Kortárs

 

Bengi László

Hagyomány és hatás

Kemenes Géfin László költői kibontakozása

 

Kemenes Géfin László könyveinek sorát három vékony verseskötet nyitja meg. Az első és a harmadik megjelenése között kevesebb mint tíz év telt el, mindazonáltal a három könyvecske már önmagában is az írói életpályán bekövetkezett jelentős változásokra világít rá – még azelőtt, hogy a Fehérlófia énekeinek útjára indulásával Kemenes költői irálya valóban egyedi színezetet kapott volna. Amikor Zalán Tibor a Fehérlófia második könyvének a megjelenése után, 1983-ban tekint vissza Kemenes addigi életművére – s ezzel egyébként az idősebb pályatárs magyarországi fogadtatásának egyik első, így indokoltan az átfogó értelmezői tekintet igényét is fölmutató lépését téve meg –, a költői pálya teljes átalakulásáról szól. Zalán nem tagadja a változás folyamatszerűségét, egyúttal azonban a kemenesi költészet világosabb-jellegzetesebb bemutatása s megismertetése érdekében vállalt leegyszerűsítéssel a – három verseskönyvet közvetlen követő, de természetesen hosszabb időre visszanyúló munkát bevégző-betetőző, fokozatosan erősödő, majd döntővé váló hatást sejtető – Pound-fordításkötetet emeli ki határpontként, az alkotói pálya fordulópontjaként: Kemenes Géfin László költészete első kötetének, a Jégvirágnak a megjelenése óta „eltelt másfél évtizedben […] lényegében teljesen átformálódott. […] munkái mindinkább a szövegirodalom határait kezdték el tapogatni, azaz háttérbe szorult költészetének a versjellege. Ezra Pound fordítása […] mindenképpen vízválasztó eddigi munkásságában. Kissé vulgarizálva: Kemenes Géfinnek létezik egy »precantók« és egy »postcantók« korszaka.” A következőkben ennek megfelelő távlatból veszem szemügyre a kemenesi költészet alakulását-módosulását, utalva a három korai verseskötetet követő művészi szakasz(ok)ra is.

Kemenes egy nyugati magyar írókat fölvonultató versgyűjtemény előszavában – a szülőföldtől és anyanyelvtől való fizikai távolság következményeivel számot vetvén – megállapítja, hogy „a Nyugaton élő magyar költők között számos jelentős nyelvi-formai újítót találunk”. Ezt pedig nem kis részben azzal hozza összefüggésbe, hogy a tény, mely szerint a kötet írásai közé beválogatott „verseket és szövegeket nem-magyar nyelvközegben, a szülőhazától távol és mégis magyarul írták, feltételez egy másfajta alkotói hozzáállást. Például azt, hogy emigrációban élő költők […] fokozott tudatossággal kezelik anyanyelvüket.”2 Hogy utóbbi mégsem szükségszerűen, mintegy eleve elrendelten vezet formai újításhoz, épp Kemenes Géfin László költészete igazolhatja. Zalán Tibor írása is megfogalmazza azt az észrevételt, hogy az Arkánum folyóirat alapítóinak, nevezetesen András Sándornak, Bakucz Józsefnek, Kemenes Géfin Lászlónak és Vitéz Györgynek a „verseszménye közelebb áll” az akkorra már versnyelvi hagyománnyá lett „klasszikus avantgarde-hoz”, mint a Magyar Műhely központi alkotóié.3 Természetesen a föntebb kötőjellel megjelent kifejezés két tagja, azaz a formai és a nyelvi újítás között érdemes különbséget tenni, ám még ha ezt nem is mulasztjuk el, ahogy a formai, úgy a nyelvi újítás sem igazán jellemzője Kemenes korai alkotói magatartásának. A nyelvi kifejezést megújító, a nyelvben rejlő teremtőerőt annak esetlegességében szóhoz juttató nyelvi játékok, szójátékok ugyan fokozatosan teret nyernek, ami már az első három kötetet egymás mellé helyezve is érzékelhető, ám a legelső verseskönyvben még szinte egyáltalán nem játszanak szerepet.

