Kortárs

 

Cseke Péter

Dsida Jenő és a Jancsó fivérek

 

 

 

Irodalomszemléleti kérdések a harmincas évek első felében

 

Az Erdélyi Fiatalok alapítóiról készült közismert fotográfián Dsida Jenő tartja kezében a kolozsvári főiskolás – 1934-től nemzedéki – folyóirat 1930. január 18-án megjelent első számát. Nem László Dezső, akinek a neve szerkesztőként szerepel a címlapon, nem Jancsó Béla, aki e nemzedéki mozgalmat elindította, még csak nem is a törzsgárda legfiatalabb tagja, az akkor alig tizenkilenc éves Mikó Imre. E „kitüntető gesztus” önmagában is azt jelzi, hogy az országos hírű költőt igencsak megkülönböztetett szeretet és tisztelet övezte 1929 nemzedékének munkaközösségében.

Öt esztendővel ezelőtt, amikor – Lisztóczky Lászlónak, az egri Dsida Jenő Baráti Kör fáradhatatlan szervezőjének felkérésére – megírtam első Dsida-tanulmányomat,1 e fénykép kontextusában próbáltam bemutatni, hogy a katolikus diákegyesület vezetésére kiválasztott kolozsvári joghallgató miként került az Erdélyi Fiatalok körébe, s ott milyen munkaköröket vállalt fel. Arra is igyekeztem felhívni a figyelmet, hogy a második erdélyi nemzedék spiritus rectora, az irodalmi értékek iránt rendkívül érzékeny esztéta és közéleti szervező Jancsó Béla – bár nagyra becsülte a formaművész és „egyre mélyebb közösségi érzéseket” megszólaltató költő munkásságát, nyelvvédő és műfordítói érdemeit – „az erdélyi magyar ifjúsági mozgalmak harcosának” tekintett diákvezér együttműködésére számított a leginkább.2 És ez érthető is, hiszen az Erdélyi Fiatalok – minthogy az ifjúsági autonómia megteremtésének és a kisebbségi társadalom önszerveződésének kérdéseit tartotta elsődlegesnek – érdemben kevés alkalmat adott Dsidának költői tehetsége kifejtésére. Az irodalmi szemináriumon, illetve a mozgalom célkitűzéseit népszerűsítő vidéki estélyeken tartott előadásai/szereplései és a folyóiratban közreadott néhány cikke mennyiségileg korántsem volt meghatározó jelentőségű – olvasható Jancsó Béla nekrológjában –, ezt azonban bőven kárpótolta jelentkezéseinek minőségi többlete.

Az a néhány cikk valójában hármat jelent. Ezek közül időrendben a második az Új arcvonal című antológia bírálata 1932-ben. Vizsgálódásom középpontjába ennek a szövegnek az elemzését és konnotációját állítom.4 Annál is inkább, mivel ez a művelet alkalmat nyújt mind Dsida, mind a vele sok tekintetben rokon nézeteket valló Jancsó Béla irodalomkritikusi velleitásainak és irodalomesztétikai felfogásának az érzékeltetésére. Ha pedig ezeket egybevetjük azokkal a megközelítési szempontokkal, amelyeket az Új arcvonalban megjelent tanulmányában az irodalomtörténészi pályára készülő Jancsó Elemér képviselt, egyszersmind a korszak irodalomszemléletének főbb irányzataival is szembesülhetünk.

 

Dsida Jenő irodalomkritikai programja

 

A költő szépprózai, publicisztikai írásait, valamint prózafordításait számba vevő Marosi Ildikó szerint a mindennapi szerkesztőségi igények szabták meg Dsida kritikai tevékenységét: „Gyakorló újságíróként, de az irodalmi életben részt vállaló írótársként is (ami nem volt szokatlan jelenség a két háború közötti romániai magyar irodalmi életben), Dsida meglehetős rendszerességgel, de igen sokféle megközelítésben foglalkozott az irodalom, a művészet és a színház eseményeivel, jelenségeivel.”5 Csakhogy ezeken az írásokon – a Séta egy csodálatos szigeten című 1992-es gyűjteményes kötet 127 címet tart számon – ma sem érződik az újságírói rutin. Nyelvezete éppolyan áttetszően pontos és érzékletes, akárcsak költészetéé. Bármiről ír is, a provincializmus távlattalanságát igyekszik meghaladni. Az Erdélyi Helikon 1930. évi januári számában megjelent nemzedéki vallomásában például az egyetemes kritikai mérce megteremtését szorgalmazza, mert meggyőződése, hogy az erdélyi magyar irodalom csak akkor tudja betölteni a nyelvhatárokon belüli hivatását, ha öntisztító folyamatait felgyorsítja. „A szép mindig korszerű. A cselekedet nem mindig irodalom, de az igazi irodalom már magában véve is mindig cselekedet”6 – ezzel az axiomatikus tömörséggel üti le az alaphangot.

Álláspontja némiképp megelőlegezi Benedek Marcellnek a Vallani és vállalni vitából levont következtetéseit. „A kritikus rossz szolgálatot tesz az irodalomnak – érvelt a neves esztéta –, ha a szándéktól elragadtatva nem veszi észe a megvalósítás gyöngéit. Mert a »vállalás«, a »cselekedet« szépsége még nem jogosítja fel az írót arra, hogy »művészi kötelességeit kényelmesebben fogja fel«.” „Annál is inkább – tette hozzá –, mivel a jelen problémáinak is »megvannak (nagyon is megvannak) a maga örök emberi elemei; ebben a témakörben is lehet halhatatlan és az egész világhoz szóló művet alkotni«.”7 Hogy felfogása mennyire közel állt a Kuncz Aladáréhoz meg a Babitséhoz, az az alábbi idézetből is kiderül: „Mindenekelőtt hittel hiszek Erdélyben. Ebben a szabad szellemet, humánumot sugárzó földben látom a jövő magyar irodalmának kovászát. Nem szűk körű, erdélyi határokon belül kirobbanó könyvsikereket várok – az kevés lélekszámunk és koldusszegénységünk mellett lehetetlen is –, hanem befolyásoló, átalakító, szuggeráló misszióteljesítést az összes többi magyarlakta terület felé! De efelé haladva, először még önmagát kell lemérnie és megtisztítania Erdélynek, és első lépés: egy emelkedett, alapos, ragyogóan sokoldalú kritikai szellem megteremtése, amelynek ebben a pillanatban, fájdalom, még csírái sem mutatkoznak. Pedig erre nagyobb szükségünk lenne, mint a fuldoklónak a friss levegőre.”

Nem idegen a gúnyos hangvétel sem Dsidától, amikor azt tapasztalja, hogy a különböző ideológiák irodalmi képviselői frontot nyitanak az általa vallott tiszta művészet ellen. „Mit tegyen a poéta – teszi fel a kérdést Olosz Lajos költészete kapcsán –, aki nem elég ostoba ahhoz, hogy felüljön az újfajta világboldogítások torz cipőkrémreklámjainak? Akinek nem elég hosszú a szakálla ahhoz, hogy cégjegyző próféta legyen? Aki nem elég agyafúrt és becstelen arra, hogy lélek nélkül lelkesítsen és napi zsoldért riadót trombitáljon? Akinek nincs elég ereje hozzá, hogy felgyűrt ingujjal porondra álljon és részeg matrózokkal dulakodjék? Mit tegyen a poéta, aki nem szabadalmazott világnézetek röpcédula-osztogatója, nem kétes szólamok hangtölcsére, nem társadalmi hadvezérek adjutánsa, hanem csak poéta? […] A humánum és poézis igaz vallása eltöröltetett, talán mert saját papjai között is voltak csalók és bűnösök. De mindig születnek új papok, új szentek és új mártírok. A tanulságok tisztítanak.”

Az öntisztulás várható fejleményében reménykedett Dsida akkor is, amikor – feltehetően Jancsó Béla kérésére – megírta elmarasztaló kritikáját a második erdélyi nemzedék antológiájáról. Egyszersmind példát mutatott a kritikai szellem megteremtésének mindennapi gyakorlatára is. Bár maga is az Erdélyi Fiatalok belső köréhez tartozott, esztétikai szempontjainak érvényesítésétől akkor sem tekintett el, amikor az ifjúsági folyóirat alapítóinak és megbecsült munkatársainak (Bányai László, Debreczeni László, Jancsó Elemér, László Dezső, Méliusz József) írásait mérlegelte. És korántsem volt tekintettel arra, hogy az irodalomtörténészként bemutatkozó Jancsó Elemér történetesen Jancsó Béla testvéröccse. Akivel az 1931/1932-es tanévben közösen vezette az Erdélyi Fiatalok irodalmi szemináriumát. „Dsida minden értéket annak sajátos minőséglehetősége szerint mér – állapította meg találóan Bertha Zoltán –, mindenütt az üde, izmos, markáns tehetséget keresi, s egyaránt becsüli a sokféleséget, a különbözőséget meg az együttesen kibontakozó sajátosságtartalmakat.” A költő meggyőződése ugyanis, hogy a tehetség nem azonos a fiatalsággal: „nem mindenki zseni, aki húszéves, és nem mindenki »kivénhedt hülye«, aki a negyven évet túlhaladta”.10 

A Dsida-monográfiát író Láng Gusztáv elemezte először a költőnek az 1929 és 1933 között – tehát a világméretű gazdasági válság, a baloldali radikalizálódás idején – írt kritikai cikkeit, irodalmi nyilatkozatait. Az érzelmi lázadástól a lázadás érzelméig című tanulmányában kimutatta, hogy Dsida éles különbséget tett a társadalomjavító programok és a programköltészet között. Az előbbiek kiváltották rokonszenvét és együttérzését, az utóbbit költőhöz és költészethez méltatlannak tartotta.11 Mind Láng Gusztáv, mind a Dsida ars poeticájáról értekező Márton Kinga kitér a költőnek a korszak baloldali kritikájával 1932-ben – páratlan szellemességgel és metsző gúnnyal – vitázó nyilatkozatára (Üzenem a hangosoknak), amelyben Dsida módszeresen kifejti az irodalmi irányzat és a világnézeti program közötti különbséget. Nem tagadja „az élet szerepét az irodalomban, a gazdasági tényezők hatását a szellemi életre”, mert tisztában van azzal, hogy „tendencia nélkül nincs irodalom, s az irányzatosság nélküli irodalom hirdetése is irányzatosság: harc a legimbolygóbb, legködszerűbb, legtávolibb utópiáért”. Az irányzatosság – írja – általános emberi tennivalókat sugall: „legyetek nemesek, jók, szeressétek az embert, követeljétek jogaitokat, teljesítsétek kötelességeiteket, harcoljatok a butaság, az elnyomás ellen, igyekezzetek jól gazdálkodni a föld javaival, emeljétek magasra a szépet, dicsőítsétek meg magatokban az embert stb.” A program azonnali követeléseket fogalmaz meg: „ne fizessetek adót, ne higgyetek a papnak, üssétek agyon az urakat.” Következtetése: „Az előző lehet témája az irodalomnak, mert állandó és örök, az utóbbi nem lehet, mert pillanatnyi, s holnapra a feledés hullámsírjába rántja magával a művet is, amelyben világra csónakázott.”12 

