Elek Tibor

Pályakezdés – Érvényesülés – Irodalmi értékrendek – 2008

A pályakezdéssel kapcsolatosan két egymással szögesen ellentétes álláspontot egyaránt jogosultnak és érvényesnek vélek. Egyrészt sok igazság lehet abban, ha valaki azt mondja, nem könnyű ma íróként pályát kezdeni. Bár én rögtön visszakérdeznék, hogy miért, mikor volt könnyű? De ma valóban nem könnyű, s főként a magyar irodalom eltömegesedésének jelensége miatt nem. A költők, írók száma s még inkább a magukat költőknek, íróknak tartók száma soha nem látott mértékben megnőtt az elmúlt két évtizedben. Lehet, tévedek, félrevezetnek a személyes szerkesztői élményeim, idősebb íróknak, szerkesztőknek kellene visszaigazolni (vagy cáfolni), de úgy látom, hogy soha ennyien nem koptatták még a tollat (billentyűzetet) a magyar irodalomban, illetve annak környékén, mint napjainkban. Más művészeti ágakban is megfigyelhető ez, például a festéssel foglalkozó emberek száma vagy a színészeké szintén mértéktelenül megnőtt. Érdekes ellentmondása ez korunknak, mert a művészetek eltömegesedése párhuzamos a leértékelődésükkel, a társadalmi presztízsük, rangjuk látványos csökkenésével. Vagy nincs is itt ellentmondás, ez így természetes, és az elitkultúra és a tömegkultúra közötti távolságok csökkenésével is összefügg mindez? Ebben is lehet igazság, de ugyanakkor egy másik nézőpontból az elitkultúra és a tömegkultúra egymástól való rohamos távolodásáról is joggal beszélhetnénk. Miközben ezzel összefüggésben is akár újra kérdés lehet az, hogy egyáltalán mi a művészet, mi az irodalom, mi az, ami még nem irodalom, s mi az, ami már igen, mi a magyar irodalom, kik tartoznak, tartozhatnak e fogalom körébe, honnantól, kit s miért nevezhetünk költőnek, írónak. Nem valamiféle álnaivitás soroltatja velem ezeket a kérdéseket, lehet, hogy a Tokaji Írótábor falain belül ezek nem valódi kérdések, de attól tartok, hogy azokon túl már igen. S többek között éppen a kortárs magyar irodalom eltömegesedése miatt. Amiatt, hogy olyan sok irodalmi (jellegű) alkotótevékenységet folytató ember van, hogy ma már különböző íróiskolák is ontják a tanítványaikat, hogy az Internet, de akár a könyvkiadás korlátozatlansága révén is korlátlan lehetőségek nyíltak az irodalmi (jellegű) szövegek publikálása számára. (Például több olyan alkotót is ismerek, aki az elmúlt két évtizedben féltucatnyinál több vers- és/vagy prózakötetet megjelentetett, a költő, író volta, a magyar irodalomhoz tartozása mégsem egyértelmű, legalábbis számomra, miközben lehet, hogy mások számára már igen.)

Hosszan lehetne még folytatni az eltömegesedés jeleit, s ha elfogadjuk a tényét, akkor érthető, ha egy pályakezdő ebben az irodalmi tengerben vagy dzsungelben – mert ráadásul számtalan irányzata és csoportosulása, az esztétikai, ideológiai, területi, intézményi tagoltsága, megosztottsága, a legkülönbözőbb érdekellentétek által keresztül-kasul szabdaltsága miatt a kívülálló, kívülről közelítő számára irodalmunk átláthatatlan dzsungelnek is tűnhet – reménytelennek, kilátástalannak látja a helyzetét. És akkor az első kötet, kötetek fogadtatásának lehetséges közönyéről még nem is szóltam, de részben ez is összefüggésben van a pályakezdők nagy számával.

