Kiss Gy. Csaba
Budapest–Zágráb:
oda-vissza
Magyar gályarabok
Buccariban
Fiuméból Portoréba tekergős úton
buszozván, oda és vissza is Buccari városkája fölött kell
elhaladnia az embernek. Buccari. Különös név. Horvátul
Bakarnak mondják. Évszázadokon keresztül sajátos
szimbiózisban egymás mellett élt itt az olasz és horvát
világ. Quarnero-kreol. Ez illik rá, Cholnoky Viktor kifejezése
egy fiumei alakjáról. Talán az olasz bucából (lyuk,
völgytorok) származik a helynév. Valahol találtam arra is
adatot, hogy Szádrévnek magyarították. De ezt nemigen
használták. A horvát várostörténész (Ivo Marochino) a
közeli rézbányáknál (bakar rezet jelent) vagy a bukara
(fából készült korsó) szóban keresi a város nevének
magyarázatát. Buccari öble négy és fél kilométernyire
hasít bele a szárazföldbe. Portoré felé a hegyek oldalán
vezet az út, körbe kell járni az öblöt. A Frangepánok és
Zrínyiek hazájában vagyunk. A Frangepánok után 1550-től a
Zrínyieké lett a régi alapokra 1530-ban fölhúzott
várkastély. Ma már elég rozoga állapotban. Zrínyi Miklós
és Péter a vagyonmegosztás után is közösen tulajdonolta
Buccarit és a többi tengermelléki birtokot. Külön
jószágigazgató intézte itt az ügyeket, a jövedelmet pedig
megosztották. Mialatt 1670 áprilisában Zrínyi Péter
tisztázni próbálja ügyét Bécsben az udvarnál, Herberstein,
a károlyvárosi katonai parancsnok csapataival megjelenik
Buccariban, és se szó, se beszéd, elfoglalja a várost.
Féktelen pusztítás, rablás következik. Mindent elhordanak,
amit csak lehet. Mindez történik még a bírósági vizsgálat
előtt. Az ítélet és a bécsújhelyi kivégzés után a
Frangepán- és Zrínyi-birtokok a királyi kamarára szállnak.
Katonaság kap szállást a várban, meg a kamaraigazgatóság.
Egyes részeit börtönnek használják.
Wesselényi Miklós 1836 júniusában
ismerkedett a vidékkel. Naplójában jegyezte föl a
következőket: „Buccari a tetőről igen szépnek látszik,
egy öböl fenekén van a hegy oldalában, két felől szőlők s
kertek, de amelyből minden arasznyi a mostoha természettől a
szorgalom erejével van kicsikorva. Grádics forma kőrakásokon
van egy két öl szélességű föld, s ezen állanak a tenger
szélétől szinte a tetőig a szőlők. (…) Buccari nem
kikötőnek való. Öble szép, nagy s elég mély ugyan, de a
bémenetel keskeny és szirtes.” Pedig sokáig, legalább a
XIX. század közepéig konkurense volt Fiuménak. Elsősorban
mint teherkikötő. A magyarországi árukivitel fontos helye
volt, itt hajóztak be gabonát, szarvasmarhát és sok egyéb
árucikket. Ahogy Orczy Lőrinc írta versében – még a XVIII.
század második felében –: „Buccariba visszük füstölt
berbécsinket / Páduába hajtjuk hízott ökreinket.” A XX.
század eleji leírás szerint a Modrus-Fiume megyei szabad
királyi városban 408 ház található, és 1950 lakos,
közülük csak három magyar. Érdemes idézni tovább a
lexikoncikkből: „Apró házai festői rendetlenségben
épültek, zig-zugos meredek utcáinak és sikátorainak
útvesztőjében kocsi nem mehet. Buccari házai olasz módra,
több emeletesen, sűrűn egymás mellé vannak építve,
hátterében magaslaton áll a Szt. András temploma és
közelében a Frangepánok régi roskadozó várkastélya. (…)
Lakói mind hajósok vagy halászok, sokan a kedvelt Bakar-bort
készítik…” Ami nem más, mint a kisváros szerte horvát
földön ismert habzóbora, a „bakarska vodica”.