„A nemzeti, szellemi, erkölcsi megújulás esélyét pedig az individualizmus és a kollektivizmus hamis alternatívájának feloldásában, meghaladásában, az anyagi önzés és a bolsevik erőszak kétféle (de bornírt materializmusban és embertelenségben összefüggő) rákfenéjének (nemkülönben a »túlzó fajiságnak«) a kiküszöbölésében képzeli el Dsida – a témáról írva ekképp összegez Bertha Zoltán. – Olyan üdvözítő archaikus-modern kereszténység híve, amely a lélek (érzelem és értelem) egyetemes (»katolikus«) értékvilágában vitális, érzéki, életteli, egyszersmind szakralizáló enthuziazmussal egyesíti és érvényesíti az örök etikai és esztétikai igazságtávlatokat.”13 

 

 

Jancsó Béla irodalommodellje

 

Az első erdélyi írónemzedék, a Tizenegyek színre lépése idején már kiforrott esszéista, a születőben lévő erdélyi magyar irodalom sokat ígérő irodalomkritikusa volt. Aki épp azzal tűnt fel, hogy – Balázs Ferenccel – elméletileg is igyekezett megalapozni ennek az irodalomnak az önelvűségét. A sajátosság és az egyetemesség közötti utat kereste – a „székely szívtől a világ szívéig”. S mert nemzedéktársai is a világirodalomból táplálkoztak, identitástudatot kifejlesztő és emberiségi távlatot felvillantó programjuk sem lehetett más – fejtette ki a Tizenegyek tizenegyedik évfordulóján Jancsó –, mint „felszívni a honi talaj minden ízét és megtermékenyülni a világ minden gondolatáramával”.14 

Oka lehetett annak, hogy a múlt század legtekintélyesebb folyóiratát szerkesztő Osvát Ernő 1926-ban úgy nyilatkozott: Németh László és Illyés Gyula mellett Jancsó Bélától várja a legtöbbet. A megkülönböztetett figyelmet az irodalmi esszé megújításával érdemelte ki. Mikó Imre feljegyzése szerint később Babits is sürgette – a Nyugathoz gyakorta bejáró Eötvös-kollégista Jancsó Elemér révén – az idősebb Jancsó fivér kéziratait.15 Amerikából írt leveleinek tanúsága szerint Tamási Áron elsődlegesen Jancsó Béla kritikusi beszámolóiból értesült a figyelmet érdemlő erdélyi művekről, az irodalmi élet fejleményeiről,16 és saját alkotásait illetően is tőle várta a lehető legszigorúbb bírálatot. Nemcsak a Lélekindulásból ismert novelláit küldte el rendre barátjának; versekkel is meglepte őt, sőt, a Janovics-pályázatra írt „székely tragédiáját”, a hetvenes évek elején felfedezett Ősvigasztalást is kritikusi figyelmébe ajánlotta, jóval az eredményhirdetés előtt. Mintha csak az 1923 karácsonyán megjelent Erdélyi irodalom és székely irodalom című Jancsó-esszé ama felismerését akarta volna igazolni, miszerint „a székely irodalom igazi műformája a dráma”.17 Jancsó Béla már akkor, a Tizenegyek fellépésének évében egyértelműen a Bartók-modell érvényesítésében látta és láttatta az erdélyi magyar irodalom jövőjét. „Sohasem járt Nyugaton, s mégis tudott európai lenni.”18 Az irodalomteremtés lázában úgy akarta messze hallatszóvá tenni az „Egyetemes Élet székely szavát”, miként „Bartók Béla a komor hegyekbe dugott kis falvakból a székely zenét London és Párizs fülébe vitte, s a világ nagy szívéből visszhang szólt a tragikus kis nép sötét és mély életakaratára”.19 

Ahogy Tamási írásművészetének kiforrása igazolta Jancsó Béla előrelátását, úgy nőttek meg rendre Tamási elvárásai is vele szemben. Előbb egy nagylélegzetű kisebbségi regényt várt barátjától, majd egy erdélyi szépirodalmi folyóirat megindítását sürgette, aztán az 1918 utáni erdélyi irodalmi törekvések kritikai bemutatását.20 Mert – miként hazatérése előtt, 1926. március 24-én kelt levelében írta –: „Meg kell éreznie és meg kell tudnia már rövidesen mindenkinek, hogy nálunk nem a magyar irodalom pótléka készül, hanem a magyar irodalomnak egy új fejezete, mely nemcsak az egyenlő értékelést, hanem még a hegemóniát is elbírja...”21 Ezeket a sorokat egyedül csak Jancsó Béla olvashatta akkoriban. Mégis mennyire egybecsengenek azzal, amit néhány esztendővel később Dsida az erdélyi magyar irodalom önmagán túlmutató hivatásának tekintett: a szellem szabad szárnyalásával, a humánum határtalan sugárzásával jövőformáló tényezője legyen magának az egyetemes magyar irodalomnak. Merthogy történelmi adottságai – a kisebbségi létviszonyok ellenére – erre predesztinálják.

Az erdélyi magyar irodalom első évtizedének (1919–1929) történetét végül is Ion Chinezu írta meg,22 az irodalmi élet másfél évtizedéről a Szegedi Fiatalok köréhez tartozó Tolnai Gábor adott ki máig számon tartott kötetet,23 Jancsó Elemér 1931 és 1935 közötti tanulmányai pedig minden bizonnyal attól kaptak tudománytörténeti „patinát”, hogy 1973-ban Mikó Imre így hívta fel rájuk a figyelmet: „Nagyon tanulságos az az elvi vita, amelyet a két Jancsó az erdélyi irodalomról folytat 1935-ben; megszívlelendők Jancsó Béla érvei a vulgáris szociologizálás ellen.”24 Joggal állapíthatta meg pár évvel később a Kortársaim című gyűjteményes Jancsó Elemér-kötetet sajtó alá rendező Mózes Huba: „A vitapartnerek közül a szerző fivére, Jancsó Béla mutatott rá a legtárgyilagosabban […] a tanulmányok sebezhetőbb pontjaira.”25 Az Erdélyi Fiatalok 1935. évi 2. számában megjelent Vádak az erdélyi magyar irodalom ellen voltaképpen arra is perdöntő bizonyság, hogy a harmincas évek derekán aligha volt felkészültebb és korszerűbb gondolkodású fiatal irodalomtörténészünk, aki hivatottabb lett volna egy esedékes – ideológiai és politikai torzításoktól mentes, esztétikai értékszempontok érvényesítő – szintézis megalkotására. „A művészet ösztönösség – írta a második erdélyi írónemzedék antológiája, az Új arcvonal kapcsán Buday György grafikusművésznek Szegedre –, és így mindig több, komplexebb, bonyolultabb, mint az egysíkú, tudatos világnézetiség.”26 Ezt a gondolatot 1935-ben részletesebben is kifejti a dogmatikus irodalomfelfogás zsákutcájába tévedt testvéröccse nézeteivel vitázva:

„Az írói alkotás leglényege: ösztönös asszociációk ösztönös kapcsolata. A művész azt, amit ösztönösen a maga problémájának megérez – csak ez lehet művészi tárgy –, kifejezni kényszerül. Az ösztönös mag: az ún. tartalom és a magatartás az élettel szemben: ez az író legbelsőbb adottságaiból, egész biológiai (átöröklött) testi és lelki voltától függ. Ehhez csak a formába öntés, a kifejezés állapotában járulnak tudatos elemek: az irodalom akkori műformai szokásai, az író gondolatai stb. Az így megszületett műnek felmérhetetlenül sokféle hatása között egyik igen fontos hatása a társadalmi. Minden kornak van irodalmi szükséglete. Minden kor vár valamit irodalmától, és akar valamit általa. Amit vár, az sokszor a saját lelki tartalma kifejezése, máskor éppen annak a kifejezése, ami belőle és korából hiányzik.

