Cseke Péter
Dsida
Jenő és a Jancsó fivérek
Irodalomszemléleti kérdések a
harmincas évek első felében
Az Erdélyi Fiatalok alapítóiról
készült közismert fotográfián Dsida Jenő tartja kezében a
kolozsvári főiskolás – 1934-től nemzedéki – folyóirat
1930. január 18-án megjelent első számát. Nem László
Dezső, akinek a neve szerkesztőként szerepel a címlapon, nem
Jancsó Béla, aki e nemzedéki mozgalmat elindította, még csak
nem is a törzsgárda legfiatalabb tagja, az akkor alig
tizenkilenc éves Mikó Imre. E „kitüntető gesztus”
önmagában is azt jelzi, hogy az országos hírű költőt
igencsak megkülönböztetett szeretet és tisztelet övezte 1929
nemzedékének munkaközösségében.
Öt esztendővel ezelőtt, amikor –
Lisztóczky Lászlónak, az egri Dsida Jenő Baráti Kör
fáradhatatlan szervezőjének felkérésére – megírtam első
Dsida-tanulmányomat,1 e fénykép kontextusában
próbáltam bemutatni, hogy a katolikus diákegyesület
vezetésére kiválasztott kolozsvári joghallgató miként
került az Erdélyi Fiatalok körébe, s ott milyen
munkaköröket vállalt fel. Arra is igyekeztem felhívni a
figyelmet, hogy a második erdélyi nemzedék spiritus rectora,
az irodalmi értékek iránt rendkívül érzékeny esztéta és
közéleti szervező Jancsó Béla – bár nagyra becsülte a
formaművész és „egyre mélyebb közösségi érzéseket”
megszólaltató költő munkásságát, nyelvvédő és
műfordítói érdemeit – „az erdélyi magyar ifjúsági
mozgalmak harcosának” tekintett diákvezér
együttműködésére számított a leginkább.2 És
ez érthető is, hiszen az Erdélyi Fiatalok – minthogy az
ifjúsági autonómia megteremtésének és a kisebbségi
társadalom önszerveződésének kérdéseit tartotta
elsődlegesnek – érdemben kevés alkalmat adott Dsidának
költői tehetsége kifejtésére. Az irodalmi szemináriumon,
illetve a mozgalom célkitűzéseit népszerűsítő vidéki
estélyeken tartott előadásai/szereplései és a folyóiratban
közreadott néhány cikke mennyiségileg korántsem volt
meghatározó jelentőségű – olvasható Jancsó Béla
nekrológjában –, ezt azonban bőven kárpótolta
jelentkezéseinek minőségi többlete.3
Az a néhány cikk valójában hármat jelent.
Ezek közül időrendben a második az Új arcvonal című
antológia bírálata 1932-ben. Vizsgálódásom középpontjába
ennek a szövegnek az elemzését és konnotációját állítom.4
Annál is inkább, mivel ez a művelet alkalmat nyújt mind
Dsida, mind a vele sok tekintetben rokon nézeteket valló
Jancsó Béla irodalomkritikusi velleitásainak és
irodalomesztétikai felfogásának az érzékeltetésére. Ha
pedig ezeket egybevetjük azokkal a megközelítési
szempontokkal, amelyeket az Új arcvonalban megjelent
tanulmányában az irodalomtörténészi pályára készülő
Jancsó Elemér képviselt, egyszersmind a korszak
irodalomszemléletének főbb irányzataival is
szembesülhetünk.
Dsida Jenő irodalomkritikai programja
A költő szépprózai, publicisztikai
írásait, valamint prózafordításait számba vevő Marosi
Ildikó szerint a mindennapi szerkesztőségi igények szabták
meg Dsida kritikai tevékenységét: „Gyakorló
újságíróként, de az irodalmi életben részt vállaló
írótársként is (ami nem volt szokatlan jelenség a két
háború közötti romániai magyar irodalmi életben), Dsida
meglehetős rendszerességgel, de igen sokféle
megközelítésben foglalkozott az irodalom, a művészet és a
színház eseményeivel, jelenségeivel.”5 Csakhogy
ezeken az írásokon – a Séta egy csodálatos szigeten című
1992-es gyűjteményes kötet 127 címet tart számon – ma sem
érződik az újságírói rutin. Nyelvezete éppolyan
áttetszően pontos és érzékletes, akárcsak költészetéé.
Bármiről ír is, a provincializmus távlattalanságát
igyekszik meghaladni. Az Erdélyi Helikon 1930. évi
januári számában megjelent nemzedéki vallomásában például
az egyetemes kritikai mérce megteremtését szorgalmazza, mert
meggyőződése, hogy az erdélyi magyar irodalom csak akkor
tudja betölteni a nyelvhatárokon belüli hivatását, ha
öntisztító folyamatait felgyorsítja. „A szép mindig
korszerű. A cselekedet nem mindig irodalom, de az igazi irodalom
már magában véve is mindig cselekedet”6 – ezzel
az axiomatikus tömörséggel üti le az alaphangot.
Álláspontja némiképp megelőlegezi Benedek
Marcellnek a Vallani és vállalni vitából levont
következtetéseit. „A kritikus rossz szolgálatot tesz az
irodalomnak – érvelt a neves esztéta –, ha a szándéktól
elragadtatva nem veszi észe a megvalósítás gyöngéit. Mert a
»vállalás«, a »cselekedet« szépsége még nem jogosítja
fel az írót arra, hogy »művészi kötelességeit
kényelmesebben fogja fel«.” „Annál is inkább – tette
hozzá –, mivel a jelen problémáinak is »megvannak (nagyon
is megvannak) a maga örök emberi elemei; ebben a témakörben
is lehet halhatatlan és az egész világhoz szóló művet
alkotni«.”7 Hogy felfogása mennyire közel állt a
Kuncz Aladáréhoz meg a Babitséhoz, az az alábbi idézetből
is kiderül: „Mindenekelőtt hittel hiszek Erdélyben. Ebben a
szabad szellemet, humánumot sugárzó földben látom a jövő
magyar irodalmának kovászát. Nem szűk körű, erdélyi
határokon belül kirobbanó könyvsikereket várok – az kevés
lélekszámunk és koldusszegénységünk mellett lehetetlen is
–, hanem befolyásoló, átalakító, szuggeráló
misszióteljesítést az összes többi magyarlakta terület
felé! De efelé haladva, először még önmagát kell lemérnie
és megtisztítania Erdélynek, és első lépés: egy
emelkedett, alapos, ragyogóan sokoldalú kritikai szellem
megteremtése, amelynek ebben a pillanatban, fájdalom, még
csírái sem mutatkoznak. Pedig erre nagyobb szükségünk lenne,
mint a fuldoklónak a friss levegőre.”8
Nem idegen a gúnyos hangvétel sem Dsidától,
amikor azt tapasztalja, hogy a különböző ideológiák
irodalmi képviselői frontot nyitanak az általa vallott tiszta
művészet ellen. „Mit tegyen a poéta – teszi fel a
kérdést Olosz Lajos költészete kapcsán –, aki nem elég
ostoba ahhoz, hogy felüljön az újfajta világboldogítások
torz cipőkrémreklámjainak? Akinek nem elég hosszú a
szakálla ahhoz, hogy cégjegyző próféta legyen? Aki nem elég
agyafúrt és becstelen arra, hogy lélek nélkül lelkesítsen
és napi zsoldért riadót trombitáljon? Akinek nincs elég
ereje hozzá, hogy felgyűrt ingujjal porondra álljon és
részeg matrózokkal dulakodjék? Mit tegyen a poéta, aki nem
szabadalmazott világnézetek röpcédula-osztogatója, nem
kétes szólamok hangtölcsére, nem társadalmi hadvezérek
adjutánsa, hanem csak poéta? […] A humánum és poézis igaz
vallása eltöröltetett, talán mert saját papjai között is
voltak csalók és bűnösök. De mindig születnek új papok,
új szentek és új mártírok. A tanulságok tisztítanak.”9
Az öntisztulás várható fejleményében
reménykedett Dsida akkor is, amikor – feltehetően Jancsó
Béla kérésére – megírta elmarasztaló kritikáját a
második erdélyi nemzedék antológiájáról. Egyszersmind
példát mutatott a kritikai szellem megteremtésének mindennapi
gyakorlatára is. Bár maga is az Erdélyi Fiatalok belső
köréhez tartozott, esztétikai szempontjainak
érvényesítésétől akkor sem tekintett el, amikor az
ifjúsági folyóirat alapítóinak és megbecsült
munkatársainak (Bányai László, Debreczeni László, Jancsó
Elemér, László Dezső, Méliusz József) írásait
mérlegelte. És korántsem volt tekintettel arra, hogy az
irodalomtörténészként bemutatkozó Jancsó Elemér
történetesen Jancsó Béla testvéröccse. Akivel az
1931/1932-es tanévben közösen vezette az Erdélyi Fiatalok irodalmi
szemináriumát. „Dsida minden értéket annak sajátos
minőséglehetősége szerint mér – állapította meg
találóan Bertha Zoltán –, mindenütt az üde, izmos,
markáns tehetséget keresi, s egyaránt becsüli a
sokféleséget, a különbözőséget meg az együttesen
kibontakozó sajátosságtartalmakat.” A költő
meggyőződése ugyanis, hogy a tehetség nem azonos a
fiatalsággal: „nem mindenki zseni, aki húszéves, és nem
mindenki »kivénhedt hülye«, aki a negyven évet
túlhaladta”.10
A Dsida-monográfiát író Láng Gusztáv
elemezte először a költőnek az 1929 és 1933 között –
tehát a világméretű gazdasági válság, a baloldali
radikalizálódás idején – írt kritikai cikkeit, irodalmi
nyilatkozatait. Az érzelmi lázadástól a lázadás
érzelméig című tanulmányában kimutatta, hogy Dsida
éles különbséget tett a társadalomjavító programok
és a programköltészet között. Az előbbiek
kiváltották rokonszenvét és együttérzését, az utóbbit
költőhöz és költészethez méltatlannak tartotta.11
Mind Láng Gusztáv, mind a Dsida ars poeticájáról értekező
Márton Kinga kitér a költőnek a korszak baloldali
kritikájával 1932-ben – páratlan szellemességgel és
metsző gúnnyal – vitázó nyilatkozatára (Üzenem a
hangosoknak), amelyben Dsida módszeresen kifejti az irodalmi
irányzat és a világnézeti program közötti
különbséget. Nem tagadja „az élet szerepét az irodalomban,
a gazdasági tényezők hatását a szellemi életre”, mert
tisztában van azzal, hogy „tendencia nélkül nincs irodalom,
s az irányzatosság nélküli irodalom hirdetése is
irányzatosság: harc a legimbolygóbb, legködszerűbb,
legtávolibb utópiáért”. Az irányzatosság – írja –
általános emberi tennivalókat sugall: „legyetek nemesek,
jók, szeressétek az embert, követeljétek jogaitokat,
teljesítsétek kötelességeiteket, harcoljatok a butaság, az
elnyomás ellen, igyekezzetek jól gazdálkodni a föld javaival,
emeljétek magasra a szépet, dicsőítsétek meg magatokban az
embert stb.” A program azonnali követeléseket fogalmaz meg:
„ne fizessetek adót, ne higgyetek a papnak, üssétek agyon az
