Hanti Krisztina
Czakó Gábor:
Kilencvenkilenc magyar rémmese
CzSimon Bt., 2007
Czakó Gábor úgy is kezdhette volna a
történeteit, hogy „Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy
ország. Abban az országban volt egy város, abban a városban
élt egy…”. Nem, nem kislány, sokkal inkább Szépasszony. A
Szépasszony portája központi helyszíne a Czakó-féle
groteszk mesékben zajló eseményeknek, pontosabban azok
felelevenítésének. A Szépasszony gyűjti maga köré a jeles
elméket, és vitatja meg velük az arra érdemes, aktuális
témákat. A háttérben jelen van az író is, aki viszont a
véleményeket és a jobbnál jobb történeteket gyűjtögeti,
például olyanokat, amelyek saját életére vonatkoztatva is
igazak lehetnek. Mint amikor a szerző elhiszi, hogy a könyvei
„az üzlet méretéhez képest szépen fogyogattak”, s
ezután az új tulajdonos közli vele, hogy „ne haragudjon,
egyáltalán nem keresik a vásárlók az ön műveit”, majd
végül a vécében kell szembesülnie azzal, hogy azokat
rendszeresen a mosdó alá rejtették, kicsomagolatlanul (Cenzúra).
A társaság tagjainak foglalkozása meghatározza a témák jó
részét. Többnyire történelemről, irodalomról,
színházról és más művészetekről folyik a szó, és
arról, amihez mindenki ért (vagy csak azt hiszi, hogy ért), de
legalábbis véleménye van róla: közéletről és
politikáról. Ez a kötet az ötödik a műfajteremtő
„rémmesék” sorában. A korábbiakhoz képest mintha
kevésbé fonódna össze a szó szoros értelmében vett
politika és a nemzettudat. (Természetesen egy nemzet
karakterjegyei, történelme és jelene meghatározzák
egymást.) A magyarság jelenkori hétköznapjainak, a rajtuk
keresztül kirajzolódó magyar mentalitásnak, a magyar nép
archetípusának ábrázolása dominál inkább. Elvétve
találunk a társadalomostorozás alapjául szolgáló
történeteket, melyek a múlt rendszert veszik górcső alá.
„A szocializmusban, emlékszünk – emlékezett Éva néni
–, mindent államosítottak, a vagyont, a véleményt, a
bűnözést, ráadásul a prüdériát is.” Éva néni
anekdotájából az derül ki, hogyan járt túl egy ártatlanul
megvádolt asszony a hűtlenkedő férje, annak ügyvédje és
áttételesen még a párt eszén is. Az elvtársnak csak akkor
lehetett esélye feleségül venni elcsábított titkárnőjét,
ha rágalmakkal illette nejét. A csel azonban visszájára
fordult. Az asszony beismerte, amit el sem követett, a
bíróság viszont megvonta az elvtárs jogait, és még az
apaságát is törölte. Kirótta viszont a tartásdíjat az anya
ellen hamisan valló tanúkra. (A munkácsi tanúk) Hogy
milyen is volt a szocializmus valójában, azt is megtudhatjuk
egy másik mese kapcsán. „Kohn bácsi egy szóval azt felelte:
jó, két szóval: nem jó.” Erről árulkodik az aranycsapat
kötelező veresége is a szovjetek ellen játszott focimeccsen.
A legközelebbi mérkőzésen azt a túlbuzgó honi játékost,
aki mégis betalált a szovjetek kapujába, soha többé nem
választották be a válogatottba (Machos).
A történetek elbeszélői, a vélemények
megformálói többnyire ugyanazok, szereplői viszont mindig
mások. Aki szót kap, szinte kivétel nélkül állandó
jelzővel rendelkezik, tulajdonságjegyei is változatlanok. A
Szépasszony azonkívül, hogy szép, melegszívű és
vendégszerető is. A Rezesorrú drámaíró, Érdemes Péter
színművész, Édesszájú Lóorvos, Barna Adjunktus,
Szőlősgazda, Ősz Hírlapíró stb. pedig örömmel
vendégeskednek nála, szívesen ejtőznek vacsora után a
diófák alatt, hogy közben eszmét cserélhessenek az élet
nagy kérdéseiről. Megoldja nyelvüket a decsi kékfrankos.
