Irodalom a történelemben – irodalomtörténet

Nagy Gábor

Irodalomelmélet az irodalom történetében

A történetek hézagai

Az előszó szerint elsősorban a külföld számára készült, reprezentálandó „a magyar irodalom bizonyos termékeit”1 a tudományosság mai szintjén. A termékek marketingjére azonban aligha alkalmas ez a forma. A magyar irodalom történetei – néhány lelkes külhoni fordítónkon túl – nem számíthat széles olvasóközönségre. Az ugyanis roppant valószínűtlen, hogy a magyart idegen nyelvként tanuló külföldi diákok számára hozzáférhető ez a nyelv – még ha terminológiai készlete ismerősnek tűnhet is fel. (Attól most tekintsünk is el, hogy nem annyira nyelvről, mint inkább nyelvekről van itt szó.)

Mire való akkor hát A magyar irodalom történetei?

Kézenfekvő a válasz: lényegében mégiscsak a magyar egyetemi-főiskolai diákság kézikönyve lesz. Nem kétséges, hogy akár évtizedekre is meghatározhatja a magyar irodalom oktatását. Még a közoktatást is, noha a gimnazisták többsége számára emészthetetlen – és a tanulmányaik során csak nagyon marginálisan hasznosítható – írásokról van szó.

A magyar irodalom történetei, megkockáztatom, nem elsősorban a tanulmányaival, mint inkább a tartalomjegyzékével, név- és címmutatójával fog hatni. A mutatók adataiból kihámozható következtetésekkel. Azzal az új – illetve részlegesen új – kánonnal, ami a kötetekben szereplő nevekből, hangsúlyokból kirajzolódik. Ha így lesz, az sokkal nagyobb kárt fog okozni, mint amekkora hasznot hozhatna, ha az egyes tanulmányok hatnának a maguk erudíciójával, módszertanával.

Ez a kánon ugyanis minden eddiginél szűkebb. Ideálcélként sem törekszik teljességre. S a világnézeti elfogulatlanság látszatát sem akarja kelteni.

Állításomat, szakterületemből következően, a III. kötetből vett példákkal próbálom igazolni.

Nézzük elsőként, milyen értelmezői közegbe kerül Bartók Béla művészete és az irodalomtörténet bartóki modell fogalma.

A tiszta forrás utópiája című tanulmány szerzője, Jeney Éva két röpke mondatban, minden különösebb magyarázat nélkül, olyan egyenletet állít föl, amely ránézésre is kérdéses. „Azonosságképző fikció-e az ideológia? Azaz lehet-e a nemzeti azonosság alapja a néphagyomány?” Ez a két kérdés mintegy megteremti azt a tételt, hogy néphagyomány = ideológia. Innentől Bartók kapcsán s az ő programját folytató írókról szólva végigvonul a szövegen egy olyan rejtett szál, amely ezt a törekvést – Jánosi Zoltán kifejezésével az archaikus remitologizációt – eleve kétesnek, sőt politikai célzatúnak, művészettől idegennek jelöli. „Mintha az utópia önkénye volna jelen abban a mozdulatban, mellyel Bartók a disszonanciához (az európai modern zenéhez) nyúl, hogy azt ötvözze az archaikus nemzeti értékkel (az ideológiával).” Egy helyütt – igaz, különböző nézőpontok tallózása közben – szinte az egész kötetet jellemző önleleplező megállapítást olvashatunk: „Peter Burke a népi kultúra európai kirekesztését hangsúlyozta, azt, hogy a szóbeliség, a hagyományos népi kultúra olyannyira száműzetett a művelődés színtereiről, hogy Herder korában újra föl kellett fedezni.” Azt hiszem, ez a posztmodern korára vagy inkább a Szegedy-Maszák Mihály–Veres András-kötet idejére is áll. S Jeney Éva is – bár nem árulja el, de már a gesztusból sejthető – legalább részben egyetértéssel idézi Sárosi Bálintot2: „Hol van tehát a tiszta forrás? A faluban? Melyik faluban és kik őrzik? Öregek? Milyen öregek?... A civilizációtól távol élők, az átlagnál kevésbé iskolázottak?... Az ő tudományuk miért értékesebb a miénknél, akik állandóan tanulunk, művelődünk, törjük magunkat, hogy okosabbak, műveltebbek legyünk elődeinknél?” Kelletett volna egy kicsit kevesebbet törnie magát, Sárosi uram… – hallom e fránya, tanulatlan parasztok nevetését.

Akkor talán megértené, megértenénk, hogy nem értékek versengéséről van szó, hogy a néphagyomány vagy a hozzá való fordulás önmagában nem ideológia, legfeljebb csak annyira, mint egy – meglehet, kiveszőben lévő, veszélyeztetett – virág megszagolása: jólesik. Akinek fintorítja az orrát, az ne legyen botanikus.

Tudom, némely történeti fejlemények néphagyomány és ideológia kapcsolatáról mást mutatnak. A problémátlan egyenlőségjel azonban történetietlen. A bartóki modell legjelentősebb irodalmi képviselője, Nagy László a legkevésbé sem vádolható azzal, hogy ideológiát csinált volna a virágillatból. Nem gondolta kötelező érvényűnek sem az élvezését. Ha értékelvűként fogta fel az archaikus mélyrétegekből építkező poétikát, csak a maga számára: mint az ő alkatának legjobban megfelelő kifejezésmódot. De ha Bartók még egy ügyes gondolati csavarral (és záró mondatként egy kapitális képzavarral) föl lesz is mentve, imigyen: „A bartóki »forrás« »átlátszó üvegként« idegen és saját párbeszédét valósítja meg” – nem ússza meg ilyen könnyen Nagy László és az irodalomtörténet bartóki modell fogalma.