A mű aszerint hat, ahogy különböző pillanatban találkozik kora vágy- és akaratrezgéseivel. De ez a hatás már nemcsak a műtől függ, hanem a korától is. Nagy művek, amelyek évszázadokra megörökítettek egy-egy korszakot, annak régmúlt társadalmi kérdéseit is, és valamit kifejeztek az örök emberiből, saját korukban gúny és megvetés vagy éppen közöny és felejtés martalékai lettek. És társadalmilag vagy politikailag hathattak korukban olyan írások, amelyek véglegesen meghaltak az elmúlt kérdéssel együtt, amelynek tudatos propagálói voltak. Mert végső fokon és időben távolodva, az embert igazán csak az érdekli, ami állandónak felismerhető emberi. A társadalmi kérdésekből is az, ahol ennek az emberségnek társadalmi akadályairól van szó. Mert a társadalom az embernek csak az egyik lelki frontja. Mindenség, természet, önmaga: mind olyan örök harcterek, amelyeken az ember a kőkorszaktól a végső elmúlásig birkózott és birkózni fog. A korok mindennapjainak csak akkor fontos kérdései közé elmerült embert a művészet, az örök harcok harcának állandó folytatója, az emberiség metafizikai szerve figyelmezteti, éleszti és emeli magasabbra. És ez olyan társadalmi funkció, ami pótolhatatlan. Ezt a legmélyebb társadalmi funkcióját azonban csak ösztönösen végezheti el. Mihelyt tudatosan keres (és nem megérez!) társadalmi feladatokat, mihelyt nem a maga lelkiismerete, hanem külső szempontok, közönségízlés, politikai vagy világnézeti programok értelmében ír, legmélyebb személyi és legmélyebb társadalmi (emberiségi) hivatását adja fel.”27 

Azt is a Budayval folytatott levelezéséből tudjuk, hogy világirodalmi betájolással készült tervezett művének a megírására.28 Ami nem meglepő, hiszen már a Tizenegyekben a művészet lélektani és társadalmi jelentőségéről, az expresszionizmusról, Baudelaire-ről, Romain Rolland-ról értekezett, később pedig Shakespeare-ről, Moličre-ről, Voltaire-ről, Balzacról, Edgar Allan Poe-ról, Walt Whitmanról. Mielőtt rendre sorra vette volna erdélyi kortársainak alkotásait, kötetnyi esszét írt a magyar irodalom klasszikusairól: Csokonairól, Berzsenyiről, Kölcseyről, Petőfiről, Kemény Zsigmondról, Vajda Jánosról, Jókairól, Mikszáthról, Adyról, Tóth Árpádról, Kosztolányiról, Móráról, Juhász Gyuláról, Karinthyról, Móriczról. „Mindenikben kissé magát írta meg, ezért olyan szívhez szólóak írói portréi – jegyzi meg e névsor kapcsán Mikó Imre, aki közeli rokonként és bizalmas barátként jól ismerte nagybátyja lelki traumáit is. – Keménynél a vasakaratú apa jelentkezik, aki orvosi pályára küldi fiát. Ugyancsak Keménynél, de Vajdánál is a be nem teljesült szerelem, Karinthynál a nőprobléma éles felvetése emlékeztet Jancsó Béla magánéletére. Móricz Zsigmondról írt tanulmányában a Báthori és Bethlen alakjában ábrázolt kettőslelkűség megdöbbentő személyes probléma, Kölcsey-tanulmányában a meg nem valósult reformok mögött érezzük a közéletből visszavonuló Jancsó Bélát a harmincas évek végén. Azután jön a nekrológok sorozata: Tóth Árpád, Móra Ferenc, Kosztolányi Dezső, Juhász Gyula. Mindenikben van valami Jancsó Bélából – önmagát temeti.”29 Fűzzük hozzá rögtön: Sipos Domokos, Benedek Elek, Dsida Jenő emlékezete teszi teljesebbé Mikó számbavételét.

Természetesen nagy kihívást jelentett Jancsó számára mind Ion Chinezu, mind Tolnai Gábor doktori értekezése, s főként az, hogy még tulajdon testvéröccse is megelőzte az erdélyi magyar irodalom történetének megírásában. (Az erdélyi magyar líra tizenöt éve bevezetőjében Jancsó Elemér azzal a bejelentésével lepte meg olvasóit, hogy évek óta dolgozik az „elcsatolt részek” irodalomtörténetének a megírásán [A modern magyar irodalom története címen tervezte], és 1934 tavaszán megjelenteti Az erdélyi magyar irodalom története 1914-től 1934-ig című művét – közel hatszáz oldalon, száz illusztrációval. Ez a – Pomogáts Béla által 1971 őszén még látott – vaskos kéziratköteg volt az alapja nagy vitát kiváltó Nyugat-beli tanulmányának.30 Chinezuval, Tolnaival és az általa hírlelt kötetcímmel ellentétben nem az erdélyi, hanem a magyar irodalom erdélyi ágának a megismertetése volt a célja.31)

A fiatal román irodalomtörténész munkája kapcsán Jancsó Béla egyrészt azt emelte ki, hogy a szerző nemcsak a vitathatatlan értékeket vette számba – az átlagterméssel is behatóan foglalkozott; másrészt azt hangsúlyozta, hogy a jelenségek feltárásában és az értékek felmutatásában Chinezu „a művészi és egyetemes szempontokat tartja irányadónak”.32  A Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának vezetője, Buday György grafikusművész azzal ajánlja barátja figyelmébe Tolnai könyvét, hogy az majd sok örömet fog jelenteni neki.33  Nemcsak azért, mert Tolnai idézi Jancsónak a Tizenegyek fellépésekor meghirdetett és az Erdélyi Helikon 1930-as (Fiatal magyarok) ankétján újrafogalmazott irodalmi programját.34  Ennél fontosabb volt, hogy Tolnai egy egész fejezetet szentelt 1933-ban az „erdélyiség fordulójának”, ami Jancsó Béla felismerései és az Erdélyi Fiatalok körül csoportosuló második értelmiségi nemzedéket is munkába állító céltudatossága nélkül nem következett volna be. „Megjelenésükkel lesz az erdélyiség, az erdélyi magyarság problémája – tudatosította Tolnai – az irodalmi területen felül társadalmi és gazdasági kérdés is. Velük új korszaka kezdődik az erdélyiségnek.”35 

A többször sürgetett kötet – levelezésük tanúsága szerint – 1934 februárjáig sem jutott el Jancsó Bélához.36 Eljutott viszont a Nyugat 1934. évi februári száma, amelyben az Erdély magyar irodalmi élete kapcsán Schöpflin Aladár ezekre a ma is figyelmet érdemlő felismerésekre jutott: a) „Amit Erdély irodalmi téren létrehoz, egyenrangú és nagykorú tényezője a magyar irodalomnak.”; b) „Nem tartom lehetetlennek, hogy idővel az erdélyi irodalom visszaolvad az egyetemes magyar irodalomba…”37 A történelmi idő nemcsak Tamási és Dsida előrelátásának a beteljesülését hozta el – Jancsó Béla törekvéseit is igazolta. Már a harmincas évek derekán nyilvánvalóvá vált ugyanis, hogy addigi tanulmányaival, kritikai írásaival, vitacikkeivel elősegítette az Erdélyből indult népi irodalmi irányzat frontáttörését. Ma pedig az is bizonyosnak tekinthető, hogy Németh László mellett ő tette a legtöbbet Tamási elbeszélő művészetének elismertetéséért.38 

A Baumgarten-díj jóvoltából huzamosabban Budapesten tartózkodó Tamási Áron ekkoriban nyomatékosan megismételi korábbi biztatását: „Gondolkozz fokozottabban régi s állandó tanácsomon, hogy térj vissza az irodalomhoz. A szervezkedést más is megcsinálja talán, de amit te az irodalomban tehetnél, azt senki.”39 Megítélésünk szerint ennek az ösztönzésnek a hatása is ott munkált Jancsó Bélában a Vádak az erdélyi magyar irodalom ellen megírása idején. A fogorvosi szakvizsgát is azért tette le 1935 januárjában, mert azt remélte, hogy ez a „kicsit iparszerű” elfoglaltság „legalább enged némi időt »szellemibb« foglalkozás számára is”, főként „fogason függő” irodalmi tervei megvalósítására.40 A „szervezkedést” azonban mégsem tudta átadni másnak. Részben alkati bizalmatlansága, másrészt eredendő maximalizmusa akadályozta ebben. Mikó Imre 1973-as értékeléséből mégis az derül ki, hogy beváltatlan ígéretei ellenére is irányadó képviselője volt a két világháború közötti időszak értékközpontú irodalomszemléletének. „Első köteteik megjelenése után helyes ítéletet mond a harminc és egynéhány éves, akkor induló hazai magyar költőkről – olvasható az Irodalom és közélet élén megjelent pályaképben. – Eltanácsolja Reményiket az alkalmi költészettől, és lírájának mélyülésére figyel. Becsüli a vers-zenész Áprily Lajos helytállását kisvárosi magányában, és elítéli távozását Erdélyből. Tompa László kemény lelkét, érdes szavát is dicséri, magányérzetében az akkor magára hagyott székely nép sorsának tükröződését látja. Felméri Sipos Domokos nagy tehetségét, éles támadást intéz az emlékünnepélyről távol maradó hivatalosok ellen. Szentimrei Jenőben a kozmikus költőt ismeri fel, Olosz Lajosról pedig első kötete után megmondja, hogy »látása festői és szobrászi, szemben a modern lírikusok legtöbbjével, akiknek formája zenei«. Kovács Dezső torzóban maradt írói tehetségét fájlalja, Makkai Sándorra tisztelettel tekint fel. A novellistát és a regényírót találó jelzőkkel mutatja be, később a Magunk revízióját népszerűsíti tanulmány formájában. Szántó György trilógiájában a világperspektívát dicséri, ami a helyi érdekű irodalom ellenpontja. Kós drámájában a kívülről jött ember fanatizmusát (Újlaki Bálint) állítja szembe a józanul harcoló Budai Nagy Antallal.”41 

 

 

A pályakezdő Jancsó Elemér irodalomszemlélete

 

„Az előtte járó erdélyi magyar irodalomtörténet-írók, Kristóf Györgyre és György Lajosra gondolok, jobbára Erdély magyar irodalmi kultúrájának régebbi korszakait dolgozták fel, a transzszilvanista irodalom első felkészült és szakavatott kutatója a Párizsból hazatért fiatal tudós lett, aki már első tollpróbái alkalmával szívesen rajzolt kisebb-nagyobb portrékat a húszas évek népszerű erdélyi magyar íróiról” – ekképp tájolja be Pomogáts Béla a fiatalabb Jancsó fivér pályakezdését. Egyszersmind sajnálkozását is kifejezte 2002-ben amiatt, hogy a kolozsvári irodalomtudósnak „mostanában szinte még a nevét sem emlegeti az utókor”.42 Pedig halála után két esztendővel, 1973-ban Mikó Imre még ezt a képet rögzítette a „két Jancsóról”: „Elemér pályája a nyilvánosság előtt zajlott le. Könyveit, tanulmányai tömegét hosszan tartó visszhang kísérte, nevelői munkásságára negyven korosztály emlékezik, minden hivatalos elismerést megkapott. Béla életének csak egy-egy, aránylag rövid szakaszában lépett nyilvánosság elé, különben viszolygott a közszerepléstől. S mivel az utolsó negyedszázad anélkül telt el, hogy hallatta volna a hangját, ma már csak a kortársak emlékeznek reá.”43 Ámde Jancsó Béla szelleme túlélte korát. És azt a korszakot is, amelyik feledésre ítélte torzóban maradt munkásságát. A két világháború közötti periódus kisebbségi szellemmozgásai iránt érdeklődő kutatóknak köszönhetően a kilencvenes évektől ugrásszerűen megnőtt az idézettségi indexe, s ezzel együtt az igény továbbgondolásra méltó korszerű eszmerendszerének megismerésére.

