Máté Angi

Mamó

Mamó este elővette az ágyat, nagy nyögéseket tett a párnára, kifújta a lámpást akkor.

Így jött be Feri bácsinak az éneklése. Mindig énekelve kereste a házát, hogy hejdea büdösolá jok. Lálálákat is énekelt, mikor nem lehetett jól hallani, mert mi a házban hallgatóztunk, ő pedig kint énekelt. Jól vitte ide-oda a hangjait, motyorászott is, ha fáradt volt már a nagy kacskaringástól, s nekem eszembe jutott, hogy a konyhában van egy falvédő, amin egy bácsi énekel. Három zenélős van mellette, s mind néznek fel egy ablakhoz, egy nénire, aki ott göndörödik. S akkor láttam Feri bácsit, három zenés emberrel, a virágoskertben, a dáliák közül felénekel valami szépeket.

– Részeg disznó – csapta meg mamó a dunyhát, s befele fordult. Befordultak vele a dáliák és a szépek.

Nézem a helyeket, melyik az, ahová bármikor, még este is elindultam volna, minden félelmeim ellenére is.

Tulajdonképpen mindenhová elindultam volna, bármikor, még este is.

Egyik ilyen hely sem a házban volt, jól tudtam, hogy elmenni kell, legalábbis kinézni, bentről ki, mert a szobában rendjén voltak a dolgok, és a rendjén levő dolgok mindenét kipróbáltam már.

Ezért kifele kellett néznem, akkor is, amikor mamó a gubancokat tépte a hajamból. Álmos voltam, álmos volt a fejemen a hajam, nem tudta könnyen odaadni a gubancokat az akarós nagyanyámnak.

– Ne vinnyogj, nézzed Karcsit – rándított reggelente a fejemen, úgy fordítva azt, hogy előttem, az ablak és az utca után a Karcsi bácsi háza jöjjön. Karcsi bácsi pedig állt a ház előtt, mintha mamó őt is kifésülte volna már, meghagyva neki, hogy nézzen, de aztán nézzen engem.

Nézzedkarcsit, nézzedkarcsit.

Néztem Karcsit, mert ha nem néztem, akkor fájt a hajam. A világ összes menése belegyűlt a lábaimba, s láttam, hogy meg sem állnak a boltig, a bolt pultjáig, a pult nénijéig, szépséges Rózsikáig, aki kihajol a messzevégű pult tetejéről:

– Kell-e cukorka, Angica? – s úgy szétküldte magából a meglátni és megszagolni valókat, hogy alig győztem összekapkodni: finom szagját, hajának kacskaringóit, gyűrűjének kék bogyóját. Körülötte minden olyan volt, mintha egy egész kacsalábú várból csak őt hagyták volna meg, amikor valakik, hipp-hopp, elhordták a többi csillogást. De ő nagyon kacsaláb maradt.

Maradt még körülötte három zsák, egy doboz marmaládé, üvegekben cékla. A pulton kekszek, pár barna kenyér s a savanyúcukrok. Ennyi. Ha kijött a meszszevégű pult mögül, mondjuk, egy zsákhoz indult, úgy lépegetett a hosszúszárú, fűzős cipőjében, mint akinek – ha gyorsan megy – leoldódnának a cipői, vagy lemaradna a fityula a fejéről. Lassan haladt, s mentében megigazgatta a céklás üvegeket, hogy előre nézzenek.

Így lebegett a boltban, ide-oda.

Amikor felnéztem és összeszedtem a gyönyörűket, ő belekotort szépségesen a cukorkásdobozba, összevegyült a kék bogyó a savanyúbonbonokkal, a pléh lapátka staneclibe kotogott pár szemet, amik már a szájamban, pedig nem.

– Pszt! – emelte piskótaujjait Rózsika, kattintva a szemével, s könnyen hallgattam, teleédeselt szájamból egy kukk se jött ki.

Nyivvantam, aztán, mert mamó rándított a hajamon, s megéreztem, hogy nincs is cukorka, csücsöri Rózsika, bámészkodás végenincs pultok környékén.