urakat.” Következtetése: „Az előző lehet témája az
irodalomnak, mert állandó és örök, az utóbbi nem lehet,
mert pillanatnyi, s holnapra a feledés hullámsírjába rántja
magával a művet is, amelyben világra csónakázott.”12
„A nemzeti, szellemi, erkölcsi megújulás
esélyét pedig az individualizmus és a kollektivizmus hamis
alternatívájának feloldásában, meghaladásában, az anyagi
önzés és a bolsevik erőszak kétféle (de bornírt
materializmusban és embertelenségben összefüggő)
rákfenéjének (nemkülönben a »túlzó fajiságnak«) a
kiküszöbölésében képzeli el Dsida – a témáról írva
ekképp összegez Bertha Zoltán. – Olyan üdvözítő
archaikus-modern kereszténység híve, amely a lélek (érzelem
és értelem) egyetemes (»katolikus«) értékvilágában
vitális, érzéki, életteli, egyszersmind szakralizáló
enthuziazmussal egyesíti és érvényesíti az örök etikai és
esztétikai igazságtávlatokat.”13
Jancsó Béla irodalommodellje
Az első erdélyi írónemzedék, a
Tizenegyek színre lépése idején már kiforrott esszéista, a
születőben lévő erdélyi magyar irodalom sokat ígérő
irodalomkritikusa volt. Aki épp azzal tűnt fel, hogy –
Balázs Ferenccel – elméletileg is igyekezett megalapozni
ennek az irodalomnak az önelvűségét. A sajátosság és az
egyetemesség közötti utat kereste – a „székely szívtől
a világ szívéig”. S mert nemzedéktársai is a
világirodalomból táplálkoztak, identitástudatot kifejlesztő
és emberiségi távlatot felvillantó programjuk sem lehetett
más – fejtette ki a Tizenegyek tizenegyedik
évfordulóján Jancsó –, mint „felszívni a honi talaj
minden ízét és megtermékenyülni a világ minden
gondolatáramával”.14
Oka lehetett annak, hogy a múlt század
legtekintélyesebb folyóiratát szerkesztő Osvát Ernő
1926-ban úgy nyilatkozott: Németh László és Illyés Gyula
mellett Jancsó Bélától várja a legtöbbet. A
megkülönböztetett figyelmet az irodalmi esszé
megújításával érdemelte ki. Mikó Imre feljegyzése szerint
később Babits is sürgette – a Nyugathoz gyakorta bejáró
Eötvös-kollégista Jancsó Elemér révén – az idősebb
Jancsó fivér kéziratait.15 Amerikából
írt leveleinek tanúsága szerint Tamási Áron elsődlegesen
Jancsó Béla kritikusi beszámolóiból értesült a figyelmet
érdemlő erdélyi művekről, az irodalmi élet
fejleményeiről,16 és saját alkotásait illetően
is tőle várta a lehető legszigorúbb bírálatot. Nemcsak a Lélekindulásból
ismert novelláit küldte el rendre barátjának;
versekkel is meglepte őt, sőt, a Janovics-pályázatra írt
„székely tragédiáját”, a hetvenes évek elején
felfedezett Ősvigasztalást is kritikusi
figyelmébe ajánlotta, jóval az eredményhirdetés előtt.
Mintha csak az 1923 karácsonyán megjelent Erdélyi irodalom
és székely irodalom című Jancsó-esszé ama
felismerését akarta volna igazolni, miszerint „a székely
irodalom igazi műformája a dráma”.17 Jancsó
Béla már akkor, a Tizenegyek fellépésének évében
egyértelműen a Bartók-modell érvényesítésében
látta és láttatta az erdélyi magyar irodalom jövőjét.
„Sohasem járt Nyugaton, s mégis tudott európai lenni.”18
Az irodalomteremtés lázában úgy akarta messze hallatszóvá
tenni az „Egyetemes Élet székely szavát”, miként
„Bartók Béla a komor hegyekbe dugott kis falvakból a
székely zenét London és Párizs fülébe vitte, s a világ
nagy szívéből visszhang szólt a tragikus kis nép sötét és
mély életakaratára”.19
Ahogy Tamási írásművészetének kiforrása
igazolta Jancsó Béla előrelátását, úgy nőttek meg rendre
Tamási elvárásai is vele szemben. Előbb egy nagylélegzetű
kisebbségi regényt várt barátjától, majd egy erdélyi
szépirodalmi folyóirat megindítását sürgette, aztán az
1918 utáni erdélyi irodalmi törekvések kritikai
bemutatását.20 Mert – miként hazatérése előtt,
1926. március 24-én kelt levelében írta –: „Meg kell
éreznie és meg kell tudnia már rövidesen mindenkinek, hogy
nálunk nem a magyar irodalom pótléka készül, hanem a magyar
irodalomnak egy új fejezete, mely nemcsak az egyenlő
értékelést, hanem még a hegemóniát is elbírja...”21
Ezeket a sorokat egyedül csak Jancsó Béla olvashatta
akkoriban. Mégis mennyire egybecsengenek azzal, amit néhány
esztendővel később Dsida az erdélyi magyar irodalom önmagán
túlmutató hivatásának tekintett: a szellem szabad
szárnyalásával, a humánum határtalan sugárzásával
jövőformáló tényezője legyen magának az egyetemes magyar
irodalomnak. Merthogy történelmi adottságai – a kisebbségi
létviszonyok ellenére – erre predesztinálják.
Az erdélyi magyar irodalom első évtizedének
(1919–1929) történetét végül is Ion Chinezu írta meg,22
az irodalmi élet másfél évtizedéről a Szegedi Fiatalok
köréhez tartozó Tolnai Gábor adott ki máig számon tartott
kötetet,23 Jancsó Elemér 1931 és 1935 közötti
tanulmányai pedig minden bizonnyal attól kaptak
tudománytörténeti „patinát”, hogy 1973-ban Mikó Imre
így hívta fel rájuk a figyelmet: „Nagyon tanulságos az az
elvi vita, amelyet a két Jancsó az erdélyi irodalomról
folytat 1935-ben; megszívlelendők Jancsó Béla érvei a
vulgáris szociologizálás ellen.”24 Joggal
állapíthatta meg pár évvel később a Kortársaim című
gyűjteményes Jancsó Elemér-kötetet sajtó alá rendező
Mózes Huba: „A vitapartnerek közül a szerző fivére,
Jancsó Béla mutatott rá a legtárgyilagosabban […] a
tanulmányok sebezhetőbb pontjaira.”25 Az Erdélyi
Fiatalok 1935. évi 2. számában megjelent Vádak az
erdélyi magyar irodalom ellen voltaképpen arra is
perdöntő bizonyság, hogy a harmincas évek derekán aligha
volt felkészültebb és korszerűbb gondolkodású fiatal
irodalomtörténészünk, aki hivatottabb lett volna egy
esedékes – ideológiai és politikai torzításoktól mentes,
esztétikai értékszempontok érvényesítő – szintézis
megalkotására. „A művészet ösztönösség – írta a
második erdélyi írónemzedék antológiája, az Új
arcvonal kapcsán Buday György grafikusművésznek Szegedre
–, és így mindig több, komplexebb, bonyolultabb, mint az
egysíkú, tudatos világnézetiség.”26 Ezt a
gondolatot 1935-ben részletesebben is kifejti a dogmatikus
irodalomfelfogás zsákutcájába tévedt testvéröccse
nézeteivel vitázva:
„Az írói alkotás leglényege: ösztönös
asszociációk ösztönös kapcsolata. A művész azt, amit
ösztönösen a maga problémájának megérez – csak ez lehet
művészi tárgy –, kifejezni kényszerül. Az ösztönös mag:
az ún. tartalom és a magatartás az élettel szemben: ez az
író legbelsőbb adottságaiból, egész biológiai
(átöröklött) testi és lelki voltától függ. Ehhez csak a
formába öntés, a kifejezés állapotában járulnak tudatos
elemek: az irodalom akkori műformai szokásai, az író
gondolatai stb. Az így megszületett műnek felmérhetetlenül
sokféle hatása között egyik igen fontos hatása a
társadalmi. Minden kornak van irodalmi szükséglete. Minden kor
vár valamit irodalmától, és akar valamit általa. Amit vár,
az sokszor a saját lelki tartalma kifejezése, máskor éppen
annak a kifejezése, ami belőle és korából hiányzik.
A mű aszerint hat, ahogy különböző
pillanatban találkozik kora vágy- és akaratrezgéseivel. De ez
a hatás már nemcsak a műtől függ, hanem a korától is. Nagy
művek, amelyek évszázadokra megörökítettek egy-egy
korszakot, annak régmúlt társadalmi kérdéseit is, és
valamit kifejeztek az örök emberiből, saját korukban gúny
és megvetés vagy éppen közöny és felejtés martalékai
lettek. És társadalmilag vagy politikailag hathattak korukban
olyan írások, amelyek véglegesen meghaltak az elmúlt
kérdéssel együtt, amelynek tudatos propagálói voltak. Mert
végső fokon és időben távolodva, az embert igazán csak
az érdekli, ami állandónak felismerhető emberi. A társadalmi
kérdésekből is az, ahol ennek az emberségnek társadalmi
akadályairól van szó. Mert a társadalom az embernek csak
az egyik lelki frontja. Mindenség, természet, önmaga: mind
olyan örök harcterek, amelyeken az ember a kőkorszaktól a
végső elmúlásig birkózott és birkózni fog. A korok
mindennapjainak csak akkor fontos kérdései közé
elmerült embert a művészet, az örök harcok harcának
állandó folytatója, az emberiség metafizikai szerve
figyelmezteti, éleszti és emeli magasabbra. És ez olyan
társadalmi funkció, ami pótolhatatlan. Ezt a legmélyebb
társadalmi funkcióját azonban csak ösztönösen végezheti
el. Mihelyt tudatosan keres (és nem megérez!)
társadalmi feladatokat, mihelyt nem a maga lelkiismerete, hanem
külső szempontok, közönségízlés, politikai vagy
világnézeti programok értelmében ír, legmélyebb személyi
és legmélyebb társadalmi (emberiségi) hivatását adja
fel.”27
Azt is a Budayval folytatott levelezéséből
tudjuk, hogy világirodalmi betájolással készült tervezett
művének a megírására.28 Ami nem meglepő, hiszen
már a Tizenegyekben a művészet lélektani és
társadalmi jelentőségéről, az expresszionizmusról,
Baudelaire-ről, Romain Rolland-ról értekezett, később pedig
Shakespeare-ről, Moličre-ről, Voltaire-ről, Balzacról, Edgar
Allan Poe-ról, Walt Whitmanról. Mielőtt rendre sorra vette
volna erdélyi kortársainak alkotásait, kötetnyi esszét írt
a magyar irodalom klasszikusairól: Csokonairól, Berzsenyiről,
Kölcseyről, Petőfiről, Kemény Zsigmondról, Vajda
Jánosról, Jókairól, Mikszáthról, Adyról, Tóth
Árpádról, Kosztolányiról, Móráról, Juhász Gyuláról,
Karinthyról, Móriczról. „Mindenikben kissé magát írta
meg, ezért olyan szívhez szólóak írói portréi – jegyzi
meg e névsor kapcsán Mikó Imre, aki közeli rokonként és
bizalmas barátként jól ismerte nagybátyja lelki traumáit is.
