Kortárs

 

Alföldy Jenő

Honvágydal és modern himnusz

 

 

Csanádi Imre: Berdicsevi nyírfák

Zúgnak, zúgnak a nyírfák,
zúgnak az ukrán szélben,
maszatos égre írják
jelüket jós-sötéten.

Délnyugat sarka mordul,
csapzott arcunkba port vág, –
mit üzensz a romokból,
elhagyott, édes ország?

Utolérsz álmainkban,
vagy tévesztő varázslat,
jóízed mondhatatlan,
sajdító látomás vagy.

Vak ösztön a sötétből
ezerfelől, te drága,
ezer karral feléd tör,
emlékek lágy világa.

Fiad vagyok, anyám vagy,
végy vissza, égten-égek,
halálosan kivánlak
meddig epedjek érted? –

Zúgnak, zúgnak a nyírfák
a berdicsevi szélben,
közönyös égre írják
jelüket eltökélten.



Délnyugat sarka hördül,
csapzott arcunkba port vág, –
ítélet kürtje dördül:
ránkfér e zord tanulság!

 

1945, Berdicsev

 

 

 

 

 

 

 

 

Keletkezés

 

Költeményét hadifogsága első évében, 1945-ben írta Csanádi Imre. A mű szirtként emelkedik ki az ukrajnai rabság három és fél esztendejében keletkezett versek közül, úgy, ahogy általában magasodnak fel nagy versei a „kismesteri” alkotások sorából. A többi, másfél tucatnyi fogságvers fanyar helyzetdal, groteszk, önironikus életkép vagy kesergő. Értékük főként a tényfeltáró részletekben rejlik – egy-két merész vonással rajzolják meg a rabok nyomorúságos, megalázó életkörülményeit. E művek revelációszámba mennek irodalmunkban, mint Radnóti verseinek lágervonatkozású részletei, vagy mint Lengyel József novelláiból a Gulagban játszódóak. A Berdicsevi nyírfák hallgat az ukrajnai büntetőtábor életrajzi körülményeiről, de mi tudjuk, hogy a költői én egy kiéhezett, magánytól, honvágytól gyötört és a győztesek által sommásan a „fasisztákhoz” sorolt,1 megbélyegzett rab, és e tudásunk rögtön működésbe lép, amikor befogadóként szembesülünk a verssel. Ez a költemény Csanádi többi fogságverse fölé nő, s azok versszociográfiáját himnikusan zengő erkölcsi próféciára váltja. A mű a magyarság önismeretverseinek sorába tartozik.

 

 

Irodalmi előzmények; a vers utóhatása

 

A mostoha körülmények közt írt vers témájánál fogva nemzeti líránk azon műveihez csatlakozik, amelyekben a közösségért való ima és a nemzeti önkritika egyaránt megszólal. A leghíresebbek közül ilyen az ismeretlen szerzőjű Boldogasszony anyánk, Berzsenyi, Kölcsey, Ady, József Attila, Dsida, Radnóti és mások legismertebb versei, A magyarokhoz, a Himnusz, a Szózat, a Nekünk Mohács kell, a Hazám, a Psalmus hungaricus, a Nem tudhatom.2

Egy vékony szálon a mű nemcsak a nemzettudat nagy ódáihoz és himnuszaihoz kapcsolódik, hanem a népi és a kuruc bujdosóénekekhez is, mint Csanádi régebbi versei közül például a Hazátlan. Az ott és 1938-ban még csak a szülőotthon elhagyására utaló hazátlanság állapota itt már szó szerint érthető.