A Németh László Magyar műhelyéből származó terminus újabban különböző szakterületek képviselőinek kereszttüzébe került. Való igaz, a kezdeti differenciálatlan használat során túlzottan föllazult e fogalom. Képlékenysége következtében elvesztette körvonalait. Bár igaza van Kiss Ferencnek, hogy „az ilyen modellek sosem lehetnek olyan szabályszerűek, mint a manökenek, nem másolásra, hanem orientálásra valók”,3 ám a bartóki modell fogalmába foglalt összetevők közül ha néhányat kiemelünk – mondjuk nemzeti és egyetemes kettősségét és a diszharmóniából teremtett harmóniát –, aligha mondunk vele olyasmit, ami ne lenne jellemző Bartókon kívül mondjuk Sztravinszkij – sőt akár Wagner – zenéjére is. Ha a zenetudomány idegenkedik az irodalomtörténet „bartóki modell” fogalmától,4 ezért részben e körvonalazatlanság a felelős. Részben pedig az a felületesség, amellyel figyelmen kívül hagyják – a Történetek szerkesztésekor is – Jánosi Zoltán kutatását, amelyben – valóban a bartóki zene lényegét megragadva – a fogalom pontosabb meghatározását adja (integrálva abba sok korábbi kutató eredményeit).

Somfai László esszéjében, a nemzetit a nemzetieskedővel azonosítva, Bartók magyar népzenei gyűjtéseit statisztikailag összevetve szomszéd népek zenéjének gyűjtésével,5 marginalizálja Bartók etnomuzikológusi és zenei életművének nemzeti érdekét és értékét: „Noha napjainkig számos kísérlet történik arra, hogy kimutassuk-felnagyítsuk a 19. századi magyar zene és Bartók, illetve Kodály kapcsolatát (a verbunkos újrafelfedezését konstatálva mindkettejüknél az 1920-as évektől írt kompozícióikban), a magyar műzene csúcsteljesítményeiben a hagyomány kontinuitása helyett inkább diszkontinuitásról beszélhetünk. (…) Kendőzetlenül fogalmazva: Bartók és Kodály új alapokat keresett magának, mert provinciálisnak találta a századfordulóra kiüresedett magyaros műzenét, ízlésrombolónak a nemzeti szórakoztató zenét, a nyugatosok zenéjét meg egyszerűen németnek. Zenéjüket nem társadalmi igény hívta életre, hanem két küldetéstudattal megáldott tehetség nagyot akarása.”6 Somfai amit elszigetelt, a zseni senkiföldjéről származó programként intonál,7 valójában pontosan egybecseng azzal az irodalmi szándékkal, amit S. Varga Pál elsősorban Kölcsey és Arany munkásságához kapcsolva hagyományközösségi elvként értelmezett. Ha elfogadjuk, hogy a zenei hagyományok kevesebb inspirációt adtak,8 akkor is szembetűnő a 19. századi irodalmi folyamatok s Bartók és Kodály programjának rokonsága – lett légyen ez bármily kevéssé tudatos. A bartóki modell a hagyományközösségi paradigma9 20. századi, az eredetihez képest jelentősen módosult, annak egyik legfontosabb jegyét azonban továbbra is őrző változata. Az anyanyelv és a népiség (népélet, néphagyományok, népköltészet) nemzeti jellege él tovább e modellben, kiegészülve új szempontokkal, a kor kihívásaira adott új válaszokkal.

Maga Somfai így folytatja: „Nem kis idealizmussal, a művészeteket eltartó polgárréteg helyett az egész néphez akartak szólni, Kodály legalábbis ezt remélte. Bár az európai zenetörténetben megkésettnek tűnt, a parasztzenei hagyományt választották kiindulásul. Annak romlatlan ősiségével és szépségével szembesítették a komolyzenei életet lényegében vállán hordozó kozmopolita városi polgárt, akarta[,] nem akarta.”10 A megkésettség mindig olyankor kerül elő mint tudománytörténeti szempont, amikor a magyar kultúrtörténet valamely szegmensén a nyugat fejlődésrendjét kérik számon. Aki a korszerűséget csak úgy tudja értelmezni, hogy az egybeesik más kultúrák azonos idejű, szintén korszerű törekvéseivel, esetleg azokat másolja, honosítja, attól aligha várhatjuk a nemzeti kultúra megértését vagy akár csak a szószerkezet elfogadását. A „Parasztzenék nyomán világzene”11 koncepció jegyében Somfai ráadásul igyekszik elfedni azt a szempontot, hogy „Bartók a rá jellemző pátoszmentes modorban többször kifejtette, mi indította el a paraszti népzene megismeréséhez és saját zenéjének a népzene szellemében való megújításához vezető úton: nemzeti zenei megújulási programját a személyes és nemzeti önazonosság új tartalmainak keresése határozta meg”.12 Pedig másutt mintha Somfai is erre utalna – hogyan másként volna értelmezhető e kijelentésének második fele: „Bartók csak az, ami: a 20. század valószínűleg legjelentősebb magyar zeneszerzője, talán legjelentősebb magyarja”13?!

Az a körülmény, hogy Bartók gyűjtései során megismerte és zenéjében – legalább olyan gazdagon – felhasználta más népek parasztzenéjét, éppenséggel nem csökkenti művészete nemzeti értékét: egyrészt munkássága ezáltal csak összetettebbé és termékenyebbé vált nemzeti identitásunk feltárása és önkifejezése tekintetében is. A román és szlovák népzene (vagy akár keleti gyűjtése és annak zenéjébe integrálása) mind rokon vonásaival, mind különbségeivel árnyalja, gazdagítja és pontosítja nemcsak a magyar parasztzenéről alkotott képünket, de saját nemzeti önismeretünket is. Másrészt módszerével Bartók nem elsősorban nemzeti paraszti kultúrákhoz hajolt közel, hanem e nemzeti paraszti kultúrák archaikus rétegeibe hatolva – s ez mutat rá Jánosi Zoltán archaikus remitologizáció koncepciójának lényegére – az egyetemes emberihez jutott el: „… az ősi kultúrák a mélyben összeérnek: a nemzeti genezist és a közös emberit egyszerre teszik átélhetővé.”14 

