintkezik az
archaikus mítoszok poétikájával, világképével,
antropológiai, ontológiai tapasztalatrendszerével. Serfőző
Simon dikciójának lényegi sajátossága az életelvű
vitalitás, a „tárgyias valóságot távlatosító
látásmód” (Görömbei András), intenzív metaforizáció,
cinizmust likvidáló, a pusztulást tudomásul vevő, de
ellenálló pozíció, a folklór genezisének
képi-asszociációs merészsége, emocionális mélysége,
áttetsző személyesség, konfesszionalitás és archaikus
tárgyiasság dualitása, impozáns sűrítettség, „kozmikus
aura”11 jellemzi, miközben a jelen membránjain
áttranszformálódik, újraértelmeződik a múlt, azaz a
rétegzett dimenziók múltat a jelennel szembesítenek. Ezen
jellemzők által a valóság tényei a szubjektív perspektíva
és regiszterek révén egy sajátos, individuális, autonóm
realitás (akceptálva Loszev12 nézetét, miszerint a
mítosz a legreálisabb realitás) organikus részeivé válnak,
tulajdonképpen animisztikus mozzanatokkal teli
antropomorfizáció történik. Ennek megfelelően Jánosi
Zoltán13 szerint Serfőző Simon „az archaikus
tudat korai nyomait megőrzött népköltészeti szövegeknél is
elemibb, eredendőbb folklorisztikai és tudati nyomvonalakat
keres”, „lefelé stilizál”, „a tárgyi világot
beszélteti”. Ködöböcz Gábor14 szintén
„archaikus életrendről”,15 a lírai alany
pozícióját alapvetően meghatározó „archaikus
léttörvények mélységes tiszteletéről” szól, Bertha
Zoltán16 a „csillag-hangulatvilágítású
tanyák” „autochton, genuin értékvilágát” poentírozza,
Pécsi Györgyi17 szerint „a teljességgel
antropomorf táj anyagszerűségében és egyszerre derűs,
ragyogó költői fényben jelenik meg”.18
Alkalmazható a Serfőző Simon
költészetében megkonstruált, az eukleidészi és
formállogikai konvenciókat kiiktató nyelvi térre Mircea
Eliade19 szakrális és profán tér- és
időfogalmainak néhány lényegi, meghatározó sajátossága.
Serfőző a tulajdonképpeni kozmogóniai aktus
abszolválásával20 (amikor is a káoszból mint
őspotenciából, potenciális világból kozmosz képződik, s a
kozmosszal megteremtődik az idő) egy sajátos, mitologikus
képzeteket is érvényesítő, sokrétű, pregnáns nyelvi
univerzumot teremt. A különféle időfogalmak váltakoztatása
(mitikus-szakrális: ciklikus szerkezetű, ahol is az idő nem
folyamat, hanem tartam; profán-történeti: lineárisan
előrehaladó, mérhető) dinamikus versbeli mozgást eredményez
térben és időben, vertikális és horizontális tengelyen
egyaránt. Ez végeredményben tér- és időbeli szinkretizmust,
a gondolkodás szinkretizmusát jelenti. Az archaikus
gondolkodás releváns pontja az a feltevés, miszerint a
mikrokozmosz nemcsak tükrözi, megismétli, reprodukálja a
makrokozmoszt, hanem adekvát módon megvalósítja a
mikrokozmosz-makrokozmosz azonosítását (az ember nem tud
minőségi különbséget tenni önmaga és a természet
között). Tehát az én azonos a makrokozmosszal, a „mi
világunkkal”, ami a világ közepe, centruma, és a világ
közepének szakrális locusával is, azaz a szubjektum azonos az
objektummal,21 az azonosítások révén analógiák,
párhuzamok, behelyettesítések (homeopatikus vagy átviteli
módon) abszolválódnak verbálisan, metonimikusan,
metaforikusan. Így például a jelentésalkotás
relevanciájához tartozik „a térviszonyok és emberi
testrészek izomorfizmusa”.22 Az Otthonunk: e
táj című poémában a mitikus és történeti idő
montázsszerű dinamikán alapuló, állandó és folyamatos
váltakozása, interakciója regisztrálható, amelyben gyakran a
