Bengi László
Hagyomány és hatás
Kemenes Géfin László
költői kibontakozása
Kemenes Géfin László könyveinek sorát
három vékony verseskötet nyitja meg. Az első és a harmadik
megjelenése között kevesebb mint tíz év telt el,
mindazonáltal a három könyvecske már önmagában is az írói
életpályán bekövetkezett jelentős változásokra világít
rá – még azelőtt, hogy a Fehérlófia énekeinek
útjára indulásával Kemenes költői irálya valóban egyedi
színezetet kapott volna. Amikor Zalán Tibor a Fehérlófia
második könyvének a megjelenése után, 1983-ban tekint
vissza Kemenes addigi életművére – s ezzel egyébként az
idősebb pályatárs magyarországi fogadtatásának egyik első,
így indokoltan az átfogó értelmezői tekintet igényét is
fölmutató lépését téve meg –, a költői pálya teljes
átalakulásáról szól. Zalán nem tagadja a változás
folyamatszerűségét, egyúttal azonban a kemenesi költészet
világosabb-jellegzetesebb bemutatása s megismertetése
érdekében vállalt leegyszerűsítéssel a – három
verseskönyvet közvetlen követő, de természetesen hosszabb
időre visszanyúló munkát bevégző-betetőző, fokozatosan
erősödő, majd döntővé váló hatást sejtető –
Pound-fordításkötetet emeli ki határpontként, az alkotói
pálya fordulópontjaként: Kemenes Géfin László költészete
első kötetének, a Jégvirágnak a megjelenése óta
„eltelt másfél évtizedben […] lényegében teljesen
átformálódott. […] munkái mindinkább a szövegirodalom
határait kezdték el tapogatni, azaz háttérbe szorult
költészetének a versjellege. Ezra Pound fordítása […]
mindenképpen vízválasztó eddigi munkásságában. Kissé
vulgarizálva: Kemenes Géfinnek létezik egy »precantók« és
egy »postcantók« korszaka.”1 A következőkben
ennek megfelelő távlatból veszem szemügyre a kemenesi
költészet alakulását-módosulását, utalva a három korai
verseskötetet követő művészi szakasz(ok)ra is.
Kemenes egy nyugati magyar írókat
fölvonultató versgyűjtemény előszavában – a
szülőföldtől és anyanyelvtől való fizikai távolság
következményeivel számot vetvén – megállapítja, hogy „a
Nyugaton élő magyar költők között számos jelentős
nyelvi-formai újítót találunk”. Ezt pedig nem kis részben
azzal hozza összefüggésbe, hogy a tény, mely szerint a kötet
írásai közé beválogatott „verseket és szövegeket
nem-magyar nyelvközegben, a szülőhazától távol és mégis
magyarul írták, feltételez egy másfajta alkotói
hozzáállást. Például azt, hogy emigrációban élő költők
[…] fokozott tudatossággal kezelik anyanyelvüket.”2
Hogy utóbbi mégsem szükségszerűen, mintegy eleve elrendelten
vezet formai újításhoz, épp Kemenes Géfin László
költészete igazolhatja. Zalán Tibor írása is megfogalmazza
azt az észrevételt, hogy az Arkánum folyóirat alapítóinak,
nevezetesen András Sándornak, Bakucz Józsefnek, Kemenes Géfin
Lászlónak és Vitéz Györgynek a „verseszménye közelebb
áll” az akkorra már versnyelvi hagyománnyá lett
„klasszikus avantgarde-hoz”, mint a Magyar Műhely központi
alkotóié.3 Természetesen a föntebb kötőjellel
megjelent kifejezés két tagja, azaz a formai és a nyelvi
újítás között érdemes különbséget tenni, ám még ha ezt
nem is mulasztjuk el, ahogy a formai, úgy a nyelvi újítás sem
igazán jellemzője Kemenes korai alkotói magatartásának. A
nyelvi kifejezést megújító, a nyelvben rejlő teremtőerőt
annak esetlegességében szóhoz juttató nyelvi játékok,
szójátékok ugyan fokozatosan teret nyernek, ami már az első
három kötetet egymás mellé helyezve is érzékelhető, ám a
legelső verseskönyvben még szinte egyáltalán nem játszanak
szerepet.
