Szász László

Történet Gyalui Gyöngyvér fekete hajáról

Sokszor nekikezdtem, két változatban meg is írtam ezt a történetet, sikertelenül. Hogy első alakjában nem sikerült, arra találok magyarázatot – a magam számára: a mindnyájunkban ott fészkelő öncenzúra akkoriban túlzott óvatosságra nevelt, amputálta, megcsonkította azt a tapasztalati valóságot, mely természetes módon kitölthetett volna egy novellányi keretet; és amit nem mertem (valójában nem tudtam) hitelesen megfogalmazni, mindazt célzásokkal, üres metaforákkal helyettesítettem. A második változat a túlbuzgóságnak lett az áldozata: a váratlanul ránk tört szabadság hevületében azt hittem, képes vagyok valamely divatirányzathoz, a posztmodern stílusjegyeihez idomulni. Ebből aztán valami zavaros, bizarr szövegtorzó jött létre. Kimaradt évtizedek után, a tehetetlenség mély kátyújából nem lehetséges egyetlen nekirugaszkodással a játékos könnyedségnek arra a magaslatára szökkenni, ahol a fejlettebb világ irodalma sziporkázik. Azért a csillogásért ők küzdöttek meg, nekünk egyelőre botorkálnunk kell a magunk rögösebb, provinciális útján.

Csakhogy számomra nagyon fontos lejegyezni, megörökíteni ezt a történetet. Még akkor is, ha távolabbi világok felé nincs „üzenete”. Valószínűleg gyarló hiúságból. Mert az a szerénytelen képzetem támadt, hogy a világnak ez az a rejtett kis zuga, amelyet az emberiséggel megismertetni – éppen az én feladatom.

Aztán egy éjszaka ismételten szegény Gyalui Gyöngyvérrel álmodtam. Nyomottan, zakatoló szívvel, kóválygó fejjel riadtam fel, s miután a veszettül áramló vér zubogása elcsitult a fülemben, egyszer csak elmúlt a rossz közérzetem. Azt hiszem, az volt a bajom, hogy a gyötrő emlékképeket nem tudtam logikai egységbe, szemléletesebben szólva: perspektívába, panorámába illeszteni. És most itt van egy álom: nem zűrzavaros, mint az éber tudat, amely kínlódva, mesterkélten rakosgatja egy történet mozaikkockáit, hanem azt sugallja: íme, a valóság maga a rend, csupán megfelelő távolságból kell szemügyre venni. Az irodalom tapasztalata ugyan azt ajánlja, hogy az elbeszélő távolodjék el története helyszínétől is, ha azonban erre nincs mód, elvonulunk két-három hétre egy csendes zugba, például egy szanatóriumba, és úgy képzeljük, hogy megteremtettük az „epikai distanciát”.

Az épületek

Az iskoláról nincs mit mondani. Szokványos betonépítmény egy csendes mellékutcában, tágas tantermekkel, a hatvanas évek stílusát idéző hatalmas ablakszemekkel. Sokkal izgalmasabb a bentlakás, ahol én dolgozom. Az iskolával párhuzamos utcában, pontosabban a várost észak–dél irányban átszelő főúton áll. Kapujából jobbra-balra tekingetve egyetlen szempillantással felmérhető az erdélyi urbanizáció jellege, illetve a polgárosodás megtorpanása. Ha negyven évvel ezelőtt a Maros völgyében északról haladtunk lefele, akkor átszeltünk egy-két jómódú, a városból élő községet, majd egy kis szemnyugtató, beépítetlen természet után gyéren lakott, kertes, falusias elővárosba érkeztünk, ezután következett a sűrűbben épített, apró házas külváros, amely aztán, a központ felé haladva, természetszerűen folytatódott változatos stílusú, méretesebb és méltóságosabb polgári épületekkel. A saroktól számítva harmadik épület a jelenlegi bentlakás: ezen a környéken akadt el 1918 után az urbanizáció. Mára természetesen minden megváltozott. Észak felől közeledve a szabad természet után – pontosabban a szabad természet helyett – rögtön lakótelepekbe ütközünk, és ami üres hely még megmaradt a Maros veszedelmes árterületén, azt most kezdik beépíteni, a hetvenes, pusztító árvízre emlékezők rémületére.

A bentlakás épülete a huszadik század legelejét idézi. Tetején cifra kiszögellések, haszontalan bádogtornyocskák, az ablakok körül a gipszreliefek lekoptak. Legfőbb ékessége a méretes címer volna, a motívumok mezejét azonban letördelték és simára meszelték. Roncsaiban is felismerhető az impozáns boltív alatt, hogy egykor megkomponált, súlyos kapumestermű volt az, amin most belépünk. Rövid időre megpattintva hagyom, hogy velem együtt más is bepillanthasson (ha esetleg valakinek felkeltettem volna az érdeklődését). A keskeny rés éppen középen metszi a főépületet, az imént elnagyoltan vázolt homlokzat folytatását, itt emelet is kapaszkodik rá, s még arra is egy gömbölyded torony, manzárd ablakszemekkel. Ennek említése építészeti szempontból is fontos, mert korhadásnak indult faerkélyeivel a megboldogult Monarchia fürdővárosainak villáit idézi, de az elbeszélés ürügyeként sem érdektelen, minthogy a gyerekek igencsak kedvelnek odafönt az ablakokban ücsörögni és lekiabálni. Szemünkbe villan még egy öreg fenyő, és ha nekilódulna a fantáziánk, gondozott, tágas udvart láthatnánk mögötte, lugassal és virágágyásokkal, távolabb ligetes parkot, sétánnyal, bokorlabirintussal. Ezért becsukom magam mögött a kaput, és megkísérlem leírni a valóságot. Jobb kezem felől tehát a „villa”, a valamikori nagypolgári ház. A szabad teret alkalmi toldaléképületek zilálják szét. Baloldalt tanulószobák, klubhelyiség, azután egészségügyi szoba, mögötte raktárhelyiségek; bádogtetejű étkezde, hátrébb egy tákolmány műhely és filagória, sufni, miegymás, zöldövezetként kicsiny futballpálya. A „villa” a tulajdonképpeni bentlakás, a gyerekek megtanulták, hogy az a cámin: otthon.

A kantin és a műhely közötti résben rozsdás vaskapu nyílik: százötven-kétszáz méternyit kanyargó zegzugos sikátor vezet az iskolához (amelyet már felületesen megtekintettünk), kisüzemek, magánházak hátsó fertályán át, ezért rácsokkal védve.

A gyerekek

rácsokkal védett sikátoron keresztül közlekednek a bentlakás és az iskola között, oda-vissza. Az alsó tagozatosok délelőtt járnak iskolába, és a délutánt töltik a tanulószobákban a nevelőtanárokkal, a felsősök ellentétes menetrend szerint. Délben következik be a legveszedelmesebb napszak, amikor a két sereg a kantinnál találkozik: a nagyok még esznek, a kicsik odakint várakoznak, és meg kell oldani a helycserét. Az ebédidőt jelző csengők egyszerre sivítanak fel az iskolában és az étkezde falán.

A tantermekből a gyerekek viszonylag fegyelmezetten indulnak a rácsos alagútba, ott azonban hamar szétbomlik a sor. Az osztálybeli munka szabályozott ritmusa meg a környezet, a zárt tér valamiféle fegyelmező rendet kényszerít a gyerekekre, és az adott keretek között a szaktanítók, tanárok képesek három-négy órán keresztül helytállni. Az épületen kívül nincs módszerük a rend fenntartására: ez nem az ő hivatásuk. Jobban elfáradnak a kísérőszolgálat félórája alatt, mint az egész délelőtti tanítástól. Ordítva, csapkodva, pánikban szaladgálnak a ketrecfolyosóban teljesen felszabadultnak látszó gyermekek után. Súlyosbítja a helyzetet, hogy a rácsok két oldalán a nézők sohasem mulasztanák el a látványt, mely minden alkalommal képes valami újdonsággal szolgálni. Asszonyok konyharuhával a kezükben lépnek ki a hátsó udvarba, révézetesen tördelik a kezüket és sikongatnak, az idősebbek, a megértőbbek csak a fejüket ingatják kárhoztató mosollyal; komolyabb családapák feddő szavakat kiáltanak át, nemritkán a tanítónőknek; fiatal, salopétás munkások a futballmérkőzések változatos szókészletével buzdítják a legharciasabb kölyköket. Ez a hálás közönség mintegy magasabb teljesítményre ösztönzi az elszabadult hordát. A kacskalábúak, a lomhán görgő Down-kórosok, a gyámoltalanok csupán üvöltöznek egymásra, viszont ők az áldozatai a keményebb egyéniségeknek: hátulról elkaszálják, fenékbe rugdossák, fejbe csapják őket. Rozzant szavak, a kerítésen túli józanok számára értelmetlen töredék mondatok kavarognak. Az erősebb fiúk egymást püfölik. Georgeta négykézláb mászik és ugat, rövidesen néhány másodikos csatlakozik hozzá: nem ismerik a nyelvi, etnikai különbségeket. Csakhogy itt is vannak vezéregyéniségek, akik sérthetetlenek: Tibi és Viorel méltányosan elosztják egymás között a hódolók csapatát, ugyancsak nemre és nemzetiségre való tekintet nélkül. Egyszerre rugaszkodnak neki a rácsnak, a szabadulási ösztön elementáris és példateremtő gesztusával. Nyomukban híveik kicsi, de serény osztaga kapaszkodik máris, cibálják tíz körömmel, foggal a dróthálót, de csak nekik, kettejüknek sikerül fejhosszal a kerítés fölé emelkedniük. Túloldalt az ifjúmunkások felkészülten várják a mutatványt, mely egyhangú mindennapjaik rítusává lett. Hosszú botokat emelgetnek röhögve, és a két kikapaszkodó orrát böködik. – Kuss vissza, hülyék, a ketrecbe! – Rémisztő pofákat vágnak, botjaikkal hadonásznak. – Vigyázzatok, dilinyósok, me’ ezek itt széttépnek, megesznek, ezek itt mind kannibálok! – Jól mulatnak mindahányan. A pedagógusok tehetetlenek, bár a két vezéregyéniségtől kevésbé tartanak. Viorel és Tibi nem fog átmászni, a túloldalon leereszkedni, sohasem kísérelték meg a szökést. Világuk az iskola meg az otthon között rövidre zárul, a kerítésen túl minden ismeretlen, talán félelmetes. A kerítésre kapaszkodás mindennapi szertartásaik közé tartozik. Hamarosan felbukkan azonban mellettük, a bentlakás irányából, Csatári, és szelídíti őket az étkezde felé. Az udvaron, a termekben, a konvencionális terekben a falak, az ismétlődő történések egyhangú rendje és a személyzet beidomult modora, egyáltalán, a szokás ereje kialakított bizonyos – a rendet és fegyelmet imitáló – viselkedési sztereotípiákat.