A bartóki modell fogalmát használók, e művészet nemzeti jellegét hangsúlyozva, soha nem hagyták figyelmen kívül a modell lényegében is megfogalmazott szempontok közül azokat, amelyek e művészeteket az európai kultúra áramába kapcsolják. Világosan fogalmaz – Németh László Bartók és a XIX. századi zene című esszéjét is idézve – Nagy László monográfusa: „… a huszadik század elején (…) kitágul a világ térben és időben, s a modern művészetben a térben távoli és az időben régmúlt ösztönzések jelentős tényezővé válnak. Ezt a kihívást a magyar kultúrában Bartók fogadta el legteljesebben, s zenéjében – és teoretikus írásaiban is – olyan választ adott rá, mely a világkultúra legnagyobbjaival tette őt egyenrangúvá. Kutatásaiban, az ösztönzések befogadásában és transzponálásában messzebb ment a magyar nép zenei kincsét a műzenébe emelő Kodálynál. Bartóknál »a népi, anélkül hogy jellegét elvesztené: a közös ‚emberi’-hez közeledik«. Így lett nála a népiség »az Európa-alatti geológia, az emberi lélek elfeledt, civilizációnkból kihagyott mélységeinek a felkutatása, bevonása. A kontrapunkt: a helyreállítani próbált nedvkeringés az európai fejlődés törzse, s azon át a távoli gyökerek felé«.”15 

Nagy László költészeténél sem a magyar folklór egyedülvalóságáról van szó – éppen ellenkezőleg: a bolgár folklór tudományos igényű megismerése vezetett nála a magyar paraszti hagyományok jobb megértéséhez, átéléséhez; így a két nemzet parasztságának kulturális öröksége szétválaszthatatlan egységbe forrott lírájában.16 

A téma gazdag szakirodalmát ismerve furcsa az a mód, ahogyan – beszédes, eleve megbélyegző értékítéletet sugalló címmel ellátott – tanulmányában Tolcsvai Nagy Gábor kezeli e fogalmat. A Szembesülés a naiv költői világépítés határaival olvastán azt gondolhatnánk, Tolcsvai Nagy az, aki végre rendet tesz ebben a kérdésben: „A »bartóki modell« – fogalmaz – nem a népi elemek műbeli megjelenése, hanem e népi elemek átértelmező szövegközisége, amely kortárs alapkérdések megjelenítését teszi összetettebbé.”17 Csakhogy a Németh László bevezette fogalom a legkezdetlegesebb olvasatban sem jelentette pusztán „népi elemek műbeli megjelenését”, s a Tolcsvai Nagy-féle definíciónál jóval árnyaltabb és gazdagabb meghatározások születtek,18 éppen Nagy László költészete kapcsán, elsősorban Görömbei András és Jánosi Zoltán kutatásainak köszönhetően. Már maga a „népi elemek” is jóval homályosabb, kevésbé körvonalazott kifejezés, mint az archaikus folklór, ahová Jánosi kapcsolja vissza Nagy László – és azóta nem egy kortárs költő – poétikáját. Jánosi terminusa ráadásul világirodalmi kontextusokat is figyelembe vevő újraértelmezés eredménye: „A »bartókiság« makrostruktúráját (…) a modern lét problémáiból fakadó törvénykeresés, az egyetemes-átfogási igény és az erre a célra fölemelt archaikusság fogalmainak háromszögében lehet legtisztábban értelmezni.” E három összetevő egybekapcsolódását Jánosi Zoltán törvényszerűnek látja: „A törvénykereső gesztus, az emberi szerepértelmezés elemi érdekeiből fakad, hogy a szándék eleve az alapokig jutás, a globális mértékek igényeivel jelentkezik, s az idődimenziókban lehatol az archaikusság fokáig. A »bartókiság« és az archaikus típusú remitologizációs poétika azonosságai e végső elveknél foghatók meg legtisztábban. Mindkettőt a történeti mértékű és a történet legaljáig, a »nincs tovább« partjaiig érő szerepértelmezés és törvény-, modellkutatás hozza létre, s mindkét struktúrában feltűnik s meghatározó lesz a jelen-modelláló, jelenre válaszadó, történeti gondolattal, igénnyel megformált s képzeti-eszmei és strukturális koncepcióját az archaikum közelségéből, onnan merített törvények alapján megfogalmazó konstrukció.”19

Tolcsvai Nagy – Juhász Ferenc, Nagy László és Csoóri Sándor költészetét összekapcsoló – summázata kettős. Egyrészt elismeri, hogy „a magyar költészetben korábban nem tapasztalt poétikai irányokat valósítottak meg a népi és modernizációs nyelvi regiszterek összegzésével”, másrészt ezt a nagy horderejű tényt rögtön kisebbíteni törekszik: „Ugyanakkor költészetük bár eltérően, de kissé távol maradt az európai irodalom fő irányaitól mind a bukás vagy a kétely megértési feltételeinek körvonalazásában, mind a nyelv rendkívüli mértékben alkotó, de rá vissza nem kérdező alkalmazásában.” Ha megengedjük – noha nem tekinthető igazoltnak –, hogy mindkét vádpontban elmarasztalható Nagy László és társai költészete, az állítás akkor is csak addig őrzi súlyát, ameddig a kedves olvasót nem terheljük a hivatkozásokban Jánosi Zoltán olyan jellegű kutatásaival,20 amelyek részletesen elemzik, miként ágazik, szervesül e poétika a világirodalom jelentős – igaz, nem német orientációjú – kortárs törekvéseibe. Tolcsvai Nagy sem erre, sem Nagy László nagymonográfusának munkájára nem fordít figyelmet. (A fejezet minden említett alkotójával kapcsolatban utal egy monográfiára, Juhásztól Csoórin át Kormosig – csak a Nagy Lászlóról szóló irodalom felé nem orientál. Bizonyára szerénységből, elhallgatva így saját kismonográfiáját is…)

Külön vizsgálatot érdemelne, hogy a Történetek, mindenütt ostorozva az ideológiát, milyen ideológiai elvektől vezéreltetve értékeli le – egészében vagy részleteiben – Ady, Illyés és mások költészetét; emeli föl – a népszerűség, olvasottság érveire támaszkodva – Rejtő Jenő munkásságát, miközben a korában is, ma is népszerű Tamási Áron helyett a szűk rétegolvasmánynak számító Praet teszi meg korjellemzőnek – de a további elemzések helyett hadd érjem be ezúttal néhány felsorolással.