A formai és a nyelvi újítás igényével vagy törekvésével szemben az előbb idézett sorokban fölemlített fokozott nyelvi tudatosság kezdettől meghatározója Kemenes Géfin írásművészetének – a Jégvirág, a szerző első kötete kifejezetten a művészi megformálás, a műgond klasszikus eszményének jegyében szerveződik. A versek majd pontosan fele petrarcai tagolású, szabályszerűen rímelő, kötött szótagszámú szonett, sőt a Csillagtól a Don Quijotéig megszakítás nélkül sorjázó szonettek mint egy külön kis ciklus ékelődnek a többi vers közé, a kötet harmadát adva. A következő két kötetben szintén akad példa kötött verselésre, de szabályos szonettre már csak elvétve bukkanhat az olvasó. Ellenben a Zenitben megjelennek a prózaversek, majd a Pogány diaszpórában már határozottan fölerősödik a poundi hatás is, illetve ezzel párhuzamosan alighanem a beatköltészet epikus versszerkesztéséé. A harmadik kötet gerincét nagyobb ívű, szélesebb sodrású szabad versek alkotják, párbeszéd jellegű és prózai részletekkel is vegyítve. Mindez a Fehérlófiával válik részletekig kidolgozott és átgondolt poétikává, de Tűz Tamás már az eposzi mű első könyvének megjelenése előtt arról szólt, hogy Kemenes Géfin tulajdonképpen a balladaszerű építkezést kedvelő „epikus költő”.4 A Fehérlófiával egyszersmind fölerősödik a szójátékok, a nyelvi esetlegességek tapasztalata, tehát egyfajta nyelvi újítás szerepe is megszilárdul. A Versek Jolantához címével, a szerelmes vers műfajának megidézésével visszatérni látszik a költői pálya korai szakaszához, verseszményéhez; csakhogy a kötetbeli irodalmi szövegek nem mindig versek, különösképp nem kötött képletű versek, s több alkalommal csak nagyon szabadon értelmezve sorolhatók be a lírai műnem címkéje alá. Ráadásul a könyv tetemes része még csak nem is egyszerűen prózai, de egyenesen nem irodalmi szöveg, nevezetesen az értekező írásmód felé közelít.

Visszatérve a korai kötetekhez, a fölidézett-folytatott versfölfogással összefüggésben világosan adódik a kérdés, hogy Kemenes Géfin milyen irodalmi hagyományokkal áll szorosabb, művészi látásmódját meghatározó-befolyásoló viszonyban. Az idézett kötetelőszóban írja, hogy a „fentiekhez szorosan kapcsolódó másik közös vonás a nyugati magyar költők sajátos viszonya kulturális, pontosabban irodalmi hagyományainkhoz. A múltat teljes egészben egyikük sem veti el […]; ám az is nyilvánvaló […], hogy a magyar irodalmi múlt legtöbbünknél átértékelődött. […] a nemzeti tradíció átrendeződése mellett nagy hatással volt legtöbbünk költői fejlődésére az elmúlt száz esztendő nyugati (nem-magyar) irodalma, annak főként újító egyéniségei.”5 Hogy Kemenes első három verseskötetének fogadtatásában a kritikusok a legkülönfélébb költői hagyományokat említik, s egyetértés jószerével alig bontakozik ki köztük, talán magyarázható eme kettős, magyar és külföldi irodalmi kötődéssel, mely valóban kevéssé hagyható figyelmen kívül, s ilyen formában nem épp megszokott jegye a magyar irodalomnak. Ám valószínűleg egy harmadik mozzanat is hozzátehető ehhez, tudniillik a személyes és írói szabadságnak olyan lehetősége-léthelyzete, amely Magyarországon nem mindenkor, nem mindenkinek és nem mindennel kapcsolatban adatott meg. Már csak az ötletes, az első verseskötetre még nem igazán jellemző szójáték miatt is érdemes újfent idézni az előszóból: „Létünk és munkánk bizonyítja, hogy extra Hungariam igenis van vita, amely vita nem feltétlenül a magyarság elvesztése vagy megtagadása”.6 A latin mondás és a vita szó magyar jelentésének egybejátszatása élet és vita összefüggését sejteti, vagyis írói lét és gondolkodói szabadság egymást föltételező együttesét, miközben ezt épp a nyelvek közti szabad, esetleges összjáték révén, szójátékkal mondja el, és teszi megtapasztalhatóvá.