Mert nem mindig ilyen zaklatottak a gyerekek. Amikor kézhez kaptam a kinevezésemet ebbe az intézménybe, szabályosan megrémültem: mihez kezdek ezekkel a szerencsétlen szellemi fogyatékosokkal? Átlapoztam néhány pszichológiai, neveléstani munkát, ám nem lettem bölcsebb. Az első napokban csak figyeltem a kollégáimat: az enyémhez hasonló zavarodottság, ingerültség. Minden csütörtökön „szocializációs tevékenység”: kilépünk a megszokott, zárt térből a városba, kettes sorokban az életbe, az idegen valóságba, és kétségbeesetten igyekszünk elkerülni a káoszt. Talán a második-harmadik héten moziba mentünk, testületestül, és nem győztem csodálkozni. Ezek a kis, félelmetes vandálok, akiknek idétlen ricsajától a járókelők a túlsó járdára menekülnek, a lüktető képek előtt szinte pisszenés nélkül, a lélegzetüket visszafojtva ülnek. Teljesen mindegy, milyen ócskaságot vetítenek, a látvány, a színek villogása, valami homályos történet meg a mozi különleges hangulata elkápráztatja őket. Villanygyújtáskor mosolyogva, kórusban suttogják: – Milyen szép volt, tanár néni! Ugye, jövünk máskor is, tanár bácsi? – A történetből kukkot sem értettek. Ekkor határoztam el, hogy folyton mesélni fogok nekik. Ültünk délelőttönként a tanulóteremben, én pedig meséltem, ami éppen eszembe jutott, elsősorban állatokról, végtelen erdőkről, ahol csodák történnek, az állatok csupa jót tesznek egymással, virágos mezőkről, ahol őzek, rókák és nyulak kergetőznek tarka virágok közt a szivárványos ég alatt, homoksivatagról és égbe nyúló, kék havasokról, de még csillagokról és űrutazásról is. A történeteimnek nem volt, ma sincs csattanója, ötletszerűek, és nincs bennük semmi kompozíciós fegyelem, de a kalandosság meg a színek, a sok mozgás leköti a figyelmüket. Idejében tudomásul vettem szellemük lanyhaságát, ezért nem értettem kezdetben, mi zavar mégis a jelenlétükben. Aztán rájöttem: a tekintetük. Szemük, amely rám csüggeszkedik, de homályos, sötét: ablak, mely sohasem veri vissza a fényt, mert redőnye örökre leeresztve. E mögött a homály mögött olyan szeretet rejtőzik, amit az egészséges, csillogó szemű gyermekek nem ismernek, mert ez öntudatlan fájdalomból van. Így ültünk napra nap a tanulószobában, úgy tettünk, mintha a kötelező leckéket tanulnók, ki-ki elolvasta, leírta, amihez kedve volt (ami érdekli őket, megjegyzik, ami nem, azt úgyis elfelejtik); és mosolyogva hallgattuk, hogy a szomszédos termekben a nevelőnők szenvedéllyel, üvöltve magyaráznak, vonalzóval csapkodnak, mert ők tanítani akarnak, a gyermekek pedig „cirkuszt csinálnak”. A nevelés legfőbb eszköze mifelénk gyakorta a hangerő. Többen másutt is a szememre vetették már, hogy nem megfelelőek a módszereim, nem fegyelmezem kellő határozottsággal a tanulókat.

Egy csütörtöki napon, amikor első ízben kellett egymagam „szocializációs sétára” vinnem a csoportomat, elmondtam a reggeli mesét az illedelmes kisnyulakról, az ügyeletes személyzet segítségével tiszta egyenruhába öltöztettük őket, és a kapuban gyülekeztünk. Azt kértem tőlük, hogy halkan beszélgessenek, én csak suttogni fogok, és jelekkel mutatom, merre haladjunk, mit tegyünk. Szégyelltem, rettenetesen szégyelltem magam. Engem sokan ismernek ebben a városban, és nem fogom elviselni az ellenségeim és barátaim gúnyos mosolyát. És szégyelltem magam, amiért szégyellem ezeket az árvákat, elesetteket, és nem emberi mivoltukhoz méltón vezetem őket, hanem puszta jelekkel irányítom. Mentünk, mint kis angyalok csapata, a Főtéren. Jól öltözött úriasszony lépked előttünk, bekapja az utolsó szem „kakast”, a zacskót összegyűri és elhajítja. Gabika kiugrik a sorból: – Ej, ej, néni, nem szabad szemetelni! – Felkapja a papírt, és egy kukába dobja. A hölgy hátra sem tekintve igyekszik tovább. Előttünk húsz-harminc méterre nyugdíjas formájú úriember figyeli a jelenetet. (Nyugdíjas lehet: hátratett kézzel sétálgat, nem rohangászik.) Én a menetoszlop mellett, a közepe táján haladok, hogy mind a tizenhat tanítványomat szemmel tarthassam, különösen a hol lemaradó, hol nekiiramodó két lányt a sor végén. (A hangulat kedvéért, némi sejtelmes célzatosságot mímelve, szívesen emlegetnék tizenkét tanítványt. Az emlékezetemben élő valóságnak azonban egyetlen apró tényét sem akarom, a hamis irodalmiság látszatáért, módosítani.) Amikor a sor elébe érkezik, mosolyogva megszólítja a fiúkat: – Melyik iskolából vagytok, gyerekek? Én még az utcán ilyen szépen, fegyelmezetten vonuló iskolásokat nem láttam. – Az élen állók kérdő tekintettel felém fordulnak. Intek nekik: szólhatnak. – A Lenin utcai 2-es számú Kisegítő Általános Iskolából jöttünk. – A férfi egy pillanatra maga elé réved, láthatóan igyekszik a képzeletbeli térképén elhelyezni az iskolát. Nem tudni, mit gondol, de újra mosolyog: – Az igen. – Hadoszlopom rám tekint. Várják a dicséretet, aztán a képességeiktől telhetően kihúzzák magukat, vonulunk tovább. Amitől féltem, csak nem úszom meg. Körbejárjuk a Főteret, és amint a veszélyes átkelőhelyen a forgalom miatt szóródik a figyelmem, a sor végén Gyalui Gyöngyvér nyakáig felkapja a szoknyáját, és társának, Jolánnak mutogatja az új bugyiját vagy micsodát. Szerencsére most elég a szigorú homlokráncolás, sziszegés meg a fenyegető mutatóujj, visszaáll a rend. A túlsó járdán épp ekkor tipeg el feleségem őnagysága, kolléganőjével karöltve. Ilyenkor viszi át az iratokat egyik hivatalból a másikba. Azt hiszem, észrevett, mintha óvatosan felém intene, de nem vár meg. A visszafelé úton, a bentlakás közelében valaki nagyon figyel bennünket. Nem mozdul, megvár. Sovány, fáradt arcú kolléganőm, a nyugdíj közelében, egész életét ebben a bentlakásban dolgozta végig. Váltottunk már néhány szót. Megsimogat néhány kobakot, a lányok meg körbeölelgetik. A női nevelők előnye. Nem tudok simogatni, és nem tudnám elviselni, hogy ölelgessenek. – Akarok mondani magának valamit. Majd holnap, jó? Jó kicsi társaság ez. – Befordulunk a kapun. Ilyen sok esemény ritkán történik velem egyetlen nap alatt.

A nevelők

a felső tagozaton most már mindannyian egyetemet végzettek.

Terebesi Rozáliának, sovány, fáradt arcú kolléganőmnek, aki életének legjelentősebb részét ebben a bentlakásban töltötte, csupán tanítói képesítése van, ezért alsó tagozatos csoportot vezetett. Ellenkező váltásban dolgoztunk (azóta nyugdíjba vonult), de másnap korábban jött be, hogy beszélhessen velem.

– Azt akarom mondani, hogy amióta maga hozzánk érkezett, azóta figyelem a csoportját, hogy milyen sokat fejlődtek ezek a gyermekek.

– Fejlődtek?! Tényleg?

– Fejlődtek. Én kiskoruktól fogva ismerem őket. Csak a lényeget akarom mondani. Van magában valami különleges képesség…

– Bennem? – kérdem ostobán. Soha senki nem mondta még nekem, hogy valami különleges képesség lappangana bennem.

– …hogy jól tud bánni ezekkel a gyermekekkel. Ezt nem lehet megtanulni, erre születni kell, hogy ezeket a kis elesetteket ne csak idomítsuk, hanem emberként foglalkozzunk velük. Ezt ők megérzik. Nem tudják, de megérzik. Én tudom, hogy maguk, tanárok most sokan idekerültek, nem jószántukból, és az első adandó alkalommal aki teheti, elmenekül. Én pár hónap múlva nyugdíjba megyek, s lehet, nem lesz rá módom, hogy még beszélgessek magával. De János, ha kibírja, maga ne menjen el innét, ezekért a szegény gyermekekért kérem.

Megráztak a szavai. Persze hogy el akartam innen pályázni. Az egész életem abból áll, hogy el akarok pályázni valahonnan. Nemcsak én. Akik mostanság itt összekerültünk, mindenki kapcsolatok után pislog, keresi az útját-módját, hogy mihamarabb jobb helyre kerüljön. Nem azért születtünk a világra, hogy szüntelenül örömtelen munkát végezzünk.

Nevelőtársaimat oly módon szeretném bemutatni, ahogyan egy jó színműben a szereplőket megismerjük: megjelenésükkor a szerző alig néhány mondatos instrukcióban körvonalazza jellemük és előéletük legfontosabb mozzanatait, és megszólalásuk után az első párbeszédből máris előttünk áll egy teljes karakter. Ám ha én ezt tenném, belebonyolódnék össze nem függő események és beszélgetések leírásába, és regényterjedelemben sem tudnám hihetővé, tehát egységessé alakítani a valóságot, mely milliónyi jelentéktelen részletből szövődik. Egyébként is, sokat változott az idők folyamán a színkép, egyesek elmentek, elhúzták a csíkot, ahogyan én is szerettem volna kezdetben, aztán újabbak érkeztek; emlékezetemben összemosódik a szereplők vándorlásának menete, míg kialakult az a kis társaság, amely ma már az intézményen kívül is összetartozik. Így hát, ízlésem ellenére, a hatalmi piramis csúcsán kell kezdenem.

Én viselem annak az ódiumát, hogy az igazgatónő személyiségjegyeihez, háta mögött, hozzátapadt a „Főnéni” titulus; román kolléganőim is, minthogy a fogalomnak a román nyelvben nincs megfelelője, Haupttanteként emlegették. Kezdetben jól képzett, intelligens, igazi pszichológus és humanista igazgatónőnk volt, velem egy időben érkezett az iskolába. Az első hetek tapasztalatai után annyira megrémült, hogy pánikszerűen elmenekült, alacsonyabb beosztásba a frissen átszervezett tanfelügyelőségre. Rövid, zűrzavaros exlex-állapot után szélvészként csapott be közénk Rodica Ionescu teljes, csaknem másfél méteres magasságával. Nevét, hírét ismertük: akik frissen kerültünk ebbe az intézménybe, mindannyiunk kinevezésén az ő aláírása szerepelt. Középiskolai tanári állásért vizsgáztunk, és ő a megmondhatója, milyen megfontolások alapján irányított bennünket a kisegítő iskolába. Tulajdonképpen csapdahelyzetbe került: a megyei vezetés csúcsán átszervezések történtek, némelyek kegyvesztettekké váltak, mások magasabb pozícióba kerültek, ő pedig közénk, vagyis fölébünk. Most tehát visszatetszést keltett lelkében az udvaron látott fegyelmezetlenség, ricsaj, és azonnal hozzálátott rutinosan a rendteremtéshez. Mindenekelőtt rákiabált a gyerekekre, hogy sorakozzanak. De ez nem a sorakozás ideje volt. Fityiszt mutattak, visszakiabáltak, szemberöhögték. Egy szemtelen, magas lányt öklével fenyegetett, utánaszaladt, ráparancsolt: – Állj meg, te, ha én mondom! Én vagyok az új igazgató néni! – Az meg csak szaladt tovább, élvezte a fogócskát, és hátra-hátrapislogva integetett neki. Ekkor moroghattam csak úgy, magam elé: – Ezentúl van nekünk Főnénink… – Valaki meghallotta mellettem, s tovahullámzott a név, mint a színházi nevetés.

Őrodikasága megunta a hajszát, a felnőtteket idomíthatóbbaknak tarthatta, hirtelenjében az iskola épületébe csődítette a tanárokat, nevelőket: röpgyűlés.

– Elvtársnők és elvtársak! Hallottam szomorú hírét annak, hogy milyen fejetlenség uralkodik ebben az intézményben. Ez így nem mehet tovább. Dragii mei, de azi încolo pune†i mâna pe lopatá! – Ami magyarul valahogy így hangzik: „Lelkeim, mától kezdve ti is megfogjátok a lapát nyelét.” A pszichológus, defektológus, logopédus, pedagógus szakemberek tapintatosan igyekeztek megmagyarázni az intézmény sajátosságait, neurológiáról, skizofréniáról, viselkedészavarról, handicap fejlődésről, Down-kórról beszéltek neki, diszgráfiáról, diszlexiáról meg hiperaktivitásról, mire ő a katedrára csapott:

– Lelkem, beszélj nekem becsületes, szép román nyelven, s ha nem tudsz, menj külföldre! Hipp meg hopp aktivitást pedig én nem ismerek, csakis a pártunk irányelveit követő aktivitást. – A pletyka szerint a főtanfelügyelői funkciót a Párt aktivistájaként hazánk eredményekben gazdag mezőgazdaságában folytatott elévülhetetlen szervezői tevékenységének jutalmául érdemelte ki, és ott kialakított kétségbevonhatatlan módszereit vitte át, sikerrel, az oktatás-nevelés tökélyre emelése érdekében.

