Irodalom a történelemben – irodalomtörténet

Bitskey István

Irodalom, történelem, értékzavar

Jegyzet a „Háromkötetes” kora újkori anyagáról

A magyar irodalom történetei: az ilyen formában megadott könyvcím számomra egyértelműen azt sugallja, hogy a szerkesztői szándék semmiképpen sem kívánta a magyar nyelvű irodalom múltjának egységes narrációját adni, nem vállalkozott összefüggő történetmondásra, hanem ehelyett az elmúlt évezred literatúrájából történeteknek, azaz mozaikkockáknak a közreadását célozta. A főszerkesztői előszó tudatosította azt is, hogy a szerzők különféle módszerrel dolgoztak, különböző elméleti iskolák szempontjait érvényesítették, ezért a vállalkozás „bizonyos mértékig látlelet” tudományszakunk jelenlegi helyzetéről. Nem mást, hanem egy nagyszabású tanulmánykötetet tartunk tehát kezünkben, észrevételeinket ennek megfelelően fejthetjük ki. Reflexióinkat a kora újkori tanulmányokra vonatkozóan tesszük meg, a Mohács utáni időszakkal kezdődően s a 17. század végével bezárólag, jelen időkeretek ezúttal ennyit tesznek lehetővé.

Talán nem túlzás, ha az 1526–1700 közé eső bő másfél évszázadot, Balassi, Rimay, Szenci Molnár, Pázmány, Zrínyi időszakát a magyar nyelvű irodalmi múlt első aranykorának nevezzük, minthogy az ennél korábbi évszázadokban a latin nyelv dominanciája közismert. A jelzett periódus irodalmáról huszonöt tanulmány szól, kérdéseink tehát kézenfekvők: miképpen ismerheti meg az olvasó ezekből a korszakot, miképpen tájékozódhat az idevágó újabb kutatási eredményekről, mit tartott fontosnak az első kötet szerkesztése ebből bemutatni?

Ha valamilyen rendező elvet keresünk az anyag kiválasztásában, nem vagyunk könnyű helyzetben, mert az előszó ehhez meglehetősen kevés támpontot ad. Annyit azért mond (és ez már a tartalomjegyzékre pillantva is meg az egész kötet kronológiai rendjéből is látszik), hogy nevezetes (főként irodalomtörténeti) évszámokhoz köti a témákat, azaz a kötet „mindegyik fejezetében valamely évszámhoz is kapcsolható esemény szolgáltatja a kiindulópontot”. Ha mármost ezen a nyomon indulunk el, akkor enyhén szólva is meglepő képet kapunk. Ha bármely német (vagy egyéb közép-európai) irodalomtörténetet felütünk, a reformáció évszázadának bibliafordítása abban központi helyet kap, a Luther-Biblia nyelvteremtő, eszméltető, irodalomfejlesztő szerepe közismert, de valamennyi nemzeti irodalomban központi helyen tárgyalják, jubileumi konferenciákon mutatják be az első nemzeti nyelvű Biblia kutatásának eredményeit. Ezzel szemben háromkötetesünk nem tartotta fontos évszámnak 1541-et, amikor megszületett az erazmista szellemű magyar Újtestamentum s vele együtt a magyar időmértékes verselés, amikor Sylvester felfedezte a magyar versnyelvben a bináris oppozíciót (amely eléggé indokoltan számít hungarikumnak), amikor megszületett magyar nyelven a metaforákról és a műfordításról szóló elmélet. Futólagos utalások mindezt nem pótolhatják, sajnálatos módon nem mutathatják be Bartók István idevágó Sylvester-kutatásainak új eredményeit. S ezen túl is kérdezzük: van-e a magyar kultúra múltjának beszédesebb jelképes évszáma, mint az, hogy Buda török kézre kerülésének esztendejében, az iszlám diadalával egy időben kikerül a sajtó alól az első Magyarországon nyomtatott magyar nyelvű könyv? Méghozzá egy magyar arisztokratának, Nádasdy Tamásnak Európa-szerte megbecsült mecénási tevékenysége eredményeként? Ez az évszám – 1541 – nem kap fejezetet a kötetben.