Öccsével szemben, aki irodalomteoretikusként és eredeti hangú esszéíróként indult, Jancsó Elemér eleve irodalomtörténésznek készült. A tudósképző Eötvös-kollégiumban, illetve a párizsi Sorbonne-on töltött évek meghatározóak voltak egész pályájára. Az 1926 és 1935 között írt tanulmányai arról tanúskodnak, hogy indulásakor tisztában volt az irodalomtörténet-írás korabeli irányaival és kutatási módszereivel. Az Erdélyi Fiatalok hasábjain vállalkozik először a pozitivista és szellemtörténeti iskola kritikájára, illetve az irodalomszociológiai vizsgálódások módszerének előtérbe állítására (Irodalom és társadalom, Társadalmi kérdések az irodalomban).44 Az összehasonlító irodalomtudományról, a szellemtörténetről, a nadlerizmusról és a szociologizmusról vallott nézeteit Az irodalomtörténet-írás legújabb irányai című tanulmányában fejtette ki bővebben. Nem hagyva kétséget afelől, hogy irodalomtörténet-írásunk elméleti alapvetésének igényével kívánja elemezni az erdélyi magyar irodalom törekvéseit és jelenségeit.45 

„Az a felfogás – hangsúlyozta a teljes szellemi vértezetben pástra lépők biztonságával Jancsó Elemér –, hogy az irodalmat csak a maga irodalmiságában, esztétikumában vizsgáljuk, ma már megdőltnek tekinthető. Az irodalom megértéséhez egész sereg irodalmon kívüli dolog is hozzátartozik. Így a közönség, a kiadók, a korszellem, a társadalmi osztályok, az egyéni és tömeglélektan, az ízlés, a világpolitika és a világirodalom jelenségeinek vizsgálata is. Minél több szempontból nézzük és vizsgáljuk valamely kor egy-egy kimagasló alakját vagy irodalmi jelenségeinek kiemelkedő csoportját, annál teljesebb, hűbb, igazabb és maradandóbb képet nyerhetünk a letűnt korszakok irodalmáról.”46 Ez a kijelentés nem hagy kétséget afelől, hogy ő maga az irodalomszociológia módszerét részesítette előnyben. Hogy azt miként alkalmazta, arról három átfogó tanulmánya tanúskodik: Az erdélyi irodalom útjai 1918–1931,47  Az erdélyi magyar líra tizenöt éve,48  Erdély irodalmi élete 1918-tól napjainkig49. Felfogásának vehemens fogadtatása ugyancsak. Jancsó Béla elvi konfrontációja mellett elsősorban Makkai László, Finta Zoltán, Reményik Sándor, Vita Zsigmond, Szenczei László, Szentimrei Jenő állásfoglalására gondolunk.

Az 1934-es és 1935-ös tanulmányok csonkítatlan és az eredeti fogalomhasználatot is őrző szövegeinek50 ismeretében a mai értelmező úgy látja, hogy Jancsó Elemér az Új arcvonallal színre lépő „második erdélyi nemzedék” eszmei tájékozódásának nyomán foglalta össze az erdélyi magyar irodalom másfél évtizedes fejlődéstörténetét.51 Ez az eszme akkor a marxizmust jelentette, amelynek hatása a fiatal Jancsó Elemért már Párizsban megérintette. Igaz, ez – transzszilvanizmus-ellenes és dogmatikus fellépései ellenére – nála nem öltött olyan agresszív és kirekesztő formát, mint például az antológiában ugyancsak szereplő Méliusz Józsefnél és különösképpen az új írói arcvonalat Helikon-ellenes indulattal „szétverő” Gaál Gábornál, aki a tizenkilenc szerző alkotása közül egyedül Jancsó Elemér tanulmányát és Méliusz József prózáját tartotta kiemelésre méltónak és irányadónak.52 Jancsó Elemér „marxizmusa” valójában abban állott – ekképp mérlegelt 2002-ben Pomogáts Béla –, hogy „a hagyományos, tényfeltáró irodalomtörténeti pozitivizmus rendszerét erősebb irodalomszociológiai megközelítéssel egészítette ki. Jellemző mozzanata volt mindennek, hogy a marxista szellemiséget képviselő ideológusok közül leginkább csak Lukács Györgyre hivatkozott. [Társadalomtudományi szempontok a magyar irodalomban című] irodalomszociológiai alapvetésében pedig meglehetős határozottsággal utasította el az irodalom társadalmi szerepét kiemelő elemzésmód világnézeti, ideológiai elkötelezettségét, vagyis a marxista elmélet feltétlen elfogadását, és inkább csak az irodalomszociológia mint módszer lehetőségei mellett sorakoztatott fel érveket.”53

Kortársainak vehemens bírálatai azonban nézeteinek bizonyos fokú revideálására késztették. A Nyugat 1935. évi augusztusi számában megjelent disputacikke, a Néhány szó a „megtámadott erdélyi irodalomról” azt mutatja, hogy akkoriban már kezdte feladni marxizáló irodalomértelmezésének „hadállásait”.54 Először is elismeri, hogy „az irodalom körébe csak az tartozik, ami a művészi kifejezés bizonyos mértékét megüti. Az írni tudás épp olyan kelléke a Parnasszusra vágyakozóknak, mint az olvasni és megérteni tudás azoknak, akik mások felett ítéleteket mondanak.” Másrészt beismeri, hogy „a szociológiai nézőszög mellé nem ártott volna még az esztétikainak erősebb hangsúlyozása sem, s a jelenségeket képviselő jelentősebb írók egyéniségének, lelkialkatának és művészi kialakulásának vizsgálata. A kép így mindenesetre teljesebb lett volna, de akkor a tanulmány egységes és áttekintést nyújtó jellegét vesztette volna el. Az erdélyi irodalomról készülő nagy könyvem, mely már nemcsak az irodalmi életre és a jelenségekre fog rámutatni, hanem magukkal az írókkal is külön-külön kíván részletesen foglalkozni, ezt a hiányt természetesen pótolni fogja.”55 

Nem pótolta. Helytállónak tűnik Mózes Huba megállapítása, aki szerint „talán a vitacikkek is szerepet játszottak abban, hogy a kortárs irodalomról tervezett, többször beharangozott nagy szintézis végül nem készült el, s hogy Jancsó Elemér érdeklődése egyre inkább a korábbi korszakok – főként a felvilágosodás – felé fordult.”56 

 

 

Az Új arcvonal „arculata”

 

Az első paradigmaváltó erdélyi írónemzedék fellépéséről, fogadtatásáról és utóéletéről kötetnyi dokumentum látott napvilágot a Tizenegyek megjelenésének nyolcvanadik évfordulóján. Ebből az is kiderül, hogy Balázs Ferenc és Jancsó Béla a publikálásra szánt kéziratok többszöri megbeszélésével és rostálásával készítette elő kiadásra az antológiát.57 Nem így történt az Új arcvonal esetében. A kezdeményezők közül nem vállalta senki az új világlátással jelentkező tömörülés tudatos arculatépítését, miként az minden ilyen esetben elvárható.58 

Dsida elemzése nem hagy kétséget afelől, hogy – „keményen kritizáló hangja” alapján – ő maga Jancsó Elemért tekintette a csoportosulás hangadójának.59 Gaál Gábor a leghatározottabban állította, hogy „Erdély tényleges fiataljait – persze jórészt e köteten kívül – neki [mármint Jancsó Elemérnek – Cs. P.] kellett volna összeszednie”.60 

Miként Jancsó Béla és Buday György levelezéséből kiderül, a „tizenkilencek” számítani szerettek volna a nemzedékszervező tapasztalatokkal rendelkező Jancsó Béla közreműködésére. Amikor ezt elhárította, előszót kértek tőle. Ennek megírását – elfoglaltságai okán is, de főként elvi megfontolásból – visszautasította. „Antológiának csak két szempontból látom értelmét – sorakoztatta fel érveit 1932. március 16-án –: 1) ha valamely világnézeti vagy műfaji (l. parnassien stb. antológiák) problémakör együttes kihangsúlyozásáról akar szó lenni; 2) ha szigorúan generáció-csoportosulás, tehát ez esetben az erdélyi 18, maximum 25 évesek felvonultatása. Utóbbi szempontból én, sajnos, közéjük nem tartozhatok, előbbi szempontokat pedig nem láttam körülötte, tehát semmi keresnivalót nem találtam ott. »Új arcvonal« még, sajnos, nincs, mert ez – nem új arcvonal. Már arcvonal-nak se az, mert kizárólag a megjelenésért való ad hoc egysége utána nyomban szétment.”61 A rostálás és a kritikai szempont érvényesítésének elmaradása miatt „Elemérék”-et és „Dezsőék”-et hibáztatta, akik – mármint Jancsó Elemér, László Dezső meg a hozzájuk legközelebb állók – „elfoglaltságuk miatt semmi pozitív szerepet az összeállításban be nem töltöttek”, holott „az antológia teljes felelősségét így is viselik”.62 

„Elhamarkodott és rosszul szerkesztett volt ez az antológia” – ez volt Dsida lesújtó véleménye is. „Éppen az nincs ebben a könyvben, amit a címe ígér. Nincs benne arcvonal. Nincs bátor, tiszta, alapos tudásra fektetett meggyőződés, nincs harc, nincs front, nincs fiatal és újszerű egység. Nincs művészi tökéletesség. És nincs, ami ezt – legalább, mint irodalmon kívül álló tünet – elfeledtetné: világnézeti egység.”63 Amikor e sorokat írta, Dsida arra hivatkozott: meg kellett várnia, hogy elüljenek azok az „irodalmiatlan jellegű szelek”, amelyek az 1931-ben megjelent antológia körül jó fél éven át süvöltöttek. Hogy kik kavarták ezeket az indulatokat? Ez további tisztázásra vár. Dsida szerint az „öregek” dicsérték az antológiát. A napilapok, a Pásztortűz vagy az Erdélyi Helikon hasábjain? Amit biztosan tudunk: a Korunk 1932-es évfolyamának első számában Gaál Gábor elmarasztalta a kiadványt, amiért „nincs se válogatója, se vállalója”. „A tizenkilenc fiatal erdélyi úgy kerül össze az antológiában – írta Helikon-ellenes iróniával –, mint ahogy tizenkilencen valami lármára összeverődnek az utcán, mondjuk egy egyetem közelében, mert a tizenkilenc fiatal erdélyi író kivétel nélkül az egyetemi évek környékéről való. Mindenesetre »húszévesek«. Bánatos és romantikus ifjak, kellemetes és csinos leányzók, merengőre és kalandosra exponált fényképekkel, az individualizmus önkívületi emeleteiről. Tizenkilenc fiatal erdélyi, keresztmetszeteként annak a zűrzavarnak, amit az idősebb Helikon-generáció idézett fel Erdélyben.”64 