Az első értekezlet nem járt kiemelkedő sikerrel, ám – mint régi, tapasztalt kolléganőim előrevetítették – az intézmény életében új éra kezdődött. A nevelők csapata néhány nap alatt megoszlott. Milyen a jó vezető? Szoros gyeplőn tartja, egyértelmű rendszerbe sorolja az alattvalóit: bizalmasaim, híveim, behódoltak, megbízhatók, megbízhatatlanok, gyanúsak, ellenségek, egyszínűek, kétszínűek.

Csatárit már említettem. Ő például képes volt megőrizni a tartását anélkül, hogy behódolt volna. Egyszerűen elvégezte, amit elvártak tőle, nem állt be az asszonyok közé pletykálni, de az igazgatónőnek sem hízelgett. A sajátos történelmi fejlődés előhívott egy tömör román kifejezést, melynek nincs kifogástalan megfelelője a magyar karakterológiában. Descurcáre†: olyan ember, aki a nehéz helyzetekből mindig „kibonyolódik”, kibogozza a körötte összekuszált szálakat. Legközelebbi szinonimája: talpraesett, pestiesen: „ügyes”, de mégsem tökéletes a megfelelés, mert egy-egy kifejezés a nemzet múltját sűrítheti. Încurcá: összekuszál, megbonyolít. Descurcá: kibogoz, eligazít. Ilyen ember volt Csatári. Tökéletesen kétnyelvű. Hatvannyolcban, a Nagy Társadalmi Reformok kezdetén rábízták, hogy alapítsa meg az egyik székely kisváros első román nyelvű lapját. Épp olyan emberre volt szükség, mint ő, aki ismeri a székelyek nyelvét és gondolkodásmódját, és tud románul írni róluk. Az újságot ő szerkesztette, írta és olvasta. Csakhogy alig fél évtized alatt a színmagyar város lakosságának összetétele radikálisan megváltozott, és ekkor már olyan újságírókra volt szükség, akik ugyan csak románul tudtak, viszont csak románul gondolkoztak. Csatári mégsem volt annyira román, hogy román lapok alkalmazzák, a magyar szerkesztők viszont román újságírónak tekintették. Próbálkozott itt is, ott is, felkereste Bukarestben egykori nagy hatalmú megbízóit, elvtársait: eltűntek a süllyesztőben, vagy más vizekre eveztek. Akkor hazatért, városunkba; a régi kapcsolatok működtek: romántanárra nagy szükség volt a magyar osztályokban, előkelő líceumban tanított évekig. Csakhogy változtak a törvények, és neki nem volt tanári véglegesítő vizsgája, minthogy fiatalon újságot szerkesztett. Ő is megismerte a kalandor tanárok izgalmas életét: évről évre mind kevésbé neves iskolában kapott helyettesítő állást, ám mégiscsak sikerült a városban ragadnia. Sőt, kijárt magának egy tartós kinevezést ide, a kisegítő iskolába: descurcáre†. Kár érte, hogy öregségére áttelepült Magyarországra.

Összekuszálódik emlékezetemben az idő. Az első tanévben vagy a következőben történt? Ionescu Rodica magához rendelte a férfi „munkaerőket”, és bejelentette: a nyári vakációban majd Craiován kell részt vennünk egy háromhetes továbbképző tanfolyamon, hogy később megkaphassuk a szakképzett nevelői minősítést. Csatári ekkor hibát követett el. Azt mondta, ő már elindította részvételi szándékát a doktori eljárásban, mégpedig a megyénk sajtótörténete témában.

– Én tudom, hogy magának jó kapcsolatai vannak, Csatári, még Bukarestben is, de itt egyelőre én vagyok a főnök, és nekem képzett fejekre és dolgos kezekre van szükségem – mondta az igazgatónő, meglepően választékosan és iróniával.

Én is vérszemet kaptam, és kijelentettem: abból a tudományágból szeretnék fokozati vizsgára jelentkezni, amelyből sikeres versenyvizsgát tettem, és amelynek eredményeként a kinevezésemet kaptam.

Nem részletezem a jelenetet, mely ezután következett, asztalcsapkodással és fenyegetőzéssel. Méltóságosnak nem nevezhető hangulatban kullogtunk el.

Csatári a következő napokban meglehetősen komoran nézett maga elé, bár nyomott hangulatát a tanítványaival nem éreztette: következetesen szigorú és atyai volt. Aztán egyik délben, a munkaidő végeztével hozzám lépett. – Gyere, menjünk be a „Főnénihez”, engeszteljük meg, különben baj lesz. – Nehezebb helyzetben volt, mint én, mert nem versenyvizsgával nyerte el az állását.

Az igazgatónő úgy fogadott, mint aki természetesnek tartja a főhajtás gesztusát, kissé enyhülten hellyel és valami mosolyfélével kínált. Panaszkodott.

– Maguk komoly, érett férfiak, megérthetik, hogy itt sok mindenben magukra kell elsősorban számítsak. Megértem, ha nem ez volt az életük álma, hogy reggelenként a pisis, kakás fehérneműt gyűjtsék össze. De ez nem kutatóintézet. Az asszonyok ehhez jobban értenek, de megbízhatatlanok, összevissza pletykálnak, rossz hírünket kelthetik – mondta kétértelmű királyi többesben.

Csatári nem sokat teketóriázott, elhagyta a tiszteletköröket.

– Tudok róla, hogy újabb gyermekcsoportokat akarnak a bentlakásban elhelyezni. János kollégámmal felajánljuk a segítségünket. – Csak bámultam: nekem semmit sem szólt az információiról meg a tervéről. Az igazgatónőnek felcsillant a szeme.

– Ejnye, Csatári elvtárs, hogy maga mindenről idejében értesül… Valóban nagy gondban vagyok.

– Hány gyermeket akarnak ideköltöztetni?

– Az a helyzet, hogy a pártbizottságon átnézték a megye iskoláinak statisztikai adatait, és az arányok meglehetősen rosszul alakulnak. Például a mi iskolánkban is minden évjáratban, párhuzamosan egy magyar és csak egy román osztály van, ráadásul a magyar tagozaton több is a tanulók összlétszáma, márpedig ez nem tükrözi a megye nemzetiségi arányait, hát még ha az országos számokat vesszük alapul. A pártbizottságon az elvtársak felhívták a figyelmemet, hogy az nem lehetséges, hogy ebben az iskolában több magyar gyermek legyen, mint román, amivel természetesen én is teljes mértékben egyetértek. Ezért most Craiovából hoznak gyermekeket. Maga ezt, helyesen, észrevette, hogy nagy gondban vagyok: hol helyezünk el ennyi gyermeket? Végignéztem a hálótermeket: nincs, sehogy sincs hely annyi ágynak.

Csatárinak a szeme sem rebbent. Az én arcomon bizonyára látszott a megütközés vagy a visszatartott nevetés.

– Szóval hány gyermekről van szó?

– Pontosan még nem tudom. Vagy húszról.

– Raktáron van annyi üres ágyunk?

– Amennyi kell, még több is. Hely, az nincs.

– Erre van nekünk egy javaslatunk a kollégámmal.

Az igazgatónő apró, ravasz szeme megcsillant. Nem volt kövérnek mondható, nem löttyedt rajta háj, inkább erős testalkatúnak hatott, karja, lába, mindene vaskos volt, keble rengett, ha a zömök asszonyok lendületével ügyködött. Leginkább a széles válla miatt látszott terebélyesnek. A haját bizonyára festette, de alig volt mit: akárhogy fésülte, nem tudta eltüntetni a fejét éktelenítő kopár foltokat. Most azonban még valami kacérság is átsuhant a tekintetén.

– Tényleg tud valami megoldást?

– Hány éveseket hoznak?

– Állítólag elsősök. De számíthatunk arra, hogy egy-két évvel idősebbek.

– Ez az. Ezek úgyis többnyire csököttek. Namost. Az ágyak egy-nyolcvan vagy egy-kilencven hosszúak, a gyermekek nem lehetnek magasabbak száznegyven centinél. Ha lefűrészelünk az ágyakból negyven, szükség esetén ötven centit, minden három ágy után helyet nyerünk egy negyediknek, nem számítva az eddig kihasználatlan holttereket, például a tizenkettős, hármas, tizenhatos hálóban, következésképpen ha elfűrészelünk hatvan ágyat, bőségesen lesz helyünk még húsz másiknak, amelyeket ugyancsak elfűrészelünk.

– És lesz nyolcvan darab egy méter harminc vagy egy méter negyven centis ágyunk… – okvetetlenkedtem közbe, meggondolatlanul.

– Tessék? – kapta fel a fejét az igazgatónő.

Csatári a bokámat rugdosta. – Nem, semmi – motyogtam visszakozva.

– Maga nem egy elveszett ember, Csatári – mosolyodott el végre felszabadultan őrodikasága. – Akkor ebben meg is egyeztünk. Mikor kezdik el a munkát?

– Akár holnap.

– Rendben. Felszerelés, szerszámok?

– Én tudok hegeszteni, van felszerelésem. Egy csomó vasfűrész kell.

– Meglesz. Munkaerő?

– Kiválasztunk vagy tíz jókötésű fiút, a fűrészeléshez nem kell ész. A tevékenységet természetesen a munkára való nevelés, a kézügyesség-fejlesztés tervezetében fogjuk nyilvántartani.

– Maga kimondottan talpraesett ember, Csatári lelkem. Akkor holnap kezdenek. Két hét alatt befejezik?

Csatári megengedett magának egy kis humort.

– Tisztelettel jelentem, igazgató elvtársnő, határidő előtt teljesítjük a tervet.

– Szép, szép. Munkára fel, elvtársak! – Még fel is emelkedett teljes magasságában, és kegyes kézmozdulattal elbocsátott.

– Te Lajos, komolyan gondoltad ezt az egészet? – kérdeztem Csatárit visszatérőben, a rácsok sikátorában. – Nekem ugyan lelkesen dobog a szívem az örömtől, hogy a numerus clausus alapján városunkban csakis kevesebb magyar ajkú szellemi fogyatékos létezhet, mint román nemzetiségű, ezért tehát ki kell igazítani az arányokat, mert most még valahogy bepréseljük ezeket a szerencsétleneket a Prokrusztész-ágyakba. De hát ők is megnőnek, a mostani hatodikosaink között tizennyolc évesek is lesznek két év múlva.

– Ne aggályoskodj mindig, Janikám! Két-három év múlva én már biztosan nem leszek itt, s valószínűleg te sem. Mit fáj ez neked? Addig lehet, hogy ezt az egész kócerájt is felszámolják.

Másnap nekikezdtünk. Két hétig valódi bolondokháza lett a bentlakás. A szétfűrészelt ágyak megtöltötték az udvart, a folyosókat, a gyermekek egymás hegyén-hátán feküdtek, összekeverték a ruháikat, és őrülten felszabadultnak érezték magukat. A nevelőnők otthon nyugtatóval próbáltak aludni, de a feladatot határidőre elvégeztük. Nemsokára megérkezett a „szállítmány”, sötét bőrű, ideges, valóban apró gyerekek. Különös ismertetőjegyük, hogy kezdetben nem lehetett megközelíteni őket. Az asszonyok próbálták magukhoz édesgetni őket, de ha csak fölemelték a kezüket, hogy megsimogassák egyiket-másikat, azok rémülten, artikulátlan hangon vinnyogva karjukat az arcuk elé emelték, mint akik minden feléjük irányuló mozdulattól csak ütést várhatnak.