– Keménynél a vasakaratú apa jelentkezik, aki orvosi
pályára küldi fiát. Ugyancsak Keménynél, de Vajdánál is a
be nem teljesült szerelem, Karinthynál a nőprobléma éles
felvetése emlékeztet Jancsó Béla magánéletére. Móricz
Zsigmondról írt tanulmányában a Báthori és Bethlen
alakjában ábrázolt kettőslelkűség megdöbbentő személyes
probléma, Kölcsey-tanulmányában a meg nem valósult reformok
mögött érezzük a közéletből visszavonuló Jancsó Bélát
a harmincas évek végén. Azután jön a nekrológok sorozata:
Tóth Árpád, Móra Ferenc, Kosztolányi Dezső, Juhász Gyula.
Mindenikben van valami Jancsó Bélából – önmagát
temeti.”29 Fűzzük hozzá rögtön: Sipos Domokos,
Benedek Elek, Dsida Jenő emlékezete teszi teljesebbé Mikó
számbavételét.
Természetesen nagy kihívást jelentett
Jancsó számára mind Ion Chinezu, mind Tolnai Gábor doktori
értekezése, s főként az, hogy még tulajdon testvéröccse is
megelőzte az erdélyi magyar irodalom történetének
megírásában. (Az erdélyi magyar líra tizenöt éve bevezetőjében
Jancsó Elemér azzal a bejelentésével lepte meg olvasóit,
hogy évek óta dolgozik az „elcsatolt részek”
irodalomtörténetének a megírásán [A modern magyar
irodalom története címen tervezte], és 1934 tavaszán
megjelenteti Az erdélyi magyar irodalom története 1914-től
1934-ig című művét – közel hatszáz oldalon, száz
illusztrációval. Ez a – Pomogáts Béla által 1971 őszén
még látott – vaskos kéziratköteg volt az alapja nagy vitát
kiváltó Nyugat-beli tanulmányának.30 Chinezuval,
Tolnaival és az általa hírlelt kötetcímmel ellentétben nem
az erdélyi, hanem a magyar irodalom erdélyi ágának
a megismertetése volt a célja.31)
A fiatal román irodalomtörténész munkája
kapcsán Jancsó Béla egyrészt azt emelte ki, hogy a szerző
nemcsak a vitathatatlan értékeket vette számba – az
átlagterméssel is behatóan foglalkozott; másrészt azt
hangsúlyozta, hogy a jelenségek feltárásában és az
értékek felmutatásában Chinezu „a művészi és egyetemes
szempontokat tartja irányadónak”.32 A Szegedi
Fiatalok Művészeti Kollégiumának vezetője, Buday György
grafikusművész azzal ajánlja barátja figyelmébe Tolnai
könyvét, hogy az majd sok örömet fog jelenteni neki.33
Nemcsak azért, mert Tolnai idézi Jancsónak a Tizenegyek
fellépésekor meghirdetett és az Erdélyi Helikon 1930-as
(Fiatal magyarok) ankétján újrafogalmazott irodalmi
programját.34 Ennél fontosabb volt, hogy Tolnai
egy egész fejezetet szentelt 1933-ban az „erdélyiség
fordulójának”, ami Jancsó Béla felismerései és az
Erdélyi Fiatalok körül csoportosuló második
értelmiségi nemzedéket is munkába állító céltudatossága
nélkül nem következett volna be. „Megjelenésükkel lesz az
erdélyiség, az erdélyi magyarság problémája –
tudatosította Tolnai – az irodalmi területen felül
társadalmi és gazdasági kérdés is. Velük új korszaka
kezdődik az erdélyiségnek.”35
A többször sürgetett kötet –
levelezésük tanúsága szerint – 1934 februárjáig sem
jutott el Jancsó Bélához.36 Eljutott viszont a
Nyugat 1934. évi februári száma, amelyben az Erdély
magyar irodalmi élete kapcsán Schöpflin Aladár ezekre a
ma is figyelmet érdemlő felismerésekre jutott: a)
„Amit Erdély irodalmi téren létrehoz, egyenrangú és
nagykorú tényezője a magyar irodalomnak.”; b) „Nem
tartom lehetetlennek, hogy idővel az erdélyi irodalom
visszaolvad az egyetemes magyar irodalomba…”37 A
történelmi idő nemcsak Tamási és Dsida előrelátásának a
beteljesülését hozta el – Jancsó Béla törekvéseit is
igazolta. Már a harmincas évek derekán nyilvánvalóvá vált
ugyanis, hogy addigi tanulmányaival, kritikai írásaival,
vitacikkeivel elősegítette az Erdélyből indult népi irodalmi
irányzat frontáttörését. Ma pedig az is bizonyosnak
tekinthető, hogy Németh László mellett ő tette a legtöbbet
Tamási elbeszélő művészetének elismertetéséért.38
A Baumgarten-díj jóvoltából huzamosabban
Budapesten tartózkodó Tamási Áron ekkoriban nyomatékosan
megismételi korábbi biztatását: „Gondolkozz fokozottabban
régi s állandó tanácsomon, hogy térj vissza az irodalomhoz.
A szervezkedést más is megcsinálja talán, de amit te az
irodalomban tehetnél, azt senki.”39
Megítélésünk szerint ennek az ösztönzésnek a hatása is
ott munkált Jancsó Bélában a Vádak az erdélyi magyar
irodalom ellen megírása idején. A fogorvosi szakvizsgát
is azért tette le 1935 januárjában, mert azt remélte, hogy ez
a „kicsit iparszerű” elfoglaltság „legalább enged némi
időt »szellemibb« foglalkozás számára is”, főként
„fogason függő” irodalmi tervei megvalósítására.40
A „szervezkedést” azonban mégsem tudta átadni másnak.
Részben alkati bizalmatlansága, másrészt eredendő
maximalizmusa akadályozta ebben. Mikó Imre 1973-as
értékeléséből mégis az derül ki, hogy beváltatlan
ígéretei ellenére is irányadó képviselője volt a két
világháború közötti időszak értékközpontú
irodalomszemléletének. „Első köteteik megjelenése után
helyes ítéletet mond a harminc és egynéhány éves, akkor
induló hazai magyar költőkről – olvasható az Irodalom
és közélet élén megjelent pályaképben. –
Eltanácsolja Reményiket az alkalmi költészettől, és
lírájának mélyülésére figyel. Becsüli a vers-zenész
Áprily Lajos helytállását kisvárosi magányában, és
elítéli távozását Erdélyből. Tompa László kemény
lelkét, érdes szavát is dicséri, magányérzetében az akkor
magára hagyott székely nép sorsának tükröződését látja.
Felméri Sipos Domokos nagy tehetségét, éles támadást intéz
az emlékünnepélyről távol maradó hivatalosok ellen.
Szentimrei Jenőben a kozmikus költőt ismeri fel, Olosz
Lajosról pedig első kötete után megmondja, hogy »látása
festői és szobrászi, szemben a modern lírikusok
legtöbbjével, akiknek formája zenei«. Kovács Dezső
torzóban maradt írói tehetségét fájlalja, Makkai Sándorra
tisztelettel tekint fel. A novellistát és a regényírót
találó jelzőkkel mutatja be, később a Magunk revízióját
népszerűsíti tanulmány formájában. Szántó György
trilógiájában a világperspektívát dicséri, ami a helyi
érdekű irodalom ellenpontja. Kós drámájában a kívülről
jött ember fanatizmusát (Újlaki Bálint) állítja szembe a
józanul harcoló Budai Nagy Antallal.”41
A pályakezdő Jancsó Elemér
irodalomszemlélete
„Az előtte járó erdélyi magyar
irodalomtörténet-írók, Kristóf Györgyre és György Lajosra
gondolok, jobbára Erdély magyar irodalmi kultúrájának
régebbi korszakait dolgozták fel, a transzszilvanista irodalom
első felkészült és szakavatott kutatója a Párizsból
hazatért fiatal tudós lett, aki már első tollpróbái
alkalmával szívesen rajzolt kisebb-nagyobb portrékat a húszas
évek népszerű erdélyi magyar íróiról” – ekképp
tájolja be Pomogáts Béla a fiatalabb Jancsó fivér
pályakezdését. Egyszersmind sajnálkozását is kifejezte
2002-ben amiatt, hogy a kolozsvári irodalomtudósnak
„mostanában szinte még a nevét sem emlegeti az utókor”.42
Pedig halála után két esztendővel, 1973-ban Mikó Imre még
ezt a képet rögzítette a „két Jancsóról”: „Elemér
pályája a nyilvánosság előtt zajlott le. Könyveit,
tanulmányai tömegét hosszan tartó visszhang kísérte,
nevelői munkásságára negyven korosztály emlékezik, minden
hivatalos elismerést megkapott. Béla életének csak egy-egy,
aránylag rövid szakaszában lépett nyilvánosság elé,
különben viszolygott a közszerepléstől. S mivel az utolsó
negyedszázad anélkül telt el, hogy hallatta volna a hangját,
ma már csak a kortársak emlékeznek reá.”43 Ámde
Jancsó Béla szelleme túlélte korát. És azt a korszakot is,
amelyik feledésre ítélte torzóban maradt munkásságát. A
két világháború közötti periódus kisebbségi
szellemmozgásai iránt érdeklődő kutatóknak köszönhetően
a kilencvenes évektől ugrásszerűen megnőtt az idézettségi
indexe, s ezzel együtt az igény továbbgondolásra méltó
korszerű eszmerendszerének megismerésére.