Miközben láthatná úgy is egy pályakezdő, és hiszem, sokan úgy is látják, hogy az irodalmi pályakezdés számára még soha nem voltak ilyen kedvező lehetőségek, mint manapság, elsősorban az alkotótevékenység korlátlan szabadsága miatt. S innentől kezdve mindaz, ami az előbb negatívumnak látszott, előnyként mutatkozhat. Mert nincsenek sem előírások, sem elvárások, és a szerkesztői szűrőkön kívül semmilyen természetű akadályai nincsenek az alkotások nyilvánosság elé juttatásának. Ráadásul számtalan folyóiratnál lehet próbálkozni, ha az egyiknél nem is, a negyediknél-ötödiknél bizonyára befogadásra talál az arra érdemes alkotás. De az irodalmi intézményrendszer hagyományos fórumai, a folyóirat-szerkesztőségek, kiadók akár meg is kerülhetők ma már, ott az Internet és a magánkiadás lehetősége. Miközben számtalan fórumtól, intézménytől lehet segítséget kérni a pályakezdéshez (a folyóiratok mellett lásd a fiatal írók szervezeteinek tevékenységét), iskolákban lehet tanulni a mesterség alapfogásait, közvetlenül lehet igazi mesterekhez fordulni tanácsért, a legkülönbözőbb irányzatokhoz, csoportokhoz lehet csatlakozni, vagy azoktól függetlenül újakat lehet indítani stb. Mindezek miatt, s mert az irodalmi intézményrendszer minden eleme a tehetségek felkarolásában, pályára állásának segítésében érdekelt, csekély a kockázata az igazán tehetséges pályakezdő elkallódásának. S éppen a magyar irodalmi világ sok szempontú tagoltsága következtében nehezen képzelhető el az is, hogy valamelyik színterén a figyelemre méltó első kötetek ne részesüljenek az őket megillető fogadtatásban. Igen tanulságos ebből a szempontból, amit Nemes Z. Márió nyilatkozott épp a minap a Bárkaonline-on a pályakezdéséről, az előzetesen negatív várakozásairól, a pozitív fogadtatásról, s hogy mindent egybevetve szerinte „kifejezetten izgalmas most fiatal költőnek lenni. Vannak csoportok, szárnyak, műhelyek és frontok, de ami talán fontosabb: van kivel beszélgetni. Aki színpadias szócsatát akar vívni, megteheti, mert vannak teátrális indulatok is a levegőben. De az sem találja magát egyedül és »agyonhallgatva«, aki inkább a csendesebb, lassabb munkát kedveli, és nem akar parókát hordani.” A pályakezdés nehézségeivel kapcsolatos igazságok létjogosultságát meg nem kérdőjelezve magam is a pályakezdés kedvező lehetőségeinek igazsága felé hajlok inkább. Egy pályakezdő legfőbb gondja egyébként sem az kellene legyen, hogy milyen körülmények, lehetőségek közepette alkot, hanem az, hogy minél jobb műveket alkosson.

*

Régebben nemhogy a pályakezdőknek, de a pályán már haladóknak sem volt más gondjuk, vágyuk, csak írni akartak, s nyilván minél jobbat. Ottlik Géza is például regényt akart írni „csupán”, nem az foglalkoztatta, hogy milyen reklámkampánnyal kell majd azt az eladási listák élére felfuttatni, hol és hány kritikát kell majd róla íratni, milyen díjat, ösztöndíjat lehet majdan elnyerni vele, hogyan s milyen nyelvekre kell lefordíttatni, melyik kereskedelmi tévé melyik bulvárműsorába kell majd valahogy bejutni stb. Minden valamirevaló mai író is tagadná, ha rákérdeznénk, hogy írás közben, netán helyett, effélék foglalkoztatják, de azt talán mind a pályakezdők, mind a pályán lévők elismernék, hogy érvényesülni is szeretnének, elismerésre és sikerre is vágynak. S ebben nincs is semmi természetellenes, hiszen melyik foglalkozás, hivatás végzője nem vágyik a munkája elismerésére, jutalmára és az előbbre jutásra. Az író számára pedig az elismerés a kritikában, az olvasói visszajelzésekben, a szakmai díjakban és a fordításokban mutatkozhat meg elsősorban. S ha mégis azt tapasztaljuk (feltehetőleg ezért is kerülhet a téma terítékre itt), hogy a mai írókban mintha a természetesnél felfokozottabban munkálna az érvényesülés vágya, akkor abban nyilván közrejátszik a korhangulat, az értékekkel kapcsolatos fogalmaink átrendeződése, a mai világunk minden szeletére, így az irodalomra is kiható gyorsan elérhető siker, haszonszerzés vágya. Ráadásul az elmúlt évtizedekben kortárs magyar írók példáin valóságosan is megtapasztalhattuk, hogy az irodalommal is lehet nagy sikereket elérni, lehet híressé, széles körűen ismertté válni, nemzetközi elismeréseket beseperni s nagy jövedelmekre szert tenni.