történeti idő tragikuma intenzívebben jelenik meg. Serfőző
Simon szembesül a múlt szétesésével,
dekonstruálódásával, de meghagyja a világok közötti
átjárás alternatíváját. A lírai alany itt szférák
közötti mediátor. A megkomponált, a fentiek szerint
definiált mitikus és profán tér mozgását működtető
szintézistérből („Tehén járkál. / A karámból kihozza /
a jármot, / nyakába teszi, / elindul kelet felé szántani / az
átfázott földre / ott már / tél lehet”; „szájából a
nyálat húztam / egész a kertkapuig […] Lementem a kútba, /
hogy a lábadról / beleesett vaspatkót / az iszapban, / vízben
megkeressem, / úszott verítékem / az elszálló szélben)
indult el a lírai alany (itt exponálódik az útnak induló
legkisebb testvér klasszikus, archaikus népmesei motívuma,
melynek háttereként Meletyinszkij „az archaikus minoritás
elsorvadását, a családon belüli egyenlőtlenség
kialakulását”23 idézi. Később a jelen
membránján átszűrt múltinterpretáció szerint a pusztuló
létközeg a lírai hős köré zárul, ezért a városba megy, s
ebben egyúttal a léte véletlenszerűsége és
szükségszerűnek vágyott rendeltetése is artikulálódik.24
Kezdetben ismeretlen, káoszként funkcionáló terekbe érkezik
(kényszerurbanizáció), diagnosztizálja problémáit,
miközben a lírai alany originális, autentikus, archaikus
élettere,25 tulajdonképpeni kozmosza
fölszámolódik („a szülői fészek haladásellenes
település és gondolkodástípus lett”).26 Azonban
a lírai alany minden gesztusában konzerválódik az originális
élettér, a szubjektív–objektív totalitása,27 analógiában
a globális idegenségélménnyel, a ki nem beszélt idegenség
pszichózisával (így tehát ez a tér bináris oppozíciókat
képes megjeleníteni).
Serfőző Simon költészetének sajátosságai
által definiált nyelvi tere, nyelvi-poétikai
megkomponáltsága kivételes hitelű lírát teremt.
Művészetének karakterológiájában az önanalízis s a mások
megértésére irányuló kísérletsorozatok, a
múltinterpretáció, a mitikus és profán tér-idő
szerkezetek, az értékőrzés morális karakterű vállalása, a
minőségeszmény aurájában költői energiává konvertált
léttapasztalatok relevációja érvényesül. A teljesebb
létegész szándékának organikus költői illusztrációját
nyújtja Serfőző koherens atmoszférájú, esztétikailag
korszerű versvilága, amelyben a tájba koncentrált belső
meditáció szublimálódik kozmogóniai-ontológiai aktusok
kinyilatkoztatásává.
Jegyzetek
1 Kulcsár
Szabó Ernő: Irodalom és hermeneutika. Bp., Akadémiai,
2000.
2 A magyar
irodalom folytonosságába, kontinuitásába integrálja
önmagát: „jön az időből / egy gyalogút, a költészet
egyik útja, lépdel / egy ösvény, Balassi, Zrínyi korából
halad / századok óta, mint a motyogó szekeret / hazafelé
döcögtető kocsiút, amelyen Petőfi is járt, / s amelynek
Segesvárnál az egekig hánykolódó / kukoricásban csaknem
nyoma veszett.”
3 Jánosi
Zoltán: A hazát kereső nemzedék. In Más ég, más
föld. Miskolc, Felsőmagyarország Kiadó, 2001.
4 Például: a
Mindenkor; Teszem; Ahogy éltem; Eltűnök a szélekről;
Lelkemig; Ne féljen című versekben; illetve a
Serfőző-imperatívusszá vált Csak ami mérték című
impozáns, a küldetésvállalás éthoszát is implikáló
textusból származó citátumban: „Csak ami mérték, az adhat
/ az embernek méltóságot.”
5 Hans-Georg
Gadamer: Igazság és módszer. Bp., Gondolat, 1984.
6 Hans Robert Jauss:
ästhetische Erfahrung und literarische Hermeneutik.
Frankfurt a. M., Suhrkamp, 1982.
7 Dieter Borchmeyer:
Unsere postmoderne Moderne. Poetica 21, 1989.