Öccsével szemben, aki irodalomteoretikusként
és eredeti hangú esszéíróként indult, Jancsó Elemér eleve
irodalomtörténésznek készült. A tudósképző
Eötvös-kollégiumban, illetve a párizsi Sorbonne-on töltött
évek meghatározóak voltak egész pályájára. Az 1926 és
1935 között írt tanulmányai arról tanúskodnak, hogy
indulásakor tisztában volt az irodalomtörténet-írás
korabeli irányaival és kutatási módszereivel. Az Erdélyi
Fiatalok hasábjain vállalkozik először a pozitivista
és szellemtörténeti iskola kritikájára, illetve az
irodalomszociológiai vizsgálódások módszerének előtérbe
állítására (Irodalom és társadalom, Társadalmi
kérdések az irodalomban).44 Az összehasonlító
irodalomtudományról, a szellemtörténetről, a nadlerizmusról
és a szociologizmusról vallott nézeteit Az
irodalomtörténet-írás legújabb irányai című
tanulmányában fejtette ki bővebben. Nem hagyva kétséget
afelől, hogy irodalomtörténet-írásunk elméleti
alapvetésének igényével kívánja elemezni az erdélyi magyar
irodalom törekvéseit és jelenségeit.45
„Az a felfogás – hangsúlyozta a teljes
szellemi vértezetben pástra lépők biztonságával Jancsó
Elemér –, hogy az irodalmat csak a maga irodalmiságában,
esztétikumában vizsgáljuk, ma már megdőltnek tekinthető. Az
irodalom megértéséhez egész sereg irodalmon kívüli dolog is
hozzátartozik. Így a közönség, a kiadók, a korszellem, a
társadalmi osztályok, az egyéni és tömeglélektan, az
ízlés, a világpolitika és a világirodalom jelenségeinek
vizsgálata is. Minél több szempontból nézzük és
vizsgáljuk valamely kor egy-egy kimagasló alakját vagy
irodalmi jelenségeinek kiemelkedő csoportját, annál
teljesebb, hűbb, igazabb és maradandóbb képet nyerhetünk a
letűnt korszakok irodalmáról.”46 Ez a kijelentés
nem hagy kétséget afelől, hogy ő maga az irodalomszociológia
módszerét részesítette előnyben. Hogy azt miként
alkalmazta, arról három átfogó tanulmánya tanúskodik: Az
erdélyi irodalom útjai 1918–1931,47 Az
erdélyi magyar líra tizenöt éve,48 Erdély
irodalmi élete 1918-tól napjainkig49.
Felfogásának vehemens fogadtatása ugyancsak. Jancsó Béla
elvi konfrontációja mellett elsősorban Makkai László, Finta
Zoltán, Reményik Sándor, Vita Zsigmond, Szenczei László,
Szentimrei Jenő állásfoglalására gondolunk.
Az 1934-es és 1935-ös tanulmányok
csonkítatlan és az eredeti fogalomhasználatot is őrző
szövegeinek50 ismeretében a mai értelmező úgy
látja, hogy Jancsó Elemér az Új arcvonallal színre
lépő „második erdélyi nemzedék” eszmei
tájékozódásának nyomán foglalta össze az erdélyi magyar
irodalom másfél évtizedes fejlődéstörténetét.51
Ez az eszme akkor a marxizmust jelentette, amelynek hatása a
fiatal Jancsó Elemért már Párizsban megérintette. Igaz, ez
– transzszilvanizmus-ellenes és dogmatikus fellépései
ellenére – nála nem öltött olyan agresszív és kirekesztő
formát, mint például az antológiában ugyancsak szereplő
Méliusz Józsefnél és különösképpen az új írói
arcvonalat Helikon-ellenes indulattal „szétverő” Gaál
Gábornál, aki a tizenkilenc szerző alkotása közül egyedül
Jancsó Elemér tanulmányát és Méliusz József prózáját
tartotta kiemelésre méltónak és irányadónak.52
Jancsó Elemér „marxizmusa” valójában abban állott –
ekképp mérlegelt 2002-ben Pomogáts Béla –, hogy „a
hagyományos, tényfeltáró irodalomtörténeti pozitivizmus
rendszerét erősebb irodalomszociológiai megközelítéssel
egészítette ki. Jellemző mozzanata volt mindennek, hogy a
marxista szellemiséget képviselő ideológusok közül
leginkább csak Lukács Györgyre hivatkozott. [Társadalomtudományi
szempontok a magyar irodalomban című] irodalomszociológiai
alapvetésében pedig meglehetős határozottsággal utasította
el az irodalom társadalmi szerepét kiemelő elemzésmód
világnézeti, ideológiai elkötelezettségét, vagyis a
marxista elmélet feltétlen elfogadását, és inkább csak az
irodalomszociológia mint módszer lehetőségei mellett
sorakoztatott fel érveket.”53
Kortársainak vehemens bírálatai azonban
nézeteinek bizonyos fokú revideálására késztették. A
Nyugat 1935. évi augusztusi számában megjelent
disputacikke, a Néhány szó a „megtámadott erdélyi
irodalomról” azt mutatja, hogy akkoriban már kezdte
feladni marxizáló irodalomértelmezésének
„hadállásait”.54 Először is elismeri, hogy
„az irodalom körébe csak az tartozik, ami a művészi
kifejezés bizonyos mértékét megüti. Az írni tudás épp
olyan kelléke a Parnasszusra vágyakozóknak, mint az olvasni
és megérteni tudás azoknak, akik mások felett ítéleteket
mondanak.” Másrészt beismeri, hogy „a szociológiai
nézőszög mellé nem ártott volna még az esztétikainak
erősebb hangsúlyozása sem, s a jelenségeket képviselő
jelentősebb írók egyéniségének, lelkialkatának és
művészi kialakulásának vizsgálata. A kép így mindenesetre
teljesebb lett volna, de akkor a tanulmány egységes és
áttekintést nyújtó jellegét vesztette volna el. Az erdélyi
irodalomról készülő nagy könyvem, mely már nemcsak az
irodalmi életre és a jelenségekre fog rámutatni, hanem
magukkal az írókkal is külön-külön kíván részletesen
foglalkozni, ezt a hiányt természetesen pótolni fogja.”55
Nem pótolta. Helytállónak tűnik Mózes Huba
megállapítása, aki szerint „talán a vitacikkek is szerepet
játszottak abban, hogy a kortárs irodalomról tervezett,
többször beharangozott nagy szintézis végül nem készült
el, s hogy Jancsó Elemér érdeklődése egyre inkább a
korábbi korszakok – főként a felvilágosodás – felé
fordult.”56
Az Új arcvonal „arculata”
Az első paradigmaváltó erdélyi
írónemzedék fellépéséről, fogadtatásáról és
utóéletéről kötetnyi dokumentum látott napvilágot a
Tizenegyek megjelenésének nyolcvanadik évfordulóján.
Ebből az is kiderül, hogy Balázs Ferenc és Jancsó Béla a
publikálásra szánt kéziratok többszöri megbeszélésével
és rostálásával készítette elő kiadásra az antológiát.57
Nem így történt az Új arcvonal esetében. A
kezdeményezők közül nem vállalta senki az új
világlátással jelentkező tömörülés tudatos
arculatépítését, miként az minden ilyen esetben elvárható.58
Dsida elemzése nem hagy kétséget afelől,
hogy – „keményen kritizáló hangja” alapján – ő maga
Jancsó Elemért tekintette a csoportosulás hangadójának.59
Gaál Gábor a leghatározottabban állította, hogy „Erdély
tényleges fiataljait – persze jórészt e köteten kívül –
neki [mármint Jancsó Elemérnek – Cs. P.] kellett volna
összeszednie”.60
Miként Jancsó Béla és Buday György
levelezéséből kiderül, a „tizenkilencek” számítani
szerettek volna a nemzedékszervező tapasztalatokkal rendelkező
Jancsó Béla közreműködésére. Amikor ezt elhárította,
előszót kértek tőle. Ennek megírását – elfoglaltságai
okán is, de főként elvi megfontolásból –
visszautasította. „Antológiának csak két szempontból
látom értelmét – sorakoztatta fel érveit 1932. március
16-án –: 1) ha valamely világnézeti vagy műfaji (l.
parnassien stb. antológiák) problémakör együttes
kihangsúlyozásáról akar szó lenni; 2) ha szigorúan
generáció-csoportosulás, tehát ez esetben az erdélyi 18,
maximum 25 évesek felvonultatása. Utóbbi szempontból én,
sajnos, közéjük nem tartozhatok, előbbi szempontokat pedig
nem láttam körülötte, tehát semmi keresnivalót nem
találtam ott. »Új arcvonal« még, sajnos, nincs, mert ez –
nem új arcvonal. Már arcvonal-nak se az, mert
kizárólag a megjelenésért való ad hoc egysége utána
nyomban szétment.”61 A rostálás és a kritikai
szempont érvényesítésének elmaradása miatt
„Elemérék”-et és „Dezsőék”-et hibáztatta, akik –
mármint Jancsó Elemér, László Dezső meg a hozzájuk
legközelebb állók – „elfoglaltságuk miatt semmi pozitív
szerepet az összeállításban be nem töltöttek”, holott
„az antológia teljes felelősségét így is viselik”.62
„Elhamarkodott és rosszul szerkesztett volt
ez az antológia” – ez volt Dsida lesújtó véleménye is.