 De nem kap fejezetet a Vizsolyi Biblia sem, 1590 sem, holott épp e magyar Biblia szövegének recepciótörténete minden korabeli textusnál nagyobb szerepet játszott a magyar kultúra következő évszázadaiban egészen Ady költészetéig s minden bizonnyal tovább is. Mindez annál inkább feltűnő, mivel számos új kutatási eredmény született róla, elég, ha itt csak Szabó András és Imre Mihály tanulmányaira utalunk (az utóbbi a Károlyi-fordítás eddig ismeretlen forrását, Petrus Martyr Sámuel-kommentárjának magyar szövegét önálló kötetben mutatta be).¹ Noha az előszó szerint a fejezetek „kiadványok megjelenését emelik ki”, ilyen kiemelést nem érdemelt Szenci Molnár munkásságából semmi, sem teljes zsoltárfordításának verstani eredményei, sem szótárai, sem nyelvtana. Annak ellenére sem, hogy a legtöbb friss, új kutatási eredmény épp ezekehez fűződik, három – teljes sikerrel megvédett – akadémiai doktori értekezés a tanú erre: Szabó András, Imre Mihály, Vásárhelyi Judit monográfiái hosszú évek kutatási eredményeit összegzik, új szempontokat érvényesítenek vizságlódásaikban, s ezekből itt szinte semmi nem jelenik meg. Nem jár jobban Pázmány kardinális sem, a Kalauz monumentális magyar nyelvteremtő szintézisének megjelenése (1613) sem olyan jelentős évszám az első kötet szerkesztői szerint, hogy érdemes lett volna a korszakról szóló huszonöt fejezet közé beiktatni. Ami már csak azért is kézenfekvő lett volna, mert a szóban forgó periódus kutatásának egyik legnagyobb vállalkozása, a terjedelmes életmű kritikai kiadása Hargittay Emil vezetésével Piliscsabán folyamatban van, s az ilyen jellegű textológiai munka köztudottan hoz új eredményeket, tanú rá a nemrég kiadott – párját ritkítóan terjedelmes – Pázmány-bibliográfia. De hogy egyik felekezet se panaszkodhasson, nem kap fejezetet Medgyesi Pál életműve sem, holott – miként Bartók István kitűnő szakmonográfiája megállapítja – „Medgyesi imádságelmélete a magyar nyelvű retorika megszületésének igen fontos dokumentuma”.² 

Nem folytatjuk tovább a hiányok felsorolását, jól tudjuk, hogy nincs olyan könyv, amelyből egy filológus ne hiányolhatna valamit. Itt azonban korántsem erről van szó, hanem arról, hogy a tárgyalt korszak legfontosabb alkotásai, legértékesebb új kutatási eredményei közül számosan maradnak említetlenül, így tehát féloldalas, ötletszerű, szelektív, mozaikszerű anyagot kaptunk kézhez. Félreértés ne essék, kiváló tanulmányok is találhatók a kötetben, ilyenek a középkort tárgyalók (vagy éppen – vállalva most a szubjektivitást – Kecskeméti Gábor, Oláh Szabolcs, Szörényi László, Jankovics József írásai), Balassiról, Zrínyiről, Gyöngyösiről valóban tanulságos – újabb szemléletmódokat érvényesítő – fejezeteket kapunk. Amit kifogásolunk, az a szerkesztés feltűnő egyenetlensége és következetlensége. Érdekes és szakszerűen megírt fejezet szól például az erdélyi szász költő, Jacobus Piso latin verseskötetéről vagy a görög származású Palaeologus latin teológiai traktátusáról, mégis felvetődik a kérdés: ezek megjelenése lenne a magyar irodalomtörténetben fontosabb dátum, mint Sylvester, Károlyi Gáspár, Szenci Molnár, Pázmány vagy Medgyesi munkáinak kiadása, ezek hatása, recepciója?