De nem is Csatárit kellett volna elsőként megidéznem. Mert egyszer csak közöttünk termett régi barátom, egyetemi társam, Péki István, akit széles ismeretségi körében mindenki csak Daninak becéz. Az átlagosnál magasabb, erős fizikumú, olyannyira, hogy magánmítosza szerint a Katanga-telepen a kiöregedett nehézfiúk az ő ifjúkori pofonjaiból készítik a disszertációjukat. Azért dicsekszik a pofonjaival, mert a verseiről csak keveseknek beszél. Nagyjából hét-nyolc évenként hoz ki egy-egy kötetet, a kritika ilyen alkalmakkor felfigyel rá, egy kicsit ünneplik is, megjelenik néhány figyelmes elemzés, művészi-poétikai beteljesedést remélő dicséret, azután ismét hosszú évekre elfelejtik, mert versen kívül semmi egyebet nem hajlandó írni, a sajtóban azt is ritkán közöl. Az életből, a megélhetésből nem csinál nagy ügyet, mert – mint mondani szokta – verset kocsmában is lehet írni, és a pia árát még mindig sikerült előteremtenie. Az apja, akit tanítóként sokat rángattak ide-oda az ötvenes években, rávette, hogy a létbiztonság kedvéért tanuljon ki egy szakmát, „azután majd művészkedhetsz, fiam, a szabad idődben”. Így hát elvégzett egy építészeti technikumot a szülei kedvéért, a szakmát azonban utálta, soha nem gyakorolta, azután bölcsészdiplomát és alapos műveltséget szerzett, évekig kis falvakban tanított, mígnem megjelent közöttünk, és úgy fest, nem is vágyakozik már jobb helyre.

Bogdán Kálmánt a legtehetségesebb szobrászművészek között tartják számon mifelénk. A hatvanas években, fiatalon volt a legsikeresebb, köztéri szobrai, nyúlánk testű, nagyvonalúan kidolgozott aktjai városkalauzainkban, nemzetközi katalógusokban is láthatók. Egyik legnépszerűbb fiatal tanárunk volt a középiskolában, sorra fedezte fel a tehetségeket, s bennünket, akik nem tudtunk rajzolni, megtanított látni és a valódi esztétikai szépet felismerni. A nyolcvanas évek közepén elfogytak a magyar tagozaton a rajzórák, s máris szerény társaságunkat gyarapította a Lenin utcai kisegítő iskolában. Szerencsénkre, mert az örökös derűjéből nem lehet kilendíteni. Nemzetközi művészi tekintélye pedig még itt is érvényesül: megengedték, hogy a nevelői munka mellett az iskolában, néhány órában rajzot tanítson. Sikerélményként szokta mutogatni a gyerekek súlyos látomásait: „Ezek a tapasztalatok változtattak a világról vallott művészi felfogásomon” – mondta néhány év elteltével. A pszichológusokkal együttműködve, magyarázó szövegekkel ellátva és egy komoly dolgozat kíséretében olyan kiállítást rendeztek a gyermekek alkotásaiból, hogy külföldön is visszhangja támadt kísérletüknek.

A komolyzene területéről is van két kiváló szakemberünk, művészünk. Miután felszámolták városunkban a Pedagógiai Intézetet, a főiskolai oktatók keresgéltek maguknak munkahelyet, aki nem talált, az megpróbált külföldre távozni. Grigoru† Ioan, számtalan kórusmű szerzője, több versenymű díjazottja már-már örömteli álláshoz jutott volna, ha a feleségét nem csábítja el egy magas beosztású pártaktivista. Hűtlen felesége magával akarta vinni a fiaikat is, ők viszont az apjukhoz ragaszkodtak. Csak egy mód volt „megszerezni” őket: ha az apának nincs biztos jövedelme, nem képes eltartani a gyermekeit. A „Párt keze”, hogy képileg szemléltessem, messzire elért, Grigoru†, politikai megbízhatatlanság okán, nem kapta meg a biztosra ígért állást a területi rádiónál – s lám csak, hol lelt ő is menedékre? A kisegítő iskola nevelői között. Afféle igazi művészlélek, ahogy mondani szokták, nehézkes a gyakorlati dolgokban, nem véletlen, hogy az igazgatónőnk hamar kiszúrta magának. – Grigoru† elvtárs, lássa, itt mindenkinek van valami többletfeladata a napi kötelezőn kívül, maga meg csak teng-leng a gyermekek között. Kap tőlem egy nagy lehetőséget a bizonyításhoz, ami igazán méltó a maga közismert, nagy tehetségéhez – mondta jóindulatúan. Így történt, hogy Grigoru† elvtársnak száztagú kórust kellett összeállítania, „Há’sze van itt elég gyermek, nem lássa!”, és utasításba kapta, hogy azzal sikeresen kell szerepelni a Megéneklünk, Románia fesztiválon. Szegény Grigoru† kínlódott, izzadt, szenvedett, hetekig próbált délutánonként a gyerekekkel, kis csoportban, nagy csoportban, teljes létszámmal, el lehet képzelni, micsoda művészi élményei lehettek. Az előadás mindenesetre összeállt, és a megyei fesztivál legsikeresebb jelenete, mondhatni, csúcspontja a Lenin utcai Kisegítő Iskola száztagú kórusának bemutatkozása volt, amikor is az egy helyben állni képtelen, taknyoló, grimaszkodó, hadonászó gyerekek bármiféle együtthangzás nélkül, ám teli torokból üvöltötték a korszak divatos indulóját, miszerint „Noi suntem mândria †árii”, Mi vagyunk a haza büszkesége – mert Grigoru† elvtársnak azért van humorérzéke –, és a fellépést hosszas, leállíthatatlan tapsorkán követte.

Bogdan Vasile (nem tévesztendő össze Bogdán Kálmánnal), ugyancsak az idő előtt kimúlt főiskola egykori tanára, zeneesztéta, szerencsésebb volt, mert később, a nevezetes előadás után érkezett hozzánk, sápadtan, idegroncsként. Egyébként, hazafiatlanság okán, valószínűleg nem is bíztak volna rá ilyen rendkívüli jelentőségű feladatot. Ő volt az egyetlen, akit még Péki Dani meg Bogdán Kálmán örökös hülyéskedése sem tudott soha felrázni depressziójából, és aki mindvégig és folyamatosan afféle büntetésként fogta fel nevelői kinevezését. Máig sem oldódott fel közöttünk egészen. Kezdetben, mindannyiunk szokásos feladatai mellett (kakás fehérneműk kiválogatása, a vécék ellenőrzése, öltöztetés, vetkőztetés stb.), ő alkalmanként takarítói munkákat is ellátott (az udvar és a hálók seprése, ágyneműcsere, más hasonlók), és mindezt megalázónak érezte. Neki ugyanis remek tanítói állást kínáltak fel egy városközeli faluban, csakhogy ő ezzel sem volt megelégedve. Hogy, hogy nem, útlevelet szerzett Jugoszláviába, és a vámvizsgálatnál a poggyászában megtalálták az összes személyi iratait, diplomáit, művészeti díjainak és tanulmányainak jegyzékét, ami kétségtelenül bizonyította, hogy valamely idegen, ellenséges országba akar szökni, mint valamely igazi bűnöző. Bizonyára emiatt érkezett hozzánk olyan roggyant, búskomor állapotban, holott igazán örülhetett volna, hogy nem sokkal rosszabb helyre irányították. Dani és Kálmán nem győzték a sértődöttet alakítani: jeles és vidám társaságunk iránt tanúsított közönyével súlyosan megbánt bennünket. Pedig hát: hol talál ebben az országban a mienknél előkelőbb munkatársi gárdát? Alig tudtak olykor halvány mosolyt csalni a zeneesztéta cserepes ajkaira.

Akkoriban én is feltettem magamnak a kérdést, komolyan: hol találnék ebben az országban jobb közösséget, mint itt? Művészeket, alkotókat, becsületes embereket, akik között jól érzem magam, akikkel nap mint nap kultúráról és értékekről is szót válthatunk. Egyikünk sem mondta ki, de tudtuk: együtt akarunk maradni, amíg lehetséges.

A férfiak közül, miként sejtetni próbáltam, egyedül Csatári teremtett mértékletes kapcsolatot a hatalmi piramis csúcsával, de funkciókra ő sem törekedett; viszont hozzánk sem társult, messzire távozott. A nők között inkább akadtak törtetők, mint általában az oktatási intézményekben. A legszerényebbnek Bugaciu Doina látszott, visszahúzódó természetét ismertem, korábban egy iskolában tanítottunk. Talán a nevére volt annyira szerény, egyszer elárulta: Ingeborg Holsteinnek keresztelték. Férje, a Securitate tisztje olykor meglátogatta munkaidőben, s ezzel az ürüggyel velünk is elbeszélgetett, a közismert módon eregette a vicceit, de senki sem izgatta magát miatta, s gondolom, mi sem okoztunk sok fejtörést neki.

Sohasem értettem, miért érdemes funkciókért törekedni, törtetni egy olyan korban, amikor például a költők már szerelmes verset sem szívesen közöltek a hatalomhoz törleszkedő sajtóban: nehogy a Párthoz vagy annak Vezetőjéhez szóló omagiuként értelmezze valaki. A női lélek azonban számomra ma is kiismerhetetlen, és férfi kollégáimmal nem győztünk csodálkozni, amikor a két Enikő „hatalmi harca” nyilvánvalóvá lett.

Csira Enikő volt a magabiztosabb és a mutatósabb; magas, szőke. (Senkivel sem találkoztam, aki ne szőkének ismerte volna.) Azért lehetett sokaknál magabiztosabb, mert szélárnyékban, a férje védelme alatt élt, aki a megyei pártbizottság aktivistájaként a leginkább bizalmi tantárgyat, a tudományos szocializmust és rokon tudományait oktatta a főiskolákon. Tanárképzőt végzett, de miután férjhez ment korábbi tanárához, egyik napról a másikra logopédussá lett. Aztán az egyszemélyes logopédiai központja megszűnt, és áthelyezték a kisegítő iskolába, csakhogy ez a munkahely az ő társadalmi státusában alantasnak, majdhogynem megalázónak számított. Ringó, kicsit lomha, de nagyon nőies, macskaszerű járásával a férfi vezetőket mindenütt, bármilyen ügyben a maga pártjára hódította. Csakhogy itt női vezetés volt, Ionescu Rodica egy szempillantás alatt meggyűlölte az olyan asszonyokat, akik a férfiakat nem funkciójuk által, hanem szépségük vonzerejével képesek leteperni.

Amint azt természetesen mindenki tudja, akkoriban a második számú vezető, az aligazgató lehetett más nemzetiségű és más nemű, jelen esetben magyar és férfi. Szegény Rákos Péternek az állására viszont senki nem pályázott, pedig ő boldogan szabadult volna tőle. Az igazgatónő mindenek ura volt, ha valami rosszul működött, ha baj történt, azt bárkire átháríthatta, akárkit felelősségre vonhatott. Az aligazgatónak azonban konkrét munkaköri leírásában a bentlakás felügyelete szerepelt, annak minden anyagi, pedagógiai, egészségügyi vonzatával, az összes gyermekkel, nevelővel, személyzettel együtt. Erre a hatalomra, amelynek birtokosa fél lábbal mindig a börtönben érezheti magát, sem Csira Enikő, sem Orosz Enikő nem vágyott. Hanem két másik, mindjárt az igazgatóét követő funkció mutatkozott jelentősnek: a párttitkáré meg az ideológiai kör vezetőjéé. Igazi, elegáns, értelmiségihez méltó szerepkörök voltak ezek: sem anyagi, sem szakmai felelősség nem társult hozzájuk, képzettséget, olvasottságot nem igényeltek; ennél sokkal nagyobb kihívást jelentettek: rugalmasnak, szemfülesnek kellett lenni, napra készen tudni, hogy „merről fúj a szél”. A párttitkár fontosabb személyiség volt, politikai szempontból akár az igazgatót is megróhatta (volna). Az ideológiai kör vezetőjének viszont még készülnie is kellett: naponta olvasni a brosúrákat, expozékat, a vezércikkeket, hogy a mindenheti üléseken, szükség esetén, leleplezhesse a kollégák esetleges felkészületlenségét, és pontosan tájékoztasson a legaktuálisabb irányelvekről, hiszen ezeknek hiányában hogyan is lehetett volna ellátni itt a nevelői munkát. Ehhez látszólag Csira Enikő értett jobban: férje révén mindig birtokában volt a legfrissebb információknak; meg is hívta őt néhányszor az értekezletekre előadást tartani. A küzdelem a párttitkári funkcióért indult meg, több mint egy évvel a választás előtt, de mindkét Enikő tudatában volt annak, hogy magyar nemzetiségű dolgozónak az ideológiai kör vezetésére van több esélye. Csira Enikő magabiztosabb, határozottabb volt, de elkényeztetett lévén, hiányzott belőle az igazi lendület meg a fantázia.