„Éppen az nincs ebben a könyvben, amit a címe ígér. Nincs
benne arcvonal. Nincs bátor, tiszta, alapos tudásra fektetett
meggyőződés, nincs harc, nincs front, nincs fiatal és
újszerű egység. Nincs művészi tökéletesség. És nincs,
ami ezt – legalább, mint irodalmon kívül álló tünet –
elfeledtetné: világnézeti egység.”63 Amikor e
sorokat írta, Dsida arra hivatkozott: meg kellett várnia, hogy
elüljenek azok az „irodalmiatlan jellegű szelek”, amelyek
az 1931-ben megjelent antológia körül jó fél éven át
süvöltöttek. Hogy kik kavarták ezeket az indulatokat? Ez
további tisztázásra vár. Dsida szerint az „öregek”
dicsérték az antológiát. A napilapok, a Pásztortűz vagy az
Erdélyi Helikon hasábjain? Amit biztosan tudunk: a Korunk
1932-es évfolyamának első számában Gaál Gábor
elmarasztalta a kiadványt, amiért „nincs se válogatója, se
vállalója”. „A tizenkilenc fiatal erdélyi úgy kerül
össze az antológiában – írta Helikon-ellenes iróniával
–, mint ahogy tizenkilencen valami lármára összeverődnek az
utcán, mondjuk egy egyetem közelében, mert a tizenkilenc
fiatal erdélyi író kivétel nélkül az egyetemi évek
környékéről való. Mindenesetre »húszévesek«. Bánatos
és romantikus ifjak, kellemetes és csinos leányzók,
merengőre és kalandosra exponált fényképekkel, az
individualizmus önkívületi emeleteiről. Tizenkilenc fiatal
erdélyi, keresztmetszeteként annak a zűrzavarnak, amit az
idősebb Helikon-generáció idézett fel Erdélyben.”64
Az ideológiai és irodalmi
konfrontálódásokon, nemzedéki torzsalkodásokon kívül
álló Tolnai Gábort, a Szegedi Fiatalok köréből induló
irodalomtörténészt nem zavarták az antológia körüli
„irodalmiatlan szelek”. Az ifjúsági korszakváltás
jegyében értékelte az Új arcvonal megjelenését,
irodalmi színvonalát. „Nem azt akarom […] mondani – írta
az Erdély magyar irodalmi életében –, hogy most már
megakadt volna az irodalom útja. Az előző nemzedék tagjai
továbbra is dolgoznak, sőt egyesek ekkor adták legigazibb
értékeiket. De az új generáció kétségtelenül nem
elsősorban irodalmi célkitűzésű. Ha dolgoznak is irodalmi
területeken, kevesen vannak köztük, akik a jó közepesség
színvonalán túlhaladnának. […] Tanulmányok és esszék is
vannak a kötetben, szépirodalmi része azonban igen keveset
mondó.”65
„Ebben a könyvben a pár igaz is elvész a
többi miatt” – ennek a felismerése késztette tárgyilagos
és higgadt mérlegelésre Dsidát. Aki mindenekelőtt az alábbi
kérdésekre kereste a választ: 1.) „Jelent-e valami újat ez
a könyv az erdélyi s általában az irodalom számára?” 2.)
„Mutat-e olyan számú és méretű tehetségeket, akikben
megtalálhatjuk az erdélyi irodalmi utánpótlás teljes
ígéretét?” 3.) „Mutatkozik-e benne valami irodalomtól
független olyan világnézeti egység, mely közös arcvonalba
kényszeríti a fiatalokat, megmutatja az ifjúság igazi, új
arcát, és ezáltal igazolja a kissé harciasan hangzó,
egyébként magában véve igen sikerült címet?” Miután
mindhárom kérdésre tagadó volt a válasza, az egyéni
teljesítményeket vette számba.66
A versírók közül elsőként a grenoble-i
és párizsi tanulmányútjáról frissen hazatért Bányai
Lászlót (1907–1981) emeli ki. Aki ismeri Bányainak a
neokatolicizmustól a doktriner balosságig ívelő, majd
önmeghasonlásba és lényegében öngyilkosságba torkolló
életpályáját, az bizonyára meglepődik ezen, még akkor is,
ha történetesen tudja: 1924-ben közös verskötet kiadását
tervezték, aminek – egy szatmári kiadó biztatására –
Dsida volt a kezdeményezője.67 Ne gondoljunk azonban
baráti gesztusra, és azt se feltételezzük, hogy az igaz
értékek között tartotta számon Bányait. Szigorúan
megkülönböztette ugyanis az igazi tehetséget, a vérbeli
költőt – a versírótól. Amiként egy későbbi
korban Szilágyi Domokos is a második Forrás-nemzedéket
indító Vitorlaének című antológia elemzése során.
Dsida nem tagadja, hogy Bányai „nehéz gondolatú versei”
művészi érzékről, kulturáltságról és a parnasszisták
„halvány hatásáról” tanúskodnak, de nem is nevezi őt
költőnek. Aminthogy a neoklasszikus verseket író,
„álproblémákkal foglalkozó, hűvös” Szemlér Ferencről
(1906–1978) sem előlegez többet, mint azt, hogy izmos
tehetség, akinek „egy-egy sora befejezett költőről
beszél”. Nagy várakozással tekint viszont a Nyugatban is
publikáló, expresszionista Varró Dezső (1907–1982) költői
kibontakozása elé, akit az erdélyi magyar líra legérdekesebb
ígéretének tart: „Apró, foszlányszerű kis költeményein
különös, ódon ízű, szinte túlvilági misztikum ömlik el.
Nem épít házat, de minden téglából külön kis reliefet
mintáz. Expresszionista, egyelőre nagyon elaprózott, de
feltétlen tehetség.” Dánér Lajosról (1911–1964) és
Flórián Tiborról (1908–) ugyanakkor ezt írja:
„Kiforratlanságuk akadályozza meg, hogy határozott
véleményt alkothassunk róluk.”
Dsida a Pásztortűzben, a Vasárnapi
Újságban és az Ellenzék irodalmi mellékletében figyelt fel
Bányaira, aki az antológia megjelenése után többé nem
publikál verset, tanulmányokkal jelentkezik – főként a
Korunk hasábjain. Szemlér költői kiforrását az Erdélyi
Helikon segítette elő. Az ő termékenységéhez képest
ugyancsak feltűnő, hogy az Áprily és Kosztolányi által
felfedezett Varró Dezsőnek csak hatvanhárom éves korában
jelent meg mindmáig egyetlen kötete.68 Már csak e
három eltérő pályakép okán is megérdemelne legalább egy
eszmetörténeti tanulmányt az antológia. De vegyük
tovább.
A novellistákról is ugyanilyen „határozott
véleményt” fogalmaz meg Dsida. A Nagyváradon élő Bélteky
Lászlót (1909–?) „kiváló epikus készség” jellemzi –
írja –, de híjával van a szerkesztésbeli tudásnak, a
művészi arány érzékének. Feltűnő Kolozsvári Grandpierre
Emil (1907–1992) – aki az antológia megjelenése óta
kétkötetes regénnyel [a Rostával – Cs. P.] vonta
magára a figyelmet – „építő készsége”, de novellája
„affektáltan cinikus és elfogultan célzatos”. Kováts
József érzelmes ugyan, de tagadhatatlan írói kvalitásokkal
rendelkezik. Thury Zsuzsa kellemes olvasmányt nyújt, Óváry
Éva a tárcaírásban biztató. Méliusz József (1909–1995)
„zavarosan forrongó és kuszán aránytalan, irányzatos,
aktivista írása nélkülözi az epikai magvat”. „Stiláris
lomhaságai” ellenére a benne feszülő mondanivaló
tehetséget sejtet. Gagyi László, Kovács Katona Jenő, Kovács
György és Wass Albert „elbeszélései még kevés sorukkal
emelkednek a közepesig”.
(Dsida értékelését még nem olvashatta
Buday György, amikor Jancsó Bélának ezt írta a Szegeden is
feltűnést keltő antológiáról: „A belletristák […]
jórészt szintén még elég gyengécskék. [Nagy kár a
fiatalos arcképekért...] Bár van néhány komoly ígéret.
Nagyon érdekel Méliusz pl. Őt nem ösmerem, csak az E[rdélyi]
Fiatalok]ban láttam még a nevét, s újabban a Helikonban.
[…] Nagyon érdekel, hogy vagy az én volt osztálytársaimmal,
akikkel a Haladjunkat és az Ifjú Erdély »Somvirág« rovatát
akkoriban alapítottuk? Különösen Kováts Jóskára és
Grandpierre Emicire gondolok. Emici novellája már az
antológiában kiemelkedik artisztikusságával és sajátos
tárgyilagos színével. Most, betegségemben olvastam a Rostát.
Azt hiszem, hogy sokat fogunk kapni még tőle.”69)
A tanulmányírók közül Debreczeni László
– bár sok érdekes témát vet fel – „nem elég
körültekintő”, László Dezső „elmefutása jó
íráskészséget és intelligens gondolkodó fejet árul el”,
Jancsó Elemér „az erdélyi irodalom útjairól ír fölényes
és leértékelő tanulmányt, sok felvillanó igazsággal, de
még több igaztalansággal. Aktivista nézőpontja
irodalmiatlan. A cikk keményen kritizáló hangját, mely az
egész könyv irodalmi vélekedését látszik megszólaltatni,
az Új arcvonal belső értékegyüttese egyáltalán nem
igazolja.”70
Budayt is meglepte, hogy Jancsó Elemér –
tanulmánya tanúsága szerint – el tudott szakadni Császár
Elemér irodalomszemléletétől.71 Jancsó Béla
azonban épp e kibontakozás eredményének nem örül, és
válaszlevelében Dsidánál is keményebben fogalmaz: „Ami az
Elemér tanulmányát illeti, pár újszerű megvilágításának
értékét szerintem lerontja abszolút szemléleti dogmatizmusa,
amely csak kényszerzubbonyként alkalmazható erre a
fejlődésre – és az, hogy nagyon l’art pour l’artnak
intéz el olyan dolgokat, amik nem azok, csupán csak
dogmamentesek vagy dogmafelettiek. (Másfelől [Tamási] Áronnak
pl. éppen a tudatos radikalizmusa az az írásaiban, ami a
legkevésbé felel meg művészi adottságainak.) Általában:
[…] vagy nem világnézeti [az irodalom], és akkor irodalom,
vagy világnézeti, de akkor sajnos nem irodalom. A kettő
harmonikus találkozása a legritkábbak közé tartozik. És ez
természetes is. […] Sajnos, Elemérnek a jelzett irányba
való fejlődését én pusztán intellektuálisnak
tartom, s e cikke fejleményeként sok és kínos ellentmondásba
kényszerítette az a tény, hogy ő jobb- és baloldal felé
állandóan tartva a kapcsolatot, ezt mindkét oldalról
félremagyarázták, holott csak gyerekségből nem számolt e
kettősség szükségszerű ellentmondásaival és ráadásul a
maga helyzetével. E hullámzások most szerencsésen nagyobb baj
nélkül elültek, de Elemért mégis hallgatásra
kényszerítik, ami a májusi pesti pedagógiai vizsgájára
tekintettel nem is baj.”72
Amikor a Szegedre küldött levelet írta,
Jancsó Béla már ismerte, ismerhette Gaál Gábor
„kinyilatkoztatását”, miszerint „a kötet egyetlen
pozitívuma (relative) Jancsó Elemér tanulmánya az erdélyi
irodalomról”. Erdély tényleges fiataljait – persze
jórészt e köteten kívül – neki kellett volna
összeszednie. „Egész sereg olyan fiatal van Erdélyben, akik
a valóban új arcvonal írásaival állíthatók szembe azzal a
Helikon-generációval, melynek kétségtelen epigonjai az itt
szóhoz jutottak többsége.”73 Nyilván tetszett
Gaál Gábornak, hogy a szerző kiemelten szól a Korunkról,
„mely komoly és színvonalas tanulmányaival éber figyelője
Európa gazdasági harcainak, és egyre öntudatosabb harcosa
kezd lenni a baloldali marxizmusnak”, sőt magát Gaált is
egyetértőleg idézi az irodalom és valóság kapcsolatát
egyoldalúan bemutató nézeteiről.74 De a „tiszta
osztályvonal” irodalmáért küzdő Gaál Gábor azért is
szövetségest láthatott Jancsó Elemérben, mert a fiatal
irodalomtörténész élesen bírálta az Erdélyi Szépmíves
Céh üzletpolitikáját és az Erdélyi Helikon „tiszta
irodalmiság”-elvét. Végső soron a transzszilvanizmus
ideológiáját. Amelynek szerinte „nagyon kevés köze van
ahhoz az erdélyiséghez, amelyet zöld asztal mellett agyaltak
ki Erdély írói és kritikusai. A szenvedők és a dolgozók
erdélyisége távol áll attól a levegőben lógó,
megközelítetlen és elérhetetlen ideáltól, amelynek
zászlajára éveken át esküdtek Erdély írói. […] Egész
Erdély magyar irodalmát néhány kivétellel a problémák
előli menekülés jellemzi.” Elismeri persze a vallani és
vállalni vita jótékony hatását, és meg is dicséri
Tamásit a vitatható értékű – legkövetkezetesebb
kritikusát, Németh Lászlót is komolyan gondolkodóba ejtő
– Címeresekért, imigyen: „Bátran szembenéz a
problémákkal még akkor is, ha megoldani nem tudja őket.”75
Erre a mondatára később testvérbátyja, Jancsó Béla
válaszol méltóképpen. Aki „Erdély remegéseiben”
ugyancsak „a világ szívverését” kereste, de nem akart
önként beleolvadni a proletár internacionalista
egyetemességbe.