Nem hinném, hogy „a teljesség úgyis lehetetlen” elve alapján félresöpörhetnénk minden olyan kifogást, amely fontos irodalmi értékek hiányát teszi szóvá. Háromezer oldalnyi irodalomtörténeti összefoglalásban legalábbis törekedni kellene valamelyes teljességre, az értékek sokoldalú, de legalábbis nem egyoldalúan ideologikus képviseletére. (Különösen elvárható volna ez egy ilyen sokszerzős munkától.) Az mindenesetre nehezen magyarázható, hogy zárójeles felsorolások, utalásszintű félmondatok tárgya, vagy egyáltalán meg sem említtetik többek között Kányádi Sándor, Szilágyi Domokos, Ratkó József, Buda Ferenc, Ágh István, Baka István, Orbán Ottó, Farkas Árpád, a Kilencek. Vagy a prózaírók közül Gion Nándor, Szilágyi István, Lázár Ervin… Szabó Pál és Szabó István írókat fölösleges is hiányolnom – a Lakodalom, keresztelő, bölcső cím elő se fordul, s a III. kötet Szabó István néven egyszer egy történészről, más alkalmakkor meg a filmrendezőről beszél (a mutatóban aztán egyként kezelve a két nevet). Nagy Gáspár kap ugyan másfél oldalt – az avantgárd verstechnika illusztrációjaként…

Szembetűnő, hogy a sokat bírált Kulcsár Szabó Ernő-féle kis irodalomtörténet, innen visszatekintve, kiegyensúlyozottabb, kevésbé egyoldalú képet rajzolt a magyar irodalomról, mint ez a kötet. Miközben Kulcsár Szabó az „újabb magyar líra egyik legnagyobb alkotásának” nevezte,21 Illyés Egy mondata a Történetekben csupán egy irodalompolitika-történeti fejezetben kap féloldalnyi említést. Standeisky Éva történésztől aztán meg is tudhatjuk egy röpke, ám annál mélyebben szántó elemzés tanulságaként, hogy az „Egy mondat a zsarnokságról a zsarnokság sűrített megjelenési formájaként a Rákosi-éra tükre”.22

A kis korszak-monográfia külön foglalkozik Németh László, Szilágyi István, Sütő András prózájával. A nagymonográfiában ebből kapunk egy töredék Németh Lászlót, a Tanú és néhány esszé íróját, a Gyász címe egy Németh László-idézetben hangzik el csupán (a címmutatóba be sem kerül), az Égető Eszter egy irodalompolitikai fejezet felsorolásában olvasható, az Iszony és az Irgalom címével nem találkoztam (a címmutatóban sem, bár ez e könyv mutatóinál semmit nem jelent). Szilágyi István egy Sütőre vonatkozó oldalvágás részeként bukkan fel érdemben először és utoljára; ott, ahol Sütő András drámaművészete válik egy drámatörténeti fejezet centrumává. (A címmutató szerint az Anyám könnyű álmot ígér vagy az Engedjétek hozzám jönni a szavakat prózai mű, és a Sütő-esszék legjava nem létezik.)

Feltűnő, hogy a Kulcsár Szabónál még központi szerepet kapó költők közül szinte Tandori Dezső marad egymaga, marginalizálódik még Petri György és Oravecz Imre is, Orbán Ottó pedig egy fordítással, illetve a gyerekirodalmat tallózó felsorolás részeként tűnik fel.

Ez azért is fájó, mert olyan alkotókról van szó – és ide volna sorolható még többek között Nagy Gáspár, Baka István, Szilágyi Domokos, Lászlóffy Aladár, Sziveri János, Tolnai Ottó, Tőzsér Árpád –, akik valamilyen szempontból hidat verhetnének a képviseletinek nevezett23 (kevésbé degradáló elnevezéssel: nemzeti) irodalom és a posztmodern irodalom között. A posztmodern kánon módosítása önmagában nem kárhoztatható, az arra irányuló szándék ellenben, amely irodalmunk kettéhasadt részeit ha nem is összeforrasztani, de egymáshoz közelíteni igyekeznék, igencsak üdvös volna a magyar irodalmat reprezentálni hivatott munkában.

Elméleti irányok egy másik történethez

A Történetek, dacára a többes számnak, igazából egyetlen történet. Annak a története, hogyan jut el az irodalom addig a létállapotig, amikor saját immanenciáját felismerve egyetlen gondja a kifejezhetőség és megragadhatóság különböző stációinak bejárása. Van a mai magyar irodalomban egy ilyen történet is. Vezérelvként az egészre vonatkoztatni azonban – és korábbi századok törekvéseibe „belelátni” – súlyos aránytévesztés. S ennek az aránytévesztésnek a közösségi szemléletű, „a kollektív megelőzöttség hagyományelvét képviselő”24 irodalom és irodalomértelmezés a legnagyobb áldozata.