Mielőtt vázlatosan áttekinteném a Kemenes Géfin korai fogadtatástörténetében előkerülő nevek és hagyományok burjánzó sokaságát, tisztázandó az általam elfoglalt álláspontot, röviden saját meglátásaimat összegzem. Úgy vélem, Kemenes indulása, vagyis első megjelent verseskötete mérsékelten mutat csak vissza avantgárd költészettörténeti előzményekre. És a későbbi két verseskönyvben is a klasszikus avantgárd hatása erősödik föl, részlegesen és áttételesen kiegészülve bizonyos pop-art indíttatásokkal, semmint a kísérletező újavantgárd törekvéseké.

A különösebb értekezői kockázatvállalás nélkül erősen egyenetlennek mondható Jégvirág kötetet többszörösen is veszélyezteti a korábbi költészeti hagyományok bejáratott-elcsépelt, ekként kiüresített versnyelvi megoldásaihoz való idomulás, a képi-gondolati választás elbizonytalanodása, a következetes és átgondolt kidolgozás fogyatkozása. A versekben itt is, ott is fölrémlik a szorongás késő romantikus érzelmességbe oldása, a szimbolista írásmód klisészerű továbbélése, a szerelem- és elmúlástapasztalat szecessziós túlstilizálása, az Ady-líra fölszínes hatása. Viszont a kötet legsikerültebb részeiben Gottfried Benn vagy Paul Celan költészetével látszik a Kemenesé rokonságban állni, míg a magyar költészetből József Attila vagy Pilinszky János tűnik föl hozzá közel állónak,7 a régebbiek közül pedig talán Vörösmarty borús gondolatiságú verseinek ösztönzése emelhető ki. Kivehető ugyan a klasszikus avantgárd tapasztalatához való kötődés, annak új látókörökbe állított és új távlatokat nyitó továbbvitele – például az avantgárddal pályájuk egy szakaszában szorosan eljegyzett Benn és József Attila versnyelvéhez való hasonlóság révén –, az avantgárd poétika azonban csak közvetetten, egy hermetikus lírafölfogásba és az abszurdhoz közelítő, egzisztencialista színezetű létértelmezésbe oltva mutatkozik meg.

Az első kötet után három évvel napvilágot látott Zenitben szintén erősen érezhető az említett költészeti hagyomány(ok) szinte mindegyikének hatása, miközben a költemények motivikus-szemléleti jegyeiben jelentékenyen fölerősödni vélem – a német avantgárd több költőjének, köztük Benn expresszionista verseinek magyarítását is fölvállaló – Szabó Lőrinc lírájának ösztönzését. Másik oldalról a tömegkultúra elemeit is beolvasztó, az „új érzékenységgel” is kapcsolatban álló beatköltészet hatását lehet hangsúlyozni. Utóbbi hagyomány jelenléte a Jégvirágban még nem volt érzékelhető, és a második versgyűjteményben a korai kemenesi írásművészet újdonságaként vehető számba.

A Zenitben a kötött versek mellett már számolni kell a szabad verselés kibontakozásával is, sőt prózaversek fölbukkanásával. Ez összefügg a korábbi líraszemlélet oldottabbá válásával: az elhallgatás felé hajló, a nyelv önmagába viszszatérülő jelentésrétegeire épülő költészetszemlélet mellett (majd helyett) a hétköznapi nyelvhasználat jellegzetességeit mutató, a mindennapokból és a közéletből is témákat-motívumokat beépítő epikus szövegépítkezés helyi értéke is sarkalatossá válik. Alighanem az utóbbi mozzanatot emeli ki, szigeteli el a kötet más irányú verseinek szövegkörnyezetétől Határ Győző kritikája, amikor arról az örvendetesnek mondott változásról szól, mely szerint „a Zenitben mintha más ember, más költő lépne elénk – oly messze sodródott saját indulásától […]”.9 A megszakítottság egyoldalú kiemelése helyett inkább arra hajlok, Kemenes Géfin második kötete törés és folytonosság kettősségének, valamiféle átmenetnek a jegyében, szorításában áll. Az említett hagyományok mindegyikének párhuzamosan jelen lévő emlékezete révén a Zenit egyfajta „eklektikus” jelleget ölt, a kemenesi költészet módosulását még épp eldöntetlenségének állapotában sejtetve-dokumentálva.

