Kortárs

 

Hanti Krisztina

Czakó Gábor: Kilencvenkilenc magyar rémmese

CzSimon Bt., 2007

 

Czakó Gábor úgy is kezdhette volna a történeteit, hogy „Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy ország. Abban az országban volt egy város, abban a városban élt egy…”. Nem, nem kislány, sokkal inkább Szépasszony. A Szépasszony portája központi helyszíne a Czakó-féle groteszk mesékben zajló eseményeknek, pontosabban azok felelevenítésének. A Szépasszony gyűjti maga köré a jeles elméket, és vitatja meg velük az arra érdemes, aktuális témákat. A háttérben jelen van az író is, aki viszont a véleményeket és a jobbnál jobb történeteket gyűjtögeti, például olyanokat, amelyek saját életére vonatkoztatva is igazak lehetnek. Mint amikor a szerző elhiszi, hogy a könyvei „az üzlet méretéhez képest szépen fogyogattak”, s ezután az új tulajdonos közli vele, hogy „ne haragudjon, egyáltalán nem keresik a vásárlók az ön műveit”, majd végül a vécében kell szembesülnie azzal, hogy azokat rendszeresen a mosdó alá rejtették, kicsomagolatlanul (Cenzúra). A társaság tagjainak foglalkozása meghatározza a témák jó részét. Többnyire történelemről, irodalomról, színházról és más művészetekről folyik a szó, és arról, amihez mindenki ért (vagy csak azt hiszi, hogy ért), de legalábbis véleménye van róla: közéletről és politikáról. Ez a kötet az ötödik a műfajteremtő „rémmesék” sorában. A korábbiakhoz képest mintha kevésbé fonódna össze a szó szoros értelmében vett politika és a nemzettudat. (Természetesen egy nemzet karakterjegyei, történelme és jelene meghatározzák egymást.) A magyarság jelenkori hétköznapjainak, a rajtuk keresztül kirajzolódó magyar mentalitásnak, a magyar nép archetípusának ábrázolása dominál inkább. Elvétve találunk a társadalomostorozás alapjául szolgáló történeteket, melyek a múlt rendszert veszik górcső alá. „A szocializmusban, emlékszünk – emlékezett Éva néni –, mindent államosítottak, a vagyont, a véleményt, a bűnözést, ráadásul a prüdériát is.” Éva néni anekdotájából az derül ki, hogyan járt túl egy ártatlanul megvádolt asszony a hűtlenkedő férje, annak ügyvédje és áttételesen még a párt eszén is. Az elvtársnak csak akkor lehetett esélye feleségül venni elcsábított titkárnőjét, ha rágalmakkal illette nejét. A csel azonban visszájára fordult. Az asszony beismerte, amit el sem követett, a bíróság viszont megvonta az elvtárs jogait, és még az apaságát is törölte. Kirótta viszont a tartásdíjat az anya ellen hamisan valló tanúkra. (A munkácsi tanúk) Hogy milyen is volt a szocializmus valójában, azt is megtudhatjuk egy másik mese kapcsán. „Kohn bácsi egy szóval azt felelte: jó, két szóval: nem jó.” Erről árulkodik az aranycsapat kötelező veresége is a szovjetek ellen játszott focimeccsen. A legközelebbi mérkőzésen azt a túlbuzgó honi játékost, aki mégis betalált a szovjetek kapujába, soha többé nem választották be a válogatottba (Machos).