Én már évekkel ezelőtt próbáltam az irodalmi siker természetrajzát körüljárni, de most, az érvényesülés kapcsán is csak hasonlókat tudok mondani: egyrészt nagyon nehéz lenne pontosan meghatározni, mit is jelent az irodalomban az érvényesülés, másrészt és részben ebből következően, nincs általános receptje az érvényesülésnek. Hiába próbálnánk meg például az elmúlt évek sikeres pályakezdéseit, érvényesülési útjait nyomon követni, mondjuk a Dragomán Györgyét, Grecsó Krisztiánét, Karafiáth Orsolyáét, Varró Dánielét, Orbán János Dénesét, nem valószínű, hogy általános érvényű tanulságokra találnánk. Ahány alkotó, ahány pálya, annyi érvényesülési mód, nem beszélve a személyes hajlamokról, adottságokról és a véletlen, a szerencse szerepéről. Reményeim szerint ma már abból sem igazán érdemes következtetéseket levonni a jövőre nézve, hogy az elmúlt két évtized sikeres pályakezdései és azutáni érvényesülései az irodalom világán túli elköteleződésekkel is összefüggésben állónak látszottak. Hogy a díjak, ösztöndíjak, külföldi szereplések, idegen nyelvű megjelenések általában azon tehetséges alkotók számára voltak elérhetők inkább, akik a balliberális politikai-kulturális elittel szövetséget kötő, illetve általuk támogatott írói csoportokhoz tartoztak. Az esztétikai, ideológiai, politikai ellentétek mellett ez, az irodalmi érvényesülés lehetőségeihez való hozzáférés eltérő volta is hozzájárult ahhoz, hogy a rendszerváltoztatás előtti, írótársadalmon belüli szolidaritás szétzilálódott.

Régóta látom én, hogy az irodalmi életen belüli jelenlétüket sokan harcként élik meg. Az azonban csak nemrég tudatosult bennem igazán, hogy irodalmunknak az a sok-sok új értéket produkáló vonulata, amely az úgynevezett posztmodern esztétika térnyerésével került felszínre, illetve az idesorolható alkotók többsége az elmúlt évtizedeket abban a tudatban élte meg, hogy helyreállt a világ természetes rendje. A hetvenes évekig, szerintük, uralkodó helyzetű, az új törekvéseket eltaposó, ugyanakkor egyre anakronisztikusabb népi, képviseleti irodalmat leváltotta, s így az őt megillető helyére került az európai látókörű, progresszív, (poszt)modern irodalom. A hagyományosabb szemléletmódban alkotó, nemzeti elkötelezettségét hangsúlyosabban kifejező, a társadalmi szerepvállalástól sem idegenkedő, korábbi értékeihez újakat teremtő irodalom ugyanezt viszont úgy élte meg, mint cseberből vederbe esést: a kommunista diktatúra kultúrpolitikája általi korlátozottságát (a rendszerváltoztatástól függetlenül) felváltotta a balliberális-posztmodern ízlésdiktatúra általi korlátozottsága. E hamis tudatokba aztán mára szépen belemerevedtek a meghatározó értelmezői közösségek, a másik eredményei, értékei iránt gyakorta érzéketlennek mutatkozva, miközben a „sajátjaik” érdekében rendre összezárva és egyre belterjesebbé válva, saját kánonokat formálva.

*

S ezzel el is érkeztünk a tanácskozás harmadik problémaköréhez. Az a gyanúm ugyanis, hogy az irodalmi értékrendek témamegjelölés a kánonnal, kánonokkal kapcsolatos feszültségekre akart rákérdezni. A mai magyar irodalmi közbeszédben az értékrendek szinonimájaként használják, használjuk gyakorta a kánonok kifejezést. Némiképp módosítva ezáltal a fogalom eredeti jelentését, ami nem biztos, hogy helyes, de ha már ez a gyakorlat, ezzel kell számolnunk most is. A kánon eredetileg inkább a mérték, a norma fogalmával volt összefüggésben, a különböző korokban, kultúrákban, a kultúra egy adott területén, így az irodalomban is a mértékadóként elfogadott, elismert szövegek listájával. Nálunk azonban ritkábban értik, értjük a kánon fogalmán a megkülönböztetett tekintéllyel felruházott művek jegyzékét, s inkább a megkülönböztetett tekintélyű szerzők névsorára gondolunk, ami egyfajta értékrangsort, értékrendet is jelent természetesen.

Ki tartozik bele a kánonba? – hangzik például el gyakorta a kérdés. S akkor én mindjárt vissza is kérdezek: kinek a kánonjába? Ugyanis lehet, hogy létezik „a” Kánon, esetünkben a hellyel-közzel elfogadott magyar nemzeti irodalmi kánon, de véleményem szerint csak a múltra vonatkozóan, s még az is folyton felülíródik. Napjaink irodalmával kapcsolatban azonban több okból sem beszélhetünk egységes irodalmi értékrendről, esetleg csak kánonokról, különböző személyiségek és a különböző értelmezői közösségek stb. kánonjairól, értékrendjéről, névsoráról. Ezért nagyon helyes a témamegjelölés többes száma: irodalmi értékrendek. De talán soha nem is beszélhettünk „a” Kánonról, például még a monolitikus egypárti diktatúra korában is léteztek a hatalom, az irodalompolitikai hatalom kánonjával, a hivatalosan érvényessel szembeni kánonok, ma pedig, a plurális demokrácia keretei között természetes, hogy több kánon, értékrend létezik egymás mellett.