8 Szegedy-Maszák
Mihály: Kosztolányi nyelvszemlélete. Alföld, 1994, 8.
9 Jánosi
Zoltán: A hazát kereső nemzedék. In Más ég, más
föld. Miskolc, Felsőmagyarország Kiadó, 2001.
10 „Anyám,
édesanyám, / a bölcsőmben, / mert összetöpörödtél, /
már kétrét / elférnél. / Ha kánya kopogtat / este a kapun,
/ ne ereszd be, / kezed kicsavarná, / hátára fölkapna, /
elvinne magával / az égbe is.” A Félország, félvilág című
opusban a bölcső szemantikumának bővítése abszolválódik
egy hasonlat által, amikor is a bölcső az élet potenciális
ellentétévé módosul, negatív vektorú szerepcsere,
pozícióváltás következtében a halál prognosztizált
képzete aktualizálódik. További példa: „Láttam: korgó
gyomrú / uborkásüvegek éheztek”; „S ahogy visszanézünk
a Nap-dörgésben: / kommunisták jönnek lóháton!”; „Ahol
a vaspálcás ablaknál, / járom-címeres zászlóddal / ott
állsz anyám, / vaspatkós lábbal a portán”; „Bolygókra
elcsavargott libákat / térít vissza szívverésed. / Fűszál
tetejébe kiállva / te ellátsz a világvégi pusztákra. / A
felbőszült viharok visszahőkölnek, / ha te rájuk kiáltasz.
// Csak az idő, anyám, / az fog ki rajtad”; vagy például az
ősi, szakrális, teremtő, kozmogónikus ősanya kontúrjait
exponáló Hatalmas asszonyok című poéma alábbi
citátuma: „a kisbikát mellükből is / megszoptatják, /
kazlat vesznek nyakukba, / lépnek hétmérföldet, / gépeken
túltesznek. // Barmok háta ha fáj, / felállnak rá,
megtapossák. / Markolják, megeszik a munkát”.
11 Görömbei
András: Csoóri Sándor. Pozsony, Kalligram, 2003.
12 Alekszej Loszev:
A mítosz dialektikája. Bp., Európa, 2000.
13 Jánosi
Zoltán: A hazát kereső nemzedék. In Más ég, más
föld. Miskolc, Felsőmagyarország Kiadó, 2001.
14 Ködöböcz
Gábor: Egy barátságos és felelős írástudó. Új
Holnap, 2002, Ősz.
15 „Látom
az eget, földet, / mint valamikor, / amikor a sas legényfiával
/ összebarátkoztam”.
16 Bertha
Zoltán: Serfőző Simon hatvanadik születésnapjára.
Új Holnap, 2002, Ősz.
17 Pécsi
Györgyi: A szeretetben azonosulva. Új Holnap, 2002,
Ősz.
18 „Apám
húsából / kapák haraptak”; „Magasságából lejön a fa,
/ odafönn már mit keresne?”; „Tüskék másszák a
gallyakat”; „A sör berúg. / Leissza magát a bor. / Reggel
kezdi / a féldeci”.
19 Mircea Eliade:
A szent és profán. Bp., Európa, 1987.
20
„Csípőben széles hátul a táj. / Duzzadt vese a domb. / A
vajúdásban kitágul a völgy: / az erős medencecsont.”
21 Az
én–tanya–alföld–ország, objektum–szubjektum képzet
markáns reprezentálása: „Ebben az országhatárral /
körülkerített tanyában: hazámban / ki lakik majd? / A
földre lehullott, érett nyarakat / ki takarítja be
Dunántúlról: / a kerthátuljából?”
22 Jeleazar Meletyinszkij:
A mítosz poétikája. Bp., Gondolat, 1984.
23 Uo.
24 „a te
egyetlen fiad, / vissza nem nézne, / elmegy verseivel
Budapestre”
25 „amerre
népdalok szálltak / az ázott faluk mellett, / mint a
füstölgő orrú vadludak”
26 Pécsi Györgyi:
A szeretetben azonosulva. Új Holnap, 2002, Ősz.
27 A Petőfi-keresőben
című opus immaginatív terében a lírai alany a vertikális
és horizontális tér- és időszerkezetek, a kozmosz és káosz
locusain át a legmélyebb szubjektumban találja meg a
címszereplő inspiratív példáját.