Kemenes költészetét áttekintve rögtön szembetűnő az a kapcsolat, mely a szerzőt Ezra Poundhoz fűzi. A Cantók – természetesen a teljes poundi korpuszból szinte csak szemezgető – fordításai rögvest a harmadik verseskötet, a Pogány diaszpóra megjelenése után láttak könyvként napvilágot, s Zalán Tibor idézett vélekedése szerint a Fehérlófia felé vezető fordulat markáns jelölőjének tekinthetők. Mikor persze Zalán „pre”/„post”-ja a Cantókat teszi meg viszonyítási pontnak, leszűkíti Pound életművét. Ezért még a Zalán-kritika gondolatmenetét és érvelését alapvonalaiban elfogadva is nyitott marad az a – Zalán által nem érintett – kérdés, hogy Kemenes első két kötetét fűzi-e lényegi kapcsolat Pound többi verséhez, mindenekelőtt híres rövid lírai szövegeihez. A Jégvirág és a poundi imagizmus összefüggését fölösleges kizárni, egyszersmind hangsúlyozni sincs sok értelme. Például Tűz Tamás Pound ösztönzésének – azért legalábbis fölvetődő-megfontolandó – kérdése kapcsán úgy vélekedik, hogy Kemenes „nem vele [Ezra Pounddal] rokon, inkább Rimbaud, Dylan Thomas lehetnének szellemi ősei, s egy szonettjében rilkei a képalkotás”, mivelhogy „látnok ő is, mint a fentiek”.10 Szente Imre pedig – még a Zenit kapcsán, a harmadik kötet kiadása előtt – Pound immár érezhető hatását szegletesnek-modorosnak mondja, és a versek fölidézte hagyományrétegek között nemhogy nem kizárólagos, de még csak nem is sarkalatos szerepet tulajdonít a Kemenes magyarította tudós költő ösztönzésének.11 

Ha a Jégvirágon és a Zeniten még csak korlátozottan, átfogó-átható erő nélkül hagytak is nyomot Pound rövidebb és/vagy hosszabb kompozíciói, a Pogány diaszpóra már alapvetően magán viseli a Cantók hatását. (Egyébiránt Pound mellett alighanem Charles Olson úgyszintén említést érdemel Maximus-verseivel.) Így a Kemenes Géfin-i költészetben a harmadik kötet is újat tudott hozni (persze ez önmagában még nem érdem), jelentékenyen közelebb kerülve ahhoz, hogy e líra a költői életpálya – Jégvirágtól számított – második évtizedének elejére lényegében teljesen átformálódjon.12 A Pogány diaszpórával Kemenes költészete mintegy fölszabadul, beleértve a kötött formák eddiginél szabadabb kezelését, valamint a kötött és szabad verselés átgondolt társítását-vegyítését is.

A Pogány diaszpóra jószerével szembeötlő sajátossága a részint nevek, részint szövegközi utalások révén fölidézett kulturális-irodalmi hagyomány időbeli tágassága, rétegezettsége és nyelvi sokszínűsége. Kabdebó Tamás kritikája például – részben a versek hivalkodóan jelzett kapcsolatlétesítései alapján – Vajda Jánost, Pilinszky Jánost, Babits Mihályt, Berzsenyi Dánielt, Petőfi Sándort, Határ Győzőt, Ady Endrét, a virágénekeket, Zrínyi Miklóst, Balassi Bálintot, Rimay Jánost, Arany Jánost sorolja.13 Ez a tarka kavalkád azonban csak látszólag közvetlen folytatása, kiteljesítése vagy megtöbbszörözése a Zenit eklektikus líraszemléletének, pontosabban a második kötetben összekeveredő költészeti hagyományoknak. Míg a korábbi kötetben ugyanis ez egyfajta eldöntetlenségre vetett fényt, a költői fölfogás változására, most a hagyomány tág kulturális közegében való létezés mint a vers természetes létmódja, vagyis formaalkotó poétikai elemként jelenik meg. A kemenesi költészet immár nem is nagyon képzelhető el másként, mint a nyelvi-irodalmi hagyományrétegek fölfejthetetlenül bonyolult hálózatában (mint vortexben) való termékeny-sokszínű nyelvi játékként, szövegalkotásként. A versek nem egyszerűen különféle kulturális emlékezetet hordoznak, hanem – főképp kötetként, vagyis egymás közelségébe, egymás mellé helyezve, a töredékek és utalások immár nem csekély mértékben kollázsszerű összjátéka által – egy sajátos, részint mitikus-archaikus költői világot hoznak létre. Ennyiben félrevezetőnek tartom az olyan megfogalmazásokat, miszerint Kemenes Géfin „talán Tinódinál is inkább Balassi rokona”14 lenne, hiszen itt sem nem pusztán formai vagy stílusutánzásról, sem nem szemléleti hasonlóságról van szó – igencsak furcsa lenne egyenlőségjelet tenni a reneszánsz és a 20. század közé –, hanem a régi magyar irodalom formai, nyelvi és történeti-kulturális hagyománya által kínált poétikai lehetőségeknek oly módon való elevenné tételéről, mely nyomatékosan a más hagyományokkal való viszonyba állítás, teremtő összjáték révén bontakozik ki. Ugyanakkor az is igaz, Kemenes harmadik és – szorosan értve a fogalmat – utolsó verseskötete a Cantókhoz és a Fehérlófiához képest még lazább szerveződésű; a verseknek immár csak a hagyományok hálózatán belül értelmezhető létmódja még nem hat ki a kötetszerkesztés egészére, sőt az egyedi köteten akár túl is mutató kompozíciós elvekre. A Pogány diaszpóra nem eposzi jellegű, mint majd a Fehérlófia, amely a hagyományok alkotta hálózat lezárhatatlanságából következő hiányai és bővíthetősége ellenére – avagy inkább éppen ezek okán! – tervezet jellegű ciklusépítkezést mutat.