Csak Karcsi nézett, s nem tudtam kitalálni, vajon látta-e, hogy finomat ettem.

Mamó felkattintotta a kicsi kuffert, azt, amelyikkel valaha anyám és én megérkeztünk a kicsi kék házba, anyám meghalni, én, hogy éljek benne.

Kipakolta anyám ruháit, felnyalábolta, mintha mind egyszerre venné fel őket, pördülve velük, táncolhatott volna akár egy-két loknis nyári ruhával.

De nem, csak Regina néniig ment.

Volt Regina néninek egy csodamasinája, cérnák feszültek rajta, akárha nagy cimbalom, mint bálos Imrének, s a néni a szálak között ide-oda dugdosta a felvágott ruhák csíkjait, azok beszorultak a cérnák közé, lett csík csík után s végül szőnyeg.

Ha nem néztek rám – valamelyik sarokban pusmogtak, vagy levágott, aztán elguruló gombok után matattak –, akkor szabad lettem, és megzenéltettem, pengettem a keményen szálazó cérnákat: plüm-plüm. Ezt nem volt szabad.

Zenés volt az olló is, hersegve tátotta ki magát, kapott a ruhákba, csíkokra rágta azokat.

– Nem tartom tovább – lendítette szerszámát mamó, mintha nem lenne elég ereje, nagyot nyomott rajta. Gyűlt lábainál az, ami eddig szoknya volt, s mamóból is hullott a mérgelődés, haragvás a szoknyára, hogy az miért volt az Ilikéé, és Ilike is minek jött így haza, egyáltalán, meghalni, hogy aztán kelljen tartani a szoknyáját.

Regina néni bólogatva gomolyított, míg akkora nagy labda lett anyám szoknyájából, hogy játszhattam volna vele. Anyalabda.

Beletekerték, eldugták előlem a szagát, aztán szőnyeggé szőtték.

Nem tudtam játszani, s a barna csíkra sem tudtam lépni a szőnyegen, inkább körbekerültem.

Ha mamónak az lett volna a dolga, hogy ő legyen az a mamó, aki a vicsorgást kell keresse és megtalálja a szájakban, az éppen jó lett volna neki, jól tudta volna csinálni. Ez mindig este jutott eszembe, mikor aludni kezdtem, és utána már csak azt tudom, hogy mamó ráz, mint én a békát, amiben a fogaimat gyűjtöm, hogy: ne vicsorogj, úgy vicsorogsz, mint apád. A békapersely az ilyen rázások után mindig kihullatott valamit a tátásán, de belőlem nem akart a vicsorgás kikreccsenni. Majd megint lett este, megint vicsorgást talált mamó a szájamban, megint rázott.

Attól, hogy ilyenkor azt is mondta: apád, gondolkozni kezdtem, nagyon. Az apáról olyanokat gondoltam, tudva régről, hogy olyan nekem nincs, hogy az nem mondhat ilyen kreccseket a fogaival, a nincs nem mond semmit. Még tudtam azt is, hogy az apa: az bácsi. Kigondoltam magamból, hogy egy bácsit lássak, na és az fogaskodik. Nem volt jó, mert minden bácsi valaki másnak volt az apája, ezért nem volt jó kigondolás.

Hamar meguntam, és azt hiszem, el is felejtettem volna ezeket a kigondolásokat, ha mamó nem ilyen ügyes vicsorgástaláló, minden alvásomból kirángató. Így mindig mondta az apákat az izzadt, pirosra aludt fülemnek, annyira mindig, hogy amikor tekert a lámpán, és elővette az ágyat, már tudtam: megint jön a rázás és a kigondolás.