Az ideológiai és irodalmi konfrontálódásokon, nemzedéki torzsalkodásokon kívül álló Tolnai Gábort, a Szegedi Fiatalok köréből induló irodalomtörténészt nem zavarták az antológia körüli „irodalmiatlan szelek”. Az ifjúsági korszakváltás jegyében értékelte az Új arcvonal megjelenését, irodalmi színvonalát. „Nem azt akarom […] mondani – írta az Erdély magyar irodalmi életében –, hogy most már megakadt volna az irodalom útja. Az előző nemzedék tagjai továbbra is dolgoznak, sőt egyesek ekkor adták legigazibb értékeiket. De az új generáció kétségtelenül nem elsősorban irodalmi célkitűzésű. Ha dolgoznak is irodalmi területeken, kevesen vannak köztük, akik a jó közepesség színvonalán túlhaladnának. […] Tanulmányok és esszék is vannak a kötetben, szépirodalmi része azonban igen keveset mondó.”65 

„Ebben a könyvben a pár igaz is elvész a többi miatt” – ennek a felismerése késztette tárgyilagos és higgadt mérlegelésre Dsidát. Aki mindenekelőtt az alábbi kérdésekre kereste a választ: 1.) „Jelent-e valami újat ez a könyv az erdélyi s általában az irodalom számára?” 2.) „Mutat-e olyan számú és méretű tehetségeket, akikben megtalálhatjuk az erdélyi irodalmi utánpótlás teljes ígéretét?” 3.) „Mutatkozik-e benne valami irodalomtól független olyan világnézeti egység, mely közös arcvonalba kényszeríti a fiatalokat, megmutatja az ifjúság igazi, új arcát, és ezáltal igazolja a kissé harciasan hangzó, egyébként magában véve igen sikerült címet?” Miután mindhárom kérdésre tagadó volt a válasza, az egyéni teljesítményeket vette számba.66 

A versírók közül elsőként a grenoble-i és párizsi tanulmányútjáról frissen hazatért Bányai Lászlót (1907–1981) emeli ki. Aki ismeri Bányainak a neokatolicizmustól a doktriner balosságig ívelő, majd önmeghasonlásba és lényegében öngyilkosságba torkolló életpályáját, az bizonyára meglepődik ezen, még akkor is, ha történetesen tudja: 1924-ben közös verskötet kiadását tervezték, aminek – egy szatmári kiadó biztatására – Dsida volt a kezdeményezője.67 Ne gondoljunk azonban baráti gesztusra, és azt se feltételezzük, hogy az igaz értékek között tartotta számon Bányait. Szigorúan megkülönböztette ugyanis az igazi tehetséget, a vérbeli költőt – a versírótól. Amiként egy későbbi korban Szilágyi Domokos is a második Forrás-nemzedéket indító Vitorlaének című antológia elemzése során. Dsida nem tagadja, hogy Bányai „nehéz gondolatú versei” művészi érzékről, kulturáltságról és a parnasszisták „halvány hatásáról” tanúskodnak, de nem is nevezi őt költőnek. Aminthogy a neoklasszikus verseket író, „álproblémákkal foglalkozó, hűvös” Szemlér Ferencről (1906–1978) sem előlegez többet, mint azt, hogy izmos tehetség, akinek „egy-egy sora befejezett költőről beszél”. Nagy várakozással tekint viszont a Nyugatban is publikáló, expresszionista Varró Dezső (1907–1982) költői kibontakozása elé, akit az erdélyi magyar líra legérdekesebb ígéretének tart: „Apró, foszlányszerű kis költeményein különös, ódon ízű, szinte túlvilági misztikum ömlik el. Nem épít házat, de minden téglából külön kis reliefet mintáz. Expresszionista, egyelőre nagyon elaprózott, de feltétlen tehetség.” Dánér Lajosról (1911–1964) és Flórián Tiborról (1908–) ugyanakkor ezt írja: „Kiforratlanságuk akadályozza meg, hogy határozott véleményt alkothassunk róluk.”

Dsida a Pásztortűzben, a Vasárnapi Újságban és az Ellenzék irodalmi mellékletében figyelt fel Bányaira, aki az antológia megjelenése után többé nem publikál verset, tanulmányokkal jelentkezik – főként a Korunk hasábjain. Szemlér költői kiforrását az Erdélyi Helikon segítette elő. Az ő termékenységéhez képest ugyancsak feltűnő, hogy az Áprily és Kosztolányi által felfedezett Varró Dezsőnek csak hatvanhárom éves korában jelent meg mindmáig egyetlen kötete.68 Már csak e három eltérő pályakép okán is megérdemelne legalább egy eszmetörténeti tanulmányt az antológia. De vegyük tovább.

A novellistákról is ugyanilyen „határozott véleményt” fogalmaz meg Dsida. A Nagyváradon élő Bélteky Lászlót (1909–?) „kiváló epikus készség” jellemzi – írja –, de híjával van a szerkesztésbeli tudásnak, a művészi arány érzékének. Feltűnő Kolozsvári Grandpierre Emil (1907–1992) – aki az antológia megjelenése óta kétkötetes regénnyel [a Rostával – Cs. P.] vonta magára a figyelmet – „építő készsége”, de novellája „affektáltan cinikus és elfogultan célzatos”. Kováts József érzelmes ugyan, de tagadhatatlan írói kvalitásokkal rendelkezik. Thury Zsuzsa kellemes olvasmányt nyújt, Óváry Éva a tárcaírásban biztató. Méliusz József (1909–1995) „zavarosan forrongó és kuszán aránytalan, irányzatos, aktivista írása nélkülözi az epikai magvat”. „Stiláris lomhaságai” ellenére a benne feszülő mondanivaló tehetséget sejtet. Gagyi László, Kovács Katona Jenő, Kovács György és Wass Albert „elbeszélései még kevés sorukkal emelkednek a közepesig”.

(Dsida értékelését még nem olvashatta Buday György, amikor Jancsó Bélának ezt írta a Szegeden is feltűnést keltő antológiáról: „A belletristák […] jórészt szintén még elég gyengécskék. [Nagy kár a fiatalos arcképekért...] Bár van néhány komoly ígéret. Nagyon érdekel Méliusz pl. Őt nem ösmerem, csak az E[rdélyi] Fiatalok]ban láttam még a nevét, s újabban a Helikonban. […] Nagyon érdekel, hogy vagy az én volt osztálytársaimmal, akikkel a Haladjunkat és az Ifjú Erdély »Somvirág« rovatát akkoriban alapítottuk? Különösen Kováts Jóskára és Grandpierre Emicire gondolok. Emici novellája már az antológiában kiemelkedik artisztikusságával és sajátos tárgyilagos színével. Most, betegségemben olvastam a Rostát. Azt hiszem, hogy sokat fogunk kapni még tőle.”69)

A tanulmányírók közül Debreczeni László – bár sok érdekes témát vet fel – „nem elég körültekintő”, László Dezső „elmefutása jó íráskészséget és intelligens gondolkodó fejet árul el”, Jancsó Elemér „az erdélyi irodalom útjairól ír fölényes és leértékelő tanulmányt, sok felvillanó igazsággal, de még több igaztalansággal. Aktivista nézőpontja irodalmiatlan. A cikk keményen kritizáló hangját, mely az egész könyv irodalmi vélekedését látszik megszólaltatni, az Új arcvonal belső értékegyüttese egyáltalán nem igazolja.”70 

Budayt is meglepte, hogy Jancsó Elemér – tanulmánya tanúsága szerint – el tudott szakadni Császár Elemér irodalomszemléletétől.71 Jancsó Béla azonban épp e kibontakozás eredményének nem örül, és válaszlevelében Dsidánál is keményebben fogalmaz: „Ami az Elemér tanulmányát illeti, pár újszerű megvilágításának értékét szerintem lerontja abszolút szemléleti dogmatizmusa, amely csak kényszerzubbonyként alkalmazható erre a fejlődésre – és az, hogy nagyon l’art pour l’artnak intéz el olyan dolgokat, amik nem azok, csupán csak dogmamentesek vagy dogmafelettiek. (Másfelől [Tamási] Áronnak pl. éppen a tudatos radikalizmusa az az írásaiban, ami a legkevésbé felel meg művészi adottságainak.) Általában: […] vagy nem világnézeti [az irodalom], és akkor irodalom, vagy világnézeti, de akkor sajnos nem irodalom. A kettő harmonikus találkozása a legritkábbak közé tartozik. És ez természetes is. […] Sajnos, Elemérnek a jelzett irányba való fejlődését én pusztán intellektuálisnak tartom, s e cikke fejleményeként sok és kínos ellentmondásba kényszerítette az a tény, hogy ő jobb- és baloldal felé állandóan tartva a kapcsolatot, ezt mindkét oldalról félremagyarázták, holott csak gyerekségből nem számolt e kettősség szükségszerű ellentmondásaival és ráadásul a maga helyzetével. E hullámzások most szerencsésen nagyobb baj nélkül elültek, de Elemért mégis hallgatásra kényszerítik, ami a májusi pesti pedagógiai vizsgájára tekintettel nem is baj.”72 