A fönt érintett kérdések és szempontok mellett föltétlen meg kell jegyezni, hogy Kemenes első három (verses)könyvének kritikai fogadtatásában az avantgárd irányzatai közül a szürrealizmushoz való viszony problémája vetődik föl a legnagyobb nyomatékkal és véleménykülönbségekkel tarkítottan.15 Márton László már a Jégvirágról írván említi, hogy „Kemenes-Géfint könnyű lenne szóhasználata, képeinek jellege alapján a két világháború közötti szürrealizmusból származtatni”, mégsem tekinti igazán helytállónak, a felszínes jellegzetességek mellett a versek poétikai szemléletét is átható érvényűnek e rokonítást. Ugyanis „Kemenes-Géfin látomásaiban […n]em leljük a félálom automatizmusát. Rémképeit szinte matematikai szabályú rendszerbe foglalja, motívumai […] kiszámított pályán mozognak, […] higgadt és gyakran elegáns célzatosság érződik [előadásának modorán].”16 Még mindig az első kötet kapcsán Kuczka Péter is elutasítja a kemenesi írásművészetnek a szürrealizmus előzményéhez való kapcsolását, mondván: utóbbi felszabadult és felszabadító, játékos és ötletgazdag vonásának nyoma sincs a Jégvirág világszemléletében.17 Ezzel szemben Szente Imrének a Zenit megjelenése után írott esszéje már annak a vélekedésnek ad hangot, hogy „Kemenes Géfin László született szürrealista: hátborzongatóan szép rémálmai vannak”, amire példaként a Húsleves-expressz című prózaverset hozza föl.18 Pomogáts Béla pedig Határ Győző lehetséges hatásával összefüggésben említi a Kemenes-líra szürrealista hangütését: „ösztönző példával szolgáltak számára a Londonban élő Határ Győző nyelvteremtő erőről tanúskodó költészetének sajátosan szürrealisztikus vívmányai is”.19 Az avantgárd „izmus” kategóriáján sokszínűsége és rétegzett hatástörténete folytán alighanem túlnövő szürrealizmussal rokon szövegalakítási-szemléleti vonások Kemenes második kötetében valóban fölerősödni látszanak, ám szerintem továbbra is inkább közvetett kapcsolatról van szó.