A formai és a nyelvi újítás igényével
vagy törekvésével szemben az előbb idézett sorokban
fölemlített fokozott nyelvi tudatosság kezdettől
meghatározója Kemenes Géfin írásművészetének – a Jégvirág,
a szerző első kötete kifejezetten a művészi
megformálás, a műgond klasszikus eszményének jegyében
szerveződik. A versek majd pontosan fele petrarcai tagolású,
szabályszerűen rímelő, kötött szótagszámú szonett, sőt
a Csillagtól a Don Quijotéig megszakítás
nélkül sorjázó szonettek mint egy külön kis ciklus
ékelődnek a többi vers közé, a kötet harmadát adva. A
következő két kötetben szintén akad példa kötött
verselésre, de szabályos szonettre már csak elvétve bukkanhat
az olvasó. Ellenben a Zenitben megjelennek a
prózaversek, majd a Pogány diaszpórában már
határozottan fölerősödik a poundi hatás is, illetve ezzel
párhuzamosan alighanem a beatköltészet epikus
versszerkesztéséé. A harmadik kötet gerincét nagyobb ívű,
szélesebb sodrású szabad versek alkotják, párbeszéd
jellegű és prózai részletekkel is vegyítve. Mindez a Fehérlófiával
válik részletekig kidolgozott és átgondolt poétikává, de
Tűz Tamás már az eposzi mű első könyvének megjelenése
előtt arról szólt, hogy Kemenes Géfin tulajdonképpen a
balladaszerű építkezést kedvelő „epikus költő”.4
A Fehérlófiával egyszersmind fölerősödik a
szójátékok, a nyelvi esetlegességek tapasztalata, tehát
egyfajta nyelvi újítás szerepe is megszilárdul. A Versek
Jolantához címével, a szerelmes vers műfajának
megidézésével visszatérni látszik a költői pálya korai
szakaszához, verseszményéhez; csakhogy a kötetbeli irodalmi
szövegek nem mindig versek, különösképp nem kötött
képletű versek, s több alkalommal csak nagyon szabadon
értelmezve sorolhatók be a lírai műnem címkéje alá.
Ráadásul a könyv tetemes része még csak nem is egyszerűen
prózai, de egyenesen nem irodalmi szöveg, nevezetesen az
értekező írásmód felé közelít.
Visszatérve a korai kötetekhez, a
fölidézett-folytatott versfölfogással összefüggésben
világosan adódik a kérdés, hogy Kemenes Géfin milyen
irodalmi hagyományokkal áll szorosabb, művészi
látásmódját meghatározó-befolyásoló viszonyban. Az
idézett kötetelőszóban írja, hogy a „fentiekhez szorosan
kapcsolódó másik közös vonás a nyugati magyar költők
sajátos viszonya kulturális, pontosabban irodalmi
hagyományainkhoz. A múltat teljes egészben egyikük sem veti
el […]; ám az is nyilvánvaló […], hogy a magyar irodalmi
múlt legtöbbünknél átértékelődött. […] a nemzeti
tradíció átrendeződése mellett nagy hatással volt
legtöbbünk költői fejlődésére az elmúlt száz esztendő
nyugati (nem-magyar) irodalma, annak főként újító
egyéniségei.”5 Hogy Kemenes első három
verseskötetének fogadtatásában a kritikusok a
legkülönfélébb költői hagyományokat említik, s
egyetértés jószerével alig bontakozik ki köztük, talán
magyarázható eme kettős, magyar és külföldi irodalmi
kötődéssel, mely valóban kevéssé hagyható figyelmen
kívül, s ilyen formában nem épp megszokott jegye a magyar
irodalomnak. Ám valószínűleg egy harmadik mozzanat is
hozzátehető ehhez, tudniillik a személyes és írói
szabadságnak olyan lehetősége-léthelyzete, amely
Magyarországon nem mindenkor, nem mindenkinek és nem mindennel
kapcsolatban adatott meg. Már csak az ötletes, az első
verseskötetre még nem igazán jellemző szójáték miatt is
érdemes újfent idézni az előszóból: „Létünk és
munkánk bizonyítja, hogy extra Hungariam igenis van vita,
amely vita nem feltétlenül a magyarság elvesztése
vagy megtagadása”.6 A latin mondás és a vita szó
magyar jelentésének egybejátszatása élet és vita
összefüggését sejteti, vagyis írói lét és gondolkodói
szabadság egymást föltételező együttesét, miközben ezt
épp a nyelvek közti szabad, esetleges összjáték révén,
szójátékkal mondja el, és teszi megtapasztalhatóvá.
