Kortárs

 

Tornai József

 

Egy újabb Szabó Lőrinc-vers

 

Szabó Lőrincet olvasok. Igazsága
   néha úgy fejbe csap,
gyorsan becsukom a könyvét,
   ha szégyellem magamat.

Máskor csak csodálkozom,
   hogy a vers, amit
fölháborodásomra szánt,
   megbékélni tanít.

S már töprengek: egy költemény
   mennyire jó arra, hogy azt
is kipofázzuk, ami
   halálunkig nyomaszt,

a semmi-tudást, a semmi-sorsot,
   a képtelenség ablakát,
amin az ember nyolcvanévesen
   az ürességbe lát.

A vers fontosabb, vagy az
   ember, ki menekvő utat
világra-jötte kényszeréből
   fölöslegesen tapogat

millió éve milliófelé:
   s minek elzengeni,
hogy jó is lehetne a lét,
   ha legalább isteni

mítosz volna, nem olyan
   áttetsző duma,
hogy még azt a mesét is elhiszem,
   amit nem mondtak el soha?

A tömény mámort, az égbeszállást
   megdicsőülést, végtelent,
melyet nem cáfol meg
   a butaság, a gyűlölet?

Szól a költő: szeresd
   az embert, bár iszonyú,
milyen összekavart lényt
   ellett a háború

a két nem között: minek is
   forrt ki az evolúció,
ha ebből a földindulásból
   nem szikrázik ragyogó,

teli öröme a létnek,
   és a Szabó Lőrinc-féléknek is
többet mond a belátásnál
   egy nemtörődöm kavics?

Ó, ez a végső bölcsesség,
   a nem-mozduló közöny:
mindegy, szeretem-e anyámat,
   hogy megszült, vagy gyűlölöm?

És mégse tudok, mégse szabad
   beletörődni, mégse visz
valamiféle kívülállásba
   az a furcsa íz,

hogy a vers is csak elnapolja,
   amit beismerni ma kellene:
jaj, az ember a gondolkodás
   bűnének a tettese!

 

 

 

Spinoza és a Nagy Kéregető

 

Nézd meg, Spinozával is hogy elbántak:
vitatta, amit szubsztanciának
hívunk, személyes-e.

Az isteni lényt mint természetet
látni Spinozának sem engedtetett:
lecsapott a babonák keze.

Elátkozta héber, keresztény,
ő volt itt az első heves fény,
a Buddháét Európára vető.

A lét erdején üresség él,
ez az, ami a mindenségnél
is több, mondta a Nagy Kéregető.

 

 

 

Itt a tenger

 

Föveny, tenger partja, én,
emlékek mosnak éjten-éjjel,
emlékei a tegnapi áradásnak
és megadásnak,
a tengerpart kövén
halott szellemek locsognak
a messzeségből, ideszoktak,
tengerpartom, ó fehér fej,
szerelmek, ifjúságom,
áttörtök félig-álmon,
hogy meghaljatok, hogy még
mindig éljetek,
emlékek, Nap, homok, vizek
mit akartok
az öregség reggelétől,
félelmétől és idő-mélytől?
Elszámolni mindennel,
mindenkivel:
a tengerek tengereivel,
ó partok?
Emlékek, legalább ne szólnátok,
emlékek, hullámok,
tegnapok, évek.
Meghal minden.
Hullámok, hajótörötteim-évek,
de ti meséltek,
itt a tenger.

 

 

 

 

 



Nyitólap