Talán nem meglepő, hogy leginkább az élőbeszédhez közelít
a szereplők nyelvhasználata. A műfaj önmagát adja:
elbeszélés, modern mese. Mégis több annál: népi közegbe
ültetett rövid etűdök, amelyek a tárca, a glossza műfaja
felé közelítenek. Az író véleménye is kihallik, ezért
lehet több a puszta anekdotázásnál. Valójában a kettő
között, a szépirodalom és a publicisztika határán lévő
keserédes történetek. Czakó valamennyiben a csattanóra
bazíroz, arra fűzi fel a történetet, és ezzel egyben
ítéletet is mond önnön gyarlóságunk, butaságunk felett.
Szembesíti az olvasót hibáival, némelykor erkölcsi
szentenciákat fejteget, levonja a tanulságot helyettünk is.
Enyveskezű Bendegúz mágnesként vonzotta magához a
színesfémből készült alkalmatosságokat. Halála után
kérésének megfelelő, szép temetésben részesült. Csak a
papnak az elhunythoz intézett búcsúszavai törték meg az
áhítatot: „Tudod-e Bendegúz, hogy miért nem szól érted a
harang? No, én elárulom. Azért nem, mert két hete
ellopták.” (Bendegúz harangja) Az író
meghatározása szerint a kötet darabjainak műfaja találóan
„rémmese”, mert amellett, hogy kinevetjük a benne
látottakat, vagy keserűen tudomásul vesszük, a görbe tükör
felnagyítja a negatívumokat. „Valamiből meg kell élni az
orvosoknak és a nővéreknek is – jegyezte meg Barna
adjunktus… Amikor átadtam a borítékot Feri ápolónak, aki
apámat heteken át fürdette, borotválta, gyógyszerezte,
visszaadta a borítékot: …én megengedhetem magamnak, hogy
ápoló legyek az intenzív osztályon.” (Hálapénz)
Egyazon forgatókönyv szerint íródtak a
mesék, mindnek van egy előre megrajzolt szerkezeti íve.
Rövidke bevezetés, amelyből megtudjuk, hogy kik a jeles
társaság tagjai a Szépasszony asztalánál, majd az éppen
aktuális beszélő ismerteti a témát, bemutatja a
szereplőket, és teret enged a történetnek, valamint a közben
kialakuló véleményeknek. A felépítésből valóban
érzékelhető, hogy a műfaj több műfaj határmezsgyéjén
mozog.
A megformáltság kapcsán meg kell említeni
néhány negatívumot is. Nem egységesen magas színvonalúak
ezek a szövegek. Vannak esetek, amikor a humor
érthetetlenségbe fullad, nem oldja föl az eseményekből való
kizökkenés által keletkezett zavart. Ilyenkor rendszerint a
humorosnak szánt befejezés erőtlenné, az író szándéka
szerint nevetséget kiváltó szövegelem egyszerűvé, olykor
primitívvé lesz. Például: a politikusoknak kikészített
könyvcsomagot a célszemélyek figyelmen kívül hagyják. Ez
volna a történet lényege, de Czakó a befejezést elintézi
annyival, hogy „ingyen sem kellett nekik … ezek már nem is
lopnak könyvet!” (Könyvek). Vagy a Zsibimese
végén a csattanós befejezés annyiban merül ki, hogy az
ócskapiac eladója beismeri, hamis Aba-Novák-festményt árul,
majd bájosan megkérdezi a bizonytalankodó vásárlótól:
„de azért szép, ugye?”
Szerencsére a szerzőnek nagyobb részben
sikerül megvalósítani elképzeléseit és a legtöbbet kihozni
a saját fejlesztésű műfajából. A befejezéstelen,
erőltetett történeteket ellensúlyozzák a jópofa, derűs,
valóban készre csiszoltak. Akadnak köztük olyanok, amelyek
annak ellenére helyet kaptak a kötetben, hogy nem a jelen
lévő elbeszélők valamelyikével estek meg, nem is
hallomásból értesültek róla, sokkal inkább a nép ajkán
született, szájról szájra terjedő (némelykor az eredetitől
valamelyest elferdült) eseményekről tudósítanak. Több
ízben éreztem én is azt, hogy már hallott történettel van
dolgom, csak mintha máshogyan esett volna meg, másvalakivel és
máshol.