A Boldogasszony anyánk kezdetű régi magyar himnusszal kifejezve, a hon: „romlott hazánk” – mégis az egyetlen, az imádott haza, nincs helyette másik. Ez húz vissza, ez nyújtja ki távolra hurcolt fiaira ezer láthatatlan karját, ez ölt nőalakot a rabok álmaiban, és ez teszi őket gyermekké, akik lázasan szólongatják anyjukat. A haza nálunk nőnemű – e megállapítás nem nyelvtanilag értendő, de számos archaikus versrészlettel, bevett idiómával igazolható (a Boldogasszony-himnuszban is jelen levő anyakultusz, anyaföld, szülőhaza, szülőföld stb.). Idegenbe lökve, rabságban sínylődve, testi-lelki ínségben, árvaságban világosodik meg ez igazán, ahogy a költemény képanyaga is szemlélteti. De az is kiderül, hogy már nem elég a HimnuszMegbünhödte már e nép / A multat s jövendőt” álláspontjára helyezkedni – újra lakolni kell a történtekért. A költő túltette magát azon, hogy a háború győztesei nem tekintettek személyes ártatlanságára (a háborús körülmények miatt ez lehetetlenség volt), hanem rajta is megtorolták mások bűneit. Tudomásul vette, hogy a következményekért – személy szerint vétlenül – vállalnia kell a nemzet bűnbakjának szerepét. De verse nem a túszul ejtett magyar méltatlankodása, nem is keresztényi vezeklés csupán, hanem a honvágy kifejezése, egyben az időjárásból kiolvasott égi jelek tolmácsolása3 és a haza erkölcsi intelmének közvetítése.

A „keresztényi vezeklés” azért sem illenék Csanádi egyéniségére, mert ismerjük a „helvét” vallási örökségből eredő tartásosságát, amelytől ez a katolikus gyónó magatartásforma idegen. Mint korábbi és későbbi műveiben is, a protestáns prédikátorköltő-elődök hagyományait követi. Még a hetvenes évek végén is így nevezi meg a nemzeti tragédia felelőseit: a flagellánsok ordas urak vétkeiért vezekelnek a tatárjárás után az Ostorosok című versben (1979). 1944-es verseinek szemléletét követi ezzel, pl.: A megszállás után, Kísértetkarnevál, Eretnek elégia, A halálba menők, Szonett-töredék, Ballada Fehérvár bombázása után, Egy frontra-induló dunántúli tűnődése stb.

 

 

Szerkezet

 

A vers fölépítése éppúgy nemzeti hagyományainkhoz köti a művet, mint az érzelmi és gondolati üzenet. Főként Kölcsey Himnuszára és Vörösmarty Szózatára gondolhatunk. A kezdő formula a zárásban megismétlődik, s a visszatérő szerkezet mintegy keretbe foglalja a költeményt. A verszárás a versindítás variánsa (mint a Himnuszban vagy a Szózatban). A „zúgnak, zúgnak a nyírfák, / zúgnak az ukrán szélben” megismétlődik, de a folytatás továbbfejleszti a gondolatot. A „maszatos égre írják / jelüket jós-sötéten” arra utal, hogy a nemzeti önvizsgálatot a világ közönye fogadja: „közönyös égre írják / jelüket eltökélten”.4 Ebből következően a megtisztulás a mi saját, belső ügyünk.

Az utolsó két sor válaszol a mű elején föltett kérdésre. Ez a kérdés–válasz foglalja emelkedő spirálvonalba a költeményt. A spirálvonal felülnézetben önmagába visszatérő kör, oldalnézetben azonban fölfelé emelkedő egyenes. Íme a második versszak kérdése:

 

mit üzensz a romokból,
elhagyott, édes ország?

 

S a válasz a költemény végén:

 

ítélet kürtje dördül:
ránkfér e zord tanulság!…

 

Íme a mesteri szerkezet legfőbb, két lábon álló támasza. A tárgyilagosságot és mértéktudást tartalmazó ránkfér szóban rejlik az ítélet arról, hogy bűnbe estünk.

 

 

Korszerű prófécia

 

Kitűnő stílusérzékkel teremtette meg Csanádi a prófécia kimondhatóságának feltételeit. A kozmikus természet, az időjárás tölti be a jós, a „vátesz” szerepét, az beszél, zúg, dördül. A költő csupán elénekli azt, amit a haza géniusza sugall. Ezt azonban ő hallotta, ő értette meg: a második világháborúban ismét utat tévesztettünk, rossz kényszerpályán haladtunk. Csanádi nem próféta, mégis kijelölt, úgy, ahogy ő értelmezi a költőt: a sorstársak tömegéből ő hallja meg az égi szózatként szóló zord tanulságot, azt, hogy többé nem véthetjük el utunkat.

