Kolozsi Orsolya

Ferdinandy György: A bolondok királya

Orpheusz Kiadó, 2007

„Sohasem tudtam megbocsátani magamnak, hogy ’56-ban magára hagytam” – foglalja össze egy mondatban édesapjával kapcsolatos legfontosabb érzését Ferdinandy György. Az 1956-ban, húszévesen emigrált író az országból való távozással nemcsak a honvágy, a hazátlanság, az idegenség érzését viszi magával, hanem súlyos teherként a beteg, gyógyíthatatlan édesapa elhagyása miatt érzett lelkifurdalását is. Ennek a magára hagyott édesapának, dr. Ferdinandy Györgynek és a kettejük kapcsolatának állít emléket a tavaly megjelent kötet, mely egy újabb darabja jelenkori irodalmunk úgynevezett „aparegényeinek”, melyek közül a legismertebb Esterházy Péter Harmonia caelestise, Kukorelly Endre TündérVölgy című regénye, de bátran idevonható még Györe Balázs Halottak apja című kötete vagy az ezeknél jóval korábbi, az apát hiányként megjelenítő Nádas-regény, az Egy családregény vége. Ferdinandynál az apa témája nem itt bukkan fel először – ez a tény is azt támasztja alá, hogy az apához fűződő viszony ellentmondásossága, a távozás nehézségei valóban az egész életutat végigkísérő problémák –, hanem szinte az egész korpuszon folyamatosan végighúzódik, leghangsúlyosabban talán a 2000-ben megjelent Mágneses erővonalak címet viselő elbeszélés- és kisregényfüzérben, melynek írásai akár önéletrajzi regénnyé is összeolvashatóak.

Az először Franciaországban, majd Puerto Ricóban letelepedő, 1995-től azonban ismét Magyarországon élő szerző, aki elsősorban a kispróza világában mozog otthonosan, A bolondok királya esetében regényírásra vállalkozott, mint ahogyan ezt a cím alatt olvasható műfaj-meghatározás (tényregény) is jelzi. De mitől lesz tényregény, és egyáltalán, az lesz-e ez az édesapának emléket állító szöveg? A kifejezés előtagja azt sugallja, hogy a kötetben olvasható történet a valóság tökéletes rekonstrukciója lesz, ezt a dokumentum-jelleget erősíti a könyv végén – Ami egy ember után megmaradt címmel – található néhány fotó a családról, az apáról, valamint a borítón látható ceruzarajz, melyet a könyv tanúsága szerint egy másik ápolt készített a férfiról. Az utótag azonban mintha feszültséget teremtene, hiszen a regény mégiscsak a fikciós eljárások meglétét erősíti, nem is alaptalanul. A szöveg egy része ugyanis olyan éveket, évtizedeket dolgoz fel az apa életéből, ahol és amikor a fiú egész biztosan nem lehetett jelen, így kénytelen mások elbeszéléseire hagyatkozva megkonstruálni az adott időszak(ok) történéseit. Mindezen túl felveti a kérdést: lehet-e egyáltalán a visszaemlékezés más, mint konstrukció, mint a valós tények elkerülhetetlen fikcionalizálása? A tényregény meghatározás tehát egyrészt utal arra, hogy A bolondok királya dokumentumok és elképzelt, kitalált momentumok, történések ötvözete, másrészt egy igen fontos filozófiai/ismeretelméleti kérdésre is reflektál: nevezetesen arra, létezik-e a megfigyelőtől/elbeszélőtől független valóság, és ha igen, elérhető, megragadható-e.

A rövid, alig 150 kis oldal terjedelmű szöveg tíz fejezetre oszlik, az apa életének eseményeit nem kronologikus rendben, mégis – és ez nagyrészt az évszámok jelölésének köszönhető – jól követhetően, az események egymásutániságát rekonstruálhatóvá téve tárja az olvasó elé. Az első néhány oldal az apa halálának évét, 1974-et jeleníti meg, ebből is azt a szimbolikus eseményt, mikor a fiú átveszi a csekély, nagyrészt az ő leveleit tartalmazó hagyatékot: „Átvettem apám hagyatékát. A repedezett, barna kézitáskát, amivel valaha a betegeiket látogatták a háziorvosok, egy madzaggal átkötött csomagot: a leveleimet, egy sétabotot azokból az időkből, amikor apa még járni tudott. (…) A levelekbe is belenéztem. Én írtam volna őket? Soha nem láttam ilyen idegennek az írásomat. – Hát ez kérem minden – szólalt meg ismét az ápoló, és én a szemétkosárba löktem a másfél kilónyi reményt, amivel életben tartottam apámat betegsége utolsó húsz éve alatt.” Már ez a bevezető néhány sor megteremti a mű alaphangulatát, s előrevetíti azt a szikár, szűkszavú elbeszélői stílust, mely mindvégig domináns marad. A szöveg ezután az apa halálának harmincadik évfordulóját jeleníti meg, majd így is zárul, mintegy keretet alkotva ezzel a harmincéves távlatból visszatekintő, önmagának megbocsátani képtelen elbeszélői hanggal – a fiúéval. Az elbeszélő ugyanis nem minden esetben ő, van, hogy nagynénje, van, hogy húga, az apa maga, sőt, olykor egy személytelen, egyes szám harmadik személyben tudósító narrátor is felbukkan.

