|
Simon László
Kiss Gy. Csaba: Ariadné
avagy a bolyongások könyve
Ráció Kiadó, 2007
A szerző mindig finom, előzékeny úr
volt, s hogy az is maradt, bizonyítja: ő maga igazítja el
olvasóját legújabb munkája mibenléte és műfaja felől. Ezt
olvashatjuk tőle könyve borítóján:
„Egy triptichon első darabját tartja
kezében az olvasó. A hármaskönyv pillanatfölvételek
gyűjteménye lesz, szellemi kalandok és közép-európai
találkozások emlékeiből áll össze. Ez az első rész: úti
jegyzetek a múlt század kilencvenes éveiből. Régi, talán
apámtól örökölt szenvedélyem az utazás. Vagy talán:
barangolás, kóborlás, csellengés, kódorgás, csavargás.
Bolyongás. Céllal és cél nélkül. Az is szíthatta bennem
ezt a vágyat, hogy fiatal éveimben elég hosszú ideig vasból
készült függöny takarta el előlem a láthatár jó részét.
A végigjárandó labirintus nekem mégis elsősorban
szomszédságunk Európája. Zökkenőkkel, kátyúkkal
tarkított útjait koptatva egyre határozottabb
meggyőződésem, hogy idegenként járva e tájakon, magunknak
is idegenek maradunk.”
A magyar ember szívesen, olykor a kelleténél
hangosabban hivatkozik arra a közhelyre, hogy keleti eredetünk,
rokontalanságunk, legfőképpen pedig nyelvi elszigeteltségünk
miatt vagyunk idegenek Európában. Ezzel mentjük fel magunkat a
lustaság és tunyaság vádja alól. Nem így Kiss Gy. Csaba,
aki már-már adys szenvedéllyel ostoroz bennünket: „Ma is
elmondhatom, szánalmasan keveset tudunk a környező világról.
Mintha beleburkolóznánk a magyar nyelv köpenyegébe, s keleti
flegmával néznénk keresztül ezeken a tájakon.” (Valahol
Közép-Európában)
Kiss Gy. Csaba egész munkássága, benne
jegyzetírói törekvése egyebek közt annak az idegenségnek,
az önpusztító elidegenedésnek az oldására, fokozatos
megszüntetésére irányul, melyet a fentebb idézett
borítószövegben úgy fogalmazott meg, hogy „idegenként
járva e tájakon, magunknak is idegenek maradunk”.
Bolyongásainak színterei nagyjából Vilnius
(Vilna) és Róma, illetve Bukarest és Párizs között
lelhetők fel, s ez a földrajzi kiterjedés nagyjából megfelel
nyelvi, művelődéstörténeti és történészi
érdeklődésének és ismeretei tágasságának: germanistának
tanult, ám a német mellett hamar elsajátította a lengyel, a
szlovák, a francia és a horvát nyelvet is. Otthon van az e
nyelveken teremtett kultúrákban és az e nyelveken beszélő
emberek között. Nem idegen közöttük, nem jöttment, nem
közönséges utazó a bebarangolt világokban, hanem
megértéssel közeledő barát, aki ismeri a fogadó ország,
főleg és mindenekelőtt a közép-európai országok népeinek
hagyományait, vágyait, szorongásait, de talán még álmait
is. Mert mindenhova az érdeklődés és tudásvágy vezérli.
„Különös élmény Horvátországot tanulni” – írja a Bóklászom
a fehér városban című jegyzetében. Megindító és
példaadó mondat, s még inkább az lesz, ha tovább olvassuk:
„Ismerkedni Zágrábbal, s egy kicsit a múlttal, a horvát
irodalommal. A nyelv persze más, de amit kifejez, amit el akar
mondani, vagy amit el akar titkolni, az néha mellbevágóan
ismerős. Olvashatjuk magunkat horvátul, a gesztusok, a
viselkedési formák, a szemlélet – újra és újra
meglepődöm – kísértetiesen emlékeztet a mienkére. Hiába,
nyolcszáz év…”
Érdemes megnézni, milyen vonzódások
irányítják az utazó lépteit, melyik nép kultúrája,
történelme, múltja és jelene bűvöli el oly erősen, hogy
valóságos lírai vallomásra bírja. Nem kell sokáig
kutakodnunk, hogy megállapítsuk: Kiss Gy. Csaba a lengyel nép
bűvkörébe került, s ha Lengyelországról szól, ha a
lengyelek hányattatásairól ír, olykor valóban költői
húrokat penget. Varsóban bolyongva például így villantja fel
a lengyelek tragikumát: „Varsó ázik… Mintha századok,
borzalmas pusztítások tüzét kellene ennek az esőnek
eloltania. Hányszor dúlták föl, rombolták porig! Mert ez a
város ellenállt, nem hagyta magát megalázni. A lengyelek
mindig tudták, hogy áldozatok nélkül nincs szabadság.” (Ázik
Varsó)
Aztán itt van a szerző ifjúkora óta
szerelmetes városa, Krakkó. Aki ismeri Kiss Gy. Csaba már-már
angolosan visszafogott és fegyelmezett természetét, bizonyára
meglepődik az egyik jegyzet utolsó mondatából felcsapó
ujjongó hangon: „Krakkó, ifjúságom fővárosa, várj,
megyek.” (Krakkóba indulni) A könyv tudatos
szerkesztésére utal, hogy a szerző a kötet középpontjában
helyezte el két vallomásos írását, s hogy az egyik (Töltésen
innen) gyermekkora meghatározó vidékét, a
Szentimrevárost és a „lágymányosi istenek” szűkebb
pátriáját idézi fel, a másik pedig (Otthon, Krakkóban)
újfent ifjúsága álomi városát. Ám nem szökik könny a
szemébe, tekintete sem homályosul el az emlékektől, inkább
csak jelzi életének sorsdöntő helyszíneit, azt a két fix
pontot, ahonnan nemigen lehet már kimozdítani – bolyongjon
bárhol, bármennyit Európában.
