Tóth Imre

Tragédia

Sokan azt mondják, nem volt Aranykor, pedig most is
itt lüktet bennem, ahogy a fák aranyszín levelekkel állnak
a kertben. Minden csendes és nyugodt, csak a levelek
rezzennek meg néha a fényben. Azt mondja az Írás, van
némi szépség a semmisülésben. Elhiszem, én is emlékszem,
néha. Te is ott vártál velem, én persze – mint mindig –
megint máshol voltam, így aztán nem jegyeztem meg a helyet,
ahol találkozunk egy új Aranykorban.
Azóta kereslek minden létezőben, de még a levegő szellemei
is tagadják, hogy láttak volna, pedig ők bejárnak minden lakható
eget. A Zöld Angyallal is beszéltem, pedig vele nem lenne
szabad, mondta, hiába minden, távcső és infra, többé nem lelem
meg azt a helyet.
Nem hiszem, hogy van véletlen a Teremtésben. Aranyból vas lesz,
és vasból megint arany. De az én történetemnek, itt és most, vége van.

Időeltörésben

Halott Apa, téged szólítalak, akinek már megvan az idők teljessége.
Amit én tükörben, homályosan látok, azt te már színről színre.
Rendjeleid híven őrzöm, csak az nincs meg, amit Isten tűzött szívedre.
Nekem nem adatott meg szörnyetegekkel harcolnom, de lehet, hogy
mégis. Szelídnek álcázzák önmagukat.
Amikor lerajzoltad nekem a Naprendszert, és megmutattad az
Univerzumot, azt mondtad, egyszer én is eljutok a csillagokba.
Időből emelt nekünk labirintust a Mindenható, és Minótaurosz
ott vár ránk. Eltört a Mindenség pulzusát mérő szerkezet. A lélek
feloszlatja önmagát.
Amikor megszólal a hajnali riadócsengő, az első cigaretta keserű
ízét érzem. „Lesz még nap elég, ne félj!”
Fénybe borul a sátáni város. Ahogy a parkon át megyek az imaház felé.
Vörös és zöld. Ezeket a színeket ígérted nekem. De nem mondtad,
mikor és kinél lesz érkezésem.
 

Nyitólap