A Nyugatban Csanádi Rudolf foglalkozik az
antológiával. Egyetlen tanulmányt emel ki. Korántsem a Nyugat
szerkesztőségében évtizede otthonos Jancsó Elemérét, hanem
a László Dezsőét, akit a Korunk főszerkesztője
Szabó Dezső és Makkai Sándor „visszariasztó
süvölvényeként” emlegetett – Debreceni Lászlóval
együtt. És A kisebbségi élet ajándékai kapcsán
mindenekelőtt azt írja le, hogy tanulni kell a kisebbségi
sorban eszmélkedett fiatalok életlátásából. Mert: „Az új
magyarság falu felé fordulása […] nem divat, hanem
következménye annak a meglátásnak, hogy a magyarság
elsatnyul, megerőtlenedik, elveszti európai szerepét, ha nem
revideálja egész világát, és nem megy vissza sorsa
gyökeréhez.” Kossuthra és Széchenyire hivatkozva
helyénvalónak tartja a kisebbségi sorban eszmélkedett fiatal
ideológusok álláspontját: a magyar megújulás szervesen
összefügg az egész akkori világ egyetemes átalakulásával.
A lét és nemlét történelmi pillanatában Csanádi –
László Dezső nyomán – így teszi fel az apokaliptikus
erővel megvillanó kérdést: az országhatárokkal
elválasztott magyarság Közép-Európában tud-e más európai
kultúrákkal egyenértékű kultúrát teremteni magának? Mert
ha nem tud, színtelenül elkeveredik a sok európai
„izmus”-ban.76 (László Dezsőnek A
kisebbségi élet ajándékaiban megfogalmazott
kisebbségbölcseleti alapvetését utókora többszörösen
visszaigazolta.77)
A Romániai Magyar Irodalmi Lexikon antológia
címszavában Láng Gusztáv röviden kitér az Új arcvonalra
is. Értékelésének summája: a kiadvány „a Tizenegyek
antológiájánál is kevésbé tükröz valamilyen közös
stílustörekvést – a nemzedék közös vonása a hagyományos
transzszilvanizmussal való szembefordulás”. Kimutatja, hogy a
Jancsó Elemér tanulmányában megfogalmazott
elkötelezettségigény – „A ma írója sorsközösséget
kell vállaljon szenvedő és elnyomott embertársaival, saját
érzelmeinek és individualitásának feláldozása árán
is...” – az antológia szépirodalmi anyagában csak részben
érvényesül.78 Dsida irodalomszemléletéről írt
átfogó tanulmányában Bertha Zoltán 2007-ben szintén
foglalkozik az Új arcvonal értékelésével.
Olvasatában Dsida „aggályosan és tágkeblűen” keresi a
tehetség jegyeit, ugyanakkor „erőteljesen figyelmeztet a
szembetűnő fogyatékosságokra. S nem pusztán a művészi
gyengeségekre, hanem a legalább irodalmon túli
szellemi-ideológiai értékteremtő erő hiányára is.”79
Jancsó Elemér Dsida-képe
Mind Szigeti József, mind Pomogáts Béla
úgy emlékszik, hogy idősebb korában Jancsó Elemér szívesen
mesélt a két világháború közötti korszak íróiról,
főként Kuncz Aladárról, Reményikről, Dsidáról,
Szabédiról.80 Utolsó éveiben rádió-előadásokat
is tartott a két világháború közötti periódus
legjelentősebb alkotóiról. E portrévázlatok jó részét
1976-ban a Kortársaim című gyűjteményes kötetében
olvashatjuk. Bányai, Méliusz és Varró Dezső kapcsán szó
esik a közös indulásról is. Négy évtizeddel az Új
arcvonal megjelenése után Jancsó Elemér úgy tudja, hogy
az „nagy sikerű antológia” volt.81
Sajnos, a Kortársaim portréi közül
kimaradt a Dsidáé. Ha kézirata előkerül, érdemes lesz majd
egybevetni azzal, amit Az erdélyi magyar líra tizenöt évében
rajzolt a szerinte „válaszúton álló” húszesztendős
költőről. Így most beérjük a két Jancsó korabeli
Dsida-értékelésének ütköztetésével.
Kis formátumú kötetében Jancsó Elemér a
százhuszonnyolc oldalból ötöt szán 1934-ben Dsida
nyolcesztendei lírikusi pályájának, pontosabban:
formakultuszának. Kimutatja Babits, Tóth Árpád, Kosztolányi
erős hatását. Egyszersmind azt is, hogy ennek a sokat ígérő
tehetségnek, gazdag felkészültségű és sok húron játszani
tudó költőnek nagy hiányossága „az az életattitűd,
amivel az embereket és a társadalom égető kérdéseit
nézi”, s „nem tud a szenvedők és az elnyomottak
»visszhangja« lenni”.82
Jancsó Béla erre a Dsida-portréra is
reflektált, amikor a Vádak az erdélyi irodalom ellen című
nagy ívű tanulmányát az Erdélyi Fiatalok számára
1935-ben megírta. „[Jancsó Elemér] Esztétikai
ítéleteinek, főleg a lírikusoknál, egyik alapvető
tévedése, hogy a költőket verseik tárgyköre szerint
próbálja jellemezni. Így aztán természetesen mindegyiknél
meg kell állapítania, hogy témái az örök emberi témák:
szerelem, élet, halál, végzet, természet. Holott nem a téma,
de a vele szembeni magatartás mutatja egy költő sajátos
arcát. […] Ellentmondásai és tévedései gyökérokai után
kutatva a baj fő forrását abban látom, hogy folyton
hangoztatott szociális szempontjai ellenére is az irodalom
társadalmi szerepét teljesen félreérti. A
parasztregényekről írja ironikusan, hogy íróik a
parasztproblémákat így vélik megoldani. A
parasztregényeknek vagy az irodalomnak tehát az a feladata,
hogy a paraszt- vagy más problémát gyakorlatilag megoldja? Mit
ért problémamegoldás alatt? A földnélküliség,
népbetegségek, egyke, stb. társadalmi, gazdasági és
egészségügyi kérdéseit csak társadalmilag,
egészségügyileg és gazdaságilag lehet megoldani. Az irodalom
legfeljebb lelki indításokat adhat a megoldásra!”83
Dsida romlatlan arca az Erdélyi
Fiatalokban
A költő 1938. június 7-én
bekövetkezett halála után Jancsó Béla azt az arcát
örökíti meg Dsidának, amelyet akkoriban csak az Erdélyi
Fiatalok munkaközösségének volt alkalma megismerni.
„Egyike volt azoknak – írja
nekrológjában –, akik 1930–1931-ben a magyar egyetemi
hallgatók egyetemi egyesületéért vívott harcban fontos
szerepet vittek. Pedig mi se volt tőle távolabb, mint a
közjogi kérdések, mi se volt tőle idegenebb, mint a
közéleti-társadalmi küzdelem. És mégis, mikor a
körülmények kényszere és az ügy érdeke úgy kívánta, ő
habozás és zúgolódás nélkül vállalta a nem egyénisége
szerint való szerepet, vállalta a rektorátus engedélyével
megválasztott első magyar egyetemi egyesületi tisztikar
alelnökségét, majd később, mikor ennek alapszabályait
átdolgozni kellett, a magyar jelleg alapszabályszerű
elismeréséért pedig Costachescu akkori közoktatásügyi
miniszterhez memorandumot szerkeszteni – az ezt elvégző
bizottságban is főszerepet játszott. Ha a közösség érdeke
úgy kívánta, vállalta az idegenszerű feladatot, és
szerepét hűségesen és becsületesen betöltötte.
Életkörülményei és hivatása az utóbbi
időben egyre kevesebb időt és lehetőséget adtak neki, hogy
lapunk munkájában részt vegyen. Kérdések is voltak, hol
taktikai véleménykülönbség merült fel közöttünk. Más
könnyen túltette volna magát ezen. Dsida Jenő nem akart jogot
élvezni ott, ahol körülményei miatt a munkában alig vehetett
részt, és ezért lapunk kötelékéből kilépett, hangoztatva,
hogy reméli, hogy a romániai magyarság kulturális területein
még sok alkalma lesz velünk személyileg együtt dolgozni.
Kérte, hogy kilépését hozzuk nyilvánosságra.