Ha – mint a zenei alkotásoknak – az emberi
sorsoknak is volna vezérmotívuma, „mely a hozzákapcsolt
dolgok említésekor vagy megjelenésekor vissza-visszatér”,
akkor Kiss Gy. Csaba életének vezérmotívuma feltehetőleg az
1956-os forradalom és szabadságharc lenne. A tizenegy éves
kiskamasz élménye ott kísért ebben a könyvben is. Milyen
jelképes ereje, előre- és visszautaló gesztusértéke van az
őrt álló orosz katona mozdulatának: „Fönt a Citadella.
Amikor ’58 tavaszán arra mászkáltunk, az egyik bokor mögül
szovjet őrszem lépett elő, s intett: ne tovább!” (Töltésen
innen)
1956 valóban vissza-visszatérő, tanulás,
tapasztalás és eszmecserék révén mélyülő-gazdagodó
élménye Kiss Gy. Csabának. Lengyelországi találkozásai is
érlelték-árnyalták benne a forradalomról vallott nézeteit,
gyakran érezhette úgy, hogy a lengyelek őszintébben
ragaszkodnak a magyar október emlékéhez, mint honfitársai.
Máshol is megtapasztalhatta, hogy a magyar forradalom
valamiképpen közös európai élmény (főként a mai
hatvanasok generációjában), hogy a külföldiek ezzel a
történelmi tettükkel azonosítják a magyarokat. Párizsban, a
forradalom 40. évfordulója alkalmából rendezett nemzetközi
konferencián érlelődik meg benne a gondolat: „Itt,
Párizsban érzi az ember igazán, hogy a mai magyar
országképünket 1956-ra lehetne, kellene építeni. Közhely ez
talán. De újra meg újra ismételni kell.” (Párizsi
csellengések)
Bolyongásainak talán legkedvesebb, legtöbb
élményt kínáló színtere Szlovákia, a „történelmi
Felföld”. Olyannyira az, hogy Bernben járva Bártfa jut
eszébe. Hasonlóságokat, párhuzamokat lát a két város
múltjában, de: „A későbbi századokat tekintve elég
abszurdnak látszik az összevetés.” (Berni levelek)
Nem itt, hanem egy másik írásában
fogalmazódik meg egyik szlovákiai élménye kapcsán, hogy mi
lehet az oka a későbbi összehasonlítás abszurditásának: a
közép-európai nyomorúság. „Kíváncsi volnék, mit mondana
egy száz esztendő előtti iglói polgár a mai főtéren
végigsétálva. Nem a szlovák nyelv volna neki idegen, az
tűnnék fel, hogy a németnek és a magyarnak mára hírmondója
sem maradt. A megszakított folyamatosságot érzékelné.” (Iglói
fényképek) Egyének, népek eszméletvesztését
tapasztalja a szerző, a megszakított folyamatosság tragikus
következményeit még a sírköveken, a fejfákon is. A
besztercebányai temetőt járva ezek a mondatok futnak a tolla
hegyére: „A temető németül, szlovákul és magyarul
beszél. Sokszor ugyanazon a síremléken, ugyanannál a
családnál váltakozik a beszéd. A változások még a nevek
írásmódját is érintik. Itt, ezen a domboldalon jól
tanulmányozható Közép-Európa összebogozódott múltja.
Innen szintén elfogytak a magyarok.” (Sebes víz a Garam)
Élvezetes elbeszélői modor, szemléletes
beszéd, történészi felkészültség, tiszta fej,
elfogulatlanság – s mi minden még! – Kiss Gy. Csaba, a
barátságos utazó erénye. Nem csodálkoznék, ha ő maga
írná meg azt a művelődéstörténeti útikönyvet, melynek
hiányát éppen egyik szlovákiai útja felidézésekor teszi
szóvá. (Sáros és a történelmi emlékezet)
Ha könyvkiadó lennék, megvárnám a
triptichon harmadik kötetének megjelenését, s bizony
felkérném ama bédekker megírására.