Orosz Enikőben szinte túltengett az életerő: csupa ötlet és vállalkozókedv. Nőisége nem az alakjából, enyhén molett, gömbölyded idomaiból sugárzott (értelmetlen lenne összevetni ellenfelével), hanem a temperamentumából. Nők társaságában ez a sugárzás eltűnt, képes volt érdektelenné és jelentéktelenné válni. Gyermektelen, elvált asszonyként ez volt az ő titka és szerencséje: Rodica igazgatónő Csira Enikő jelenlétében ingerültté vált, arcára kiült a gyűlölködő irigység, Orosz Enikő társaságát (ez volt a benyomásom) inkább szívelte. Mégis imponált a férfiúságomnak, hogy a barna hajú, a molettebb, mondhatni, kegyeibe fogadott: sok kis baját és nagy harci kedvét öntötte reám, nem mintha szüksége lett volna a tanácsomra. Az én csoportomban mindig csend volt, s ha olykor meg tudott szökni a dolgai elől, nekem gátlástalanul fecseghetett ellenfeléről. Talán bizonyítani akarta női mivoltának erejét is, így hittem sokáig. Csakhogy az én csoportomban volt Gyalui Gyöngyvér.

Gyalui Gyöngyvér

az egyik Down-kóros volt a csoportomban. Az ilyen betegek viselkedése nem sokkal kirívóbb a többi szellemi fogyatékosénál, a fizikai megjelenésük inkább szembeötlő. Attila, a másik Down-kóros például kimondottan szelíd, kedves, bár tohonya, romló látású, csetlő-botló fiú volt, s mindketten törekvőbbek az átlagnál. Meg lehet szokni a fogyatékosoknak a környező hétköznapi világhoz képest szokatlan, de meghittebb társaságát, és a hálájuk, olykor az esetlen lelkesedésük, fellobbanó, otromba teljesítménykényszerük a megdermedt férfiszívet is melengeti. Csupán az nyomasztja az embert, tudat alatt is, miközben elnézi küszködésüket a betűkkel, számokkal, az olvasásnak nekiveselkedő, félrecsavarodva szuszogó szájukat, hogy tudja: meg vannak számlálva napjaik. A Down-kórosok huszonnyolc-harminc évet élnek, de nálam mindkettőnek szívbaja is volt.

Gyalui Gyöngyvér modellje lehetne a betegség klinikai leírásának. Alacsony, és egész teste felfúvódott, feje tömzsi nyakon billeg, amikor szörnyű, lomha és kalimpáló-széteső járásával igyekszik valamerre. Amikor ideges, ha feldühítik, ha durván szólnak vagy kiabálnak rá, tömpe ujjait szétfeszíti, majd karomszerűen behajlítva, vastag, vicsorító szájával fújtatva maga elé tartja: ősi, állati védekező-támadó ösztön. És ez a kis gnóm, ez a szörnyszülött néha olyan akaraterőt mutat, hogy egészséges, épelméjű ember ekkora erőfeszítéssel megoldaná a világegyetem keletkezésének rejtélyét. Egyszer azzal fogadott, hogy megtanult egy tízszakaszos verset. Szóismétlés, dadogás, elakadás nélkül mondta fel, egyenletes, nyugodt tempóban; csoporttársait teljesen lenyűgözte: tomboló tapssal, dobogással dicsőítették. Akkoriban történt ez, amikor homályos tudata mélyén felsejlett benne női mivolta. Valahogy különös módon kettészakadt a személyisége. Délelőtti énjében, a „meditációkon” néha meglepően választékos kifejezések törtek elő otromba szájából, délután másvalakivé lett. Egy reggel feldúltan fogadtak az éjszakai ügyeletes nővérek: ezt már nem lehet elviselni, amit ez a leányka művel, színtiszta bolondokházává teszi a bentlakást. Néhány nappal előbb, az éjszaka közepén kiugrott az ágyából, és üvöltve rohangált egyik hálóból a másikba, hogy ő csupa vér, és nem akar meghalni, a felébresztett lányok sikítva, vinnyogva, nyüszítve bújtak rémületükben az ágyak alá, henteregtek a matracokon, vagy kimenekültek a folyosóra. Gyöngyvért a nővérek csillapították, próbálták megmagyarázni, hogy a vérzése nem betegség, hanem ettől lesz ezentúl nagylány, mindhiába. Nem bírt a benne dúló erőkkel és fájdalmakkal, teste tüzelt valamiféle kimondhatatlan vágyaktól, az iskolában aztán szétzilálta az órákat, ledobta magát a tanterem ajtaja elé, és belső hőségtől fűtve nyilvános önkielégítést végzett, amiről sem ő, sem a társai nem tudták, micsoda, csupán a rémület terjedt szét a lányok között. Az igazgatónő semmiféle tekintéllyel nem tudta megfegyelmezni, ezért kijelentette: – El kell távolítani az iskolából, zárt intézetbe. – És mindeközben délelőttönként, tanulási időben az én csoportomban szinte csodákat művelt: egyre szebben olvasott, verseket tanult, igyekezett választékosan kifejezni magát. Hinni sem akartam az asszonyi mendemondáknak.

Meglátogattak a szülei: maguk is pedagógusok, két megroppant, lázas szemű tanító a távoli hegyek közül, ezer méter fölött, a tanyavilágból. Az iskola vezetősége értesítette őket a lányuk „viselt dolgairól”; tudomásul kellett hát venni a Gyöngyvér személyiségében bekövetkezett fordulatot. Én dicsértem a kislányt, a legszebben olvas, mondtam, igyekszik, és senki nem tud olyan hosszú verseket memorizálni. Hálálkodtak az igyekezetemért, elmondták, a hosszú nyári szünetben minden idejüket az egyetlen lányuk fejlesztésével töltik. Látszik valóban, hogy sokat foglalkoztak vele, biztattam őket, vannak még szellemi tartalékai. Arra kértek, magyarázzam ezt meg a kollégáimnak, az igazgatóasszonynak, és ameddig lehetséges, akadályozzam meg, hogy zárt intézetbe küldjék, ők mindent megtesznek, hogy javuljon az állapota. Megígértem nekik, s ezzel váltunk el. Gyaluiné a kapuból visszafordult: – Ha lehetséges, kérem, mondja meg a nővérkéknek, ápolják egy kicsit a haját. Az szép rajta, azért ő hálás tud lenni. – Persze, persze, ezt is megígértem, alig figyelve a szavaikra; az ő állapotában ez a legkevésbé fontos.

Orosz Enikő osont be egy délelőtt a tanulótermünkbe, tavaszi rét illatával libbent mellém, parfümje elnyomta a környezet sokféle kellemetlen benyomásból összeálló áporodottságát. A független asszony nőiségét hozta, ahogy kissé mögém helyezte székét, hogy a fülembe sutyorogjon, puha melle időnként a karomhoz ért. Halk neszezés, papírcsörgés, szájak suttogó artikulálása hallatszott csak. Körbekémlelt. Apró, huncut szemével különösen Gyalui Gyöngyvért vizslatta.

– Van egy zseniális ötletem, de te is kellesz hozzá – lehelte a fülembe, az ajka majdnem megérintett, ingerelt. Nagyon távolról kezdte, a magányával, hogy neki az életben mindent egyedül, segítség nélkül kellett megvalósítania, s még ebben a szerencsétlen nyomorfészekben sem hagyják nyugton. Csira Enikő diákkorától kezdve folyton keresztezi az útját, férfiaknál, munkahelyeken, a színházban biztosan elébe ül a páholyban, felpénzzel magához édesgeti a régi, bevált takarítónőjét, és minden pletykát kiszed belőle.

– Neki nincsenek anyagi gondjai – lihegte majdnem zokogva a vállamon –, ő nem kell élelemért sorba álljon, a férje mindent megszerez, elintéz. De most az egyszer nem hagyom, hogy elébem vágjon ez a telhetetlen picsájú szőke démon! Úgyis én leszek itt a párttitkár, vagy legalább az ideológiai kör vezetője. Meglásd, milyen pártos, vonalas leszek, s hogy ráncba szedlek titeket! – Majd kedveskedve hozzátette: – De téged kímélni foglak.

Félóra múltán megkérdeztem:

– És mihez kellek én ebben a nagy csatában?

Ismét Gyalui Gyöngyvér felé pislogott, mellékesen jegyezte meg: – Milyen szép haja van ennek a szegény lánynak. – Őszintén szólva sohasem figyeltem meg a haját. Mindig zilált az egész leányka, kócos, de ha most jobban megnézem, valóban ez az egyetlen, ami szépnek mondható rajta. A kórtani leírásoknak ellentmondva elég dúsnak tűnik, selymes szálú, csillogó fekete, és a háta közepéig ér.

Orosz Enikő az igazgatónővel folytatta. – Kipécézett, érted, az első perctől kipécézett magának, kétségbeestem, hogy még ebben az állásban sem tudok megmaradni. – Akkor minden fantáziáját és rugalmasságát latba vetette, hogy megfordítsa az oktalan ellenszenvét. Hiszen előrébb lépni csakis a legfőbb vezető támogatásával lehetséges. – Elhatároztam, hogy ha kell, megalázkodom, négykézlábra ereszkedem, és úgy nyalom ki őrodikasága terjedelmes seggit, de elnyerem a kegyeit. – Hordott neki kávét, vajat, számtalan „kis figyelmességet”, és a hangulat lassan változni, enyhülni kezdett, Orosz Enikő a kivételezettek, a „barátnők” bizalmas körébe került: hívás vagy időpont-egyeztetés nélkül is beléphetett az igazgatói szentélybe. Elbizakodottságában egy alkalommal nagy lendülettel, kopogtatás nélkül tört rá, nagyon rossz pillanatban. Rodica Ionescu egy kis falitükör előtt állt, és két fésűvel, kefével-micsodával a haját igazgatta, azokat a fakó, seszínű csimbókokat igyekezett rátapasztani a kopár foltokra, és könnyezett. Ez bűn, ez megbocsáthatatlan, meglepni, rajtakapni egy uralkodó személyiséget az intim, gyenge pillanatában.

– Ahogy hátrapillantott, láttam a szemén, a szája mozdult, hogy rám fog kiáltani: mars ki! Ezt pedig meg kellett előzni. Dübörgött az agyam: most légy leleményes, te nagyokos, mondtam magamnak, mert különben minden erőfeszítés kárba vész.

Van, akit a pánikhelyzet életmentő ötletekre serkent. Enikő ekkor előállította a legőszintébb együttérző modorát, széttárta karját, majd könnyezve megölelte az ő Rodicáját: „Én is átéltem ezt, kedvesem.” Együtt zokogott vele, aztán nyugtatgatta, és megmagyarázta, hogy ennek bizony egyetlen orvossága van, a paróka. Nem kell bonyolítani, külföldről beszerezni, van neki egy ismerőse, aki olyan parókákat tud készíteni, hogy lehetetlen felismerni, éppen csak igazi, valódi haj szükséges hozzá, és úgy lehet azt a fejhez rögzíteni, hogy meg sem mozdul. „Nézd, drágám, évekkel ezelőtt az én hajam is csimbókokban kezdett hullni, hogy majd beleőrültem. Most megmondanád, hogy az, ami a fejemen van, nem eredeti?”

– Tényleg parókát viselsz? – kérdeztem.

– Te tényleg ilyen vak vagy a női dolgokra? Tapintottál te ennél eredetibb hajat? – Az arcomhoz birizgálta illatos tincseit.

– És ha ellenőrzi? Vagy fel akarja próbálni?

– Ugyan már. Isten őrizz! Lehetetlen. Le-ve-he-tet-len. – Hangosan kuncogott, hogy a gyermekek felkapták a fejüket, és megértően mosolyogtak ránk.

– Még mindig nem értem, mi közöm nekem ezekhez a „női dolgokhoz”.