Ez sokszor volt így, sokat vicsorogtam az alvásomban, ezért mamó elvitt Rebi nénihez. Ha most kellene Rebi néniről mondjak, azt mondanám, fügéből volt, egy egész fügefa volt, de akkor még nem láttam fügét. Rebi néni a tyúkokkal lakott és Jóska bácsival. Jóska bácsi mutatott olyant, hogy a nagy lábát becsúsztatta a tyúk hasához, azután felemelte a lábát is, a tyúkot is, gyorsan-gyorsan, s a levegőben a tyúk egyedül továbbment, ki, az udvarnak. Ha jól csodálkoztam, többször is csinált így, kacagtunk, mi ketten. Mamó mindegyre a szájába kapta a tűt a kontyából, húzott egyet a tekert hajain, hadonászott, és nézett rám, a repülő tyúkokra, megint rám, és mondta kétszer, hogy: ez vicsorog, Rebi, csinálj valamit.

Gondoltam, hogy a valami nagyon csinálós lesz: csak vittem be magamba Rebi nénit a kanalával, amiben valami fényes bog volt. Aztán a lángot hordtam, ami fölé tartotta ezt a kanalast, aztán a vizes tálat, amit elém, és aztán már semmit, semmit nem tudtam bevinni, mert leborított egy lepedővel.

Kicsit morrogott is az a nagyon csinált valami, gondolkoztam, vajon Jóska bácsi morrog ilyen szépen fel-le, de rájöttem, hogy csak a néni lehet, mert kiment mindenki a lepedőkor. Aztán büdösség lett, s mintha beleköpött volna Jóska bácsi a tál vízbe. Jól tudta a morgást is, a köpést is Jóska bácsi. De ő az udvaron volt, tyúkostul, mamóstul. Akkor a lepedőt Rebi néni lekapta a fejemről, még meglobogtatta ide-oda, s a küszöbön álló nagyanyámnak valami fényeset vitt fel a szeméhez, hogy: nézd meg, Anna, na látod-e, ember jött ki az ólomból, rendesen lába van. Attól vicsorog ez.

Nem tudtam jól megnézni azt a lábas embert, mert a mamó fejétől már elvitte Rebi néni, aztán míg a tálakért, kanalakért hajlongott, már a markában sem volt.

Azt mondták, megöntötték ólomból, hogy mitől félek. S hogy a lábas embertől félek.

Mi az a lábas ember? Egy kicsit eszembe jutott Jóska bácsi legnagyobb lába, de semmi félésem nem volt attól a gondolástól. Milyen lehet az a lábas ember, és most hol van? Estig mentünk, s tudtam, ha elalszom, sok rossz lesz.

Így lett, megint rázott mamó, hogy: jajj, ne vicsorogj! Nézz ide, nézz réám, úgy vicsorogsz, mint az apád.

A nagy ablakban volt hat kicsi ablak, megkerestem a legjobbat, beletettem az orromat, és nem hagytam a szuszogást kimenni, hogy jól láthassam Fülöp bácsit.

Fülöp bácsi ült egy kicsike-kicsike széken, s a térdein, kötényében gurítgatta a cipőket, játszott a tátogós szájú cipőkkel.

Néha ő is kitátotta a száját, hogy együtt legyen a csámpás cipőkkel. Bekent oda, vagy varrta. Ha tátogott a szája, késes fiók nyílt, sok fényes foggal harapta a cérnákat. Bogozott, csettintett, fényeskedett, aztán amikor ezeket már mind elcsinálta, ragacsos tenyerét rásuppintotta a gurba térdeire, hogy: Nnna.

A hat ablak egyikében, szuszogás nélkül voltam, ezeket mind ilyen jól nem láttam, csak tudtam, hogy egyszer volt ilyen, egyszer így volt.

Az út vonalas volt: forogtak a szekérkerekek, s a forgás otthagyta a vonalát a trottyanó feketében. Ha már kemények voltak a vonalak, közéjük tolakodott a talpam, beléjük léptem, s arra mentem. Kerék voltam, ló vagy egy menés. A ló volt a legjobb, rázni a fejem, és emelgetni nyakig a térdemet, az úton, a templom mellett. A templomban harangok voltak, és Albi, aki a kötelükbe kapaszkodott. Közben haragudott.