Pedig az újabb társadalomtudományos fejlemények vagy két évtizede szállítják folyamatosan azokat az eredményeket, amelyek az irodalom közösségi felfogása mellett szolgálhatnának érvekkel. Ha a magyar irodalomtörténet pótolni akarja a Történetek hézagait, be akarja gyógyítani irodalomértésünknek e könyv ütötte sebeit, akkor nem elegendő irodalomtörténetet írni: föl kell vázolni azokat az elméleti irányokat, amelyek – a Történetek elméleti kaotikusságából, ellentmondásosságából25 is okulva – a történeti szemlélet alapját adhatják. Ezek kidolgozása egy műhelymunka feladata volna – itt csak néhány szempont felvetésére keríthetek sort.

Látnunk kell, hogy az irodalom kulturális, társadalmi és antropológiai beágyazottsága és megelőzöttsége a különböző társadalomtudományok legújabb gondolkodásmódjából következő evidencia – még akkor is, ha e következtetést maguk e tudományágak nem mondják is ki.

Közösségi érdekű és posztmodern irodalomfelfogás között az egyik töréspont a közösségi elkötelezettség versus individualizmus kérdése. Ez a szembeállítás a XX. század fejleménye, s elhittük sokáig, hogy létező oppozíció. A legújabban feléledt identitáskutatás különböző megközelítései viszonylagosították ezt a szembenállást. „A társadalom (…) nem olyasmi, ami szemben áll az egyénnel, hanem az egyénnek magának alkotóeleme. Mindenfajta identitás, így az Én-azonosság is, társadalmi konstrukció lévén, kulturális identitás” – fogalmaz Jan Assmann A kulturális emlékezet című művében.26 A társadalom tehát nem az egyén börtöne, megnyomorítója, az énkiteljesítés akadálya, mint azt az egzisztencialista filozófusok nyomán sokan gondolták; Assmann leszögezi: „Emberi létezés – általunk ismert formájában – csakis kultúra talaján, társadalom keretei közt képzelhető el.”27 Ráadásul, Assmann megfigyelése szerint, az én a közösségi minták alapján nyeri el identitását, „kintről befelé növekszik”, s ezáltal a Mi-azonosság „elsőbbséget élvez az egyén Én-azonosságával szemben, vagyis az identitás társadalmi (…) jelenség”. Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy a Mi-tudat nem létezhet „a Mi-t alkotó és hordozó egyéneken kívül”.28 Az identitásformák hierarchiája és egymásrautaltsága egyben én és társadalom, én és kultúra szoros egymásrautaltságát is jelenti: „Az identitás mindkét aspektusa olyan tudatra tartozik, melyet az adott kultúra és korszak nyelvezete és képzeletvilága, értékei és normái sajátos módon formálnak és szabnak meg.”29 

A kommunikáció participációs elmélete is hasonló következtetésekre jut. Eszerint „a kommunikatív értelmét az (individuális) ágensek közösséggé integrálásában lehet látni”.30 A participáció (részesülés) általános kommunikációs modell, nem vonható ki érvénye alól az irodalmi kommunikáció, az irodalmi műalkotás sem. Az irodalmi műalkotás mint kommunikációs akció a közösségi összetartozást erősíti – amennyiben hozzáférhetővé válik az olvasók számára. „A kommunikatívban való részesedés következtében az (individuális) ágensek integrálódnak, azaz (kommunikatív) közösségeket alkothatnak.”31 

Ehhez a gondolatmenethez jól kapcsolható a humánetológia néhány felismerése. Például az, hogy különbséget kell tennünk közösségként működő társadalom és tömegtársadalom között. Csányi Vilmos szerint a „tömegtársadalmak több százezres, majd többmilliós tömegeiben a csoportokat létrehozó etológiai tényezők már nem képesek egyedül betölteni a társadalom összetartásának funkcióját (…) Hiszen jól ismert tény, hogy egy-egy egyén legfeljebb néhány tíz másikkal képes hatékony csoportot képezni, egyszerű etológiai okok miatt.”32 Ha a tömegtársadalom dezintegráló, identitásromboló jellegét figyelembe vesszük, talán komolyabban megfontoljuk, érdemes-e az elitkultúrával összemosni olyan populáris jelenségeket, mint a népies dal vagy Rejtő Jenő művei, miközben e kulturális termékek amúgy is tarolnak a tömegkultúra piacán, kiszorítva a tömegek tudatából a magaskultúra műveit. Felelős értelmezői cselekedet-e ezt a folyamatot erősíteni, gyorsítani – pláne akkor, ha az ehhez alapul vett érvek nem esztétikaiak, hanem olvasásszociológiaiak, statisztikaiak?!33

A kulturális identitás, etnicitás, nemzeti identitás jelentősége úgy volt kisebbíthető, hogy – Nietzschéig visszamenően34 – fiktívnek, kreáltnak, kitaláltnak tételezték; azt állította az antropológia, hogy „az etnicitás – a politikával átitatott kulturális identitás – pusztán kontrasztív: csak azért folyamodnak hozzá, hogy meghúzzanak egy valódi vagy konceptuális határvonalat. Ez a nézet (…) több mint húsz éven át uralta az etnicitáskutatást. (…) mivel az etnicitást kizárólag taktikai identitásként kezelte, figyelmen kívül hagyta mind az öntudatot, mind az etnikai identitás szimbolikus kifejeződését. (…) amikor feltesszük magunknak a kérdést, kik vagyunk tulajdonképpen, akkor az többet jelent annál, mint amikor körülírjuk, »kik nem vagyunk«. Szerepet játszik benne az életrajzunk is: azok a dolgok, amiket tudunk magunkról, arról a személyről, akinek gondoljuk magunkat.”35 Anthony Cohen gondolata élesen szemben áll azzal a nálunk máig közkeletű felfogással, miszerint csak a másikban, a másság által ismerhető fel a saját.