Nem arról van szó, hogy „bűnös nép” voltunk-e, vagy országvezetők és országvesztők által bűnbe sodort nép; nem arról, hogy akik „megbüntettek”, nem követtek-e el velünk szemben ugyancsak jóvátehetetlen bűnöket. A „bűnös nép” ideológiáját ismerjük, és egyértelműen elutasítjuk, ahogy az „utolsó csatlós” megbélyegzésről is volna egy-két szavunk épp azok elődeire nézve, akik mostanában a legszívesebben vágják ezt a fejünkhöz.5 A szovjet fogolylágerban szenvedő magyar hadifogoly szemszögéből azonban tiszta a képlet. Bűn volt belekeveredni a Jugoszlávia, majd a Szovjetunió elleni háborúba és abba, ami ezzel járt: szégyenletes módon eszközzé váltunk a zsidó és cigány holokausztban, magyar állampolgárok tömeges lemészárlásában. A felelősség végiggondolása ilyen messzire vezet, s még messzebb: az 1945 előtti magyar társadalom egyenlőtlenségeihez, és ahhoz, hogy a népakaratot az ország urai gyakorlatilag kiiktatták a közéletből. Jórészt ezekért kellett halállal bűnhődnie a fronton és a bombázásokban sok százezernyi magyarnak – és ezért fizetnek szabadságukkal további százezrek Európa gyűjtőtáboraiban.

A költő ekkor még nem tudhatta, legfeljebb sejtette, hogy micsoda különbség van orosz és angol, illetve amerikai fogság között. Kezdetben a rabság mindenütt nehezen elviselhető és brutális volt. Szörnyűséges bánásmódról számoltak be a francia büntetőtáborokból hazatérők is, de átlagban ők is két-három évvel hamarabb hazajöhettek Magyarországra, mint keletre hurcolt sorstársaik. A vers írásakor Csanádinak fogalma sem volt arról, hogy meddig dolgoztatják őt és társait kőfejtőben, fatelepen. Csak sejthette, hogy az ingyenmunka még fontosabb az orosz vezetőknek, mint a magyarok megbüntetése. Arról is kevés tudomása lehetett, hogy mi folyik a Szovjetunióban – bár annyit láthatott, hogy sajátjaikkal sem bánnak sokkal jobban, mint a magyarokkal. Egyet biztosan tudhatott: a szovjet néppel, népekkel szemben volt okunk lelkiismeret-vizsgálatra. Egyrészt azért a pusztításért, amit Oroszországban okoztunk, másrészt – s még sokkal érzékelhetőbben – azért, amit a saját népünk fejére hoztunk egyfelől a kitakarodó németek, másfelől a beözönlő bosszúállók borzalmas pusztításaival, illetve az életben maradott férfiak elhajtásával.

Belső szükséglet volt Csanádi helyzetében, ott és akkor, az egész nemzet nevében alázatot gyakorolni, csakis önmagában. Ne higgye valaki, hogy valamilyen kedvezményekért írta művét. A verset csak sok évvel később, itthon hozta nyilvánosságra. Máskor, más körülmények között és megfelelő tájékozottság birtokában valószínűleg nem ilyen egyértelműen ítélkezett volna. Mégis örök időkre szól a mű erkölcsi tanulsága. A szovjetek elleni offenzívában való részvételünkre sokféle magyarázat van, de mentség alig.

Személyes sorsának történelmi-etikai tanulságát egyébként visszamenőleg is levonta. Évtizedekkel később a Képes krónika egyik miniatúrájára írta Vereség a Havaselvén című versében (1973): Meggyesi Miklós, a miniátor „azt hagyá mintegy mementónak: / király, ne vess meg ellenséget! / ne is háborgasd, ha-ki nem bánt téged!”

Csanádi szerepe nem mazochista megalázkodás és önostorozás a nemzet nevében, hanem a haza lelkiismeretének megszólaltatása a honvágy állapotában. Pozitív érzés hitelesíti tehát felszólítását, hogy nézzünk magunkba. Az ő helyzetében ez felelt meg a „nézek immár nagyobbakra is”6 gondolkodói magatartásnak. Különös megtartó erő van a magyar költészet önkritikus természetében, a felelősségben. Az képes önbírálatra, akinek vannak érzelmi, erkölcsi, lelkiismereti tartalékai. Csanádi verse ezek meglétét jelzi.

