Szappanos Gábor

Szent Iván-éji csillagok alatt

Szindbád a Gellért-hegyen sétált új kedvesével a balzsamos éjszakában. A Rác-templomban figyelte ki imádkozás közben három hete, mert imádkozás közben nagyon sok minden kiderül a nőkről, több, mint bárki gondolná. Természetesen Szindbád nem imádkozni járt a templomba, hanem nőket fürkészni. Sunyin megbújt egy-egy oszlop árnyékában, és szemérmetlenül figyelte a kiszemelt fehérnépet, összehúzott szemmel. Ilyenkor a nők lelke kitárulkozott, vágyak, megbánások, apró bűnök cikáztak a tengerkék, mélybarna és éjfekete tekintetekben, sokszor szinte Szindbád számára is követhetetlenül. A hajós megfigyelte árulkodó mozdulataikat, szokásaikat, s mindent elraktározott magában.

Szindbádnak ma a templom lépcsőjén véletlenül leesett vagy leejtett keszkenő játszott a kezére, hogy megszólítsa és elcsalja a fess hölgyeményt. Arra hivatkozott, hogy legközelebb csak egy év múlva lesz ilyen rövid az éjszaka.  A hajadon végigmérte a hajóst, és alkalmasint tetszett neki a látvány, mert nem sokat teketóriázott.

– Hova megyünk, Szindbád?

A hajós összerezzent. Tudomása szerint ugyanis még nem árulta el a nevét választottjának. De nem tette szóvá.

– Megvacsorálunk egy takaros kisvendéglőben itt, a Tabánban, aztán felhágunk a hegyre, hogy minél közelebb legyünk a csillagokhoz.

Két óra és negyvennyolc perc múlva Szindbád diszkréten böffentett egy fokhagymaszagút félre, a zsebkendőjébe, miközben épp „intézkedési tervet” dolgozott ki magában, hogyan is kellene igazából meghódítani a magát ájtatos hangon Máriának megnevezett hölgyeményt. Azonban alighogy zsebre dugta a kendőjét, újra elő is kapta, mert megcsapta az orrát a sétaút egyik éles kanyarjában valami tömény bűz: kutyák jelölőhelye volt. A kutyákat mindig szerette Szindbád, de a szaguktól öklendeznie kellett. A jelölőhely egy kőoszlopocska tövében volt. Az oszlop tetején mélabús Szűzmária-arc siratta fiát az örökkévalóság vigasztaló, végtelen mezején.

„Mária, Mária...”, morfondírozott a hajós, mintha a név ismételgetése bármiféle segítséget nyújthatna számára. Szindbádnak ugyan volt már nyolcezer-hétszázkilencvenöt nője, de mindegyikhez úgy közeledett, mint egy avatatlan siheder. Sosem tudhatta, mikor adja meg magát a kiszemelt áldozat – mert a nők szerettek ellenállni, mintha az életük függött volna ettől a színjátéktól. Előfordult már, hogy Szindbád idegei vitustáncot jártak a türelmetlenségtől, hogy mikor hajlandó végre a nőszemély belenyugodni a sorsába. Szindbád néha már-már mazochistának érezte magát, hiszen szenvedett, mint a kutya, és sosem tudhatta, meddig tart a szenvedése, sosem tudhatta, meddig kell még várnia: egy napig, egy hétig, egy hónapig? Valahogy úgy volt, mint a bekötött szemű, kikötözött perverzek: nem tudta, hogy az ostoros, vörös-feketébe öltözött domina mikor melyik testrészére sújt le.

 – Mire gondol éppen, Szindbád? – kérdezte Mária, amikor a hajós épp azt boncolgatta magában, hogy a nők tették tönkre az idegeit. Miattuk ivott, miattuk evett, miattuk aludt, miattuk lumpolt – értük élt.

– Arra, drágám, hogy miért villámlik felettünk, ha csillagos az ég...

Andalogtak, egyre magasabbra hágva a hegyi ösvényen, rég elhagyták már a sziklakápolnát, elhagytak már több tucat padot, amelyeken szerelmespárok forrtak össze hosszú csókban, mozdulatlan ölelésben, ahogy a mozdulatlan, csöndes éjszakához illik.

Szindbád megint fölnézett az égre, és azt hitte, káprázik a szeme: a szapora szárazvillámoknak mintha meghatározott alakjuk lett volna: az egyik háromágú villára hasonlított, a másik egy hosszúkás – félig állati, félig emberi – fejre, a harmadik meg ki tudja, mire, de valami nagyon ismerős dologra. Az volt a furcsa, hogy bár vakító villámok voltak, a földön, a fákon, Mária fehér arcán nem látszott a fényük; ami látszott, az valami vibráló, vöröses derengés volt, amely egyenletesen terült szét a hegyoldalban, mint valami mindent befedő takaró. A Pestről a lombok közül ideszüremlő gyenge fényben ez a vörösség a sötétzöld leveleket feketére festette. „Milyen gonosz a vörös fény – futott vagy inkább úszott át a hajós agyán a kósza gondolat. – Egyáltalán, honnan jön ez a fény?!”