Mielőtt vázlatosan áttekinteném a Kemenes
Géfin korai fogadtatástörténetében előkerülő nevek és
hagyományok burjánzó sokaságát, tisztázandó az általam
elfoglalt álláspontot, röviden saját meglátásaimat
összegzem. Úgy vélem, Kemenes indulása, vagyis első
megjelent verseskötete mérsékelten mutat csak vissza
avantgárd költészettörténeti előzményekre. És a későbbi
két verseskönyvben is a klasszikus avantgárd hatása
erősödik föl, részlegesen és áttételesen kiegészülve
bizonyos pop-art indíttatásokkal, semmint a kísérletező
újavantgárd törekvéseké.
A különösebb értekezői kockázatvállalás
nélkül erősen egyenetlennek mondható Jégvirág kötetet
többszörösen is veszélyezteti a korábbi költészeti
hagyományok bejáratott-elcsépelt, ekként kiüresített
versnyelvi megoldásaihoz való idomulás, a képi-gondolati
választás elbizonytalanodása, a következetes és átgondolt
kidolgozás fogyatkozása. A versekben itt is, ott is fölrémlik
a szorongás késő romantikus érzelmességbe oldása, a
szimbolista írásmód klisészerű továbbélése, a szerelem-
és elmúlástapasztalat szecessziós túlstilizálása, az
Ady-líra fölszínes hatása. Viszont a kötet legsikerültebb
részeiben Gottfried Benn vagy Paul Celan költészetével
látszik a Kemenesé rokonságban állni, míg a magyar
költészetből József Attila vagy Pilinszky János tűnik föl
hozzá közel állónak,7 a régebbiek közül pedig
talán Vörösmarty borús gondolatiságú verseinek
ösztönzése emelhető ki.8 Kivehető ugyan a
klasszikus avantgárd tapasztalatához való kötődés, annak
új látókörökbe állított és új távlatokat nyitó
továbbvitele – például az avantgárddal pályájuk egy
szakaszában szorosan eljegyzett Benn és József Attila
versnyelvéhez való hasonlóság révén –, az avantgárd
poétika azonban csak közvetetten, egy hermetikus
lírafölfogásba és az abszurdhoz közelítő,
egzisztencialista színezetű létértelmezésbe oltva mutatkozik
meg.
Az első kötet után három évvel napvilágot
látott Zenitben szintén erősen érezhető az említett
költészeti hagyomány(ok) szinte mindegyikének hatása,
miközben a költemények motivikus-szemléleti jegyeiben
jelentékenyen fölerősödni vélem – a német avantgárd
több költőjének, köztük Benn expresszionista verseinek
magyarítását is fölvállaló – Szabó Lőrinc lírájának
ösztönzését. Másik oldalról a tömegkultúra elemeit is
beolvasztó, az „új érzékenységgel” is kapcsolatban
álló beatköltészet hatását lehet hangsúlyozni. Utóbbi
hagyomány jelenléte a Jégvirágban még nem volt
érzékelhető, és a második versgyűjteményben a korai
kemenesi írásművészet újdonságaként vehető számba.