Amikor ló voltam, találkoztam Albival, bárányos sapkája volt, és akkor is kacagott, ha nem. Mindig kacagott: ha húzta a kötelet, ha elnyelte Fülöp néni palacsintáit, ha a tehenek tejét húzta szekérben. Nem tudom már, a feje volt-e piros, vagy az orra, mert az orra akkora kövér volt, mint a feje. Ha leemelte a bárányost onnan: szerussz, Ángyella – integettem. Neki integettem, és a fején álldogáló hajainak. Az én hajaim lefele mentek, az Albié föl, a harangokhoz. Mondta még azt is, hogy: hogy vagyunk, Ángyella, s utána röhögött krákogva, mint aki lenyelt egy kutyát vagy kaput, s most dobná kifele.

Megálltam, már nem voltam ló, néztem, hogy most hasad ki Albiból egy kapu.

A tornácról pont azt láttam, hogy mamó harcol a deszkákkal, nekifeküdt a kerítésnek, míg az kinyílt, s ebbe a kinyílásba kezdett beledagadni egy autó. Ránőtt az udvarra, ha leléptem volna a lépcsőről, biztosan mehettem volna az autó oldalán, mert mindent betöltött a sima. Ilyen betöltős volt a néni is, aki kijött az autóból, amit addig töltött be, aztán betöltötte magát a házba, olyan sokáig tartott a teste, hogy nagyon jól megnézhettem a fejét, karikában karika, abban karika és megint karika, a szemüvegben a szeme, két csigabiga a homloka alatt. Ilus néni és Sanyi bácsi, ők voltak a rokonok nekünk. Sanyi bácsi nem volt csigás, mégis olyanokat meresztgetett, ami azt mutatta, hogy mamó elrontott valamit.

Ilyenkor mamó fel-felemelte a karját, de csak félig, kinyitotta a száját, de be is csukta gyorsan, semmit nem csinált jól, tényleg.

Megnyomhatta Ilus néni sokáig tartó teste, kinyekkent alóla, hogy: micsinájjak, na, nincs pénzem, Sanyi. Erre Sanyi bácsi elővette a bukszáját, kivett belőle egy kék pénzt, letette. Ilus néni pedig felvette magát a székről, most gyorsan csinálta ezt, csattogott az autó, elmentek.

Kergetőzött mamóban a szuszogás, emelkedtek a gombok a nyaka alatti laposságon le-fel. Én pedig kapargattam az asztalt, a kék pénzt megnéztem volna közelebbről, vajon milyen kép van rajta? Lehet, hogy Sanyi bácsi és Ilus néni van rajta. De lehet, hogy egyéb.

Három kilincsem volt, olyan kilincsek, hogy megállítottak. Ha nem lettek volna az ajtókon, csak mentem volna tovább, küszöbökön keresztül, de így meg kellett állni.

Az egyik kilincs a szobában volt. Ha a konyhából jöttem, akkor ott is látszott. Gluggyanással mozgott, megnyílt az ajtó, belekapaszkodtam mind a két fülébe, s lógtam, rálapulva teljesen az ajtó vonalára, ami vágott, de jó volt.

A másik kilincs úgy csinált, mintha ő nem is lenne kilincs. A nagy, vasas darabok meg se moccantak, ha az udvarra nyitottam volna, ki a házból.

A harmadik kilincsről tudtam, hogy az a mamóé. Ő kulccsal megengedte neki, hogy az kilincs legyen. Ha nem kulcsozta meg, nyomogathattam, nem nyílott, nem nyíltak benne a gyógyítós üvegek s az egerek, a csattintós fadobozban.

Mindent gyűjthetett volna mamó: dugókat, tojásokat, gombokat. Hiába, ő az egereket szerette gyűjteni. Cikáztak azok: nem voltak, aztán voltak, aztán nem, aztán a csattintós fadoboz megfogta a nyakukat. Kiemelte mamó őket, megmutatta mindenüket, úgy, hogy a farkukon sodorintott, mintha készült volna tűbe fűzni. Varrni egérkabátot. Ahogy Fülöp néninek is körbement a róka a nyakán, a templomban, hát nekünk is lehetett volna olyanunk egérből, de nem akartuk. Én sem akartam. Mamó sem akarta, inkább kiállt az udvar közepére, felemelte a karját, s átlódította a gyűjtött egeret Fülöp bácsiékhoz. A bőrös, apró testek ott káposztákra, egyéb zöldekre tottyantak. Ilyenkor mamónak sima lett az arca, kinyíltak rajta a vonalak. Lehullámoztak melléje a karjai, egészen addig állt ebben a lágyban, amíg Fülöp bácsi át nem recsegett: vegyen macskát, Anna, ide ne hajigálja.