Akkor elmagyarázta, mint egy gügyének, egy szellemi fogyatékosnak, hogy a Gyalui Gyöngyvér finom selymes szálú haja a tét és a megoldás. Elviszik a fodrászhoz, babusgatják, pátyolgatják az ékességét, aztán majd rövidre vágják a haját, neki szép frizurát csinálnak, amellyel így többé nem lesznek gondok, a fiúk sem fogják cibálni. A többiből szép parókát csináltatnak az igazgató néninek, aki ezért elnéző lesz Gyöngyvér iránt, és nem küldi őt zárt intézetbe, én pedig élvezhetem majd Főnéni elismerését és jövendőbeli párttitkárnőm kegyeit is, de legfőképpen büszke lehetek magamra, mert megalkuvás nélkül tettem jót egy tanítványommal. Mielőtt felháborodva kifogásokat emelhettem volna, felállt, és bájologva fölém hajolt, az arcomba suttogta:

– Ti, úgynevezett értelmiségi férfiak itt körülöttem mind az emberi tartásotokkal meg a méltóságotokkal vagytok olyan nagyra, s az életben semmire sem vittétek. Én az áldozatos seggnyalásommal, a női fifikámmal megmentem saját magam, a te szerencsétlen Gyalui Gyöngyvéredet, boldoggá teszem a Főnénit, és megerősítelek téged férfiúi nagyszerűségedben. Kinek ártok ezzel, na? Mindenkinek csak jót teszek, te hálátlan! Az élet olyan, Janikám, hogy nézd mindig a saját érdeked, és ha lehetséges, ezzel másoknak is tégy jót. Puszta magasztos elvekkel, határozott tettek nélkül, semmire sem mész. – Tenyerére lehelt, csókot intett mindannyiunk felé, s mint aki tökéletes munkát végzett, kecsesen eltipegett.

– Milyen kedves tanár néni! – szólalt meg a csupa-jóság Attila, a többiek egyetértőn bólogattak, hümmögtek, Gyalui Gyöngyvér pedig hatalmas, vastag szájával, vérbő ínyét feltárva rám mosolygott.

Napokig rágódtam, mérlegeltem, megbeszéltem az ördögi ötletet Danival meg a barátaimmal, valószínűleg pontosan olyan módon, ahogyan Orosz Enikő jellemzett bennünket, és arra a következtetésre jutottunk, hogy a Gyöngyvér haja valóban nem túl nagy ár a maradása ellenében. Amíg mi elmélkedtünk, mások cselekedtek. Gyöngyvér kibukó nyelvvel, nevetgélve ingatta fejét, mutogatta barátnőinek rövidre nyírt fiús frizuráját, de nem tudta megszokni. Karmos ujjaival oda-oda kapott, ahol korábban hosszú, rendetlen, boglyas haja libegett. Két, talán három hét ha eltelt, amikor egy napon, délidőben Bogdán Kálmán megbök a könyökével, s a szemével int: Főnéni új frizurával ékeskedik, ajkán szakadatlan mosoly. Olyannyira megenyhült kedvében van, hogy nem kiabál a zajongó gyermekekre, egyiket-másikat meg is szólítja, sőt, Gyalui Gyöngyvérhez is közelít, s mintha meg akarná simogatni. A lány azonban révézetesen arca elé kapja begörbített mancsait, fúj és nyüszít, rondán viselkedik. – Na te, na! Há’ senki se akar bántani téged, lelkem – mondja az igazgatónő. Dani felröhög, ahogy meglátja őket, s Kálmánhoz fordul: – A két grácia egymással szemközt. – Zeneszerző kollégánk távolabbról szemléli a jelenetet, a szemben álló feleket és bennünket, ahogyan óvatosan és visszafogottan vigyorgunk a látványon, mindentudón felénk villantja hiányos fogsorát, pedig aligha érti a lényeget. Gyöngyvér feje a szokásosnál is nagyobbnak tetszik, arcát dühödten felfújja, rövidre nyírt sörtéi szinte szikráznak, toporzékolni készül. Az igazgatónő csaknem ugyanolyan magas és széles, s bár derűje lanyhul, uralkodik magán, igyekszik megőrizni a rangkülönbséget. Öltözéke bizonyára drága ruhanemű, a Divatházból való, tiszta és összeszedett, egészében mégis falusiasnak hat. A ruhadarabok egyenként szépek, így együtt, ezen a testen, ahogyan ő viseli, nem illenek össze színben, fazonban: szvettere elüt a szoknyától, blúza a fülbevalójától s haja az egész asszonytól. Haja, lehet, nem mindenki látja így, de én tudom, a haja, mely puha, fényes szálú, és nőiesen leomlik csaknem a válláig, idegen ékesség ezen a darabos, mindig harcra és megtorlásra kész alakon: két apró, bosszúszomjas szempár akaszkodik egymásba, de az egyik képes fegyelmezni a tekintetét. Gyöngyvér nem bír uralkodni megmagyarázhatatlan gyűlöletén. Amióta szép egyenletesre igazították a frizuráját, kialakult az a szokása, hogy elszabadult, fegyelmezhetetlen pillanataiban odakap karmos ujjaival haragja tárgyának hajához. Aki csúnyán szól rá, annak villámgyorsan beleakaszkodik a tincseibe, s mint a karvaly, karmai közé szorítja, hogy csak kitépni lehet közüle. Kolléganőim menekülnek előle, mert többeket megtépázott már. Most kezét az ismert mozdulattal arca elé kapja, és rémülten látom, nyúlkál az igazgatónő felé. De ekkor már rohanok, lihegve mellette termek, és magam is dühösen rákiáltok:

– Gyöngyvér, az isten szerelmére, uralkodj magadon!

A hangra felém fordul, karmai a magasban, s talán még az előbbi lendület sodrásában felém kap, majd hirtelen leereszti a karját, és teljesen gyermeki módon sírni kezd, és olyat mond, és azt úgy mondja, ahogyan azt soha senki mástól nem hallottam:

– Bocsánatot kérek, tanár bácsi, nem akartam rossz lenni.

Ekkor a pillanatokig megdermedt igazgatónő visszanyeri biztonságát, és vezetői méltóságának teljes fegyverzetében szól hozzám, sőt hozzánk:

– Ez a tanulólány, ez a közveszélyes gyermek addig maradhat iskolánkban, amíg, nevelő elvtársak, amíg magukra is le nem sújt. – És most már oldottan nevetni is tud gyors, okos döntésén.

Ha valamely művészeti albumban találkoznak Bogdán Kálmán húsz centiméteres, bizarr kisplasztikájával, a Két gráciával; ha Péki István gyűjteményes kötetében véletlenül rábukkannak A két grácia című játékos-allegorikus költeményre; ha netán a rádióban Ioan Grigoru† Groteszk etűdök című kis darabját hallják: jusson eszükbe, hogy bizonyára az iménti jelenet volt az ihlet áldott pillanata. Melyet én ebben a kopár prózában csak igen gyatra módon tudok visszaidézni. A magasabb rendű művészet, a szobor, a költemény, a zenemű képes örök érvényű jelentéssel kimerevíteni egy ilyen feszült helyzetet, a gyalogosan haladó próza számára azonban a pillanat értelmét veszti, ha nem mozdul tovább, ha nincsenek kapcsolódási pontjai. Márpedig ezúttal sem oldódott meg semmi, viszont az iskola élete csordogált tovább, zajlottak a választási előkészületek, és az ismétlődő, morzsoló kis belterjes izgalmak, gondok közepette alig érzékeltük, hogy odakint a világban sokkal nagyobb feszültségek halmozódnak, várakozás remeg a levegőben, változások készülődnek. Ha valakinek tudnia kellett a gyanítható fordulatról, az Csira Enikő volt, ellenben őt teljesen lefoglalta a választási harc. És íme, megtörtént a csoda, amire korábban aligha akadt példa városunkban: egyszerre két magyar nemzetiségű pályázó is bizalmi funkcióba került. Párttitkárnak szinte mindenki, kollégák, tanügyi és pártvezetés egyöntetűen Bugaciu Doinát javasolta, ő azonban a rá jellemző szerénységgel visszautasította a megtiszteltetést. Szerénysége ezúttal nem szelídség volt, hanem kedélytelenség: a férjét felrendelték Bukarestbe, súgta nekem mint régebbről ismert, megbízható kollégának, s most, éppen most, a karácsonyi ünnepek előtt folyton távol van, a főváros meg Temesvár között ingázik. Így hát a nagy küzdelem végül valóban a két Enikő között dőlt el. Azt hiszem, titokban mindenki mulatott ezen az elszánt csatározáson, melynek végkimenetelét gyanítani lehetett: Csira Enikő ismét győzött, vagyis ő lett a párttitkár, Orosz Enikő pedig az ideológiai kör vezetője. Abban az évben korábban kiadták a téli szünidőt valamennyi iskolában, ámde a mi sajátos körülményeink között nem lehetett felfüggeszteni a gyermekfelügyeletet, töretlenül zajlottak az iskolai események, és körülbelül karácsony előtt egy héttel, miközben Temesváron vér folyt az utcákon, jeles kolléganőinket hivatalosan beiktatták új funkciójukba, ők pedig alig pár nappal később, rendkívül odaadó, pártos, kombattáns szellemről és elkötelezettségről téve tanúbizonyságot, elkészítették hosszú távú munkatervüket. Mindannyiunk számára kiosztották a pártunk és főtitkára iránti elkötelezettségünket tükröző feladatokat, s miközben városunk központjában éppen fiatalokat lődöztek, pártunk leáldozóban, szeretett főtitkára éppen eltűnőben volt, ők szilárdan bebiztosították magukat olyannyira vágyott és megszenvedett új pozíciójukban. De Gyalui Gyöngyvéren ez sem segített.

A korábbi években tanítók, tanárok, nevelők (a „diplomások”) szabadságot kaptunk a téli szünet idejére, legfeljebb egy-két napot kellett az iskolában tölteni, a felügyeletet ellátta a gondozószemélyzet meg az ápolónők, karácsonyra ugyanis a gyermekek többségét hazavitték, a szeretet ünnepe előtt nagyot dobbant a sodródó emberek szíve, és összeszedték a szanaszét, intézetekbe elhelyezett családtagokat. Most viszont nem engedték eltávozni a tanulókat, teljes létszámmal üzemeltünk. Tudtuk, hogy az egész ország lobog, reménykedik és lelkesül, mi azonban úgy éltünk, mint valamely elhagyatott szigeten vagy szirtek közé zárt rendházban. Hajnali sötétben léptünk az épületbe, és mire végeztünk, ismét komor, áthatolhatatlan fekete lepel ereszkedett a városra, az utcai lámpák nem égtek, és valamiféle letargiában botorkáltunk hazafelé, otthon a Kossuth Rádiót, a Szabad Európát hallgattuk, és ha áram volt, a bukaresti televízióból tájékozódtunk a sorsunk felől. Munkahelyi barátaimnak egyike sem indult neki a forrongó éjszakákban új, nagy távlatú társadalmi kapcsolatokat kialakítani, számomra pedig hirtelen fontosabbá vált Gyalui Gyöngyvér állapota, mint a naponta feltűnt új vezérek szónoklatai az esti adásban. Csupán Dani vett részt, egy alkalommal, egy új szerveződmény alapító gyűlésén; másnap kajánul sziszegte, mint akinek a lábujjára léptek, mint vészlátó Teiresziász: „Az eufória hetek alatt eltompul majd, a nemzetiségi egyenlősdinek és demokráciának nem jósolok nagy jövőt, viszont jőni fog, ha jőni kell, régi kor sok nyertese, mint új világrend téteményese.”