A világirodalmi rokonítások során a fogadtatástörténet lényegében nem fordít figyelmet a német irodalommal való kapcsolat lehetőségére,20 azonban esetenként az angol-amerikai kötődésnél is fontosabb szerepet tulajdonít a francia költészet felől érkező (például szürrealista) hatásnak.21 Kuczka a Jégvirágot átjáró absztrakt, megnevezhetetlen félelmek örvén utal Baudelaire démonára,22 míg Határ Győző – szintén a fekete hatalmak veszélyét, a tönkremenés kockázatát említve – Louis Bertrand, Lautréaumont, Rimbaud személyében látja Kemenes előfutárait.23 A „ritkán szólás” – inkább költői, mint költészeti – beállítottsága, valamint az elhallgatásra való – immár poétikailag is értelmezhető – hajlam kapcsán pedig Határ Mallarmé és Valéry párhuzamát hozza föl.24 Ezzel a korai kemenesi kötődések térképezése ismét a hermetikus, a nyelv önmagába záruló valóságát állító költészeti hagyományhoz kerül közel; Márton László például úgy jellemzi az első kötet poétikáját, mint amely „a kimondhatatlan kimondásával próbálkozik”.25 A magyar irodalomból ehhez alighanem az Újhold lírája áll legközelebb, melynek vonzását – a nyugatos hatás kicsit elnagyoltan hangzó említése mellett – Pomogáts Béla tanulmánya is hangsúlyozza: Kemenes Géfin „költői munkássága azoknak a hagyományoknak a vonzásában indult, amelyeket a »nyugatos«, illetve az »újholdas« líra alapozott meg”.26 

Szegedy-Maszák Mihály joggal inti óvatosságra a művészetekkel foglalatoskodókat – egyébiránt József Attila ürügyén –, mikor arra figyelmeztet, hogy a francia, a német és az angol-amerikai költészet távlata – miközben más-más jellemző vonásokat világíthat meg – „olyan állítások megfogalmazását is magával vonja, amelyek erősen különböznek egymástól, s ez érthető, hiszen a szimbolizmus és szürrealizmus által meghatározott francia, a bölcseleti, sőt lételméleti igénytől és expresszionizmustól elválaszthatatlan német, illetve a Whitman és az imagizmus öröksége jegyében alakult angol-amerikai költészet nagyon eltér egymástól”.27 Kemenes Géfin esetében talán mégsem teljesen alaptalan e jelentékenyen különböző irodalmi hagyományok együttes emlegetése: az Atlanti-óceánon túlra vetődött szerző sokkal könnyebben tájékozódhatott az akkor éppen közelmúltbeli és kortársi költészeti-művészeti törekvésekről, mint anyaországi pályatársai, miközben kanadai lakóhelye s életének némely szakaszában mindennapi munkája is eleve többnyelvű közeget nyújtott. Ehhez képest későbbinek vélem Pound (vagy Joyce és a Waste Landet író Eliot) ösztönzését, amelyet a számára kedvező élethelyzet készített elő és erősített fel.

Azt semmiképp nem föltételezem, hogy Kemenes irodalmi áttekintése mindenütt azonos mélységű volna, és egy olyan elgondolás is badarságnak tetszenék, mely szerint az eltérő (nyelvű) költészeti hagyományok munkáiban összebékülnének, különbségeik elsimulnának. Ha ennek fényében tekintek végig ismét Kemenes Géfin László első három kötetén, a leginkább európainak (kontinentálisnak) mondható Jégvirág többrétűsége nem annyira széttartó versépítkezéssel, kötetszerkesztéssel vagy történelemszemlélettel hozható kapcsolatba, hanem esztétikai egyenetlenségével: biztonsággal (akár a „polgárpukkasztó” meghökkentés biztosságával) kecsegtető, elkoptatott és ezért túlzásig vitt versnyelvi sablonok és poétikai fogások keverednek összetetten megformált, eleven és értelemteli olvasói tapasztalatban részesítő szakaszokkal. Ezzel szemben az – angolszász irodalom fölerősödő hatásáról is valló, szintén egyenetlen – Zenit anélkül helyez egymás mellé különnemű költészeti hagyományokat, hogy az így támadt törésekre mint az értelemképzés lehetőségeire valódi figyelemmel volna: erre utalok az „eklektikus” jelzővel. Mire azonban Kemenes Géfin harmadik verseskötete is megjelent, az eltérő rétegeket átfogó-összemontírozó irodalmi-bölcseleti hagyományszövet a szövegalkotás természetes – ettől fogva a szerző szépírói tevékenységét következetesen meghatározó – föltételévé és létmódjává lépett elő, immár kikerülhetetlenné téve annak kérdését is, hogy a legkülönfélébb hagyományok milyen keretek között és milyen következményekkel számolva léptethetők összjátékba. A történeti tájékozódás eltérő mélysége így annak veszélyével fenyeget, hogy a kiszámíthatatlan összjáték aránytalanná válik, ellaposodik, egyszersmind azonban serkenti is a váratlan lehetőségekre nyitott nyelvi-irodalmi kölcsönhatásokat, és egy termékeny költői szemléletmód körvonalait rajzolja elő.