A történetek elbeszélői, a vélemények megformálói többnyire ugyanazok, szereplői viszont mindig mások. Aki szót kap, szinte kivétel nélkül állandó jelzővel rendelkezik, tulajdonságjegyei is változatlanok. A Szépasszony azonkívül, hogy szép, melegszívű és vendégszerető is. A Rezesorrú drámaíró, Érdemes Péter színművész, Édesszájú Lóorvos, Barna Adjunktus, Szőlősgazda, Ősz Hírlapíró stb. pedig örömmel vendégeskednek nála, szívesen ejtőznek vacsora után a diófák alatt, hogy közben eszmét cserélhessenek az élet nagy kérdéseiről. Megoldja nyelvüket a decsi kékfrankos. Talán nem meglepő, hogy leginkább az élőbeszédhez közelít a szereplők nyelvhasználata. A műfaj önmagát adja: elbeszélés, modern mese. Mégis több annál: népi közegbe ültetett rövid etűdök, amelyek a tárca, a glossza műfaja felé közelítenek. Az író véleménye is kihallik, ezért lehet több a puszta anekdotázásnál. Valójában a kettő között, a szépirodalom és a publicisztika határán lévő keserédes történetek. Czakó valamennyiben a csattanóra bazíroz, arra fűzi fel a történetet, és ezzel egyben ítéletet is mond önnön gyarlóságunk, butaságunk felett. Szembesíti az olvasót hibáival, némelykor erkölcsi szentenciákat fejteget, levonja a tanulságot helyettünk is. Enyveskezű Bendegúz mágnesként vonzotta magához a színesfémből készült alkalmatosságokat. Halála után kérésének megfelelő, szép temetésben részesült. Csak a papnak az elhunythoz intézett búcsúszavai törték meg az áhítatot: „Tudod-e Bendegúz, hogy miért nem szól érted a harang? No, én elárulom. Azért nem, mert két hete ellopták.” (Bendegúz harangja) Az író meghatározása szerint a kötet darabjainak műfaja találóan „rémmese”, mert amellett, hogy kinevetjük a benne látottakat, vagy keserűen tudomásul vesszük, a görbe tükör felnagyítja a negatívumokat. „Valamiből meg kell élni az orvosoknak és a nővéreknek is – jegyezte meg Barna adjunktus… Amikor átadtam a borítékot Feri ápolónak, aki apámat heteken át fürdette, borotválta, gyógyszerezte, visszaadta a borítékot: …én megengedhetem magamnak, hogy ápoló legyek az intenzív osztályon.” (Hálapénz)

Egyazon forgatókönyv szerint íródtak a mesék, mindnek van egy előre megrajzolt szerkezeti íve. Rövidke bevezetés, amelyből megtudjuk, hogy kik a jeles társaság tagjai a Szépasszony asztalánál, majd az éppen aktuális beszélő ismerteti a témát, bemutatja a szereplőket, és teret enged a történetnek, valamint a közben kialakuló véleményeknek. A felépítésből valóban érzékelhető, hogy a műfaj több műfaj határmezsgyéjén mozog.

A megformáltság kapcsán meg kell említeni néhány negatívumot is. Nem egységesen magas színvonalúak ezek a szövegek. Vannak esetek, amikor a humor érthetetlenségbe fullad, nem oldja föl az eseményekből való kizökkenés által keletkezett zavart. Ilyenkor rendszerint a humorosnak szánt befejezés erőtlenné, az író szándéka szerint nevetséget kiváltó szövegelem egyszerűvé, olykor primitívvé lesz. Például: a politikusoknak kikészített könyvcsomagot a célszemélyek figyelmen kívül hagyják. Ez volna a történet lényege, de Czakó a befejezést elintézi annyival, hogy „ingyen sem kellett nekik … ezek már nem is lopnak könyvet!” (Könyvek). Vagy a Zsibimese végén a csattanós befejezés annyiban merül ki, hogy az ócskapiac eladója beismeri, hamis Aba-Novák-festményt árul, majd bájosan megkérdezi a bizonytalankodó vásárlótól: „de azért szép, ugye?”

Szerencsére a szerzőnek nagyobb részben sikerül megvalósítani elképzeléseit és a legtöbbet kihozni a saját fejlesztésű műfajából. A befejezéstelen, erőltetett történeteket ellensúlyozzák a jópofa, derűs, valóban készre csiszoltak. Akadnak köztük olyanok, amelyek annak ellenére helyet kaptak a kötetben, hogy nem a jelen lévő elbeszélők valamelyikével estek meg, nem is hallomásból értesültek róla, sokkal inkább a nép ajkán született, szájról szájra terjedő (némelykor az eredetitől valamelyest elferdült) eseményekről tudósítanak. Több ízben éreztem én is azt, hogy már hallott történettel van dolgom, csak mintha máshogyan esett volna meg, másvalakivel és máshol.

 

 

 

 



Nyitólap