Az a szűkítés sem állja meg a helyét, hogy a nemzeti hovatartozás pusztán az anyanyelv kérdése. Hogy az anyanyelv mennyivel több a maga nyelviségénél, mások nyomán s a kognitív pszichológus Jerry Fodort és Ernest Lepore-t idézve Dávidházi Péter mutatott rá: „… a nyelv »ontológiai értelemben függ« az életformáktól, vagyis a hiedelmek, intézmények, szokások és hagyományok egész kulturális szövevényétől, azaz inkább életmódként, mintsem szavak és mondatok gyűjteményeként működik, ezért »hosszú távon nincs igazi különbség nyelvi és nem nyelvi mozzanatok, sőt végelemzésben nyelvek és egész kultúrák között«.”36

Az irodalomtudomány sem fogadja el egyöntetűen az irodalom immanenciájára vonatkozó alapvetést. Az irodalom teljes autonómiáját valló felfogások antropológiai, posztkoloniális kritikája – épp a szocializmus időszakának gyarmati jellege révén – figyelemre méltó fejlemény.37 Edward Said úgy véli, „a társadalom és az irodalom csak együttesen tanulmányozhatók és értelmezhetők”;38 „a szöveg, a »text« nem autonóm, hanem az alkotó és a befogadó pontjain egyaránt világba kapcsolódó, kontextuális létű és eseményszerű” jelenség, illetve hogy a „szövegek nemcsak a világban léteznek, hanem oda is helyezik magukat (…), és azáltal vannak, hogy a világban működnek”.39 Jánosi Zoltán nagyon fontos felismerése, hogy „A »posztkolonialitás« fogalomnak a magyar viszonyokra vetítése (…) egyáltalán nem mond ellent egyes újabb keletű európai kulturális mozgásoknak, illetve az ezeket feltáró elméletnek”.40 A gyarmatosító hatalom egyaránt porlasztója-elemésztője a (nemzeti) közösség identitásának és a személyes identitás integritásának, s ezzel egyidejűleg élénkítője az erre védekezően reagáló közösségi érdekű irodalomnak.

Az immanencia kritikája egyszersmind a referencia, a valóság fogalmainak revideálása is. Nincs itt hely részletezni, de nagyon tanulságos, és az irodalomtudományos gondolkodásra is hatással lehet az az új pragmatikaelmélet, amely a jelentésről bizonyítja be, hogy esetenként még a szövegben sem találjuk meg, hanem csak a világ, a valóság segítségével válik jelentésessé egy megnyilatkozás. Világ, valóság létezésére egyszerű példát hoz a Reboul–Moeschler szerzőpáros, összevetve a denevér és az ember agyi reprezentációját ugyanarról a térről: „nincs okunk azt gondolni, hogy ezek [denevér és ember reprezentációi] gyökeresen eltérőek lennének. Az akadályokat ugyanott találnánk, a rovarokat is, és amennyiben normális az említett emberi lény vizuális észlelőrendszere, az emberi lénynek és a denevérnek az adott térre vonatkozó konklúziói tartalmukat tekintve igencsak hasonlóak lennének, még ha formájukat és létrehozásuk módját tekintve nem is azok.”41 Ugyanők egyszerű érvekkel cáfolják az igazság relatív voltáról szóló mítoszt.42 

Irodalomtudományos esszé Antoine Compagnon munkája, Az elmélet démona, amely Reboulékhoz hasonlóan igyekszik a józan észt visszahelyezni jogaiba. (Könyvének alcíme: Irodalom és józan ész.) Világosan, egyszerűen érvel világ, valóság létezése mellett: „…a fikcióban ugyanazok a beszédműveletek jönnek létre, mint a való világban: kérdéseket tesznek fel, fölszólítanak, ígéreteket tesznek. Ezek azonban kitalált cselekedetek, melyeket a szerző képzel el és szerkeszt össze, hogy egyetlen valóságos beszédműveletet hozzon létre: a verset. Az irodalom kiaknázza a nyelv referenciális tulajdonságait, műveletei kitaláltak, de mihelyt belépünk az irodalomba, mihelyt benne berendezkedünk, a kitalált nyelvi műveletek pontosan úgy működnek, mint a valóságosak irodalmon kívül.” Compagnon nem fukarkodik az irodalmi példákkal, próbára teendő a vizsgált tézist. A világról gondolkodván Balzac Goriot apójára utal: „… a referencia a kitalált világokban addig működik, amíg azok a való világgal összeférhetőek, de zátonyra fut, mihelyt Goriot apó négyszögletű köröket kezd rajzolni. Az irodalom szüntelenül keveri a való világot és a lehetséges világot: érdeklődik a valóságos szereplők és események iránt (a francia forradalom nagyon is jelen van a Goriot apóban), és a kitalált szereplő olyan egyén, aki létezhetett volna más körülmények között is.”43 Compagnont követve föltehetjük a kérdést: ugyanolyan mértékig fiktív – a valósághoz, a szövegen kívüli világhoz nem mérhető, ahhoz nem köthető – név Stendhal Vörös és feketéjében Julien Sorel és Bonaparte Napóleon? Kertész Imre Sorstalanságában Köves Gyuri és Auschwitz? Tamási Áronnál Ábel és Hargita? (Még akkor is nyilvánvaló a fikcionáltság különböző foka, ha valaki azt az ismeretelméleti pozíciót foglalja el, amely szerint a történelem is puszta fikció.)