Ez az, amit nem hiszünk, s ez az, amit a tények cáfolnak: ez az öt név és életmű ma is az érdeklődés középpontjában áll, a róluk szóló szakirodalom mennyisége és minősége ezt kellő mértékben tanúsítja. Mindezt kevésbé lenne indokolt szóvá tennünk, ha az előszóban nem azt olvasnánk, miszerint a „kérdéskörök szigorú válogatásra engednek következtetni”, s a kötetben „az kerül szóba, amit e munka szerzői lényegesnek vélnek a magyar örökség megőrzése szempontjából. Amiről nem esik szó, azt kevésbé fontosnak gondolják.” Ezek szerint „a magyar örökség megőrzése szempontjából” az erazmista bibliafordítás, a magyar versnyelv bináris oppozíciójának felfedezése, a Vizsolyi Biblia, a latin–magyar és magyar–latin szótár nyelvteremtő teljesítménye, a teljes zsoltárfordítás, a legnagyobb magyar nyelvű teológiai szintézis, a retorika magyar terminológiájának kialakítása nem tartozik a lényeges irodalomtörténeti események közé? Az ezekről szóló bőséges kutatási eredmények, új nézőpontok működtetése, az említett öt szerző szoros európai kapcsolatainak a korábbiaknál részletezőbb bemutatása sem volt a kötet szerkesztői szerint érdemes arra, hogy róluk fejezet kerüljön a kötetbe? Mi ez, ha nem értékzavar?

Szembeötlő, hogy a színvonalasan megírt Balassi-, Zrínyi-, Gyöngyösi-fejezetek mellett főként a vizsgált periódus egyházi irodalmának kiemelkedő teljesítményei és műfajai (prédikációk, meditációk, imaszövegek) szorulnak háttérbe, pedig ma már köztudomású s a korszak európai kutatásában evidenciának tekintett elv, hogy a kor emberének világképét a religió alapvetően meghatározta. A művészi retorikával felépített religiózus műfajok pedig (s korántsem csupán a radikális teológiai tételeket fejtegetők) a kor irodalmát, olvasóközönségét, műveltségét alapvetően meghatározták.

A súlyos aránytévesztés már csak azért is feltűnő, mert a vállalkozás – több kijelentés szerint – egyetemi tankönyv funkcióját is be kívánja tölteni. Ez az egyetemek szaktanszékeivel történő valamelyes előzetes egyeztetést kívánt volna meg (s akkor nyilván változhatott-gazdagodhatott volna az összkép), ilyenre azonban nem került sor. Így az eredmény legfeljebb az lehet, hogy egyes jól sikerült tanulmányokat valóban ajánlhatunk a hallgatóságnak, a kötet egésze által sugallt szempontrendszert, válogatási elvet viszont semmiképpen sem működtethetjük az oktatásban, mert aránytorzuláshoz, sőt ismerethiányhoz vezetne. Az is kérdés, hogy a másod- és harmadközléseket (például a Rimay 1596-os Balassi-epicédiumáról szóló írást) innen kell-e olvastatnunk, vagy inkább az eredeti megjelenési helyéről, az ItK-ból (2005, 205–221.) vagy a szerző tanulmánykötetéből, mivel mindkét helyen sokkal használhatóbb, lábjegyzetelt formában találjuk meg a lényegében szó szerint azonos szöveget. Több írásról is elmondható, hogy korábban megjelent írások többé vagy kevésbé módosított változatai, lábjegyzet nélküli formában. Általánosan elfogadott szokás a tanulmányok korábbi megjelenési helyeinek feltüntetése, itt ez elmaradt. Vajon egy magát igényesnek nyilvánító vállalkozásnak nem kellett volna-e minden esetben eredeti szöveget elvárnia a felkért szerzőktől?

Néhány tanulmány szakirodalom-használata szembeötlő hiányt mutat, csupán példaként említünk néhányat. Az imitatio elmélete és gyakorlata a Szigeti veszedelemben című tanulmányban Bán Imre mindmáig tanulságos imitációelméleti fejtegetése marad reflektálatlanul,³ a História, emlékezet, önvallomás című fejezet a korábban lényegében ugyanilyen címmel megjelent írásról nem vesz tudomást,⁴ holott az több kérdésben (például az emlékirat műfaji bizonytalanságairól) igen hasonló nézetet fejtett ki másfél évtizeddel korábban. Tinódi Krónikájáról szólva a történeti-poétikai és metrikai észrevételek mellett nézetünk szerint sokkal lényegesebb szempont maradt ki: a Lantos a nemzetsors toposzait is működtette szövegeiben, ezek révén kapcsolódott a közép-európai gondolkodás áramkörébe, csakis ennek figyelembevételével lehetett volna valódi helyére emelni poézisét.