 

 

Műfaji tanulságok

 

A modern himnusz – vagy legalábbis a korszerű himnikus vers – az istent magasztaló ének allúziója, a vallásos imádat átvitele a földi érzésekre, ez esetben a hazára. A Berdicsevi nyírfák modern himnuszából kettős esztétikai tanulságot vonhatunk le.

1. Profánabb a modern himnusz, mint a régi. A haza, a szerelem vagy akár a költői küldetés eszméjét a lelkesedés mellett a modern himnuszban kétely is kísérheti. Az újabb idők költője valamely akadály legyőzésével magasztalja tárgyát. Imádatába eleve belétáplálódott a kétség, akár a rosszallás is. De ha a költő a himnusz műfaját választja, akkor az eszme iránti hite nem rendült meg alapjaiban, jóllehet kritikával is illeti. Az énekesnek csalódást, kiábrándulást kellett magában legyőznie, mielőtt megszólalt. A költő legyőzte belső gátjait, de azok nem hárultak el végleg az útból, s maradékuk befolyásolja a képzetek áramlását.

A Berdicsevi nyírfák himnikusan szólaltatja meg a honvágyat, de közben nem ad fölmentést a hon nevében elkövetett bűnökre. A vers pátosza egyrészt a tiszta gyerekkor emlékeiből származik, másrészt felnőtt önmagunk meghaladására szólít fel: zord tanulságot kell levonnunk a háborús leckéből. Ehhez a befogadó intelligenciája, azaz belátása szükséges. A Berdicsevi nyírfák az erős érzelmi töltés ellenére is intellektuális verssé emelkedik.

Kettősséget hordoz a költemény. A haza szerelmes haza, te drága7 és édes ország, amely ezer láthatatlan karral hívja vissza sóvárgó fiát. Ám sejteti a költő, hogy nemzetünket rossz útra terelte – Bibó szavával mondva – a „zsákutcás magyar történelem”.8

A haza egyrészt visszavár, másrészt azt sugallja és tudatosítja, hogy okulj a történtekből, többé ne hibázz. A kétféle üzenet együtt hat, s nem oltja ki egymást. A honszerelem nem oltja ki a bűntudatot és viszont. Ez a kettősség teszi izgalmasan időszerűvé a költeményt a nemzeti nihilizmus évtizedek óta tartósult korában.

2. Ez – meg a beszélő sajátos szereptudata. A költő egyszerre elszenvedője a haza megbüntetésének, és a maga rezignált módján közvetítője a haza égetően szükséges önkritikájának. Nem próféta, nem is prédikátorok utóda, csupán egy a szenvedők közül, akinek van indíttatása a nemzeti önbírálathoz. Hogy a tisztulást sürgető protestáns prédikátorköltők modern utódaként szólalhasson meg, ahhoz majd az Egy hajdani templomra idején (1965) vívja ki jogát. Csanádi egész életében küszködött az erkölcsi felhatalmazásért, hogy nemzetének hitelt érdemlő hangadója lehessen.

3. Az ókori himnuszok az istenséghez szóltak – óriási újdonság volt, amikor Szapphónál személyes elemekkel telítődtek. Egyéni érzések szólaltak meg himnuszaiban, miközben az ének a közösség nevében a felsőbb hatalmak kegyeit kereste.9 Azóta is újra meg újra meg kell küzdenie a költőnek az eszmébe vetett hit és az egyéni érzelmek összhangjáért.

A Berdicsevi nyírfák nemcsak az ókori, hanem a késő klasszicista himnuszok hagyományait is követi. A haza fogalmát nőalakkal társítja – ezzel 19. századi emlékeket ébreszt bennünk, ezúttal nem nagyszerűeket, de jócskán elterjedteket.10 Ám Csanádinál ez a nőalak nem elvont istennő, angyal vagy nemtő, mint a (neo)klasszicista – biedermeier, illetve akadémikus – képeken. A mű egyrészt spiritualizált vágykép, a nőre kiéhezett foglyok nyugtalan álmaiban kísértő, érzéki látomás a nőről, másrészt pedig anya, akit elárvultan, gyermekként szólongatnak, hívogatnak álmukban a foglyok. A haza így egyszer szerelmes nőként, másszor szerető anyaként megszemélyesítve jelenik meg.