Akkor már súlyos beteg volt. Régi
barátunkkal, munkaközösségünknek kritikus helyzetekben
hűséges tagjával szemben szabad lett volna megtennünk azt,
hogy ezt az utolsó kérését ne teljesítsük? Nem, ezt nem
tehettük meg, ez nem lett volna becsület. Amellett pedig a
felgyógyulásában akkor reménykedőben az ilyen eljárás azt
a tudatot is ébreszthette volna, hogy mi már reménytelennek
tartjuk állapotát. És mert kölcsönösen becsületesen fogtuk
fel kapcsolatainkat, előbb meg kellett válnunk Dsida Jenőtől
mint munkaközösségünk tagjától, hogy aztán a könyörtelen
végzet nemsokára beteljesedhetetlenné tegye azt a reményt,
hogy a romániai magyarságért más vonatkozásokban még
együtt dolgozhassunk…”84
Ha Jancsó Béla „az ifjúság becsületes
harcosának” sírjára tette le „a hála el nem hervadó
virágait”, Bíróné Váró Éva a felfoghatatlant próbálja
megértetni az Erdélyi Fiatalok olvasóival, és a
költőt hozza emberközelbe, akinek arcán „a Mindenség
Szobrásza” már elvégezte az utolsó simításokat.85
(Váró Éva a történész Bíró Sándornak, a lap
alapító-főmunkatársának volt a felesége akkor, verseit
Reményik és Dsida segítette nyomdafestékhez a Pásztortűz
hasábjain, és – Óváry Éva néven – az Új
arcvonal című antológiában is szerepelt.)
A kolozsvári nemzedéki folyóiratban a
költő utóéletéről is találunk adatokat. Az 1939. évi 1-es
szám hírei között például ez olvasható: „A Római
Katolikus Női Misszió kolozsvári szervezete a Pásztortűz Dsida
Emlékbizottságával karöltve március 2-án megrendezte az
első Dsida-emlékestet. Bevezetőt mondott Reischer Artur,
Dsida-verseket adott elő Török Erzsébet, és emlékbeszédet
tartott Nyirő József.” B. Zsembery Elvira pedig előadta
Dsida „egyik legkedveltebb zenedarabját: Beethoven Mondschein-szonátáját”.
Ennek a rendezvénynek a bevételét később a
– napjainkban is sokak által felkeresett – házsongárdi
Dsida-sírbolt megvásárlására fordították. Sem László
Ferenc kolozsvári zenetudós, sem a Dsida-monográfus Láng
Gusztáv nem tartja valószínűnek, hogy az említett
Beethoven-szonáta különösebb hatással lett volna a
Dsida-versek zenei építkezésére. Másféle zenei hatásnak
annál inkább: a Psalmus Hungaricus létrejöttében
szerepe volt A Reményhez című Csokonai-költemény
megzenésített formájának.
JEGYZETEK
1 Cseke
Péter: Dsida Jenő és az Erdélyi Fiatalok. In Cs. P.: Jöjjön
el a mi időnk. Esszék, tanulmányok, dokumentumok.
Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2003,
79–95.
2 [Jancsó
Béla]: Dsida Jenő. Erdélyi Fiatalok, 1938, 2. 5.
3 Uo.
4 Dsida Jenő:
Új arcvonal. Tizenkilenc fiatal erdélyi író
antológiája. Erdélyi Fiatalok, 1932, 5. 95–97.
Újraközölve in Dsida Jenő: Séta egy csodálatos szigeten.
Cikkek, riportok, novellák, levelek. Sajtó alá rendezte
és a bevezetőt írta Marosi Ildikó. Kriterion Könyvkiadó,
Bukarest, 1992, 70–73.
5 In Dsida
Jenő: Séta egy csodálatos szigeten. 613.
6 Fiatal
magyarok. Vallomások és vélemények a magyar irodalom
hivatásáról. Erdélyi Helikon, 1930, 1. 24–25. (A folyóirat
kérdéseire válaszol Dsida Jenő.) Újraközölve – A
magyar irodalom hivatásáról címmel – in Dsida Jenő: Séta
egy csodálatos szigeten. 48–50.
7 Benedek
Marcell: Cselekedet. Erdélyi Helikon, 1930, 8. 631–632.
– A vita tanulságainak mai értelmezését lásd Kántor
Lajos: Vallani és vállalni. Egy irodalmi vita és
környéke (1929 –1930). Kriterion Könyvkiadó, Bukarest,
1984.
8 Fiatal
magyarok. 48–50.
9 Dsida Jenő:
Olosz Lajos: Barlanghomály. In D. J.: Séta egy
csodálatos szigeten. 65–70.
10 Bertha
Zoltán: Dsida kritikai nézeteiről. In Évfordulós
tanácskozások 2007. Dsida Napok 2007. Kiadja az Erdélyi
Magyar Közművelődési Egyesület Partiumi Alelnöksége és a
Szatmárnémeti Kölcsey Kör, Szatmárnémeti, 2007, 217–229.
11 Láng
Gusztáv: Az érzelmi lázadástól a lázadás érzelméig.
In L. G.: A lázadás közjátéka. Dsida-tanulmányok.
Stúdium Könyvkiadó, Kolozsvár, 1997, 71–89. Lásd még uő:
Dsida Jenő költészete. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest
– Kolozsvár, 2000, 102 –105.
12 Dsida
Jenő: Üzenem a hangosoknak… Pásztortűz, 1932, 9.
141–142.
13 Bertha
Zoltán: i. m. „A szép mindig korszerű” (Dsida Jenő
kritikai nézetei) címmel olvasható a Székelyföld 2007.
évi novemberi számában is.
14 Jancsó
Béla: A Tizenegyek. Erdélyi Helikon, 1934, 3.
192–197.; ua. in Jancsó Béla: Irodalom és közélet. Cikkek,
esszék, tanulmányok. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1973,
302–308.
15 Lásd Mikó
Imre: Jancsó Béla irodalmi hagyatéka. In Jancsó Béla:
Irodalom és közélet. 5–28.
16 Cseke
Péter: Eljön a mi időnk is Erdélyben (Tamási Áron
amerikai levelei Jancsó Bélának). Székelyföld, 2003, 8.
63–90. Ua. in Cs. P.: Jöjjön el a mi időnk.
Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2005, 32–63.
17 Tamási az Ősvigasztalás
befejezése után ezt írta Molnár Jenőnek: „Még sokan
vannak, akik a drámát tartják az eljövendő uralkodó
műfajnak itt. Az erdélyi embert történelme s élete csakugyan
arra predesztinálja, s tudok csodálkozni azon, hogy még egy
erdélyi valamirevaló drámát sem sikerült kiizzadni. Az
eddigiek között nem tündöklik a drámaírói tehetség, pedig
elegen s komolyan foglalkoznak vele.” (Welch, 1924. október
6.) Idézi Ablonczy László, in A drámaíró kibontakozása.
In Tamási Áron: Zeng a magosság. In memoriam Tamási
Áron. Válogatta, szerkesztette, összeállította Tamás
Menyhért. Nap Kiadó, Bp., 1997, 157–163.
18 Mikó Imre:
I. m. I. h.
19 Jancsó
Béla: Erdélyi irodalom és székely irodalom. Ellenzék,
1923. december 23. Újraközölve in J. B.: Irodalom és
közélet. 33–36.
20 „Sok
meleg érzéssel hallottam leveledből, hogy milyen terveket
készítettél irodalmunk kritikájára vonatkozólag. Folyton
és mindig gondolok reá, s szerettem volna, ha legalább
Erzsikének megemlíted, hogy mi lett véle.
Úgy emlékszem
leveledből, hogy az első részt már karácsonyra tervezted.
Drága Béla, kérlek, ne ejtsd el azt a tervet, csináld meg, s
ha egyszer aztán meglesz, nem nyugszunk addig, míg közönség
elé nem kerül. Mindenekelőtt égető szükség volna
meginduló irodalmunknak olyan művészi érzékkel,
megérzéssel és felfogással való bírálatára, mint ahogy
azt Tőled várom. Egyedül Te vagy, aki előtt eddig igyekeztem
elhallgatni, hogy nem tudok Erdélyben ma embert, aki ezt úgy
meg tudná csinálni, mint Te. Ha ezek után még jobban
kötelességednek érzed megírni az erdélyi hét esztendős
irodalomtörténet vázlatát, akkor jól tettem, hogy őszintén
megmondtam a véleményemet.
Én jobbnak látnám, ha
az egészet egybevennéd s egy kötetben is megjelenne.
Irányítóbb és mozgatóbb hatása lenne. Úgyis eléggé
kétségbeejtő, mennyire nem tud senki belátni éppen azoknak a
lelkébe, akik legnagyobb erővel és legszebb képességekkel
indulnak. Szerintem azok közül, akik az erdélyi irodalmat
jelentőssé és tényleg erdélyivé fogják tenni, még egy sem
érte el a fejlődésének még a közepét sem, legalábbis azok
a művek még nem születtek meg, amelyek ezt a fejlődést
mutatnák.” (Tamási Áron levele Jancsó Bélának. New
York, 1926. március 24.) – Lásd még a 16. számú jegyzetet.
21 Cseke
Péter: I. m. I. h.
22 Ion
Chinezu: Aspecte din literatura maghiară ardeleană.
Cluj, 1930. Újabb kiadása: Aspects of Transylvanian Hungarian
Literature: (1919–1929). Ford. Ion Vlad. Centrul de Studii
Transilvane – Fundaţia Culturală Română, Cluj, 1997.
23 Tolnai
Gábor: Erdély magyar irodalmi élete. Szegedi Fiatalok
Művészeti Kollégiuma, Szeged, 1933.
24 Mikó Imre:
I. m. I. h.
25 Lásd
Mózes Huba bevezető írását, in Jancsó Elemér: Kortársaim.
Tanulmányok, cikkek, portrék, bírálatok 1928–1971.
Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1976, 5–7.
26 Jancsó
Béla levele Buday Györgynek. Kolozsvár, 1932. március 16.
In Cseke Péter (szerk.): Buday György és Kolozsvár.
Álom egy Solvejg-házról. Esszék, tanulmányok,
levelek, visszaemlékezések. Komp-Press Kiadó, Kolozsvár,
2006, 146–152.
27 Jancsó
Béla: Vádak az erdélyi magyar irodalom ellen. Erdélyi
Fiatalok, 1935, 2. 43–52. Ua. in J. B.: Irodalom és
közélet. 106–119.
28 „További
kellemetlenség volt, hogy nem foghattam hozzá gőzerővel a
székely irodalomról szóló tanulmánykötethez. De azért egy
csomó anyaggyűjtést csináltam, a világirodalmi
anyaggyűjtéssel nagyjában megvagyok egy csomó minden újra
való átolvasása után, és Mereskovszkij Tolsztoj és
Dosztojevszkije nagyon érdekes rávilágítást adott
gondolataimnak. S minden munka ellenére is feltétlenül ezt meg
kell csinálnom a télen, s ha Isten megsegít, meg is csinálom
egy-egy vizsgarend után kiszakítva 2–3 hetet erre magamnak
és a karácsonyi vakációban.” (Jancsó Béla levele Buday
Györgynek. Kolozsvár, 1927. aug. 21.) Lásd még a 26.
számú jegyzetet.