Alighogy megerősített pártalapszervezetünk nem szűnt meg, inkább függőben maradt, mondhatni, lebegő állapotban létezett, bár értekezletet nem hívtak öszsze, és újonnan választott vezetőink jobbára a hiányukkal jeleskedtek. A két Enikő lendülete láthatólag nem tört meg, csak munkásságuk színtere helyeződött át valahová a falakon kívülre. Jelenlétükben vibrált, átforrósodott a párás, jégfonallá fagyott nyálszilánkoktól terhes levegő, ezért a hiányuk is látható formát öltött. Ha egyikük-másikuk visszatért valahonnan, titokzatosan sokat tudó arccal körberöpködte a kolléganőket, információkat, híreket suttogott a fülekbe. Számukra azonban most legfontosabbá az igazgatónő vált, érthetetlen okból hárman egymás számára fontosabbak lettek, mint korábban, és összeállt egy harmonikusnak látszó vezetői triász. „A három grácia metamorfózisa” – vigyorgott Bogdán Kálmán, amint végigvonultak az udvaron, s bizonyára „Gráciák”-sorozatának új darabját érlelte képzeletében. Egyensúlyozó nyugalomnak lehetne nevezni a felnőttek állapotát ezekben a napokban. Az a fajta nyugalom ez, amikor a távolban dörög, zúg, morajlik a világ, a bensőnk is fortyog, és ezt a kétszerezett feszültséget az ember dülledt szemű vagy befelé figyelő lárvaarccal, mint védőburokkal, fedezi. Hiába képzeltük mi szenvtelenül kiegyensúlyozottnak magunkat, a levegő mégis vibrált a falak között, az ország, a város delejes sugárzása behatolt a falakon, és megmagyarázhatatlan áttételek útján megérintette a gyermekeket: napról napra ingerlékenyebbé, zaklatottabbá váltak. Azt hiszem, az ő biológiai órájuk érzékenyebb, mint a mienk. A hónapok, évek egyetemes rendjét a tudás szintjén nem ismerik, ellenben érzékelik; az év végi hazautazás és a (bizonyára) meghittebb családi, ünnepi környezet hiánya, az elmaradt karácsonyi örömszerzés megviselte a szervezetüket, a lelküket, és a viselkedésük érzékelhetően megváltozott. Még az én állítólag helyes magatartású csoportomban is a széthullás jelei mutatkoztak; a megszokással: a mesék és a napok eseményeinek szabályos, kizökkenthetetlen ismétlődésével igyekeztem mindig az egészséges élet képzetében, legalább az emberi lét peremén, magyarán, kordában tartani őket. Kiesvén a napi monoton ritmusból, a lélek órája szerint változásra, megújulásra, ünnepre vágyva sűrűbbek lettek a váratlan indulatkitörések, nem kis mértékben Gyalui Gyöngyvérnek köszönhetően. Aki, szegény, nem tudhatta, hogy kis gonoszságaival a saját homályos jövőjét teszi nehezebbé: az erősebbel nem ajánlatos dacolni.

Az étkezőnek nevezett bódéban zajlott az ebéd. A szokásosnál fásultabb voltam, figyelmem ellanyhult és szétszóródott a lármában, amit már két-három asszony csendet parancsoló, eszeveszett rikoltozása sem volt képes fokozni, emiatt percekre szem elől tévesztettem Gyöngyvért. Amikor észleltem, már nem tudtam beavatkozni: egy tányér főzeléket a vele szemben ülő lány képébe nyomott. Elvesztettem az önuralmamat, áttörtem magam a hadonászó, nyüslető gyermekek tömkelegén, Gyöngyvér mellé léptem, és dühösen, durván rákiáltottam. Ő ekkorra már kikászálódott a hosszú asztal mögül, ahol kényelmetlen deszkaszálakon ültek, szétütött a körötte acsargókon, és amint megfordult, éppen velem szemközt találta magát. Szinte toporzékolt az indulattól, arca eltorzult, ínye kifordulva izzott, akárcsak a tekintete, és ugyanazzal a lendülettel, amellyel ellökdöste a társait, felém suhintotta vaskos mancsát, és belekapott a hajamba. Néhány szál az összeszorított markában maradt. Ekkor már ott állt az ajtóban az igazgatónő, csaknem jókedvűen lépett elém, miután teljesen elkeseredve, mondhatnám, kétségbeesve visszakoztam biztonságosabb helyre, nyomomban a zokogó Gyöngyvérrel. Ritka eset: egyszerre két nő akart hozzám beszélni. Gyöngyvér volt az erőszakosabb. Csukló, ziháló bömbölésből tört elő egy újabb, meglepő nyelvi fordulata:

– Tanár bácsi, én nem tudom, én nem akarok gonosz lenni.

A kitépett hajszálak helyét nem is éreztem, nagyobb fájdalom volt, hogy a keserűségem számára nem találtam irányt. Kire, mire haragudjam a világból? Erre a megveszekedett, magatudatlan leánykára? Feléje fordultam. Miután kiartikulálta szörnyű ajkain élete talán legszebb, legintelligensebb mondatát, reám emelte tekintetét, és állítom, örökre megmaradt az emlékezetemben: fény csillant, az értelem lobbanása villant meg a szemében néhány pillanatra, aztán ráereszekedett a homály, olyanná lett ismét, amilyennek mindenki ismeri. Máris az igazgatónő hangja csapott le.

– Na lássa, lelkem, tanár úr, a drágalátos kegyence most eljátszotta a becsületét. Sőt, a maga becsületét. Többet nincs halogatás, ha már magát is megtámadta. A jövő évet ilyen veszedelmes állat itt nem érheti meg!

– Ha állat, ennek a kis lénynek akkor nem a becsületét kell firtatni. Hanem lelke van – mondtam.

– Ne bölcselkedjen itt nekem maga is, mint a cihológusok. Egyelőre még én vagyok itt az igazgató. Megmondtam: elviszik innen a szülei, haza, s foglalkoznak ők vele, vagy zárt intézetbe, vagy ahova akarják.

Orosz Enikő lépett közénk, aki az imént viharzott elő valamely fontos mozgalmi körútjáról. Hogyan érzékeltessem? Eléggé harciasan állunk szemközt egymással, az igazgatónő meg én, Enikő pedig kissé oldalvást komolykodik tőlünk, a látszat és a cél szerint mindkettőnktől egyenlő távolságra, mint aki semleges és fensőbbséges tudás birtokában szándékozik igazságot tenni, a hangszínével és a mozdulatával azonban mégiscsak az erősebbhez közelít.

– Ezúttal már én sem tudok semmit tenni érettetek. Valóban közveszélyes lett a leányzód. – Aztán humorral próbálja oldani a helyzet komolyságát. – Janikám, tudod te, mivel tudtad eddig is fékezni? Ez a kis szerencsétlen szerelmes beléd, hisz a nap nagy részében te vagy az egyetlen férfi a közelében, s ez olyan emberfölötti erőfeszítésre késztette, hogy érted időnként az idiotizmusát is le tudta győzni. – Összenevettek az igazgatónővel, s ránk hagyták az elcsendesedett, szétzilált gyermekhadat.

Végnapjai felé botorkált az év, de még nem ért véget. 1989. december 31-e egyikünk számára sem hozott jót. Úgy alakultak az események (egyébként milyen nevetségesen jelentéktelen apróságok, az országos, sőt már egész Európát érintő, gigantikus történelmi fordulatokhoz képest!), hogy akaratom ellenére fontos szereplőjévé váltam a napnak, épp emiatt meghatározó mozzanatokra hiányosan, mondhatni, tudatkihagyásokkal emlékszem. Péki István, vagyis Dani barátom a költő érzékeny szemével figyelt mindvégig, amely (bár lehetséges, hogy cinikus távolságtartással, de) minden lényegeset a memória membránjára rögzít, és azonnal jótékonyan szelektál. Amit látott, mindazt prózában írta le, sokkal szemléletesebben, mint én a benne szereplő elfogultságával tenném, és nemrég ideadta szabad felhasználás végett.

Péki István feljegyzése

„Gyalui Gyöngyvér az utóbbi hetek kétségtelenül legsúlyosabb esete. Rosszabbodik beteg, gyötrődő agyának tevékenysége, de szűkebb környezetének és a tágasabb világnak is romlik a működése, és a világ átrezeg rajta. A kantinban, az asztalnál a gyermekek elhúzódnak tőle. Gyöngyvér az eszével nem tudja, de érzi, mert különféle módokon éreztették vele, és a gyermekek is sejtik valamiképp: számára itt ez az utolsó – nem vacsora ugyan, hanem az utolsó ebéd. Jolánt, korábbi barátnőjét csábítgatja egy fél fánkkal, erőszakosan nyomorgatja le maga mellé a padra, s hogy az nem áll kötélnek, dühödten az orrára nyomja a forró buktát, Jolán üvölt, Gyöngyvér toporzékol. Verébi János két ugrással mellettük terem, igyekszik úgy helyezkedni, hogy szemközt kerüljön a megvadult lénnyel, keresztülnyúl az áldozat fölött, úgy rántja maga felé vállánál fogva a tömzsi testet, halkan, erélyesen beszél hozzá. Kezek elernyednek, fej lehorgad, a bűnös vállát veregeti, csillapítja, taszigálja kifelé, baljában pedig…

Ehhez ismerni kell néhány jelentéktelen körülményt. A tanároknak, nevelőknek fejvesztés terhe mellett tilos a közös étkezés ideje alatt egy falást is elfogyasztaniuk. Nem a puszta takarékosság okán, hanem hogy teljes figyelmüket a tanulóknak szentelhessék. Ez a mai azonban különleges nap, minden más, normális időben munkaszünet: Szilveszter napja. Percekkel ezelőtt a főszakácsnő rejtélyesen sutyorogva magához intette Getát: – Tessék mán elfogadni, sze mi is megesszük a magunkét idebe, s nem lássa most senki a vezetők közül! – hunyorít szolidárisan. És ki tudna ellenállni a gőzölgő, illatos ünnepi fánknak. A nők az ablakra pislogva nyeldesik, Grigoru† köszöni, nem kívánja ezen a lepratelepen, én bizony két falásból bekapom, Verébi János szórakozottan lapongatja, mint boldogult ifjúkorában a csitrimellet (mondom s mutatom én a csivitelő hölgykoszorúnak), mert minden idegszálával résen van, folyamatosan Gyöngyvért lesi ugrásra készen.

Baljában tehát, miközben buzdítja, csillapítja, taszigálja kifelé a vétkes leánykát, tudattalanul gyúrja, gyömöszöli a zsíros tésztát. Megbolydul a terem, vihogás, dobogás, evőeszközök harangoznak. Geta, ez a kis törékeny, de hihetetlenül temperamentumos nő felpattan a székre, fenyegető pálcával a kezében, visongásától a gyermekek is megszeppennek, csendesednek, helyükre ülnek, a felnőttboly ugyancsak szétpattan, Geta magaslati helyzetéből messzire lát, ajkáról olvasni a veszélyt: – Haupt-tan-te! –, s mire az igazgatónő udvarhölgyei kíséretében bevonul, javában zajlik az étkezés-étkeztetés normális menete. De az igazgatónő nem hülye.

– Na, mi van, lelkeim, mi ez a zaj? A nevelő elvt… hölgyekre és urakra nem hallgattok, mindig én kell rendet csináljak, mi?!

Teljes másfél méteres magasságában körülhordozza tekintélyét, azonnal rácsap a hiányosságokra. – Verébi hol van! – Az izgágán hangoskodó Geta és a szelídebb Doina egyszerre mondja: – Kivitte Gyöngyvért.

– Persze maguk összetartanak a fegyelmezetlenségben, tudom én, hogy védik egymást.

Ekkor tér vissza Verébi János, csapzottan, mint egy kalandos életű, szenvedélyes filmhős. Bal kezével még mindig az ormótlan fánkjába kapaszkodik, fehér tésztája kibuggyant, zsírja csorog az ujjai között, mégis valami nevetségesen kecses mozdulattal emelgeti, hogy akár táncra is kérhetné a feléje tartó szélvészt.

– Na, valahogy sikerült lecsendesítenem – mondja ártatlan naivsággal.

– Áhá, szóval sutyiban zabálunk, harácsolunk, munkaidőben, elhápolunk a tanulókat illető élelmiszeradagból, a kétkezi munkához persze nem fűlik a fogunk, egy kis fűrészelés, az ugye derogált az irodalmár úrnak, cihológiai elveket hangoztatunk, s közben meglopjuk a szegény árvákat!

János értetlenül bámul, majd felréved, a szétmállott tésztára pillant, ijedten elhajítja magától, mint undorító csúszómászót. Kivörösödik, fejébe tolul a vér, attól lehet tartani, még gutaütést kap, ha visszafojtja az indulatait. Úgy vitázik itt két ember, hogy csak a maga érveit látja.