S hogy mi marad egy emberből a néhány kilónyi hagyatékon túl? Egy emlékmű, melyet szöveg formájában fia emel neki. Egy olyan emlék, melyben a férfi tragikus élettörténete legtöbbször a fiú szemszögéből jelenítődik meg. Az idősebb Ferdinandy György még gyermekkorában, húga halálakor határozza el, hogy orvos lesz. Tervét siker koronázza, orvosként végez, megházasodik, három gyermeke születik. Innentől azonban már kevésbé idillikus a kép. Egy bénulásos betegség támadja meg még fiatal emberként, felesége elhidegül tőle, majd mivel az OTI orvos-fogalmazójaként sok zsidó életét menti meg a háborúban, a Hűség Házában a nyilasok „agyonverik”, felgyorsítva ezzel visszafordíthatatlan és gyógyíthatatlan betegségének lefolyását: „Beestem a pincébe, ahonnan elvittek a nyilasok. A lakók úgy tekintettek rám, mint egy messiásra. Lemosták a testemről a vért, betakartak. Rázott a hideg. Még emlékszem: mintha valaki azt mondta volna: agyhártyagyulladás. Elvesztettem az eszméletemet. (…) Holnapra kutya baja, doktor úr! – mondta valaki. Megőriztük a harmonikáját. Szombaton már táncolni fog! Bólintottam, büszkén, boldogan. Akkor még nem sejtettem, hogy nemcsak táncolni nem fogok én már. Hogy soha többé nem tudom használni a lábaimat.” Az apa állapota mindegyre romlik, s elfekvőszerű kórházi osztályok sorát járja végig. A Csengery utcába kerül, ahol fia még kitartóan ápolja, sétálni, focimeccsekre viszi, majd a Villányi úti Mozgásterápia Intézetben még látnak némi reményt a gyógyulásra, de mikor ez is hiábavalónak bizonyul, a férfi a Róbert Károly körúti kórház zárt osztályára kerül (nem bolond, de csak itt tudnak neki külön szobát szerezni), ahol élete végéig vegetál, egyre roszszabb állapotban, de ő lesz a bolondok királya, az ápoltak felnéznek rá, elismerik, tisztelik és szeretik. A fiú a forradalom idején elhagyja az országot, húga azonban az apával marad, az ő visszaemlékezései alapján írja meg az apa zárt osztályon töltött évtizedeit, az egészen a haláláig tartó tragikus időszakot.

A konkrét, életrajzilag is igazolható történéseken kívül nagy hangsúlyt kapnak a szövegben a szubjektív emlékfoszlányok is. A fiú feladatának érzi, hogy összeszedje emlékeit, melyek közül a gyermekkoriak bizonyulnak a legimpresszívebbnek, jól mutatva az emlékezés sajátos, töredékes, rendezőelvet nem ismerő működésmódját: „Apám viszont csak egy volt. Egyetlenegy. Az első emlékeim többnyire vele kapcsolatosak. A nevetése még ma is itt cseng a fülemben. Néha, mintha mutálna, megbicsaklik a torkában a hang. Ilyenkor kicsordul a nyála, és vékony hártya képződik a nyelve alatt. Az illata hajolaj és kölnivíz keveréke. A leheletének pedig orvosságszaga van.” Ezeket a kezdeti, főleg érzéki élményekre épülő emlékeket egyre inkább kiszorítják a racionálisak, a fiú ekkor már nincs jelen, csupán húga és az apa leveleiből kirajzolódó figuráról tud számot adni, de ez érezhetően nem kerül olyan személyes közelségbe, mint a korábbi beszámolók alakja. A szöveget nagyon gyakran pátosz hatja át, ám ez szinte kikerülhetetlennek látszik a téma és a nagyfokú érzelmi érintettség miatt. De hogyan közelíti meg az apa saját életét? Hogyan képes megbirkózni a rá mért szenvedésekkel, azzal, hogy egészen fiatal korától mozgásképtelen, és különböző nyomorúságos osztályokon kénytelen leélni az életét? A borítón található rajz arckifejezését elemezve a fiú az alábbi következtetésre jut: „Az arckifejezését találta el legjobban. A Doki reménytelen, de mégsem kétségbeesett. Lemondás van a tekintetében, de annyi béke, hogy a rajz már-már mosolyog.” A megbékélés tűnik tehát járható útnak, s még valami: a megbocsátás. Mert „végtelen boldogság megbocsátani”. S az apa valóban megbocsátott mindenkinek, megbékélt a világgal. Már csak egy dolog volna hátra – hiszen ez a könyv nemcsak az apa története, de a fiúé is, a Bibliából jól ismert tékozló fiú története, kinek az apa megbocsát –: hogy a fiú is képes legyen megbocsátani saját magának. Megtörténhet ez? A regény befejező sorai nyitva hagyják a kérdést: „Várni és remélni. Ezek az utolsó szavak. Ideje lenne megbocsátani önmagamnak is. Önmagamnak!” Ami talán a legnehezebb. De a regény megírása talán közelebb vitte szerzőjét a célhoz. Nekünk, olvasóknak pedig egy szikár, de nagy érzelmi súlyokat mozgató, megrendítő és őszinte könyvet ajándékozott.

Nyitólap