A Zenitben a kötött versek mellett
már számolni kell a szabad verselés kibontakozásával is,
sőt prózaversek fölbukkanásával. Ez összefügg a korábbi
líraszemlélet oldottabbá válásával: az elhallgatás felé
hajló, a nyelv önmagába viszszatérülő jelentésrétegeire
épülő költészetszemlélet mellett (majd helyett) a
hétköznapi nyelvhasználat jellegzetességeit mutató, a
mindennapokból és a közéletből is témákat-motívumokat
beépítő epikus szövegépítkezés helyi értéke is
sarkalatossá válik. Alighanem az utóbbi mozzanatot emeli ki,
szigeteli el a kötet más irányú verseinek
szövegkörnyezetétől Határ Győző kritikája, amikor arról
az örvendetesnek mondott változásról szól, mely szerint „a
Zenitben mintha más ember, más költő lépne elénk –
oly messze sodródott saját indulásától […]”.9
A megszakítottság egyoldalú kiemelése helyett inkább arra
hajlok, Kemenes Géfin második kötete törés és folytonosság
kettősségének, valamiféle átmenetnek a jegyében,
szorításában áll. Az említett hagyományok mindegyikének
párhuzamosan jelen lévő emlékezete révén a Zenit
egyfajta „eklektikus” jelleget ölt, a kemenesi költészet
módosulását még épp eldöntetlenségének állapotában
sejtetve-dokumentálva.
Kemenes költészetét áttekintve rögtön
szembetűnő az a kapcsolat, mely a szerzőt Ezra Poundhoz fűzi.
A Cantók – természetesen a teljes poundi korpuszból
szinte csak szemezgető – fordításai rögvest a harmadik
verseskötet, a Pogány diaszpóra megjelenése után
láttak könyvként napvilágot, s Zalán Tibor idézett
vélekedése szerint a Fehérlófia felé vezető fordulat
markáns jelölőjének tekinthetők. Mikor persze Zalán
„pre”/„post”-ja a Cantókat teszi meg
viszonyítási pontnak, leszűkíti Pound életművét. Ezért
még a Zalán-kritika gondolatmenetét és érvelését
alapvonalaiban elfogadva is nyitott marad az a – Zalán által
nem érintett – kérdés, hogy Kemenes első két kötetét
fűzi-e lényegi kapcsolat Pound többi verséhez, mindenekelőtt
híres rövid lírai szövegeihez. A Jégvirág és a
poundi imagizmus összefüggését fölösleges kizárni,
egyszersmind hangsúlyozni sincs sok értelme. Például Tűz
Tamás Pound ösztönzésének – azért legalábbis
fölvetődő-megfontolandó – kérdése kapcsán úgy
vélekedik, hogy Kemenes „nem vele [Ezra Pounddal] rokon,
inkább Rimbaud, Dylan Thomas lehetnének szellemi ősei, s egy
szonettjében rilkei a képalkotás”, mivelhogy „látnok ő
is, mint a fentiek”.10 Szente Imre pedig – még a Zenit
kapcsán, a harmadik kötet kiadása előtt – Pound immár
érezhető hatását szegletesnek-modorosnak mondja, és a versek
fölidézte hagyományrétegek között nemhogy nem
kizárólagos, de még csak nem is sarkalatos szerepet
tulajdonít a Kemenes magyarította tudós költő
ösztönzésének.11
Ha a Jégvirágon és a Zeniten
még csak korlátozottan, átfogó-átható erő nélkül hagytak
is nyomot Pound rövidebb és/vagy hosszabb kompozíciói, a Pogány
diaszpóra már alapvetően magán viseli a Cantók hatását.