A nyár eleji vasárnap délelőttön a város
aljában, a tengerparton csönd és béke. Alig jár valaki az
öbölbeli riván. Még a levegő is megtartóztatja magát, alig
mozdul. Nehéz elképzelni ebben az isten háta mögötti
csöndességben az egykori kikötő mozgalmas életét.
Teherhordók sürgését-forgását, társzekerek zörgését,
kiáltozást, tülekedést, port, izzadságot, a pallókon
zsákokat cipelők egyensúlyozását, a hajósgazdák
türelmetlenségét, hajókürtök búgását, vitorlák
fölvonását. Hajók érkezését és távozását. Meg a
gályákat. A szerencsétlen rabokat, akik oda vannak láncolva a
gályapadokhoz, szájuk fölpeckelvék, s napi 15-20 órát kell
húzniuk az evezőket. A rabszolgaság egyik legszörnyűbb
formája. Köztük magyar protestáns prédikátorok. Itt,
Buccariban. Kevéssé tartjuk számon azokat, akik idekerültek.
A leghíresebb emlékiratok (Kocsi Csergő Bálinté, Masnicius
Tóbiásé, Simonides Jánosé) az olasz földre, Nápolyba
kerültek sorsáról adnak számot. Ismeretes, hogy az 1674-es
pozsonyi vésztörvényszék eljárása a XX. századi politikai
koncepciós perekhez hasonlítható, hiszen a protestáns
lelkészeket egyetemlegesen lázadóknak nyilvánították. A
végképp ellenálló (sem hivataluk föladását, sem a hitük
megtagadását, sem a külföldre távozást nem vállaló)
lelkipásztorokat először halálra ítélik, majd az ítélet
végrehajtása helyett a magyar igazságszolgáltatásban
szokatlan módon eladják őket gályarabnak. Ez egyáltalán nem
volt viszont szokatlan a Habsburg Birodalomban. Százával
küldték a rabokat gályákra. A negyvenkét magyar prédikátor
útja Lublyón (így írja egyikük Ljubljanát) keresztül
vezetett először Triesztbe, onnan Pescarába és Chietibe, az
Adria nyugati partvidékére, majd pedig Nápolyba. Jó
néhányan azonban Buccariban kerültek a gályákra.
Valószínűleg a várkastély pincéiben lehetett a börtönük.
„Sehol sem volt rosszabb dolguk, mint Lipótváron, de nagy
kínokat álltak ki Buccari börtönében is. Itt azok, akik nem
kerültek gályára, egy sötét lyukba zárva, nyolcvan napig
sem napot, sem holdat nem láttak, s tizenöt egész napig egy
falat kenyér nem volt a szájukban, hanem csak egy kevés
vízzel és valami rothadt étellel tartották őket vissza a
haláltól” – írta a névtelen holland szerző 1676-ban
Amszterdamban kiadott Rövid és hiteles beszámolójában.
A pozsonyi kamara helyi képviselője serényen jelentette
Kollonics Lipótnak, a pozsonyi vésztörvényszék és a kamara
első emberének, hogy néhány rab megtagadta hitét, és
áttért katolikusnak. A főpap tüstént visszaüzent, hogy ezek
kapjanak útiköltséget, és küldje föl őket Pozsonyba, ahol
további segélyt kaphatnak. Azok közül, akiket nem tört meg a
mérhetetlen szenvedés, és állhatatosak maradtak, hárman ott
haltak meg a buccari börtönben. Név szerint három gömöri
lelkipásztor: Szentkirályi András Zsípről, Tököli István
Dobócáról és Szendrei György Nagybalogról. Négyőjüket
II. János György szász választófejedelem váltotta ki. A
buccari börtönből szabadult ki Ladmóci István serkei és
Tatai Sámuel tornaljai prédikátor (ismét két gömöri!),
továbbá Rimaszombati János csóti és Szentpéteri István
somogysimonyi lelkész.
