Czegő Zoltán
Nyugaton
kél
Idős e nyár, legendás cséplőgép
A szolga csend. Velem
bomol vagy hallgat.
Sebhely a földem. Magam is hegedő varrat.
Ki az, ki elmozdul? Ugyan mi lehet?
Megkucorodva minden, mint fagyott lehelet.
Próbálkozik tán valami, derengve füstölög.
Szétmálló ködök a szunnyadt sás fölött.
Valaki vadul ápolna, vacogva eltakarna,
Mert titkos pincékben érik a gazdagság hatalma.
A lehetetlen is, lám, a mában testesül.
Satnyult ujjak közt illan a volt. Vagy legbelül?
Kóbor itt minden jog, a kenyér, gesztenye.
Elnyilallt a vád, a remény is – jó Anyám két szeme.
Surranó kígyókkal védeti magát e csend.
Kimerevítve a bambaság. Itt gyermeksóhaj se leng.
A NINCS megelleti naponta a NINCS MIÉRTet.
Tébolyi fájás hasogat: „Már az sem kell, ami ÉRTED?”
A rontás, a pondrók világa, nem beoltott fáké.
A senyvedésé, a sáré, s nem a feloldozásé.
Csörtet a fizetett csősz, lopni jár hetvenkedve.
Gaz alatt rí a tarló, teremni immár semmi kedve.
Idős e nyár, lejárt legendás cséplőgép.
És vesztes parasztok szidják egymás hétszentségét.
A lélek, mi vagyok – illan a csalódott.
Szörnyű, hogy csupán a testi, mi igaz s való volt.
Északi nyír selymes bőrét leheltem cserefára.
Most horizonton állok. Itt nyugaton kél. A hajnal kulcsra
zárva.