Akkor visszamentek a vonalak, megmutatták, meddig van, hol van az arca mamónak.

Így nyíltak az egerek a kamrában, és ha mamó megkulcsozta azt a kilincset, utána ilyenek történtek.

Ezek voltak a kilincseknél.

A kapun nem volt semmi nyitogatós, egy drótot akasztott ide-oda mamó, a kutyának se kell innen semmi, ezt mondta. Hogy mamó ezt mondta, gondolkozni kezdtem, mert eddig úgy gondoltam, hogy a kutyáknak én kellek nagyon, jól megennének, ha akarnának maguknak, mert mindig gyorsan mérgesek lettek, ha elindultunk mamóval az ovi felé. Nekicsapták magukat a kerítésnek, csattogós lett a szájuk, a lábuk, a hörrögésük. Mitfélsz, neféjj, ismételte mamó. Én pedig tovább féltem, és csak előre néztem, mamót pedig úgy fogtam meg, hogy ő legyen ott, ahol a kutyák. Akkor se ment le a vállam, ha a kerítés hörrögött.

Laji papó mindig a harangok bammogásával ért az ovi elé.

Az utcámból jött, az volt az utca neve, hogy Fesszeg, aki ott lakott, azokat a gyerekeket terelte aztán maga előtt.

– Na, Laji, ejsze beálltál pásztornak, mii? – szóltak utána a többi bácsik, mert Laji papó tényleg kitalálta egyszer, hogy ő minden gyermekre vigyáz: nehogy sáncba essenek, rossz emberek el ne vigyék őket, ezért az ovi kapujánál várt ránk, aztán jött a kapukig, ahol laktunk.

Laji papónál nem lakott senki, csak Laji papó.

Mamó azt mondta, hogy azért kísérgeti papó a gyermekeket, minket, mert neki nem adott a jóisten. Nem tudtam ugyan kitalálni, miért is gondolta a jóisten, hogy ne adjon. Még voltak más ilyen dolgok is, amiket nem tudtam kitalálni.

Laji papót csak akkor láttuk, amikor sorba rendezett az ovinál, majd amikor beengedett a házunknál.

Útközben pedig csak akkor, ha a mérges néni háza előtt Lajika ordítani kezdett Kispocokkal, hogy: Páva Lina, Páva Lina!

Ilyenkor a néni végigdübörgött a tornácán, s utánunk loccsintotta a bilijét, miközben nyivogott, sipákolt a hangja. Az volt a baj, hogy Laji papó nem tudott olyan szép gyorsan futni, mint mi, ezért néha utolérte a spriccolás.

Nemcsak láthattuk, hogy lesz meggyfeje papónak, egy tányér meggy – hanem hallhattuk is, hogy repeszti a fejéből:

– Teee, ne legyetek hitványok, teee… mit ordibáltok… elég baja van annak a bolond asszonynak… teee, többet nem hozlak haza… teee – lihegett.

Aztán mégis ott állt, másnap is az ovi kapujában, hogy vigyázhasson ránk.

Volt úgy, hogy megfogtam a kezét, hogy jobban megengedjem neki a vigyázást.

Mamó keveset állt a lábain, belefeküdt az ágyba, s mondta, hogy ő most beteg. A fekvésben nehezebben jöttek ki belőle a mondásai, ha mondott is, úgy mondta: gyeride, mintha az ágy alól vájná elő, beakadt kuffer volt a hangja. Melléálltam, hogy segítsek neki, rakjuk ki a hasára mind, amit nekem akar. Kicsi vasbetűket matatott ki a párna alól, Sz A, ezek a betűk fogták egymást a paplanra fektetve. Erre vigyázz, ez az én nevem, rakta a markomba őket. A mamó neve szúrt, szúrtak rajta a pöckök, vizet csináltak a tenyerembe, mintha mind csak kezet mosnék. Közben szorítottam, hogy jól vigyázzak rá, ha ez a mamó neve.