Nem folytatjuk kisebb-nagyobb észrevételeink, hiányérzeteink felsorolását (ilyenek bőségesen lennének), ezek egy szakszerű lektorálással kiküszöbölhetők lettek volna. Kiszűrhető lett volna például az olyan filológiai melléfogás is, amely Bethlen Miklós emlékirata mellé a címben az 1704-es évszámot tette, holott az csak letartóztatásának dátuma, memoárja 1708–1710 között készült. A hibákat és a jelzett aránytalanságokat az első kötet esetében a szilárdabb szerkesztői koncepció orvosolhatta volna. Természetesen nem a célelvű, ideologikus, tekintélyelvű narrációt hiányoljuk, a figyelem és az értékek időnkénti átrendeződésének a főszerkesztő által megfogalmazott elvét magunk is evidenciának tartjuk. Viszont éppen nem a főszerkesztői koncepciót látjuk érvényesülni vizsgált időszakunk témáinak kiválasztásában, hanem a szempontnélküliséget, a véletlenszerűséget, a szubjektivitás dominanciáját. Ezt különösen akkor fájlalhatjuk, amikor egy évezred irodalmának mégiscsak valamiféle áttekintését célozza meg egy jelentékeny anyagi és szellemi erőket megmozdító vállalkozás. A hasonló szerkezetű francia vállalkozás mintául vétele megtévesztő, mivel teljesen más a kontextus: a franciák többféle nemzeti irodalomtörténet közül válogathatnak, egy ilyen jellegű kísérlet ott legfeljebb kuriózumnak számít. Ezzel szemben Magyarországon a hatkötetes akadémiai irodalomtörténet (az 1964-es „Spenót”) óta nem volt átfogó igényű vállalkozás, az azóta eltelt csaknem fél évszázad eredményeinek bemutatása indokoltnak mutatkozott, ezt várta volna mind a szakmai közvélemény, mind az egyetemi oktatás egy ilyen című vállalkozástól.

Sajnálatos, hogy az igényesnek ígérkező projekt régi magyar irodalmi anyaga ennyire féloldalasra sikerült. A főszerkesztői megjegyzés szerint a háromkötetes kiadvány látlelet a magyar irodalomtörténet jelen helyzetéről. Ezzel egyetérthetünk: ámde a látlelet megosztottságról, a szerkesztésmód egyoldalúságáról, értékzavarról, a mesterségesen erőltetett és túlhangsúlyozott rekanonizáció buktatóiról tanúskodik. Sikeresen kutatott témák, jelentős projektek és irányzatok maradnak említetlenül. Magas színvonalú, rangos írások és olykor igencsak vitatható (több esetben inkább szakfolyóiratba illő) tanulmányok kerültek egymás mellé, ezek persze végül is vitaalapot adhatnak több fontos és időszerű kérdés megbeszélésére. A nagyszabású, ám kétségkívül mozaikszerű, pillanatképeket felvillantó tanulmánygyűjtemény haszna leginkább az lehet, ha higgadt és szakszerű légkörben eszmecserét vált ki a különböző nézőpontú és értékrendszerű irodalomtörténész-csoportok és kutatóműhelyek között.

Jegyzetek

¹ IMRE Mihály, A Vizsolyi Biblia egyik forrása, Petrus Martyr. Debrecen, 2006.

² BARTÓK István, „Sokkal magyarabbul szólhatnánk és írhatnánk”. Irodalmi gondolkodás Magyarországon 1630–1700 között. Bp., 1998, 168.

³ BÁN Imre, Az imitatio mint a reneszánsz arisztotelizmus esztétikai kategóriája. Filológiai Közlöny, 1975, 374–386.

⁴ BITSKEY István, História, emlékirat, önvallomás, in Irodalom és ideológia a 16–17. században, szerk. VARJAS Béla, Bp., 1987, 61–90.

Nyitólap