Szindbád összezavarodott. Minden bátorságát összeszedve épp arra készült, hogy kísérletképpen megcsókolja Mária hamvas ajkát. Ha engedi, akkor Szindbád folytatja a csókolódzást, kicsit megnyugodva; ha nem engedi, akkor duzzogva abba fogja hagyni, nem kísérletezik többet. Szindbád nem szerette, ha visszautasítják. Ő aztán nem olyan volt, hogy ha kidobják az ajtón, visszajön az ablakon. „Olyan vagyok, mint egy tizenhat éves...” – dohogott magában. Dacosan odafordult Mária felé, aki szótlanul ringott mellette szalagos cipellőjében. Szindbádnak bevillant egy régi emlék: egy baráti társasággal vigadt egész este, aztán a Duna-parton hazakísért egy nem túl szép, nálánál magasabb nőt. Alig ismerték egymást, Szindbádnak voltaképp nem is tetszett, de ő lovagias kötelességének érezte, hogy ha már sétál vele, meg is csókolja. Ráadásul kékharisnya volt az illető, valami filozófiai problémát vetett fel a hajósnak – ha jól emlékezett Szindbád, a világról mint akaratról és képzetről szeretett volna értekezni vele –, ám Szindbád inkább az estvét szerette volna élvezni egy nővel, nem pedig fárasztani az agyát mindenféle értelmetlen, életidegen tudományos kérdéssel. Ha egy kocsmában is valaki Szindbád orra alá tolt egy köteg verset, hogy nézze meg, és mondjon róla véleményt, a hajós azonnal hárított, mondta, hogy a kocsma nem arra való, hogy gondolkodjunk benne, hanem hogy elengedjük magunkat. No de visszatérve a kékharisnyára, Szindbád végül meg is csókolta meg nem is. Tudniillik a nő összezárta a fogsorát, úgyhogy Szindbád csak a fogsorát és az ínyét ízlelgethette meg, de nem túl sokáig, mert azt vette észre az utcalámpa fényében, hogy a fogak töve – fe-ke-te! Fel is hagyott a próbálkozással, vannak ennél ápoltabb szájak is a világon, nem kötelező neki minden női szájüregbe behatolni...

Szindbád most azon tűnődött, hogy viszont mi lesz, ha Mária hagyja magát.

Akkor nagyon hamar odalesz hamvassága: ajkán az ártatlannak tetsző mosolyt fél éven belül cinikus félmosoly fogja felváltani, amikorra végleg kiábrándul a hajósból. Rájön, hogy Szindbád sosem fogja feleségül venni. Szindbád elképzelte, hogy szeméremajkai most még tán olyanok lehetnek, mint a fázósan összezáruló rózsakehely, ellenben egy fél év múltán, miután a hajós szorgos művelés alá fogta – úgy szánt majd benne mindennap, mint sokat próbált hajóorr a tenger habjaiban –, szóval fél év múltán Mária rózsaszirmai szétszakadnak, olyan kajlák és viharvertek lesznek a sok dörzsöléstől, mint az öreg elefántok füle. Ám addig még sokat kell dolgozni Mária szervén... De ne szaladjunk ennyire előre, korholta magát Szindbád, hiszen még meg sem csókoltam.

A hajós tekintete felkalandozott az égre. Amikor nem villámlott, a csillagok pazar pompája tárult a szeme elé. Voltak csillagok, amelyek nyugtalanul hunyorogtak, voltak, amelyek szaporán és idegesen lüktettek, mint a tabáni korcsmák javíthatatlan korhelyeinek szíve egy átdorbézolt éjszaka után, és voltak, amelyek mintha figyelmeztető morze-fényjeleket küldtek volna az ég tágas óceánjáról a szárazföldi hajós számára...

A hajós épp fordult Mária felé, hogy végre megtegye a döntő lépést kapcsolatuk szorosabbra fűzése végett, de hirtelen ólmos fáradtság nehezedett rá. Aztán csak arra emlékezett, hogy valami vöröses cikázást látott maga előtt.

Aztán minden elfeketült.

Majd kis idő múlva visszatért a vörös, de ez a vörösség egészen más volt, mint a korábbi derengés: betöltötte Szindbád egész látómezejét.