Mi lesz, ha elhagyom, mint a bárányos kesztyűt? (A kesztyűimet az elhagyás után – az új kesztyűimet – mamó kötőkre varrta, lógtak le a nyakamból, olyan lósan néztem ki, nem szerettem.)

Szabó Anna, azt jelentik a betűk, mondta Zolti. De hát mamónak az a neve, hogy mamó. Azt már tudtam, hogy Anna, de azt, hogy Szabó Anna, azt sehogy nem tudtam mondani.

Még ezt kerestem a szájamban, mamó pedig elővett egy táskát is az ágy mellől. Barna volt, azon egy másabb barna, azon egy csatt. Már láttam a táskát, amikor mondta a Nőszövetség, hogy ha tízszer alszom ügyesen, ha szót fogadok nagymamámnak, akkor majd az lesz az iskolástáskám.

A betűket fel kell szúrni a táskára – hebregte mamó. „A” betű a te neved is, léányka, no, eriggy, Zolti felrakja.

A táskán aztán ott kapaszkodott a mamó neve, a táska meg a hátamba kapaszkodott, mikor kettőt aludtam. Hordoztam egy kicsit Sanyi bácsiéknál hátra a kertig és vissza, figyeltem, hogy milyen a hordozás, léptem, s énekeltem: szabóanna, szabóanna, s úgy éreztem, az lenne a legjobb, ha eldugnám az egészet, a hátamat a rebarbarabokorba.

Nőtt a hajam, már vissza is kellett kanyarítani a fejemhez, ott kötni meg a piros vagy fehér masnikkal. Nőttek az új fogaim, a cipő pedig mind kisebb lett a lábamnak, ki kellett vágni az orrát, hogy elférjenek megindult lábujjaim.

Mamó csak feküdt az ágyban, olyan sokat feküdt benne, hogy úgy gondoltam, ha mégis, egyszercsak felkelne, talán az ágy a hátán maradna, odanőve, ha nem is az egész ágy, csak a kék, az ágy kékje. Nem járt már padlásra, kertbe, utcára, nem kellett keressem, mindig az ágyban volt.

Egy reggel mégis kilökte magát az ágyból, beledőlt a szobába, s úgy jutott el a kamráig, hogy botlott nagyokat, majd visszatért az üvegek nélküli, fonnyadt szatyorral.

Lassan kövéríteni kezdte, hordott bele hálóingeket, rongyokat, aztán felöltözött, fejembe húzta a pöttyös, szorítós ruhát, lehajolt a kezemért és a szatyorért, megfogott, meg sem álltunk Sanyi bácsiékig.

Beállítottunk – elakadva a két ajtó között –, a fejem fölött hullongtak mamó beszédei, amikkel Sanyi bácsihoz szólt, egyre gyorsabban, szavak, arról, hogy az orvos beküldte a kórházba, a gyermeket nincs kire hagyja, s akármit is mondjanak az emberek, ő anyja helyett anyja volt, Ilike is megbocsátja, hogy ő most elmegy.

Beszélte a félést, felnéztem rá, hogy mi lelte, a fejkendője csücskét mindig a szája elé vitte, törölgetett valamit. Majd egészen odafordított magához, szétnyálazta a hajam vonalát pont középre, s azt mondta: becsüld meg magad. Ebből aztán végképp nem értettem sokat, mindenképpen még kevesebbet, mint az előbbi habogásokból.

Úgy ment el – a küszöbön hagyva engem –, mint aki ellopta a kilincset, vagy valami fontos dolgot. Azt gondoltam, semmi baj nincs, Ilike ugyan miért haragudna, amikor ebben a költözősdiben finomakat láthattam és ehettem: pendülős, fényességes tányérkákból kicsi kenyérkatonákat.