(Egyébiránt Pound mellett alighanem Charles Olson úgyszintén
említést érdemel Maximus-verseivel.) Így a Kemenes Géfin-i
költészetben a harmadik kötet is újat tudott hozni (persze ez
önmagában még nem érdem), jelentékenyen közelebb kerülve
ahhoz, hogy e líra a költői életpálya – Jégvirágtól
számított – második évtizedének elejére lényegében
teljesen átformálódjon.12 A Pogány diaszpórával
Kemenes költészete mintegy fölszabadul, beleértve a kötött
formák eddiginél szabadabb kezelését, valamint a kötött és
szabad verselés átgondolt társítását-vegyítését is.
A Pogány diaszpóra jószerével
szembeötlő sajátossága a részint nevek, részint
szövegközi utalások révén fölidézett kulturális-irodalmi
hagyomány időbeli tágassága, rétegezettsége és nyelvi
sokszínűsége. Kabdebó Tamás kritikája például –
részben a versek hivalkodóan jelzett kapcsolatlétesítései
alapján – Vajda Jánost, Pilinszky Jánost, Babits Mihályt,
Berzsenyi Dánielt, Petőfi Sándort, Határ Győzőt, Ady
Endrét, a virágénekeket, Zrínyi Miklóst, Balassi Bálintot,
Rimay Jánost, Arany Jánost sorolja.13 Ez a tarka
kavalkád azonban csak látszólag közvetlen folytatása,
kiteljesítése vagy megtöbbszörözése a Zenit eklektikus
líraszemléletének, pontosabban a második kötetben
összekeveredő költészeti hagyományoknak. Míg a korábbi
kötetben ugyanis ez egyfajta eldöntetlenségre vetett fényt, a
költői fölfogás változására, most a hagyomány tág
kulturális közegében való létezés mint a vers természetes
létmódja, vagyis formaalkotó poétikai elemként jelenik meg.
A kemenesi költészet immár nem is nagyon képzelhető el
másként, mint a nyelvi-irodalmi hagyományrétegek
fölfejthetetlenül bonyolult hálózatában (mint vortexben)
való termékeny-sokszínű nyelvi játékként,
szövegalkotásként. A versek nem egyszerűen különféle
kulturális emlékezetet hordoznak, hanem – főképp
kötetként, vagyis egymás közelségébe, egymás mellé
helyezve, a töredékek és utalások immár nem csekély
mértékben kollázsszerű összjátéka által – egy sajátos,
részint mitikus-archaikus költői világot hoznak létre.
Ennyiben félrevezetőnek tartom az olyan megfogalmazásokat,
miszerint Kemenes Géfin „talán Tinódinál is inkább Balassi
rokona”14 lenne, hiszen itt sem nem pusztán formai
vagy stílusutánzásról, sem nem szemléleti hasonlóságról
van szó – igencsak furcsa lenne egyenlőségjelet tenni a
reneszánsz és a 20. század közé –, hanem a régi magyar
irodalom formai, nyelvi és történeti-kulturális hagyománya
által kínált poétikai lehetőségeknek oly módon való
elevenné tételéről, mely nyomatékosan a más hagyományokkal
való viszonyba állítás, teremtő összjáték révén
bontakozik ki. Ugyanakkor az is igaz, Kemenes harmadik és –
szorosan értve a fogalmat – utolsó verseskötete a Cantókhoz
és a Fehérlófiához képest még lazább
szerveződésű; a verseknek immár csak a hagyományok
hálózatán belül értelmezhető létmódja még nem hat ki a
kötetszerkesztés egészére, sőt az egyedi köteten akár túl
is mutató kompozíciós elvekre. A Pogány diaszpóra nem
eposzi jellegű, mint majd a Fehérlófia, amely a
hagyományok alkotta hálózat lezárhatatlanságából
következő hiányai és bővíthetősége ellenére – avagy
inkább éppen ezek okán! – tervezet jellegű
ciklusépítkezést mutat.