29 Mikó Imre:
I. m. I. h.
30 Pomogáts
Béla: Tudós Kolozsváron. Emlékezés Jancsó Elemérre.
Tiszatáj, 2002, 10. 99–106.
31 Jancsó
Elemér: Erdély irodalmi élete 1918-tól napjainkig.
Nyugat, 1935, 4. 283–298. Újraközölve [a cenzúra
rövidítéseivel – Cs. P.] in J. E.: Kortársaim.
98–112.
32 Jancsó
Béla: Az erdélyi magyar irodalom első történetéhez,
melyet erdélyi román tudós írt meg! Brassói Lapok, 1930.
szeptember 21. Ua. in Jancsó Béla: Irodalom és közélet. 101–105.
33 Buday
György levele Jancsó Bélának. Szeged, 1933. július 7.
Lásd még a 26. számú jegyzetet.
34 „Ady
megérezte: van egy évezredekig alvó lélekgyökér. Szabó
Dezső programmá tette, hogy az egész magyar élet
újjászületésének ebből kell kiindulnia. Mi, Erdély
székely írói érezzük és a világgal tudatni akarjuk, hogy
ez az ősi lélek a legkeveretlenebbül megmaradt, legtöbb
lehetőséget és energiát rejt a magyar fajon belül a
székelyben…” (Fiatal magyarok. Vallomások és
vélemények a magyar irodalom hivatásáról. Erdélyi
Helikon, 1930, 1. 21–35.)
35 Tolnai
Gábor: Az erdélyiség fordulója. In T. G.: I. m. 120–131.
36 Jancsó
Elemér Az erdélyi magyar líra tizenöt éve című kis
könyvének – 1934 tavaszán írt – előszavában így
jellemezte Tolnai Gábor hiányt pótló munkáját: „Könyve
elsősorban a magyarországi olvasóközönséget igyekezett
tájékoztatni Erdély utolsó 15 évének magyar irodalmáról.
Módszere, szempontjai újak, könyvének anyaga változatos és
mindenre kiterjedni igyekvő, de talán azért, mert Erdélytől
távol íródott, és szerzője számára az adatgyűjtés,
közvetlen forráskutatás nem állott rendelkezésre, csak
részben mondható sikerültnek.” (Jancsó Elemér: Az
erdélyi magyar líra tizenöt éve. Cluj–Kolozsvár, 1934,
3.)
37 Schöpflin
Aladár: Erdélyi irodalom. Nyugat, 1934, 2. 109–111.
38 Vö. Cseke
Péter: Omló partok gátkötői (Németh László –
Jancsó Béla – Tamási Áron). Kortárs, 2002, 1. 36–47. Ua.
in Cs. P.: Legyen eszünk, ha már volt. Feljegyzések
Európán innen, Erdélyen túl (1990–2005).
Felsőmagyarország Kiadó – Szépírás Kiadó, Miskolc –
Szolnok, 2006, 62–87.
39 Tamási
Áron levele Jancsó Bélának. Budapest, 1934. szeptember
24.
40 Vö. Jancsó
Béla levelei Buday Györgynek. Kolozsvár, 1933. júl. 26.,
1934. szept. 20., 1934. dec. 31. In Buday György és
Kolozsvár. 162–169.
41 Mikó Imre:
I. m. I. h.
42 Pomogáts
Béla: I. m. I. h.
43 Mikó Imre:
I. m.
44 Jancsó
Elemér: Irodalom és társadalom. Erdélyi Fiatalok,
1934, 1. 21–24.; Társadalmi kérdések az irodalomban.
Erdélyi Fiatalok, 1934, 2. 47–52. Ua. in J. E.: Irodalomtörténet
és időszerűség. Irodalomtörténeti tanulmányok
1929–1970. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1972,
53–65. [Társadalomtudományi szempontok a magyar
irodalomban címmel.]
45 Jancsó
Elemér: Az irodalomtörténet-írás legújabb irányai. Erdélyi
Tudományos Füzetek, 65. Kolozsvár, 1934. Újraközölve in J.
E.: Irodalomtörténet és időszerűség. 66–84.
46 Uő.: uo.
47 Uő.: Az
erdélyi irodalom útjai 1918–1931. In Új arcvonal.
67–83. Újraközölve in J. E.: Kortársaim. 9–26.
48 Uő.: Az
erdélyi magyar líra tizenöt éve. Cluj – Kolozsvár,
1934. Újraközölve [a cenzúra rövidítéseivel – Cs. P.] in
J. E.: Kortársaim. 27–97.
49 Uő.:
Erdély irodalmi élete 1918-tól napjainkig. I. h.
50 Halála
után Jancsó Elemérnek két gyűjteményes kötete jelent meg a
Romániai Magyar Írók sorozatban a Kriterionnál. Mindkettőt
maga állította össze, ő javította át az újrakiadás
számára legépelt kéziratokat. A cenzúra közbeavatkozása a
bántó szövegcsonkításban, illetve az eredeti
fogalomhasználat megváltoztatásában fedezhető fel.
51 Vö.
Pomogáts Béla: I. m. I. h.
52 Bolyai
Zoltán [Gaál Gábor]: Új írók – új arcvonal.
Korunk, 1932, 1. 72–74.
53 Pomogáts
Béla: I. m. I. h.
54 Nem szabad
megfeledkezni arról sem – mutatott rá Pomogáts Béla –,
hogy Jancsó Elemér végül is nem tudott megszabadulni a
marxista irodalomfelfogás hatásától: „1945 utáni
munkásságának többször is deklarált irányultságát a
marxista irodalomszemlélet jelölte ki.” (Uo.)
55 Jancsó
Elemér.: Néhány szó a „megtámadott erdélyi
irodalomról”. Nyugat, 1935, 8.
56 Mózes Huba
in Jancsó Elemér: Kortársaim. Kriterion Könykiadó,
Bukarest, 1976, 6–7.
57 A
Tizenegyek. Egy antológia elő- és utóélete
(1923–2003). Közzéteszi Cseke Péter. Kriterion Könyvkiadó,
Kolozsvár, 2003.
58 Vö. Láng
Gusztáv antológiameghatározásával: „Meghatározott
szempontból összeválogatott, rendszerint több szerzőtől
származó irodalmi szövegek gyűjteménye. Célja lehet egy
nemzeti irodalom egészének, egy korszak vagy egy irányzat
törekvéseinek, egy műfaj történetének, valamely
közérdekű téma jelentkezésének hosszabb-rövidebb korszakot
átfogó bemutatása. Az antológiák szemelvényes jellegéből
következik, hogy elsősorban válogatójuknak – szerencsésebb
esetben keletkezésük korának – ízlését,
szemléletmódját tükrözik, s elterjedésükkel jelentékenyen
befolyásolhatják a közönség irodalomismeretét és
-szemléletét.” (RMIL I. Főszerkesztő Balogh Edgár.
Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1981, 69.)
59 Dsida
Jenő: Új arcvonal. I. h
60 Bolyai
Zoltán [Gaál Gábor]: I. m. I. h.
61 Jancsó
Béla levele Buday Györgynek. Kolozsvár, 1932. március 16.
In Buday György és Kolozsvár. 146–152.
62 Uo.
63 Dsida
Jenő: Új arcvonal. I. h.
64 Bolyai
Zoltán [Gaál Gábor]: I. m. I. h.
65 Tolnai
Gábor: I. m. 130.
66 Dsida
Jenő: Új arcvonal. I. h. – Itt jegyezzük meg, hogy
Dsida egyik összegező írásában a következő évben is
visszatér a témára. Újólag arra a megállapításra jutott,
hogy az Új arcvonal „általános kiábrándulást
okozott. Kettőt lehetett megállapítani belőle: először,
hogy a hangos csoport igen szerény és igen öreg kis
önképzőköri próbálkozásokkal lépett a nyilvánosság
elé, másodszor, hogy – nincs is világnézete.” (Dsida
Jenő: Lesz-e irodalmi utánpótlás Erdélyben? Pásztortűz,
1934, 16. 321–322.)
67 Bányai
László: Kitárul a világ. Önéletrajzi jegyzetek.
Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1978, 119–160.
68 Varró
Dezső: Gyilkos tavasz. Az előszót írta és a kötetet
összeállította Abafáy Gusztáv. Dacia Könyvkiadó, 1970.
69 Buday
György levele Jancsó Bélának. Szeged, 1932. március 11.
Lásd még a 26. számú jegyzetet.
70 Dsida
Jenő: I. m. I. h.
71 Jancsó
Béla levele Buday Györgynek. Kolozsvár, 1932. március 16.
Lásd még a 26. számú jegyzetet.
72 Jancsó
Béla levele Buday Györgynek. Kolozsvár, 1932. március 16.
Uo.
73 Gaál
Gábor: I. m. I. h.
74 Jancsó
Elemér: Az erdélyi irodalom útjai 1918–1931. In Új
arcvonal. 67–83.
75 Uo.
76 Csanádi
Rudolf: A magyar ifjúság új arcvonala. Nyugat,
1932, 22. 471–473.
77 Csapody
Miklós: A toronyember. Korunk, 2005, 3. Lásd még: Cseke
Péter (szerk.): László Dezső emlékezete 1904–2004.
Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2004.
78 Vö. Romániai
Magyar Irodalmi Lexikon I. Főszerkesztő Balogh Edgár.
Kriterion Könyvkiadó, 1981, 69–76. Lásd még a 33-as
jegyzetet.
79 Bertha
Zoltán: I. m. I. h.
80 Vö.
Szigeti József: Egy életmű belső koordinátái. In
Jancsó Elemér: Irodalomtörténet és időszerűség.
Irodalomtörténeti tanulmányok 1929–1970. Kriterion
Könyvkiadó, Bukarest, 1972, 5–33.; Pomogáts Béla: I. m. I.
h.
81 Jancsó
Elemér: Hatvanhárom éves költő első kötete. In. J.
E.: Kortársaim. 300–302.
82 Jancsó
Elemér: Az erdélyi magyar líra tizenöt éve. 97–102.
83 Jancsó
Béla: Vádak az erdélyi irodalom ellen. I. h.
84 [Jancsó
Béla]: Dsida Jenő. Erdélyi Fiatalok, 1938. 2. 5.
85 Bíróné
Váró Éva: „Légy már legenda…” Erdélyi
Fiatalok, 1938, 2. 5–6.