A kortársak fohásza így hangzott a magyar
protestantizmus gyászéveiben:
Elégöld meg az siralmas napokat,
Csendesítsd le az siralmas napokat,
Szabadítsd ki az foglyokat,
Kik nevedért viselik az vasakat!
Az utódoknak nem maradt más, mint az
emlékezet: a tisztelet jeléül egy főhajtás a buccari öböl
partján.
Búcsú a Lika kocsmától
A kocsmák is meghalnak egyszer. Nincs
már Zöld Lugas például. Formás háromszintes budai
társasházat építettek a helyére. Aki ma az előkertet nézi,
annak biztosan nem jut az eszébe a vörös salakos kis
kerthelyiség, ahol a fák alatt talán ha három asztal mellé
lehetett letelepedni. És harminc fillérrel többet kellett
fizetni egy korsó sörért, mint bent az ivóban. Zágrábban a
Lika kocsmának is kitelt az ideje. Egy októberi délutánon
megyek haza az egyetemről, szeretnék majd meginni egy
travaricát (nincs rá jó szó, mert füvekből készült
rövidital, mint az unicum vagy a cseh becherovka, de se nem
ilyen, se nem olyan, hanem travarica!). Amikor a sarokra érek,
merthogy ott volt a Lika kocsma a hasonló nevű étterem
mellett, fényes új fölirat kápráztatja a szemem.
Emlékeztem, hogy nyár óta fölújítás folyt, de ez valami
teljesen más. Csillog-villog az egész, átvedlett a bejárat. Konoba
Burin, hirdeti a fölirat. A konoba pincét,
borospincét, kocsmát jelent, burin pedig, ha jól
szemezgetem az Ani´-féle nagyszótárt, frissítő tengerparti
szellő. Ez az új vendéglátó-ipari egység kétségkívül
modernebb, előkelőbb. Ám nekem idegen. Pedig mindössze három
évig jártam ide. Ha számlálni akarnám (ez is a nosztalgia
egyik megnyilvánulási formája), mondjuk, minden utazás
alkalmával legalább egyszer tértem be. Vagyis havonta
kétszer. Az egyetemi órák, beszélgetések után szomjas az
ember. Tehát kívánja a gemištet (fröccsöt),
különösképpen graševinából (olaszrizling). Miért
fontoskodom itt a horvát szavakkal? Mindkét esetben elég
pontos a magyar megfelelő. És mégsem egészen ugyanaz.
Kezdjük azzal, hogy Horvátországban a gemišt
igazából a pannóniai részekhez tartozik, a szó is purger,
vagyis német ízű, és csak fehérborból képzelhető el.
Figyelmeztettek is egyszer a Tomislav pincében, amikor
vörösborból akartam fröccsöt kérni, hogy azt nem lehet.
Vörösborhoz – és ez már a tengerparti világ tartozéka –
forrásvíz való, és akkor ez a bevanda (innivaló –
olaszból). A graševina szó hangulata is más, mint a
magyar olaszrizlingé. És bízvást mindenhol lehet kérni.
Kávéházban, falusi kocsmában, étteremben, strandbüfében.
Van egy minőségi alapszint. Az alá sohasem megy. Nem mindig
csúcsminőségű ez a bor, de megjárja. Ennek az az oka, hogy
palackból töltik. Kétliteres palackokban tartják,
ellenőrzött pincészetekből származik. Nem érheti olyan
csalódás az embert, mint nálunk a kannás borokat tartó
presszókban, büfékben.
A Lika kocsmában könnyen odaképzeltem magam
a Bartók Béla út és a Fadrusz vagy Szabolcska Mihály utca
sarkára. A Heinzelová utca (nagy forgalmú út) sarkától volt
vagy húsz-harminc méterre. Mellette a vendéglő kisvárosi,
külvárosi fogadó volt a maga betükrözött előterével.