A fönt érintett kérdések és szempontok
mellett föltétlen meg kell jegyezni, hogy Kemenes első három
(verses)könyvének kritikai fogadtatásában az avantgárd
irányzatai közül a szürrealizmushoz való viszony
problémája vetődik föl a legnagyobb nyomatékkal és
véleménykülönbségekkel tarkítottan.15 Márton
László már a Jégvirágról írván említi, hogy
„Kemenes-Géfint könnyű lenne szóhasználata, képeinek
jellege alapján a két világháború közötti
szürrealizmusból származtatni”, mégsem tekinti igazán
helytállónak, a felszínes jellegzetességek mellett a versek
poétikai szemléletét is átható érvényűnek e rokonítást.
Ugyanis „Kemenes-Géfin látomásaiban […n]em leljük a
félálom automatizmusát. Rémképeit szinte matematikai
szabályú rendszerbe foglalja, motívumai […] kiszámított
pályán mozognak, […] higgadt és gyakran elegáns
célzatosság érződik [előadásának modorán].”16
Még mindig az első kötet kapcsán Kuczka Péter is elutasítja
a kemenesi írásművészetnek a szürrealizmus előzményéhez
való kapcsolását, mondván: utóbbi felszabadult és
felszabadító, játékos és ötletgazdag vonásának nyoma
sincs a Jégvirág világszemléletében.17
Ezzel szemben Szente Imrének a Zenit megjelenése után
írott esszéje már annak a vélekedésnek ad hangot, hogy
„Kemenes Géfin László született szürrealista:
hátborzongatóan szép rémálmai vannak”, amire példaként a
Húsleves-expressz című prózaverset hozza föl.18
Pomogáts Béla pedig Határ Győző lehetséges hatásával
összefüggésben említi a Kemenes-líra szürrealista
hangütését: „ösztönző példával szolgáltak számára a
Londonban élő Határ Győző nyelvteremtő erőről tanúskodó
költészetének sajátosan szürrealisztikus vívmányai is”.19
Az avantgárd „izmus” kategóriáján sokszínűsége és
rétegzett hatástörténete folytán alighanem túlnövő
szürrealizmussal rokon szövegalakítási-szemléleti vonások
Kemenes második kötetében valóban fölerősödni látszanak,
ám szerintem továbbra is inkább közvetett kapcsolatról van
szó.
A világirodalmi rokonítások során a
fogadtatástörténet lényegében nem fordít figyelmet a német
irodalommal való kapcsolat lehetőségére,20 azonban
esetenként az angol-amerikai kötődésnél is fontosabb
szerepet tulajdonít a francia költészet felől érkező
(például szürrealista) hatásnak.21 Kuczka a Jégvirágot
átjáró absztrakt, megnevezhetetlen félelmek örvén utal
Baudelaire démonára,22 míg Határ Győző –
szintén a fekete hatalmak veszélyét, a tönkremenés
kockázatát említve – Louis Bertrand, Lautréaumont, Rimbaud
személyében látja Kemenes előfutárait.23 A
„ritkán szólás” – inkább költői, mint költészeti
– beállítottsága, valamint az elhallgatásra való –
immár poétikailag is értelmezhető – hajlam kapcsán pedig
Határ Mallarmé és Valéry párhuzamát hozza föl.24
Ezzel a korai kemenesi kötődések térképezése ismét a
hermetikus, a nyelv önmagába záruló valóságát állító
költészeti hagyományhoz kerül közel; Márton László
például úgy jellemzi az első kötet poétikáját, mint amely
„a kimondhatatlan kimondásával próbálkozik”.25
A magyar irodalomból ehhez alighanem az Újhold lírája áll
legközelebb, melynek vonzását – a nyugatos hatás kicsit
elnagyoltan hangzó említése mellett – Pomogáts Béla
tanulmánya is hangsúlyozza: Kemenes Géfin „költői
munkássága azoknak a hagyományoknak a vonzásában indult,
amelyeket a »nyugatos«, illetve az »újholdas« líra