– Az ördögbe is, hát mit hibáztam, igazgatónő? Nem is értem, miről van szó. Én csak kivittem ezt a kis szerencsétlent…

– Még maga áll az erdő felől! Amikor lábam előtt hever a tárgyi bizonyíték. – Rodica Ionescu olykor képes szellemdúsan fogalmazni. De egyre jobban belelovalja magát a háborúságba. – Még vitatkozni merészel?

– Most nem erről van szó. Egy gyermek sorsa. Sőt, egy egész gyermekközösség… – Kamaszos esetlenséggel maga elé legyint. – De erről most nincs kivel… – Kifordul az ajtón, kamaszosan duzzogva. A gyermekek leesett állal, bambán figyelik a felnőttek heccét. Ilyen magától értetődő csendet még soha senki nem teremtett az étkezdében. Az igazgatónő erőteljes léptekkel vonul a férfi nyomában.

– A felelősségre vonást úgysem kerülheti el, Verébi! – kiáltja utána. – Azért itt még én vagyok az igazgató! – János visszafordul.

Felkiáltójelek pattognak a levegőben, egymásnak ütköznek, szétpukkannak, nyomukban csoszogva, dobogva tülekedik, ömlik ki a kantin ajtaján a siserehad, megállíthatatlanul. Gyöngyvér mégsem bírt a bentlakásban megmaradni, a kijáratnál éledezik rövid apátiájából. Halvány rés nyílik a szellem tompaságán, csupán a hátát észleli egyetlen bizalmasának, aztán bevillan látóterébe a János felé tartó igazgatónő, mintha saját dühöngő tükörképével találkozna. Szuszogva rugaszkodik, tank dübörög, mozdony dohog így, hatalmas, elfacsarodó szája tüzet okád, az anyafarkas karmai koncsorodnak a nőstény ellenfélnek, ahogy odavonaglik, testével védve Verébi Jánost.

– Te, főnéni, haggy békit tanábácsinak!

– Há mi van, lelkem, ejsze éppeg te szólsz belé a felnőttek dógába – süllyed korai mélypontjára a vezető nyelvi fölénye. – Sze jó nézünk má ki, még tám letegezel, te idióta, te hülye!

Az asszonyok félrehúzódva, a kantin fala mellől figyelik a helyzetet. Innen, távolabbról, a szürkén gomolygó légáramlatokon keresztül, az eleredő havas esőben csak a mozdulatokat lehet megkülönböztetni: két vastag, eltorzult nőstény áll szemben egymással. Gyöngyvérnek elcsordul a nyála, karjaival ritmustalanul hadonászik; ellenfele feldúlt, fuvalkodó pulyka.

– Hallgass, főnéni, ne veszekedj velünk! – Hisztérikusan sipítóvá vékonyodik a hangja, s ettől kezdve az eltompult agy minden korábbi erőfeszítése és hosszú évek közös, egymásra épített nevelői munkája kárba veszett energia: – Zanyád pcsája, ffnéni, még gyszer zzannyád pics… – Kialakult reflexszel kapkod az asszony fejéhez, de annak felcsapó kezétől visszahőköl, védekezőn arca elé rántja a karját. János tétován forgolódik körülöttük, de a mérkőzést a játékvezető elvesztette, nem talál fogást, képtelen közbeavatkozni. Az igazgatónő nyilvánvalóan felülkerekedett, Gyöngyvér valami állati ösztöntől irányítva pillanatnyilag feladja, megfordul, és lomhán szalad, bukdácsol a köves talajon a sportpálya, a szabad tér felé, és szünet nélkül artikulátlanul visongja: – Zanyádpcsja zanyáddpcs… – A gyermekek időközben megtöltötték az udvart, sokan felbotorkáltak az internátusba, megtöltötték az emeleti ablakokat meg a borszéki villákat imitáló erkélyt, kisebb tömeg nyomába szegődik a hadakozó nőstényeknek, körbeugrálják őket, szurkolnak: – Ne hagyd magad, Gyöngyvér! – Aki menekül, szakadatlanul ugyanazt nyüszíti, miközben ormótlan hátán, kócos fején puffognak az ütések és a szitkok:

– Még nekem mersz ilyent mondani, te rohadék, ez a hála, hogy befogadtunk, te szerencsétlen hülye, há te tudad, hogy én ki vagyak! – A győztes biztonságával tud már körbe is tekinteni, és a gyermekek meg egész népes udvarháza felé harsog rövid, intő szózatot: – Amég itten én vagyak az igazgató, addig nállunk nem lesz foradalam!

Kórus biztatja Gyöngyvért, haj-rá, haj-rá, de ő nem bírja tovább a futást az ütések alatt, kifullad, lihegve megtorpan, az igazgatónő a lendülettől beleütközik, lábfeje beleakad egy kőbe, egyensúlyát veszti. Gyöngyvér, mielőtt felborulna, félfordulattal belekap vetélytársa hajzatába, s ettől az ellenhatástól az akár vissza is nyerhetné egyenes, méltóságos tartását, csakhogy ez a szép, ápolt, de mostanra szétzilált fejdísz ott marad a ragadozó karmokká összeszorult kézben. Bármennyire indulatoktól és vésztől terhes is a jelenet (amely tulajdonképpen alig néhány perc alatt játszódott le), a verébrajként csomóba húzódott asszonyok egymásra pislognak, és mélyen lehajtják fejüket, hogy maguk előtt is leplezzék: kuncognak. Egy felnőtt se moccan, csak a gyermekek rikoltozása erősödik, amint az igazgatónő orra bukik, Gyöngyvér vicsorogva feltápászkodik, majd diadalmasan magasba emeli állhatatosságának keserves jutalmát, s botorkál vele céltalanul az udvarban.

– Hur-rá, hur-rá! – harsog az emeleti ablakokból.

Verébi János mozdul elsőként, odaugrik az igazgatónőhöz, talpra segíti, de az nem tud megállni a lábán, egy szempillantás alatt feldagadt a bokája, a férfi karjába kapaszkodva próbál elindulni, bicegve. Grigoru† sem bír tovább tétlenül szemlélődni, megragadja Rodica Ionescu másik karját, aki fájdalmas arccal, fél lábon ugrál, és a két férfi között igyekszik tekintélyét őrizve lépkedni: meghitt, ünnepélyes séta, hármasban. Gyöngyvér megszakítja kószálását, János felé közelít, alig érthetően fordulnak ki a szavak a szájából:

– Hagyd ott, tanábács. Ő gonosz.

– Hallgass most, Gyöngyvér, ő is ember. Segíteni kell – szól rá vagy inkább motyogja a nevelő, mint aki a nagy zűrzavarban nincs is egészen tudatában annak, mit beszél. Kissé meghajolva támogatja az igazgatónőt, hozzágörnyed a megalázott, tarlott fejű női tekintélyhez. A leányka a mámoros pillanatok, a drámai csúcspont után sem tud megnyugodni vagy legalább elbágyadni, újabb dühkitöréssel emeli vaskos mancsát, melybe szinte beleragadt a meggyötört paróka, egykor saját hajzata, és teljes erőből rásújt a férfi koponyájára. – Jaj, istenem, jj-stnm – hüppög máris révézetesen, és csak ekkor hull ki kezéből diadalának jelvénye. Rodica Ionescu még ebben a szörnyű-nevetséges helyzetben, a fájdalomtól összeszorított fogai között is megtalálja tekintélye hangját.

– Lássa, Verébi, ennyit érnek a maga nagy, humanista nevelési elvei. Csak azt kapta a pártfogoltjától, amit megérdemelt.

Képzeljük el: ballagnak, tipegnek hármasban karöltve, meghitt sétálók a gyermekek sorfala között, akik mostanra azért megszeppenten lecsendesedtek. Mindeközben Gyalui Gyöngyvér süllyedni kezd a teljes homályba, s magával viszi emlékeit abba a sötétségbe, ahonnan a helyzet pontos jelentését már sohasem lehet teljes bizonyossággal felhozni.”

Függelék a történethez

Így ért véget számunkra az az év, Péki István Dániel kissé stilizált, szubjektív leírásában, mondhatni, egy korszak zárult le, az új esztendő azonban sokkal kellemesebben indult. Az első vasárnapon zsúfolásig megtelt a Vártemplom. Fontos események, ünnepek alkalmával a helybeli meg a világból hazasereglett magyarság, még a hitetlenebbje is templomokban keresi a valahova tartozás fészekmelegét. Annak az évnek az első istentiszteletén annyian gyűltünk össze, hogy állóhely sem volt elég, nyitva kellett hagyni a tágas, boltíves főbejáratot, ezrek maradtak kívül, az épület körül, de a szabadon és meghatottan ünneplő tömeg mindvégig kitartott, helytállt a hosszú szertartás ideje alatt. Bár idejében érkeztünk, családom megszokott helye a nyolcadik sorban foglalt volt, előrébb kerültünk, ismerősökkel szorultunk egymás mellé. És íme, kit látunk az első sorban, a szószék közelében? A két Enikő, kedves kolléganőim a hangulathoz méltó, békés egymásmellettiségben, lelkesedéstől kipirult és átszellemült arccal tekingetnek a szószék alatt szemlélődő vendégek, egyházi méltóságok felé, bókolgatnak a hajlott korú, ősz hajú presbitereknek. Felcsendül az orgonaszó, utána pisszenéstelen, hosszú csönd. Ez a szokástól eltérő, rendkívüli istentisztelet. A lelkész megáll az Úr asztala mellett, nem indul el fölfelé, a prédikátori székre, diszkrét fejmozdulattal jelt ad, és Csira Enikő lép színre, a valahai erdélyi nagyasszonyok tartásával az Úr asztala előtti kis dobogóra. Földig omló, tengerzöld ruhája tökéletes összhangban van sötétszőke, dúsan lobogó hajkoronájával. Néhány pillanatig kivár, szemkontaktust keres a meleg szavakra áhítozó gyülekezettel, majd kellemes altjával, finoman rezegtetett mellékzöngékkel belekezd a hosszú évtizedekig tiltott költeménybe, mely ettől a pillanattól kezdve egy régió s egy évtized kultuszversévé válik, hogy az iskolás nemzedékek számára hamarosan ugyanolyan közhellyé laposodjék, mint a korábban kötelező frázisok. Hangja egyre teltebben zeng, behatol a rossz akusztikájú mellékzugokba is, a magas mennyezetről, a karzatról, a falakról verődik vissza, arca lángol a szenvedélytől, s mire az utolsó szakaszhoz ér, szeméből könnycseppek gördülnek: „Kicsi fehér templomotokba most minden erők tömörülnek”. A záró soroknál, melyeket gyakorlott színpadi suttogással sóhajt a nép felé, már érzékelhető a katarzis, innen is, onnan is szipogás hallik, a félelembe, gyötrődésbe belerekedt emberek vágya: feloldódni, legalább a sírásban: „Ne hagyjátok a templomot, a templomot s az iskolát.” A szétáradó csöndben viharzó lelkesedéssel csattan össze néhány tenyér, ám a templomi illemet tudó kisebbség látható meghökkenésére, kiket figyel a minden újdonságra fogékony, jelentékeny többség, elbizonytalanodik, elhal a taps. Mielőtt helyére visszatelepedne a versmondó, máris felpattan, alig túlzott, szeleburdi ünnepélyességgel a padszomszédja, de ez a menyecskés belépő egyenesen illik az ő szerényebb, népies viseletéhez: a ráncos, pörgő kalotaszegi szoknyához meg a gazdagon hímzett, virágmintás, pántlikás, mellre feszülő lájbihoz.

Egyik ámulatból esem a másikba: Orosz Enikő is képességeinek eddig (számomra) ismeretlen oldalát mutatja. Szív formájú ajkáról zsoltár csendül fel, a második versszaknál halkan búgó kíséretként bekapcsolódik az orgona is, fokozatosan a gyülekezet is ráhangolódik a dallamra, bent százak, odakint ezrek éneklik lélekben eggyé válva, ám a prímet, a vezérhangot Orosz Enikő viszi, hatalmas akarata mérhetetlenül fölerősíti szopránját, az egyetlen meghatott lélekké olvadt tömeget túlszárnyalja, élére száll e népnek, s mint egy új éra felsőbb hatalmának új irányelveit közvetíti az üzenetet: „Útaid, Uram, mutasd meg, hogy el ne tévelyedjem; Te ösvényidre taníts meg, miken intézd menésem.”

Nyitólap