Amikor a Szegedre küldött levelet írta, Jancsó Béla már ismerte, ismerhette Gaál Gábor „kinyilatkoztatását”, miszerint „a kötet egyetlen pozitívuma (relative) Jancsó Elemér tanulmánya az erdélyi irodalomról”. Erdély tényleges fiataljait – persze jórészt e köteten kívül – neki kellett volna összeszednie. „Egész sereg olyan fiatal van Erdélyben, akik a valóban új arcvonal írásaival állíthatók szembe azzal a Helikon-generációval, melynek kétségtelen epigonjai az itt szóhoz jutottak többsége.”73 Nyilván tetszett Gaál Gábornak, hogy a szerző kiemelten szól a Korunkról, „mely komoly és színvonalas tanulmányaival éber figyelője Európa gazdasági harcainak, és egyre öntudatosabb harcosa kezd lenni a baloldali marxizmusnak”, sőt magát Gaált is egyetértőleg idézi az irodalom és valóság kapcsolatát egyoldalúan bemutató nézeteiről.74 De a „tiszta osztályvonal” irodalmáért küzdő Gaál Gábor azért is szövetségest láthatott Jancsó Elemérben, mert a fiatal irodalomtörténész élesen bírálta az Erdélyi Szépmíves Céh üzletpolitikáját és az Erdélyi Helikon „tiszta irodalmiság”-elvét. Végső soron a transzszilvanizmus ideológiáját. Amelynek szerinte „nagyon kevés köze van ahhoz az erdélyiséghez, amelyet zöld asztal mellett agyaltak ki Erdély írói és kritikusai. A szenvedők és a dolgozók erdélyisége távol áll attól a levegőben lógó, megközelítetlen és elérhetetlen ideáltól, amelynek zászlajára éveken át esküdtek Erdély írói. […] Egész Erdély magyar irodalmát néhány kivétellel a problémák előli menekülés jellemzi.” Elismeri persze a vallani és vállalni vita jótékony hatását, és meg is dicséri Tamásit a vitatható értékű – legkövetkezetesebb kritikusát, Németh Lászlót is komolyan gondolkodóba ejtő – Címeresekért, imigyen: „Bátran szembenéz a problémákkal még akkor is, ha megoldani nem tudja őket.”75 Erre a mondatára később testvérbátyja, Jancsó Béla válaszol méltóképpen. Aki „Erdély remegéseiben” ugyancsak „a világ szívverését” kereste, de nem akart önként beleolvadni a proletár internacionalista egyetemességbe.

A Nyugatban Csanádi Rudolf foglalkozik az antológiával. Egyetlen tanulmányt emel ki. Korántsem a Nyugat szerkesztőségében évtizede otthonos Jancsó Elemérét, hanem a László Dezsőét, akit a Korunk főszerkesztője Szabó Dezső és Makkai Sándor „visszariasztó süvölvényeként” emlegetett – Debreceni Lászlóval együtt. És A kisebbségi élet ajándékai kapcsán mindenekelőtt azt írja le, hogy tanulni kell a kisebbségi sorban eszmélkedett fiatalok életlátásából. Mert: „Az új magyarság falu felé fordulása […] nem divat, hanem következménye annak a meglátásnak, hogy a magyarság elsatnyul, megerőtlenedik, elveszti európai szerepét, ha nem revideálja egész világát, és nem megy vissza sorsa gyökeréhez.” Kossuthra és Széchenyire hivatkozva helyénvalónak tartja a kisebbségi sorban eszmélkedett fiatal ideológusok álláspontját: a magyar megújulás szervesen összefügg az egész akkori világ egyetemes átalakulásával. A lét és nemlét történelmi pillanatában Csanádi – László Dezső nyomán – így teszi fel az apokaliptikus erővel megvillanó kérdést: az országhatárokkal elválasztott magyarság Közép-Európában tud-e más európai kultúrákkal egyenértékű kultúrát teremteni magának? Mert ha nem tud, színtelenül elkeveredik a sok európai „izmus”-ban.76 (László Dezsőnek A kisebbségi élet ajándékaiban megfogalmazott kisebbségbölcseleti alapvetését utókora többszörösen visszaigazolta.77)

A Romániai Magyar Irodalmi Lexikon antológia címszavában Láng Gusztáv röviden kitér az Új arcvonalra is. Értékelésének summája: a kiadvány „a Tizenegyek antológiájánál is kevésbé tükröz valamilyen közös stílustörekvést – a nemzedék közös vonása a hagyományos transzszilvanizmussal való szembefordulás”. Kimutatja, hogy a Jancsó Elemér tanulmányában megfogalmazott elkötelezettségigény – „A ma írója sorsközösséget kell vállaljon szenvedő és elnyomott embertársaival, saját érzelmeinek és individualitásának feláldozása árán is...” – az antológia szépirodalmi anyagában csak részben érvényesül.78 Dsida irodalomszemléletéről írt átfogó tanulmányában Bertha Zoltán 2007-ben szintén foglalkozik az Új arcvonal értékelésével. Olvasatában Dsida „aggályosan és tágkeblűen” keresi a tehetség jegyeit, ugyanakkor „erőteljesen figyelmeztet a szembetűnő fogyatékosságokra. S nem pusztán a művészi gyengeségekre, hanem a legalább irodalmon túli szellemi-ideológiai értékteremtő erő hiányára is.”79 

 

 

Jancsó Elemér Dsida-képe

 

Mind Szigeti József, mind Pomogáts Béla úgy emlékszik, hogy idősebb korában Jancsó Elemér szívesen mesélt a két világháború közötti korszak íróiról, főként Kuncz Aladárról, Reményikről, Dsidáról, Szabédiról.80 Utolsó éveiben rádió-előadásokat is tartott a két világháború közötti periódus legjelentősebb alkotóiról. E portrévázlatok jó részét 1976-ban a Kortársaim című gyűjteményes kötetében olvashatjuk. Bányai, Méliusz és Varró Dezső kapcsán szó esik a közös indulásról is. Négy évtizeddel az Új arcvonal megjelenése után Jancsó Elemér úgy tudja, hogy az „nagy sikerű antológia” volt.81 

Sajnos, a Kortársaim portréi közül kimaradt a Dsidáé. Ha kézirata előkerül, érdemes lesz majd egybevetni azzal, amit Az erdélyi magyar líra tizenöt évében rajzolt a szerinte „válaszúton álló” húszesztendős költőről. Így most beérjük a két Jancsó korabeli Dsida-értékelésének ütköztetésével.

Kis formátumú kötetében Jancsó Elemér a százhuszonnyolc oldalból ötöt szán 1934-ben Dsida nyolcesztendei lírikusi pályájának, pontosabban: formakultuszának. Kimutatja Babits, Tóth Árpád, Kosztolányi erős hatását. Egyszersmind azt is, hogy ennek a sokat ígérő tehetségnek, gazdag felkészültségű és sok húron játszani tudó költőnek nagy hiányossága „az az életattitűd, amivel az embereket és a társadalom égető kérdéseit nézi”, s „nem tud a szenvedők és az elnyomottak »visszhangja« lenni”.82 

Jancsó Béla erre a Dsida-portréra is reflektált, amikor a Vádak az erdélyi irodalom ellen című nagy ívű tanulmányát az Erdélyi Fiatalok számára 1935-ben megírta. „[Jancsó Elemér] Esztétikai ítéleteinek, főleg a lírikusoknál, egyik alapvető tévedése, hogy a költőket verseik tárgyköre szerint próbálja jellemezni. Így aztán természetesen mindegyiknél meg kell állapítania, hogy témái az örök emberi témák: szerelem, élet, halál, végzet, természet. Holott nem a téma, de a vele szembeni magatartás mutatja egy költő sajátos arcát. […] Ellentmondásai és tévedései gyökérokai után kutatva a baj fő forrását abban látom, hogy folyton hangoztatott szociális szempontjai ellenére is az irodalom társadalmi szerepét teljesen félreérti. A parasztregényekről írja ironikusan, hogy íróik a parasztproblémákat így vélik megoldani. A parasztregényeknek vagy az irodalomnak tehát az a feladata, hogy a paraszt- vagy más problémát gyakorlatilag megoldja? Mit ért problémamegoldás alatt? A földnélküliség, népbetegségek, egyke, stb. társadalmi, gazdasági és egészségügyi kérdéseit csak társadalmilag, egészségügyileg és gazdaságilag lehet megoldani. Az irodalom legfeljebb lelki indításokat adhat a megoldásra!”83 

 

 

Dsida romlatlan arca az Erdélyi Fiatalokban

 

A költő 1938. június 7-én bekövetkezett halála után Jancsó Béla azt az arcát örökíti meg Dsidának, amelyet akkoriban csak az Erdélyi Fiatalok munkaközösségének volt alkalma megismerni.

„Egyike volt azoknak – írja nekrológjában –, akik 1930–1931-ben a magyar egyetemi hallgatók egyetemi egyesületéért vívott harcban fontos szerepet vittek. Pedig mi se volt tőle távolabb, mint a közjogi kérdések, mi se volt tőle idegenebb, mint a közéleti-társadalmi küzdelem. És mégis, mikor a körülmények kényszere és az ügy érdeke úgy kívánta, ő habozás és zúgolódás nélkül vállalta a nem egyénisége szerint való szerepet, vállalta a rektorátus engedélyével megválasztott első magyar egyetemi egyesületi tisztikar alelnökségét, majd később, mikor ennek alapszabályait átdolgozni kellett, a magyar jelleg alapszabályszerű elismeréséért pedig Costachescu akkori közoktatásügyi miniszterhez memorandumot szerkeszteni – az ezt elvégző bizottságban is főszerepet játszott. Ha a közösség érdeke úgy kívánta, vállalta az idegenszerű feladatot, és szerepét hűségesen és becsületesen betöltötte.

Életkörülményei és hivatása az utóbbi időben egyre kevesebb időt és lehetőséget adtak neki, hogy lapunk munkájában részt vegyen. Kérdések is voltak, hol taktikai véleménykülönbség merült fel közöttünk. Más könnyen túltette volna magát ezen. Dsida Jenő nem akart jogot élvezni ott, ahol körülményei miatt a munkában alig vehetett részt, és ezért lapunk kötelékéből kilépett, hangoztatva, hogy reméli, hogy a romániai magyarság kulturális területein még sok alkalma lesz velünk személyileg együtt dolgozni. Kérte, hogy kilépését hozzuk nyilvánosságra.