alapozott meg”.26
Szegedy-Maszák Mihály joggal inti
óvatosságra a művészetekkel foglalatoskodókat –
egyébiránt József Attila ürügyén –, mikor arra
figyelmeztet, hogy a francia, a német és az angol-amerikai
költészet távlata – miközben más-más jellemző vonásokat
világíthat meg – „olyan állítások megfogalmazását is
magával vonja, amelyek erősen különböznek egymástól, s ez
érthető, hiszen a szimbolizmus és szürrealizmus által
meghatározott francia, a bölcseleti, sőt lételméleti
igénytől és expresszionizmustól elválaszthatatlan német,
illetve a Whitman és az imagizmus öröksége jegyében alakult
angol-amerikai költészet nagyon eltér egymástól”.27
Kemenes Géfin esetében talán mégsem teljesen alaptalan e
jelentékenyen különböző irodalmi hagyományok együttes
emlegetése: az Atlanti-óceánon túlra vetődött szerző
sokkal könnyebben tájékozódhatott az akkor éppen
közelmúltbeli és kortársi költészeti-művészeti
törekvésekről, mint anyaországi pályatársai, miközben
kanadai lakóhelye s életének némely szakaszában mindennapi
munkája is eleve többnyelvű közeget nyújtott. Ehhez képest
későbbinek vélem Pound (vagy Joyce és a Waste Landet
író Eliot) ösztönzését, amelyet a számára kedvező
élethelyzet készített elő és erősített fel.
Azt semmiképp nem föltételezem, hogy Kemenes
irodalmi áttekintése mindenütt azonos mélységű volna, és
egy olyan elgondolás is badarságnak tetszenék, mely szerint az
eltérő (nyelvű) költészeti hagyományok munkáiban
összebékülnének, különbségeik elsimulnának. Ha ennek
fényében tekintek végig ismét Kemenes Géfin László első
három kötetén, a leginkább európainak (kontinentálisnak)
mondható Jégvirág többrétűsége nem annyira
széttartó versépítkezéssel, kötetszerkesztéssel vagy
történelemszemlélettel hozható kapcsolatba, hanem esztétikai
egyenetlenségével: biztonsággal (akár a
„polgárpukkasztó” meghökkentés biztosságával)
kecsegtető, elkoptatott és ezért túlzásig vitt versnyelvi
sablonok és poétikai fogások keverednek összetetten
megformált, eleven és értelemteli olvasói tapasztalatban
részesítő szakaszokkal. Ezzel szemben az – angolszász
irodalom fölerősödő hatásáról is valló, szintén
egyenetlen – Zenit anélkül helyez egymás mellé
különnemű költészeti hagyományokat, hogy az így támadt
törésekre mint az értelemképzés lehetőségeire valódi
figyelemmel volna: erre utalok az „eklektikus” jelzővel.
Mire azonban Kemenes Géfin harmadik verseskötete is megjelent,
az eltérő rétegeket átfogó-összemontírozó
irodalmi-bölcseleti hagyományszövet a szövegalkotás
természetes – ettől fogva a szerző szépírói
tevékenységét következetesen meghatározó –
föltételévé és létmódjává lépett elő, immár
kikerülhetetlenné téve annak kérdését is, hogy a
legkülönfélébb hagyományok milyen keretek között és
milyen következményekkel számolva léptethetők
összjátékba. A történeti tájékozódás eltérő mélysége
így annak veszélyével fenyeget, hogy a kiszámíthatatlan
összjáték aránytalanná válik, ellaposodik, egyszersmind
azonban serkenti is a váratlan lehetőségekre nyitott
nyelvi-irodalmi kölcsönhatásokat, és egy termékeny költői
szemléletmód körvonalait rajzolja elő.
Jegyzetek
1 Zalán Tibor,
Külföldi magyar könyvek. Kemenes Géfin László:
Fehérlófia második könyve, Balázs Attila: Világ, én ma
felébredtem!, Újváry Sándor: „Magasfeszültség!”, Életünk,
1983/9. 859.