A hajós nem tudta, hogy ébren van-e, vagy álmodik, próbaképpen szerette volna elordítani magát, hogy „Mária, hol vagy?”, de hang nem jött ki a torkán; továbbá szerette volna megsimogatni az állát, hogy megállapítsa, mennyire lett borostás délután három óra óta, amikor utoljára beretválkozott: nem szerette, ha nem a legmakulátlanabb a megjelenése. Ámde a karja olyan merev volt – és éppoly hideg is –, mint egy sztoikus filozófus vandálok által földre döntött szobrának a karja egy fogvacogtató téli estén valahol Észak-Itáliában, egy római patrícius feldúlt villájának belső udvarán. Szindbád azt érzékelte csak, hogy mozgásban van: megy, a lába mintegy magától viszi. Ő azonban csak passzív szemlélője volt mindennek. Észrevette, hogy Mária után megy, mint valami őrangyal, hátulról követte szerelmét, akit két ördögforma, meztelen, szaros fenekű lény ráncigált előre a kibomlott hajánál és csipkés fehér ruhaujjánál fogva. Szindbád fölemelte a tekintetét, és távolabb, a vörös izzásban, a hőrengésben lebegő trónszéket pillantott meg, rajta egy undorító, bakkecskefejű, négyszarvú, rémséges ördögöt, aki hosszú farkát elégedetten csóválta, ahogy vigyorogva mustrálgatta a közeledő ártatlanságot. Ahogy a remegő, félholt Máriát odaállították elé, feltápászkodott ültéből – most látta csak Szindbád, milyen hatalmas! –, komótosan megfordult, és odatolta odvas, aranyeres fenekét Mária sápatag arcába, félrehúzta a farkát, és beleszellentett. Akkorát szólt, mint az égzengés a tomboló viharban. A belei pedig szüntelen morajlottak, mint a lisszaboni földrengés. A húsz-harminc méterrel hátrébb álló hajóst is kis híján elsodorta ez a szél. Máriát úgy kellett lefognia két kísérőjének, hogy el ne szálljon. A bűze leírhatatlan volt, mintha csirkebelek, dögök rohadtak volna hetekig a beleiben, s mindez megspékelve egy leheletnyi kén- és mocsárszaggal. Szindbád szeretett volna odarohanni Máriához, hogy kimenekítse e förtelmes lények karmai közül, de a lába nem engedelmeskedett – vagy talán a közeg? Mintha a levegő olyan tömör és nyúlós lett volna, mint a méz, de nem édes méz, hanem keserű és gonosz méz. Közben a két szolga kiadta a parancsot Máriának: – Nyald az urad valagát!

Szindbád undorral elkapta a tekintetét, de nem járt sokkal jobban, hogy másfelé nézett. Balra egy kecskelábú asztalt heten ültek körül. Két szarvval ellátott, pókhasú, hegyes fülű szörnyszülött és öt boszorkány. Egyiknek félig levágva fityegett a feje vérvörös, üszkösödő nyakán. Ha szólt, hajánál fogva fölemelte a fejét.

– Milyen finom, omlós ezt a csecsemőhús! Fiúcska volt, vagy kislány?

– Azt nem tudom – jött a válasz az egyik asztalszomszédtól, aki mérgezett tejével a következő áldozatot szoptatta éppen, jobb célhoz méltó buzgalommal –, de biztos halálra ijesztették, mielőtt belemártották a kést, mert nagyon édes a húsa... Tudja a böllér, hogy kell ezt csinálni... Megmutatták neki a Sátánt, attól rémült halálra... a kés abban a pillanatban metszette el a torkincáját... sissssz!

Szindbádot hányinger fogta el e szavak hallatán, aztán még inkább, amikor oldalvást lassan megközelítette a trónszéket, és egyre közelebbről látta, mint nyalja Mária a Sátán segge lyuka körül a visszeres redőket. Nézte, nézte egy darabig, s miközben egyre csak öklendezett, döbbenten vette észre, hogy Mária arcán az undort felváltja a bűn élvezetében való dagonyázás kifejezése.

Majd a gonosz vöröset megint felváltotta a jótékony feketeség.

Reggel Szindbád arra eszmélt, hogy a parkőr ébresztgeti. Kérdezte, jól érzi-e magát. A hajós nehezen nyitotta ki szemét, be volt dagadva a szemhéja. Könyékre támaszkodott, és mohazöld kalapját kereste. Kicsit odébb hevert a fejfedő, s ahogy Szindbád nyúlt feléje, észrevette, hogy hatalmas, vörös hangyák rohangásznak rajta, mint egy fejvesztve menekülő hadsereg utolsó katonái.

Nyitólap