Akkor már súlyos beteg volt. Régi barátunkkal, munkaközösségünknek kritikus helyzetekben hűséges tagjával szemben szabad lett volna megtennünk azt, hogy ezt az utolsó kérését ne teljesítsük? Nem, ezt nem tehettük meg, ez nem lett volna becsület. Amellett pedig a felgyógyulásában akkor reménykedőben az ilyen eljárás azt a tudatot is ébreszthette volna, hogy mi már reménytelennek tartjuk állapotát. És mert kölcsönösen becsületesen fogtuk fel kapcsolatainkat, előbb meg kellett válnunk Dsida Jenőtől mint munkaközösségünk tagjától, hogy aztán a könyörtelen végzet nemsokára beteljesedhetetlenné tegye azt a reményt, hogy a romániai magyarságért más vonatkozásokban még együtt dolgozhassunk…”84 

Ha Jancsó Béla „az ifjúság becsületes harcosának” sírjára tette le „a hála el nem hervadó virágait”, Bíróné Váró Éva a felfoghatatlant próbálja megértetni az Erdélyi Fiatalok olvasóival, és a költőt hozza emberközelbe, akinek arcán „a Mindenség Szobrásza” már elvégezte az utolsó simításokat.85 (Váró Éva a történész Bíró Sándornak, a lap alapító-főmunkatársának volt a felesége akkor, verseit Reményik és Dsida segítette nyomdafestékhez a Pásztortűz hasábjain, és – Óváry Éva néven – az Új arcvonal című antológiában is szerepelt.)

A kolozsvári nemzedéki folyóiratban a költő utóéletéről is találunk adatokat. Az 1939. évi 1-es szám hírei között például ez olvasható: „A Római Katolikus Női Misszió kolozsvári szervezete a Pásztortűz Dsida Emlékbizottságával karöltve március 2-án megrendezte az első Dsida-emlékestet. Bevezetőt mondott Reischer Artur, Dsida-verseket adott elő Török Erzsébet, és emlékbeszédet tartott Nyirő József.” B. Zsembery Elvira pedig előadta Dsida „egyik legkedveltebb zenedarabját: Beethoven Mondschein-szonátáját”.

Ennek a rendezvénynek a bevételét később a – napjainkban is sokak által felkeresett – házsongárdi Dsida-sírbolt megvásárlására fordították. Sem László Ferenc kolozsvári zenetudós, sem a Dsida-monográfus Láng Gusztáv nem tartja valószínűnek, hogy az említett Beethoven-szonáta különösebb hatással lett volna a Dsida-versek zenei építkezésére. Másféle zenei hatásnak annál inkább: a Psalmus Hungaricus létrejöttében szerepe volt A Reményhez című Csokonai-költemény megzenésített formájának.

 

 

 

JEGYZETEK

 

1 Cseke Péter: Dsida Jenő és az Erdélyi Fiatalok. In Cs. P.: Jöjjön el a mi időnk. Esszék, tanulmányok, dokumentumok. Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2003, 79–95.

2 [Jancsó Béla]: Dsida Jenő. Erdélyi Fiatalok, 1938, 2. 5.

3 Uo.

4 Dsida Jenő: Új arcvonal. Tizenkilenc fiatal erdélyi író antológiája. Erdélyi Fiatalok, 1932, 5. 95–97. Újraközölve in Dsida Jenő: Séta egy csodálatos szigeten. Cikkek, riportok, novellák, levelek. Sajtó alá rendezte és a bevezetőt írta Marosi Ildikó. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1992, 70–73.

5 In Dsida Jenő: Séta egy csodálatos szigeten. 613.

6 Fiatal magyarok. Vallomások és vélemények a magyar irodalom hivatásáról. Erdélyi Helikon, 1930, 1. 24–25. (A folyóirat kérdéseire válaszol Dsida Jenő.) Újraközölve – A magyar irodalom hivatásáról címmel – in Dsida Jenő: Séta egy csodálatos szigeten. 48–50.

7 Benedek Marcell: Cselekedet. Erdélyi Helikon, 1930, 8. 631–632. – A vita tanulságainak mai értelmezését lásd Kántor Lajos: Vallani és vállalni. Egy irodalmi vita és környéke (1929 –1930). Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1984.

8 Fiatal magyarok. 48–50.

9 Dsida Jenő: Olosz Lajos: Barlanghomály. In D. J.: Séta egy csodálatos szigeten. 65–70.

10 Bertha Zoltán: Dsida kritikai nézeteiről. In Évfordulós tanácskozások 2007. Dsida Napok 2007. Kiadja az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület Partiumi Alelnöksége és a Szatmárnémeti Kölcsey Kör, Szatmárnémeti, 2007, 217–229.

11 Láng Gusztáv: Az érzelmi lázadástól a lázadás érzelméig. In L. G.: A lázadás közjátéka. Dsida-tanulmányok. Stúdium Könyvkiadó, Kolozsvár, 1997, 71–89. Lásd még uő: Dsida Jenő költészete. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest – Kolozsvár, 2000, 102 –105.

12 Dsida Jenő: Üzenem a hangosoknak… Pásztortűz, 1932, 9. 141–142.

13 Bertha Zoltán: i. m. „A szép mindig korszerű” (Dsida Jenő kritikai nézetei) címmel olvasható a Székelyföld 2007. évi novemberi számában is.

14 Jancsó Béla: A Tizenegyek. Erdélyi Helikon, 1934, 3. 192–197.; ua. in Jancsó Béla: Irodalom és közélet. Cikkek, esszék, tanulmányok. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1973, 302–308.

15 Lásd Mikó Imre: Jancsó Béla irodalmi hagyatéka. In Jancsó Béla: Irodalom és közélet. 5–28.

16 Cseke Péter: Eljön a mi időnk is Erdélyben (Tamási Áron amerikai levelei Jancsó Bélának). Székelyföld, 2003, 8. 63–90. Ua. in Cs. P.: Jöjjön el a mi időnk. Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2005, 32–63.

17 Tamási az Ősvigasztalás befejezése után ezt írta Molnár Jenőnek: „Még sokan vannak, akik a drámát tartják az eljövendő uralkodó műfajnak itt. Az erdélyi embert történelme s élete csakugyan arra predesztinálja, s tudok csodálkozni azon, hogy még egy erdélyi valamirevaló drámát sem sikerült kiizzadni. Az eddigiek között nem tündöklik a drámaírói tehetség, pedig elegen s komolyan foglalkoznak vele.” (Welch, 1924. október 6.) Idézi Ablonczy László, in A drámaíró kibontakozása. In Tamási Áron: Zeng a magosság. In memoriam Tamási Áron. Válogatta, szerkesztette, összeállította Tamás Menyhért. Nap Kiadó, Bp., 1997, 157–163.

18 Mikó Imre: I. m. I. h.

19 Jancsó Béla: Erdélyi irodalom és székely irodalom. Ellenzék, 1923. december 23. Újraközölve in J. B.: Irodalom és közélet. 33–36.

20 „Sok meleg érzéssel hallottam leveledből, hogy milyen terveket készítettél irodalmunk kritikájára vonatkozólag. Folyton és mindig gondolok reá, s szerettem volna, ha legalább Erzsikének megemlíted, hogy mi lett véle.

Úgy emlékszem leveledből, hogy az első részt már karácsonyra tervezted. Drága Béla, kérlek, ne ejtsd el azt a tervet, csináld meg, s ha egyszer aztán meglesz, nem nyugszunk addig, míg közönség elé nem kerül. Mindenekelőtt égető szükség volna meginduló irodalmunknak olyan művészi érzékkel, megérzéssel és felfogással való bírálatára, mint ahogy azt Tőled várom. Egyedül Te vagy, aki előtt eddig igyekeztem elhallgatni, hogy nem tudok Erdélyben ma embert, aki ezt úgy meg tudná csinálni, mint Te. Ha ezek után még jobban kötelességednek érzed megírni az erdélyi hét esztendős irodalomtörténet vázlatát, akkor jól tettem, hogy őszintén megmondtam a véleményemet.

Én jobbnak látnám, ha az egészet egybevennéd s egy kötetben is megjelenne. Irányítóbb és mozgatóbb hatása lenne. Úgyis eléggé kétségbeejtő, mennyire nem tud senki belátni éppen azoknak a lelkébe, akik legnagyobb erővel és legszebb képességekkel indulnak. Szerintem azok közül, akik az erdélyi irodalmat jelentőssé és tényleg erdélyivé fogják tenni, még egy sem érte el a fejlődésének még a közepét sem, legalábbis azok a művek még nem születtek meg, amelyek ezt a fejlődést mutatnák.” (Tamási Áron levele Jancsó Bélának. New York, 1926. március 24.) – Lásd még a 16. számú jegyzetet.

21 Cseke Péter: I. m. I. h.

22 Ion Chinezu: Aspecte din literatura maghiară ardeleană. Cluj, 1930. Újabb kiadása: Aspects of Transylvanian Hungarian Literature: (1919–1929). Ford. Ion Vlad. Centrul de Studii Transilvane – Fundaţia Culturală Română, Cluj, 1997.

23 Tolnai Gábor: Erdély magyar irodalmi élete. Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiuma, Szeged, 1933.

24 Mikó Imre: I. m. I. h.

25 Lásd Mózes Huba bevezető írását, in Jancsó Elemér: Kortársaim. Tanulmányok, cikkek, portrék, bírálatok 1928–1971. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1976, 5–7.

26 Jancsó Béla levele Buday Györgynek. Kolozsvár, 1932. március 16. In Cseke Péter (szerk.): Buday György és Kolozsvár. Álom egy Solvejg-házról. Esszék, tanulmányok, levelek, visszaemlékezések. Komp-Press Kiadó, Kolozsvár, 2006, 146–152.

27 Jancsó Béla: Vádak az erdélyi magyar irodalom ellen. Erdélyi Fiatalok, 1935, 2. 43–52. Ua. in J. B.: Irodalom és közélet. 106–119.

28 „További kellemetlenség volt, hogy nem foghattam hozzá gőzerővel a székely irodalomról szóló tanulmánykötethez. De azért egy csomó anyaggyűjtést csináltam, a világirodalmi anyaggyűjtéssel nagyjában megvagyok egy csomó minden újra való átolvasása után, és Mereskovszkij Tolsztoj és Dosztojevszkije nagyon érdekes rávilágítást adott gondolataimnak. S minden munka ellenére is feltétlenül ezt meg kell csinálnom a télen, s ha Isten megsegít, meg is csinálom egy-egy vizsgarend után kiszakítva 2–3 hetet erre magamnak és a karácsonyi vakációban.” (Jancsó Béla levele Buday Györgynek. Kolozsvár, 1927. aug. 21.) Lásd még a 26. számú jegyzetet.