Csanádi hadifogoly-versei közt nem egy akad, amelyikben a rabok álmukban vagy kínjukban anyjukhoz könyörögnek (A szigeti elosztó-lágerban; Idegen ég alatt; Vasárnap a kórház-lágerban). A fehérvári kaszárnyaévekre visszanyúló tapasztalata szerint a férfiak összezártsága belső magányossággal, testi-lelki elárvultsággal jár. A honvágyban összevegyül a sokféle hiányérzet, és az eszmék síkjára emelkedik a műben. A varázslat, a vak ösztön, a jóízed mondhatatlan és a sajdító látomás érezteti a hazahívó álmok erotikus tartalmát.

Szinte észrevétlenül váltott át a vers az anyamotívumra. A szülőanya a szülőhaza metaforája lesz. Klasszikus példák vannak erre a magyar költészetben (a népdalokban, népi imádságokban is). A legnevezetesebbek a Csanádi által már ekkor jól ismert József Attilától származnak – például az Elégia záró soraiban.11 Csanádi költészetében szublimált erotikus képzetek fűtik az anya iránti szeretet vallomását is: halálosan kivánlak. Az égten-égek régies kifejezés: kora újkori zsoltárfordításokra emlékeztető veretességet ad ennek a képzetkörnek. Használata jellemző Csanádira: kissé eltávolít a költői én partikuláris helyzetétől, jelképessé finomítja, és művelődéstörténeti távlatba helyezi a szubjektivitást. Tárgyi közvetítőként is funkcionál: érzékibbé változtatja a honvágyat. A halálosan kivánlak és az égten-égek kifejezésekben rejlő erotika az anyára vonatkozik, és így a fiúi érzés transzformált túlzásaként hat. Reális mégis, mert az anya az „első nő” a férfi életében. Oltalom és vigasz, menedék és biztonság, de a tudat alatt megőrzött gyerekkori érzelmek tárgya is.

 

 

Summázat

 

A megszemélyesített haza otthonból, szülőhazából a nemzetanya szellemévé alakult. A jelképes alak kétféle arculatot ölt. Először féltő és vigasztaló nőalakként, majd szerelmes anyaként jelenik meg a látomásban, a vers végén pedig erkölcsi felelősséget és intelmet hordozó üzenetté, törvénnyé lényegül át. Ennek megfelelően a beszélő pozíciója is változik a műben. A honvágydal sóvárgó énekese próféciát olvas ki az időjárás égi jelenségeiből, amely öntisztulásra szólítja föl a nemzetet.

Sorskérdéseink legelhanyagoltabbja áll a költemény hátterében: a hadifogolysors. Mindazoknak a százezreknek a sorsa, akik évekig sínylődtek a lágerekben, és megrokkanva tértek haza – ha egyáltalán hazatértek. A rabok legszebb férfiéveiket vesztették el, s amikor végre hazaengedték őket, betegség, sérült idegrendszer és korai halál volt az útravalójuk. A legkiválóbbak – mint Csanádi – nem törtek meg, hanem szenvedéseikből minőségi életvitelhez merítettek ösztönzést. Hasonlóan azokhoz, akik a náci üldöztetés poklainak túlélőiként tértek haza, s láttak hozzá az újjáépítéshez.

Itthon fél évszázadon át hallgatni kellett a hadifogolysorsról, mint Trianonról, mint 1956-ról. Csanádi megtörte ezt a kínos csöndet, és a panaszkodás helyett építő tanulságot vont le ebből a személyesen megélt sorsból.

 

 

 

JEGYZETEK

 