Történelem és irodalom, nemzeti identitás és irodalom steril elkülönítésével valószínűleg maga Szegedy-Maszák Mihály sem ért egyet. „A Szózat mai értelmezéséhez hozzátartozik, hogy az 1956-os forradalom idején kitüntetett alkalmakkor énekelték, mint ahogy az Egy mondat a zsarnokságról mai jelentése is elválaszthatatlan attól, milyen szerepet játszott e költemény 1956 októberében. Számtalan más példa is igazolhatja, hogy a nyelvi megnyilatkozás mint történeti esemény egyszerre irodalom s a nemzet önértelmezése”44 – fogalmazott néhány évvel korábbi könyvében. Tegyük hozzá: minden magyarul írott értékes mű formálja nemzeti önismeretünket – de fokozottabban azok a művek, amelyek fókuszba állítják a közösségi, nemzeti identitás problematikáját.45 Ha pedig a magyar irodalom mindmáig hangsúlyosan foglalkozik nemzeti sorskérdésekkel, politikai dilemmákkal és vallási-erkölcsi megfontolásokkal, akkor abban túlságosan is leegyszerűsítő (és kényelmes) retrográd földhözragadtságot, netán irodalomelméleti igénytelenséget látni, annál sürgetőbb volna azonban belátni, hogy nem az irodalom horgonyzott le önmaga múltjánál, hanem a magyar (és az egész humán) történelem viharvert hajója. A mezsgyék és tájegységek átrajzolása, a határok drasztikus módosítása, a szovjet típusú identitásporlasztó diktatúra, a történelmi vallások üldözése a különböző nemzetek azonosságtudatának súlyos sérüléseivel járt együtt. Ami pedig konfliktussá, kérdésessé, megoldatlan problémává válik, az gyakrabban lesz az interakció témájává, így az irodalmi kommunikáció meghatározó elemévé is. „A művekben megnyilatkozó közösségi felelősség nem ütközik a művészet autonómiájával. Sőt egyenesen abból következik. A művészet előtt ugyanis nincs az életnek tiltott része.”46 Az író „önkifejezése aligha választható el szűkebb közösségének, nemzetének történelmi jelenlététől, esélyeinek és gondjainak mérlegelésétől.”47 Ez nemhogy fenyegetné az irodalom autonómiáját és az irodalmi műalkotás önértékét – annak kereteit adja meg: „A művészet autonómiájának biztosítéka és alapja az, hogy a kultúra egységének a része, és ebben az egységben nem csupán sajátos, hanem szükségszerű és helyettesíthetetlen szerepet játszik.”48 

A Történetek, ideológiai alapon, korlátozza, hogy magyar irodalom címen mi kerül(het) az olvasók elé. „Ha a (kommunikatív) közösség korlátozza valamely tagjának vagy csoportjának felkészültségét, akkor korlátozott lesz problémafelismerése, de legalábbis problémamegoldása, ennek minden következményével együtt, illetőleg előfordulhat, hogy a nyilvánosság korlátozottsága folytán csak kevesebbet képes használni, mint használhatna a teljes nyilvánosság mellett.”49 

Állítsuk helyre a magyar irodalom teljességét!

Jegyzetek

1 Szegedy-Maszák 2007 = A magyar irodalom történetei I–III., 2szerk. Szegedy-Maszák Mihály, Gondolat, 2007, I/16.

2 Azt a Sárosi Bálintot, aki egy tanulmányában a magyar nóta, a népies dal fölemelését kísérelte meg. Érvei azonban, melyek a népdalok és népies dalok egyenértékűségét hivatottak alátámasztani, nem esztétikai, hanem szociológiai, sőt mennyiségelvű szempontokból erednek. Vö. Sárosi Bálint, Hiteles népzene, Holmi, 2006/aug.

3 Kiss Ferenc, Csoóri tanszéke = Uő, Interferenciák. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1984, 270.

4 Az egyik legjelentősebb Bartók-kutató, Somfai László olyannyira félreérti az irodalomtörténet e fogalmát, hogy tanulmányában egyenesen ignorálandónak nevezi: „A »Bartók-modell« lehet íróink és más művészeink önigazoló eszmefuttatásának toposza; minden alkotónak joga van onnan meríteni inspirációt, ahol rátalál. Viszont, ha maga Bartók már nem teheti, a zenetörténésznek joga, sőt kötelessége ignorálni a Bartókból önkényesen eredeztetett ideológiákat.” Somfai László, Mi a magyar Bartók Béla zenéjében? Nacionalizmus, „népek testvérré válása”, világzene = Romsics Ignác–Szegedy-Maszák Mihály (szerk.), Mi a magyar? Habsburg Történeti Intézet – Rubicon Kiadó, Budapest, 2005, 231. Vö. még „… a »Bartók-modell«, mint a kortárs magyar művészet programja, egy időben szinte vallásos tisztelet tárgyává lett, a »ne legyenek idegen isteneid« kizárólagosságával”. Tallián Tibor, Bartók Béla 125. Muzsika, 2006/március, 5.

5 Somfai László, Mi a magyar Bartók Béla zenéjében? = Romsics – Szegedy-Maszák 2005, főként 244–254.

6 Uo. 237.

7 Bónis Ferenc éppen ellenkezőleg látja: „El sem képzelhetjük, milyen irányba halad zenénk fejlődése, ha a tizennyolc esztendős Bartók (…) nem tapint a magyar történelmi gondolkodás elevenére, ha nem fedezi fel a zenében a nemzeti önkifejezés lehetőségét és parancsoló szükségességét, ha nem ismeri meg Kodályt, a magyar népdalt, Ady Endre korszakalkotó költészetét, a népdal zenei világa mögött magát a népet, Kodály révén Debussy zenéjét.” Bónis Ferenc, Bartók Béla élete: dramma per musica. Forrás, 2006/március, 8.

8 Bár megfontolandónak tűnik például Németh László elemzése: „Úgy hiszem, hogy Bartók művészetét a XIX. századi zene felől lehet a legjobban megérteni (…). A modern lírát nevezte valaki »entromantisierte Romantik«-nak; kissé szabadon fordítva: a romantika kellékeitől megfosztott romantikának. Úgy hiszem, ez a meghatározás Bartókra is talál, legalábbis zenéje alapszövetére.” NémethLászló, Bartók és a tizenkilencedik századi zene = Németh László Összes Műve, arcanum digitéka, CD-ROM

9 A modell részleteit lásd: S. Varga Pál, A nemzeti költészet csarnokai. A nemzeti irodalom fogalmi rendszerei a 19. századi magyar irodalomtörténeti gondolkodásban. Balassi Kiadó, Budapest, 2005, 14–15.