A jelenben nincs olyan autoritás, amely mindenki számára elfogadható legitimitással ruházhatná fel a maga értékrendjét és névsorát. Kis túlzással azt mondhatnánk, ahány olvasó, annyi értékrend. Egyrészt szemlélet, esztétikai nézetek, koncepciók kérdése is, másrészt egyszerűen tájékozottság, olvasottság kérdése is lehet kinek-kinek a maga értékrendje, s akkor még az irodalmi hatalmi, intézményi pozíciók szempontjaival, formális és informális lobbik érdekeivel nem is számoltam. Amik mögött ráadásul általában nemcsak az esztétikai tapasztalat, hanem különböző ideológiák, érdekek is meghúzódhatnak. De más lehet például az irodalomtudomány kánonja, és más a kulturális médiáé vagy a szélesebb, a populárisabb irodalmat kedvelő olvasóközönségé is, s még ezeken belül is lehetnek alternatív kánonok, értékrendek. Ugyanakkor nem vagyok biztos abban, hogy pontosan elnevezhető, körülírható irodalmi értékrendek léteznek a mai magyar irodalomban. Leginkább a fentebb általam is említett úgynevezett posztmodern és az úgynevezett népi kánont szokták emlegetni, de én ma már ezeknek a tartalmát és határait is igen bizonytalannak, képlékenynek látom.

Az irodalmi nyilvánosság elmúlt évtizedekbeli mérhetetlen kitágulása egyúttal sokkal demokratikusabbá is tette azt. Ott vagyunk benne mindannyian, akik írnak és olvasnak, igaz, hogy az egyes szereplők általában kisebb súllyal, mint a korábbiak. Meg lehet írni egy műről például, hogy olvashatatlan, vétek volt kiadni, és rangos díjban lehet ugyanezt a művet részesíteni. Az olvasónak pedig jogában áll eldönteni, hogy melyik értékeléssel ért egyet, s jogában áll aszerint cselekedni, megvenni például azt a könyvet, vagy hagyni, hogy a könyvesboltokban rohadjon el. Egy plurális társadalomban, plurális nyilvánosságban, piaci viszonyok között ez így természetes. Ellentmondásokhoz, feszültségekhez sokkal inkább az vezet, ha a formális és informális hatalmi pozíciók – nemcsak a politikában, de a médiában, az irodalmi intézményrendszerben, a könyvkiadásban, a kereskedelmi viszonyokban – hosszú ideig ismét egyetlen (természetesen tágan értett és szerteágazó, de ideológiailag meglehetősen zárt) érdekkör (és még tágabban értett) kapcsolati háló kezében összpontosulnak, mert ennek következtében az irodalom világán belüli viszonyok és értékrendek is torzulnak. A meglévő játéktér azonban még mindig nagyobb lehetőségeket ad a háttérbe szorított és mindig születő új törekvések szabadságküzdelmének, vélt vagy valós igazságai érvényesítésének, mint a rendszerváltoztatás előtti.

A különböző értelmezői közösségeknek, irodalmi műhelyeknek, intézményeknek, de akár személyiségeknek is, a fentiekből is következően eltérő érdekérvényesítő erejük, képességük lehet a maguk értékrendje tekintetében, így egyes kánonok jobban látszódhatnak, mint mások, de attól még nem lesz(nek) ez(ek) a láthatóbb kánon(ok) a Kánon. A többnyire nem is rögzített, csak hallgatólagosan létező kánonokban elfoglalt helytől mégis sok függ, függhet, egy kortárs magyar írónak például az élete, mármint az irodalmi élete, az irodalmi érvényesülése, műveinek a megjelenése, a kiadója, a médiaszereplése, a külföldi fordításai, a díjai, legvégül az anyagi helyzete is. Ezért nem csoda, ha ebben a kicsiny magyar irodalmi üzemben oly éles küzdelmek folynak a kanonikus pozíciókért, hiszen annál sokkalta több jó magyar író van, mint amennyinek igazán jó hely juthat a terített asztalnál. Ugyanakkor az is elképzelhető, hogy némely szerzők és műveik különböző okok miatt, érdemtelenül, egyik kánonba sem kerültek még be, mint ahogy az is, hogy már kanonizált írónak gyenge alkotása születik, függetlenül az adott értékrendben elfoglalt pozícióitól. Ezért is mondtam én azt például egy korábbi beszélgetésben, hogy „félre a kánonokkal, lássuk a műveket magukat”. Mit számít az, hogy ki hol helyezkedik el a kánonokban, melyik értékrendbe soroltatik be, olvasóként, kritikusként, szerkesztőként, irodalomtörténészként is az irodalmi alkotás maga fontos számunkra. Most is ezt tudom mondani: lássuk azokat a jó műveket!

Elhangzott a Tokaji Írótábor tanácskozásán, 2008. augusztus 15-én.

Nyitólap