1 Csanádi nem írt olyan verset, amely közvetlenül a vele történtek igazságtalanságát panaszolja fel. Olyanokat viszont igen, amelyekből kiderül, hogy a szociális igazságosság eljövetelét és az antifasiszta erők győzelmét sürgette. Fegyvert soha nem emelt senkire, és katonaszökevényként „különbékét” kötött a háborús ellenféllel. Az általa nagyra becsült József Attila szavai illenek helyzetére: „Vizsgáld meg az én ügyemet, / mielőtt magam feláldoznám”. A győztesek azonban nem szelektálták a legyőzötteket, könyörtelenül érvényesült a vae victis, a jaj a legyőzötteknek törvénye. Csak a hadifogság későbbi szakaszában nyílt módja, hogy a fogolytábor „kádereseinek” elmondja a maga külön történetét. A Berdicsevi nyírfák a nemzeti közösség távlatába helyezi a költő személyes balszerencséjét s a hadifogolysorsot általában. A vers lélektani hátterében fölsejlenek a hadifoglyok íratlan törvényei – mindenekelőtt az, hogy aki külön sorsot szeretne kicsikarni magának, az megtagadja társait, és viszont. Ezért nem találunk Csanádi versei között olyat, amely politikai meggyőződés alapján hangoztatná a költő különállását a többiektől – pedig a rabok közül bizonyára kevesen vallották magukat a háború kezdetétől baloldalinak úgy, ahogyan ő.

2 Az ilyen típusú nagy művek közül Illyés Nem elég című versét nem ismerhette Csanádi. Radnóti versét olvashatta 1944 tavaszán, de a költő beteljesedett sorsáról 1945-ben még nem értesülhetett.

3 Ma már nem tartjuk fontos költőnek Lévay Józsefet (1825–1918), de Csanádi gimnazista korában még népszerű volt a költő Mikes című, honvágyat kifejező verse, amely ugyancsak szuggesztív természeti képpel kezdődik: „Egyedül hallgatom tenger mormolását, / Tenger habja felett futó szél zúgását”. Kétségtelenül ennek a szép 19. századi versnek is helye van a Berdicsevi nyírfák irodalmi előzményei között. Egy alapos összehasonlító elemzés persze kimutathatná, mekkora különbség van a Lévay-vers mesélő, múltfelidéző modora s a Csanádi-mű tömörítő és lényegre törő szimbolikája között.

4 Az Esztendők terhével kötetében az utolsó előtti szakasz közönyös égre írják sora helyén még a márvány egekre írják változat szerepelt. E kép a mózesi kőtáblákra utalt, és növelte a prófécia súlyát – kár érte. A változtatás oka véleményem szerint a prófétaszerep előli aggályos kitérés lehetett. És talán az, hogy a fogságából hazatért költő megtapasztalta: miként fogadja a világ nemzeti önbírálatunkat.

5 Azokra gondolok, akik még ma sem képesek hatálytalanítani a Beneš-dekrétumot.

6 Ady Endre: A civódó magyar.

7 Szapphó töredékesen fennmaradt életművéből főként a Himnusz Aphroditéhez jogosít erre az észrevételre (Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása).

8 A hazám, te drága kifejezés Utassy Magyarország! című versében tűnik fel majd a tiltások idején.

9 A 19–20. századi költészet és képzőművészet neoklasszicista műveiben gyakran jelenik meg a haza allegorikus nőalak, istennő vagy angyal képében. Az ilyen felfogású alkotásokban esztétikailag vitatható módon ölt alakot az elvont fogalom, legyen az a haza, a szabadság vagy más eszme. Csupán végig nem gondolt „egyezményes alapon” fogadtatja el, hogy a többnyire „amazoni” nőalak a hazát jeleníti meg. A modern reklámipar él hasonló fogással, de ott az „amazon” helyét a „szexi” nő foglalja el. A plakáton kívánatos nő kínálgatja a portékát, hogy a nő iránti birtoklási vágyunkban vásárlókká legyünk. A közös mindkét esetben a giccs alapelve, tartalom és forma egymásra erőltetése. Csanádi versében viszont maga a foglyokban feltámadó vágy hívja elő a nőalakok és az anya emlékképeit, s ez a vágy a honvággyal együtt tör föl benne és hazájuktól elszakított társaiban. Goethe elmélete érvényesül: az absztrakt-allegorikus ábrázolással szemben hitelesebb és művészibb a konkrét-szimbolikus megjelenítés.

10 „Anyjához tér így az a gyermek, / kit idegenben löknek, vernek. […] Magaddal is csak itt bírhatsz, / óh lélek / Ez a hazám.” József Attila nagy versei közül említhetők a Levegőt! vagy a Nagyon fáj és más költemények többé vagy kevésbé analóg részletei is.

11 Bibó István: Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem, 1948. In BibóI.: Válogatott tanulmányok I–III. 2. köt.

 

 

 



Nyitólap