2 Kemenes
Géfin László, A szerkesztő előszava, in Nyugati
magyar költők antológiája 1980, válogatta, szerkesztette
és az előszót írta K. G. L., Európai Protestáns Magyar
Szabadegyetem, Bern, 1980, 6.
3 Zalán T.,
i. m., 1983, 859.
4 Tűz Tamás,
A halál rokonai, in T. T., Angyal mondd ki csak
félig, Amerikai Magyar Írók, h. n., 1974, 111.
5 Kemenes
Géfin L., i. m., 1980, 7.
6 Uo., 10.
7 A József
Attila-i kapcsolatot többen említik (vö. Lőkkös Antal, Egy
költő bemutatkozása. Kemenes Géfin László: Jégvirág, Katolikus
Szemle, 1967/3. 287.; Szente Imre, A zenit felé. Kemenes
Géfin László: Zenit, Új Látóhatár, 1969/6. 560), vagy
Radnóti Miklós hatására utalnak (vö. Márton László, Három
költő. Makkai Ádám: Szomj és ecet; Máté Imre:
Fehér förgeteg; Kemenes-Géfin László: Jégvirág,
Magyar Műhely, 21. [1967], 53; Lőkkös A., i. m., 1967,
287.), Határ Győző pedig a Nyugat második nemzedékéhez
való kötődést emeli ki (Határ Győző, A költészet
kísérlete. Kemenes Géfin László: Zenit, Új
Látóhatár, 1969/6. 562.).
8 Vö. Szente
I., i. m., 1969, 560.
9 Határ Gy.,
i. m., 1969, 562.
10 Tűz T., i.
m., 1974, 109.
11 Szente I.,
i. m., 1969, 560.
12 Vö. Zalán
T., i. m., 1983, 859.
13 Kabdebó Tamás,
Cinkosok között vétkes aki él ma. Kemenes Géfin László:
Pogány diaszpóra, Katolikus Szemle, 1975/3–4., 286.
14 Szanyi János,
Pogány diaszpóra, avagy meddig juhász a juhász, Irodalmi
Újság, 1975. január–február, 7.
15 Szente az
expresszionizmust is külön kiemeli: vö. Szente I., i. m., 1969,
559.
16 Márton L.,
i. m., 1967, 54. Ezzel egybevágó érvelést ad Tűz
Tamás esszéje is: „Automatikus költő-e Kemenes-Géfin? Nem
hiszem. Furcsa dolgokat ír, rettenetes-szépeket, de alapjában
véve világosan szerkeszt.” (Tűz T., i. m., 1974,
110.)
17 Kuczka Péter,
A költészet menedéke, Látóhatár, 1968/5–6. 556.
18 Szente I.,
i. m., 1969, 559.
19 Pomogáts Béla,
A montreali végvárban. Kemenes Géfin László verseiről [1981],
in P. B., Változatok az avantgárdra, Széphalom
Könyvműhely, Budapest, 2000, 306. (Aranyhal sorozat).
20 Celant egy
későbbi beszélgetésben Kemenes is fölemlíti: „Az
egyetemes magyar irodalom – teljesen élő közeg”. Kemenes
Géfin Lászlóval beszélget Endrődi Szabó Ernő, Árgus,
190/3. 63.
21 Ennek egyik
oka, de önmagában nem elégséges magyarázata lehet, hogy
Párizs a Nyugat-Európában élő magyar írók irodalmi
központja volt, amely a Magyar Műhely folyóirat révén
„intézményessé” is vált, és a tengerentúlon sem maradt
hatás nélkül.
22 Kuczka P.,
i. m., 1968, 555.
23 Határ Gy.,
i. m., 1969, 563.
24 Uo. 562.
25 Márton L.,
i. m., 1967, 54.
26 Pomogáts B.,
i. m., 2000, 303.
27 Szegedy-Maszák
Mihály, Tanító célzat és művészi érték József Attila
költészetében, Kortárs, 2005/4. 2.