A ház is pendült, tudtam már, hogy milyen szépség, mamó néha átengedett, mióta az ágyban lakott. Ebben a szépségben mindig feltűnt valaki, ki épp felém indult, hogy megfogjon, emeljen, beszéljen hozzám. Jó hely volt.

Telt az idő, ment előre, mamó még mindig a kórházban volt. Én iskolás lettem, oltást kaptam a karomba, a karomra pedig egy nagy „haza sólymai”-jelvényt, esténként mamónak imádkoztam, hogy meggyógyuljon a hasa.

Tudtam valamiket a halálról, arról, hogy él-él valaki, aztán behunyja a szemét, és többet soha nem, nem tudja kinyitni, a halál miatt.

A halál, az: Ilike, a temető, a sírás, a fekete kocsi.

Ezeket tudtam, mégis azon a napon, amikor a tyúkok közt guggoltam, piszkálva a földet a nagy udvarban, és Sanyi bácsi a csutakról felállva hozzám szólt: kicsi leánykám, nagyanyád meghalt, csodálkoztam, hogy hát ezt is lehet mondani? Akkor nem nyitja ki már többet a szemét, pedig neki dolga, hogy velem legyen.

Sírtam aztán a csutakon, Sanyi bácsi rátette kezét a fejemre, a könnyek miatt a tyúkokat nagyon érdekesnek láttam, majd előttem röpült mamó, ment fölfele – mint az eső, csak vissza –, ment a hasas szatyorral, kontya átszúrta a felhőket.

Aztán megláttam, igaziból: hogy mégsem így, felhőbe, föl, hanem le, laposan, mint az ágy, szatyor nincs, nem is néz, csak fekszik egy fadobozban, arcát kendő köti körbe, csücskei fent kandikálnak a feje tetején, öreg nyuszi. Kacagtam volna, de ebbe a vicces nézésbe betolatott Ilus néni, a feketébe öltöztetett, sokáig tartó testével, felmarkolt, odaemelt a fényes, fátylas fadobozhoz, hogy: búcsúzz el nagyanyádtól, csókold meg, no, azt tudtam csak, hogy nem akarom, hogy büdös ecetszag van. Beleolvadtam volna az engem tartó, nagy testbe, feszítettem, hiába, mind közelebb és közelebb nyomódott a fejem a mamóéhoz, már benne voltam én is a dobozban, már a mamó feje volt az enyém, már énrám kenődött át az arcáról a sárga, én voltam a nem mozduló.

Sokáig voltam így, míg megint éreztem, hogy immár padlón állok.

Mindenki ölelgetett, nyálaztak az arcomra, mondták, hogy kicsi árva, s csamcsogtak.

Ott voltak a gyerekek is az iskolából, sólyomkalapban, jelvénnyel, s szorítottak maguk között egy akkora virágos koszorút, mint ők mindannyian. Vagy a tanító néni amekkora, na akkora nagy virágot hoztak. Félhettek valamitől, vagy mi, mert én mondtam nekik, hogy szerussztok, integettem is, meg se mukkantak. Először azt hittem, nem ismernek meg, mert a Fülöp néni fekete kendőjében más vagyok, mintha sólyom lennék én is, mint ők. Nagyon szerettem volna velük állni, mint egy sólyom.

Már azon kezdtem gondolkozni, hogy nem ragadt-e rám a mamó arca ott, a fadoboznál, s ezentúl én leszek ő.

Az arcomhoz nyúltam, de nem volt ráncos.

A szekér – ami csak a halottaké – kiforogta magát az udvarról, vitte a fadobozt, a fadobozban mamót. Egy nagy lyuk volt a temető közepén, beletették a dobozt, mint a pityókát. Már biztosan nem kell többször elbúcsúzni tőle, mert jól eldugták a bácsik.

Egy kicsit az is eszembe jutott, vajon én én leszek-e ezentúl, vagy már egy másik valaki, így, mamó nélkül.

Nyitólap