29 Mikó Imre: I. m. I. h.

30 Pomogáts Béla: Tudós Kolozsváron. Emlékezés Jancsó Elemérre. Tiszatáj, 2002, 10. 99–106.

31 Jancsó Elemér: Erdély irodalmi élete 1918-tól napjainkig. Nyugat, 1935, 4. 283–298. Újraközölve [a cenzúra rövidítéseivel – Cs. P.] in J. E.: Kortársaim. 98–112.

32 Jancsó Béla: Az erdélyi magyar irodalom első történetéhez, melyet erdélyi román tudós írt meg! Brassói Lapok, 1930. szeptember 21. Ua. in Jancsó Béla: Irodalom és közélet. 101–105.

33 Buday György levele Jancsó Bélának. Szeged, 1933. július 7. Lásd még a 26. számú jegyzetet.

34 „Ady megérezte: van egy évezredekig alvó lélekgyökér. Szabó Dezső programmá tette, hogy az egész magyar élet újjászületésének ebből kell kiindulnia. Mi, Erdély székely írói érezzük és a világgal tudatni akarjuk, hogy ez az ősi lélek a legkeveretlenebbül megmaradt, legtöbb lehetőséget és energiát rejt a magyar fajon belül a székelyben…” (Fiatal magyarok. Vallomások és vélemények a magyar irodalom hivatásáról. Erdélyi Helikon, 1930, 1. 21–35.)

35 Tolnai Gábor: Az erdélyiség fordulója. In T. G.: I. m. 120–131.

36 Jancsó Elemér Az erdélyi magyar líra tizenöt éve című kis könyvének – 1934 tavaszán írt – előszavában így jellemezte Tolnai Gábor hiányt pótló munkáját: „Könyve elsősorban a magyarországi olvasóközönséget igyekezett tájékoztatni Erdély utolsó 15 évének magyar irodalmáról. Módszere, szempontjai újak, könyvének anyaga változatos és mindenre kiterjedni igyekvő, de talán azért, mert Erdélytől távol íródott, és szerzője számára az adatgyűjtés, közvetlen forráskutatás nem állott rendelkezésre, csak részben mondható sikerültnek.” (Jancsó Elemér: Az erdélyi magyar líra tizenöt éve. Cluj–Kolozsvár, 1934, 3.)

37 Schöpflin Aladár: Erdélyi irodalom. Nyugat, 1934, 2. 109–111.

38 Vö. Cseke Péter: Omló partok gátkötői (Németh László – Jancsó Béla – Tamási Áron). Kortárs, 2002, 1. 36–47. Ua. in Cs. P.: Legyen eszünk, ha már volt. Feljegyzések Európán innen, Erdélyen túl (1990–2005). Felsőmagyarország Kiadó – Szépírás Kiadó, Miskolc – Szolnok, 2006, 62–87.

39 Tamási Áron levele Jancsó Bélának. Budapest, 1934. szeptember 24.

40 Vö. Jancsó Béla levelei Buday Györgynek. Kolozsvár, 1933. júl. 26., 1934. szept. 20., 1934. dec. 31. In Buday György és Kolozsvár. 162–169.

41 Mikó Imre: I. m. I. h.

42 Pomogáts Béla: I. m. I. h.

43 Mikó Imre: I. m.

44 Jancsó Elemér: Irodalom és társadalom. Erdélyi Fiatalok, 1934, 1. 21–24.; Társadalmi kérdések az irodalomban. Erdélyi Fiatalok, 1934, 2. 47–52. Ua. in J. E.: Irodalomtörténet és időszerűség. Irodalomtörténeti tanulmányok 1929–1970. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1972, 53–65. [Társadalomtudományi szempontok a magyar irodalomban címmel.]

45 Jancsó Elemér: Az irodalomtörténet-írás legújabb irányai. Erdélyi Tudományos Füzetek, 65. Kolozsvár, 1934. Újraközölve in J. E.: Irodalomtörténet és időszerűség. 66–84.

46 Uő.: uo.

47 Uő.: Az erdélyi irodalom útjai 1918–1931. In Új arcvonal. 67–83. Újraközölve in J. E.: Kortársaim. 9–26.

48 Uő.: Az erdélyi magyar líra tizenöt éve. Cluj – Kolozsvár, 1934. Újraközölve [a cenzúra rövidítéseivel – Cs. P.] in J. E.: Kortársaim. 27–97.

49 Uő.: Erdély irodalmi élete 1918-tól napjainkig. I. h.

50 Halála után Jancsó Elemérnek két gyűjteményes kötete jelent meg a Romániai Magyar Írók sorozatban a Kriterionnál. Mindkettőt maga állította össze, ő javította át az újrakiadás számára legépelt kéziratokat. A cenzúra közbeavatkozása a bántó szövegcsonkításban, illetve az eredeti fogalomhasználat megváltoztatásában fedezhető fel.

51 Vö. Pomogáts Béla: I. m. I. h.

52 Bolyai Zoltán [Gaál Gábor]: Új írók – új arcvonal. Korunk, 1932, 1. 72–74.

53 Pomogáts Béla: I. m. I. h.

54 Nem szabad megfeledkezni arról sem – mutatott rá Pomogáts Béla –, hogy Jancsó Elemér végül is nem tudott megszabadulni a marxista irodalomfelfogás hatásától: „1945 utáni munkásságának többször is deklarált irányultságát a marxista irodalomszemlélet jelölte ki.” (Uo.)

55 Jancsó Elemér.: Néhány szó a „megtámadott erdélyi irodalomról”. Nyugat, 1935, 8.

56 Mózes Huba in Jancsó Elemér: Kortársaim. Kriterion Könykiadó, Bukarest, 1976, 6–7.

57 A Tizenegyek. Egy antológia elő- és utóélete (1923–2003). Közzéteszi Cseke Péter. Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár, 2003.

58 Vö. Láng Gusztáv antológiameghatározásával: „Meghatározott szempontból összeválogatott, rendszerint több szerzőtől származó irodalmi szövegek gyűjteménye. Célja lehet egy nemzeti irodalom egészének, egy korszak vagy egy irányzat törekvéseinek, egy műfaj történetének, valamely közérdekű téma jelentkezésének hosszabb-rövidebb korszakot átfogó bemutatása. Az antológiák szemelvényes jellegéből következik, hogy elsősorban válogatójuknak – szerencsésebb esetben keletkezésük korának – ízlését, szemléletmódját tükrözik, s elterjedésükkel jelentékenyen befolyásolhatják a közönség irodalomismeretét és -szemléletét.” (RMIL I. Főszerkesztő Balogh Edgár. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1981, 69.)

59 Dsida Jenő: Új arcvonal. I. h

60 Bolyai Zoltán [Gaál Gábor]: I. m. I. h.

61 Jancsó Béla levele Buday Györgynek. Kolozsvár, 1932. március 16. In Buday György és Kolozsvár. 146–152.

62 Uo.

63 Dsida Jenő: Új arcvonal. I. h.

64 Bolyai Zoltán [Gaál Gábor]: I. m. I. h.

65 Tolnai Gábor: I. m. 130.

66 Dsida Jenő: Új arcvonal. I. h. – Itt jegyezzük meg, hogy Dsida egyik összegező írásában a következő évben is visszatér a témára. Újólag arra a megállapításra jutott, hogy az Új arcvonal „általános kiábrándulást okozott. Kettőt lehetett megállapítani belőle: először, hogy a hangos csoport igen szerény és igen öreg kis önképzőköri próbálkozásokkal lépett a nyilvánosság elé, másodszor, hogy – nincs is világnézete.” (Dsida Jenő: Lesz-e irodalmi utánpótlás Erdélyben? Pásztortűz, 1934, 16. 321–322.)

67 Bányai László: Kitárul a világ. Önéletrajzi jegyzetek. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1978, 119–160.

68 Varró Dezső: Gyilkos tavasz. Az előszót írta és a kötetet összeállította Abafáy Gusztáv. Dacia Könyvkiadó, 1970.

69 Buday György levele Jancsó Bélának. Szeged, 1932. március 11. Lásd még a 26. számú jegyzetet.

70 Dsida Jenő: I. m. I. h.

71 Jancsó Béla levele Buday Györgynek. Kolozsvár, 1932. március 16. Lásd még a 26. számú jegyzetet.

72 Jancsó Béla levele Buday Györgynek. Kolozsvár, 1932. március 16. Uo.

73 Gaál Gábor: I. m. I. h.

74 Jancsó Elemér: Az erdélyi irodalom útjai 1918–1931. In Új arcvonal. 67–83.

75 Uo.

76 Csanádi Rudolf: A magyar ifjúság új arcvonala. Nyugat, 1932, 22. 471–473.

77 Csapody Miklós: A toronyember. Korunk, 2005, 3. Lásd még: Cseke Péter (szerk.): László Dezső emlékezete 1904–2004. Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2004.

78 Vö. Romániai Magyar Irodalmi Lexikon I. Főszerkesztő Balogh Edgár. Kriterion Könyvkiadó, 1981, 69–76. Lásd még a 33-as jegyzetet.

79 Bertha Zoltán: I. m. I. h.

80 Vö. Szigeti József: Egy életmű belső koordinátái. In Jancsó Elemér: Irodalomtörténet és időszerűség. Irodalomtörténeti tanulmányok 1929–1970. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1972, 5–33.; Pomogáts Béla: I. m. I. h.

81 Jancsó Elemér: Hatvanhárom éves költő első kötete. In. J. E.: Kortársaim. 300–302.

82 Jancsó Elemér: Az erdélyi magyar líra tizenöt éve. 97–102.

83 Jancsó Béla: Vádak az erdélyi irodalom ellen. I. h.

84 [Jancsó Béla]: Dsida Jenő. Erdélyi Fiatalok, 1938. 2. 5.

85 Bíróné Váró Éva: „Légy már legenda…” Erdélyi Fiatalok, 1938, 2. 5–6.

 

 

 



Nyitólap