10 Somfai László i. m., 237.

11 Uo. 239.

12 Tallián Tibor i. m., 4.

13 Hollósi Zsolt, Bartók, az abszolút idealista (Beszélgetés Somfai László zenetörténésszel). Tiszatáj, 2006/március, 54.

14 Ács Margit, A Társas Én utazása az Individuumok Földjén. Adalékok a „népi író” fogalmához. Kortárs, 2005/2. 81.

15 Görömbei András, Nagy László költészete. Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, 2005 [1992], 236.

16 Vö. Görömbei i. m., különösen 123–133., illetve JánosiZoltán, Nagy László mitologikus költői világa. Az egyetemes és a magyar irodalomtörténet koordinátáiban. FelsőmagyarországKiadó, Miskolc, 1996, 286–305., vagy külön tanulmányát: Jánosi Zoltán, „Medvezsoltár”. A népköltészet és a folklór szerepe Nagy László esztétikai gondolkodásában = Fűszál és mindenség. Folklór és archaikum az újabb magyar irodalomban. Holnap Kiadó, Budapest, 2005, 121–145.

17 Tolcsvai Nagy Gábor, Szembesülés a naiv költői világépítés határaival = Szegedy-Maszák 2007, III/462.

18 Miközben épp Tolcsvai Nagy Gábor vádol másokat leegyszerűsítéssel: uo.

19 Jánosi 1996, 120–122.

20 Vö. Jánosi 1996 és Jánosi 2005.

21 Kulcsár Szabó Ernő, A magyar irodalom története 1945–1991. Argumentum Kiadó, Budapest, 1993, 35.

22 Standeisky Éva, Irodalom és politika a forradalomban = Szegedy-Maszák 2007, III/481.

23 Vö. Kulcsár Szabó 1993, 45., ill. Tolcsvai NagyGábor, Szembesülés a naiv költői világépítés határaival = Szegedy-Maszák2007, III/462.

24 Papp Endre, „Rút sybaríta váz”. A nemzetnélküliség programja A magyar irodalom történeteiben. Hitel, 2008/2. 97–118., 103.

25 Erről bőséges adalékokkal szolgál Papp 2008.

26 Assmann, Jan, A kulturális emlékezet. Írás, emlékezés és politikai identitás a korai magaskultúrákban. Ford. Hidas Zoltán. Atlantisz Könyvkiadó, Budapest, 1999 [1992], 131.

27 Uo. 132. Alább, más megfogalmazásban: „Az ember természettől fogva közösségre termett.” 137.

28 Uo. 129–130.

29 Uo. 131.

30 Horányi Özséb, A kommunikáció participációra alapozott felfogásáról = A kommunikáció mint participáció. [Szerk.] HorányiÖzséb. AKTI – Typotex, Budapest, 2007, 256. (Kiemelés az eredetiben.)

31 Uo. 258.

32 Csányi Vilmos, Kultúra és globalizáció. 2000, 1999/május, 81.

33 Vö. Veres András, A ponyva klasszikusa = Szegedy-Maszák2007, III/381.

34 Vö. Dávidházi Péter, Egy nemzeti tudomány születése. ToldyFerenc és a magyar irodalomtörténet. Akadémiai Kiadó – UniversitasKiadó, Budapest, 2004, 33–35.

35 Cohen, Anthony P., A kultúra mint identitás egy antropológus szemével = Multikulturalizmus. Szerk. Feischmidt Margit. OsirisKiadó – Láthatatlan Kollégium, Budapest, 1997, 103. (Kiemelések az eredetiben.)

36 Dávidházi Péter i. m., 47. (Kiemelések az eredetiben.)

37 Vö. „Bizonyos értelemben posztkoloniálisnak nevezhető minden olyan etnikai öntudat-formálódás, amely karakterisztikusan közösségek tudattalan hatalmi törekvéseinek kohójában született. Talán éppen ez az a pont, ahol a közép-európai történelem is sokrétű metahermeneutikai értelmezés lehetőségét ígéri, hisz világunk szerencsétlenül gazdag a sokszor kölcsönös kolonizálások szövedékéből font értelemképzési hálókban.” Szamosi Gertrúd, A posztkolonialitás. Helikon, 1996/4. 418.

38 Said, Edward, Orientalizmus. Helikon, 1996/4., 449.

39 Szamosi Gertrúd i. m., 421.

40 Jánosi Zoltán, Egy Németh László-regény paradigmájához.  Az Égető Eszter és a Száz év magány =  Jánosi 2005, 39.

41 Reboul–Moeschler, Anne – Jacques, A társalgás cselei. Bevezetés a pragmatikába. Ford. Gécseg Zsuzsanna. OsirisKiadó, Budapest, 2005 [1998], 122.

42 Uo. 101.

43 Compagnon, Antoine, Az elmélet démona. Irodalom és józan ész. Kalligram, Pozsony, 2006, 154–156. (Kiemelések tőlem – N. G.)

44 Szegedy-Maszák Mihály, Nemzet, nyelv, irodalom az egységesülő világban = Szegedy-Maszák Mihály, A megértés módozatai: fordítás és hatástörténet. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2003, 19.

45 Vö. „Sokféle érték van egy irodalomban, de nem véletlen az, hogy egy-egy nemzet tudatában azok a művek élnek közösségformáló erőként, amelyekben a nemzet létének igazsága lép működésbe.” Görömbei András, Irodalom és nemzeti önismeret = Görömbei András, Irodalom és nemzeti önismeret. Nap Kiadó, Budapest, 2003, 23.

46 Uo. 9.

47 Görömbei András, Nemzettudat a mai magyar irodalomban = Létértelmezések. Felsőmagyarország Kiadó, Miskolc, 1999, 381.

48 Bahtyin, Mihail, A tartalom, az anyag és a forma a verbális művészetben = Uő, A szó az életben  és a költészetben. Európa Könyvkiadó, Budapest, 60. [Kiemelések az eredetiben.]

49 Horányi Özséb i. m., 261.

Nyitólap