 

 

Jegyzetek

 

1 Zalán Tibor, Külföldi magyar könyvek. Kemenes Géfin László: Fehérlófia második könyve, Balázs Attila: Világ, én ma felébredtem!, Újváry Sándor: „Magasfeszültség!”, Életünk, 1983/9. 859.

2 Kemenes Géfin László, A szerkesztő előszava, in Nyugati magyar költők antológiája 1980, válogatta, szerkesztette és az előszót írta K. G. L., Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem, Bern, 1980, 6.

3 Zalán T., i. m., 1983, 859.

4 Tűz Tamás, A halál rokonai, in T. T., Angyal mondd ki csak félig, Amerikai Magyar Írók, h. n., 1974, 111.

5 Kemenes Géfin L., i. m., 1980, 7.

6 Uo., 10.

7 A József Attila-i kapcsolatot többen említik (vö. Lőkkös Antal, Egy költő bemutatkozása. Kemenes Géfin László: Jégvirág, Katolikus Szemle, 1967/3. 287.; Szente Imre, A zenit felé. Kemenes Géfin László: Zenit, Új Látóhatár, 1969/6. 560), vagy Radnóti Miklós hatására utalnak (vö. Márton László, Három költő. Makkai Ádám: Szomj és ecet; Máté Imre: Fehér förgeteg; Kemenes-Géfin László: Jégvirág, Magyar Műhely, 21. [1967], 53; Lőkkös A., i. m., 1967, 287.), Határ Győző pedig a Nyugat második nemzedékéhez való kötődést emeli ki (Határ Győző, A költészet kísérlete. Kemenes Géfin László: Zenit, Új Látóhatár, 1969/6. 562.).

8 Vö. Szente I., i. m., 1969, 560.

9 Határ Gy., i. m., 1969, 562.

10 Tűz T., i. m., 1974, 109.

11 Szente I., i. m., 1969, 560.

12 Vö. Zalán T., i. m., 1983, 859.

13 Kabdebó Tamás, Cinkosok között vétkes aki él ma. Kemenes Géfin László: Pogány diaszpóra, Katolikus Szemle, 1975/3–4., 286.

14 Szanyi János, Pogány diaszpóra, avagy meddig juhász a juhász, Irodalmi Újság, 1975. január–február, 7.

15 Szente az expresszionizmust is külön kiemeli: vö. Szente I., i. m., 1969, 559.

16 Márton L., i. m., 1967, 54. Ezzel egybevágó érvelést ad Tűz Tamás esszéje is: „Automatikus költő-e Kemenes-Géfin? Nem hiszem. Furcsa dolgokat ír, rettenetes-szépeket, de alapjában véve világosan szerkeszt.” (Tűz T., i. m., 1974, 110.)

17 Kuczka Péter, A költészet menedéke, Látóhatár, 1968/5–6. 556.

18 Szente I., i. m., 1969, 559.

19 Pomogáts Béla, A montreali végvárban. Kemenes Géfin László verseiről [1981], in P. B., Változatok az avantgárdra, Széphalom Könyvműhely, Budapest, 2000, 306. (Aranyhal sorozat).

20 Celant egy későbbi beszélgetésben Kemenes is fölemlíti: „Az egyetemes magyar irodalom – teljesen élő közeg”. Kemenes Géfin Lászlóval beszélget Endrődi Szabó Ernő, Árgus, 190/3. 63.

21 Ennek egyik oka, de önmagában nem elégséges magyarázata lehet, hogy Párizs a Nyugat-Európában élő magyar írók irodalmi központja volt, amely a Magyar Műhely folyóirat révén „intézményessé” is vált, és a tengerentúlon sem maradt hatás nélkül.

22 Kuczka P., i. m., 1968, 555.

23 Határ Gy., i. m., 1969, 563.

24 Uo. 562.

25 Márton L., i. m., 1967, 54.

26 Pomogáts B., i. m., 2000, 303.

27 Szegedy-Maszák Mihály, Tanító célzat és művészi érték József Attila költészetében, Kortárs, 2005/4. 2.

 

 



Nyitólap