Ismertem már az ezüstfejű, elegáns pincért. Megtörtént,
hogy rám köszönt az utcán. Ami pedig az otthonosodásnak
kétségtelen fokmérője. Sokszor eszembe jutott, mennyire
vagyok otthon Zágrábban, mennyire nem. Az első alkalmazkodás
hónapjai után természetesnek éreztem az ottani napokat. Az,
hogy magyar vagyok, nem tűnik föl, különösen akkor, ha nem
kell sokat beszélnem. Ha mégis kiderül, egyáltalán nem
kellemetlen. Kívülálló vagyok, és mégsem teljesen az,
hiszen van itt munkahelyem. Eléggé ideszoktam. Szinte csukott
szemmel villamosozom haza az egyetemről. Villamosok, egyikről a
másikra, nem is gondolkozom az átszállásról, akár az
állomás felé jövök, akár a Téren keresztül. Vacsorát
vásárolok a boltban, reggel tízórait, olvasom a Veyernji
Listet vagy a Novi Listet. Körülöttem horvátul beszélnek,
nagyjából már értem, magamban magyarul morfondírozom.
Honvágy nincs bennem, nem is lehet. Annak idején Varsóban az
1976-os hosszú ösztöndíj idején előfordult, hogy egyedül
éreztem magam. Ám ott megtörtént, hogy lengyelül álmodtam.
Itt egészen más: holnapután megyek vissza Budapestre. Szerdán
ülök föl a vonatra, a búcsú meg mindig ideiglenes, mert
jövök majd vissza. Megtanultam a lelki átállást. Ebben a
vonatút segít. Öt óra. Épp elegendő.
A Lika kocsmában neki lehetett támaszkodni a
pultnak. Körben is volt valami párkány. A kocsma magányos
látogatója figyelheti a társaságot, dalmát sasorrokat,
villogó fekete szemeket, kesehajú szlavóniai férfiakat,
többségükben a horvát alsó középosztály tagjait. A
délvidékiek hangosabban mondják a magukét, a Zágráb
környékiek kevesebb gesztikulációval. Gyorsan elárulják
magukat, akik rendre kajt (annyit tesz: mi) mondanak, azok
az északnyugati horvát nyelvjárást beszélik, ők a főváros
idevaló lakosai. Viszonylag kevés a kocsmatölteléknek
mondható személy. Egy-két sört isznak, gemištet, pálinkát,
vörösbort. Ki mit és mennyit. A hangulat is ritkán száll
túl magasra. Mintha inkább találkozások és beszélgetések
helye volna ez a kocsma.
Egy áprilisi délután 2000-ben kínzó
kérdések szállnak föl előttem a gemištek párájából. A
kerek évszám zavar, valószínűleg. Kétezer. El nem tudtam
volna képzelni húsz- vagy harmincévesen! Most ötvenöt éves
vagyok. Lezár ez az évszám valamit, vagy nyit is valamit,
láthat-e előre az ember? Mintha egy árny telepednék mellém a
következő gemišt után. Persze magyar, és ismer valamennyire.
Kérdez, nekem pedig válaszolni kell. Egyáltalán mit keresel
te itt, Zágrábban, faggat. Miért nem vagy Krakkóban? Hol van
a lengyel irodalom és történelem? Köszönöm, megvan,
magyarázom, foglalkozom vele; megjelenik hamarosan az új
tanulmánykötetem, úgy a jó felében tárgyalok lengyel
kérdéseket is. Zágráb nekem lehetőség és menedék. Kiss
Gy. Csaba horvát korszaka, ahogy mondta valaki némi gúnnyal
Pesten, az egyetemen. Pedig újabb tájékozódási terep,
lehetőség a közép-európai látószög kitágítására. De:
a „szárnyas idő”, mint Berzsenyi versében… Pontosan
érzem. Ő alig múlt harmincéves, amikor A közelítő
telet megírta. Nem vagyok magammal békében. Tudom, van,
amit nem lehet visszafordítani. A súlyos kérdéseket egy ideig
nehezíti a bor, azután derűvé oldja. A beletörődés
derűjévé. Mélyebben azért ott marad a kellemetlen tüske.
Nincs már meg ez az otthonos hely, kurta percek kikötője
Zágrábban, ahogy sok minden egyéb is elmúlik. Itt a búcsú
ideje: Kedv, remények… Lika kocsma, Isten véletek !
(Folytatjuk)