Petrik Béla
Összeomlás
Szabó
Dezső életművének fogadtatástörténete
1945-től a monográfiák megszületéséig
Az örök fiatal Kardos Ernő
emlékének ajánlom
Bevezetés
Ebben a dolgozatunkban azt szeretnénk
vizsgálni, hogyan intézte el véglegesen a maga számára a
Rákosi-, majd a Kádár-rendszer a Szabó Dezső-kérdést, s
mindez hogyan függött össze a nemzeti függetlenség és a
parlamenti demokrácia eszméire építkező, úgynevezett
harmadik út gondolatát képviselő személyek és mozgalmak,
elsősorban a népi mozgalom adminisztratív és büntetőjogi
kezelésével, és az „eszmei tisztázás” során milyen
lépéseket tettek a harmadik út és a népi mozgalom
centrumának és jobboldalának, szellemi hátországának
felszámolására. E vizsgálódás legalább adalékot kíván
szolgáltatni arra a cinikus és nyilvánvalóan a kádári
diktatúrát menteni igyekvő felvetésre is, hogy a
rendszerváltozást követően mégsem bukkantak elő az
asztalfiókokból a betiltott remekművek, mely állítás
könnyen azt a látszatot keltheti, hogy aki alkotni akart, az
szabadon megtehette.
A vizsgált időszakot a Szabó Dezső-kérdés
kezelésében két nagy folyamatra oszthatjuk: az első 1945-től
1956-ig tartott, amikor a teljes elfojtás politikáját
folytatta a kommunista párt, s a „Szabó
Dezső-fertőzéssel” szemben a teljes elszigetelés eszközét
vetette be; a másodikat az 1956-ot követő évek jelentik,
amikor a teljes zárlat ellenére a szellem kiszabadulni
látszott, s ezért egyfelől a hatása alá kerültekkel szemben
egyedileg kellett fellépni, másfelől meg kellett találni azt
az általánosan alkalmazható eszközt, amely
hatástalaníthatta az életmű mondandóját. Írásom rövid
vázlatát kívánja adni annak, egyfelől hogyan hallgatták el
a Rákosi–Kádár-rendszerben a huszadik század első fele
egyik legnagyobb hatású írójának és gondolkodójának
életművét, hogyan ítélték több évtizedes kényszerű
szilenciumra műveit, s az újraértékelni kívánókkal, Erdei
Sándorral, Tóbiás Áronnal és különösen Balogh Sándorral
szembeni fellépésekkel hogyan vetettek gátat bármiféle
Szabó Dezső-reneszánsz kialakulásának. Másfelől, ezzel
párhuzamosan, hogyan telepedett rá az életműre a kommunista
irodalompolitika a hivatalos marxista életrajzíró
munkásságával, mellyel a rendszerváltozásig meghatározta e
kérdés tárgyalásának korlátait és lehetőségeit. Mindezt
oly szigorúsággal, hogy Király István 1986-os Alföld-beli
tanulmányáig az életmű Nagy Péter-féle hivatalos
feldolgozásával gyakorlatilag senki sem szállhatott szembe
nyilvánosan. Homályosuló emlékezetünk felfrissítésére s
annak szemléltetésére, hogy milyen pontosan működött a
rendszer, szemben a sokat hangoztatott kádári puha diktatúra
„slamposságával”: Püski Sándor 1987-es (!) könyvheti
kiállítására Amerikából hazaküldött köteteiből Gombos
Gyula Szabó Dezső-monográfiáját még a könyvespolcokra sem
engedték kitenni, s az akkor még zárt anyagnak számító
kötet forgalmazását szigorúan megtiltották.1
A fent említett folyamat fontos állomása
volt Lukács György 1946-os és más baloldali szereplők az
elítélést megalapozó megnyilatkozása, majd az Erdei írása
körül kialakult 1958-as vita, amelyre a népi írói mozgalmat
megbélyegző 1958-as Állásfoglalás2 tett
pontot. S mindezekkel szoros összefüggésben állt a Szabó
Dezső életművét feldolgozni kívánó Budai Balogh Sándorral
szemben lefolytatott büntetőeljárás, amely per gyakorlatilag
választ adott arra a kérdésre is, miért és hogyan nem
születhettek meg azok a munkák, amelyeket a rendszerváltozás
hajnalán olyannyira vártunk. Hiszen egy Budai Balogh Sándor
felkészültségű kutató, aki az életmű minden apró
rezdülésének dokumentumával, teherautónyi jegyzetanyaggal
rendelkezett, készen állt az életrajz hiteles és korrekt,
bár nem pártszerű és marxista alapállású feldolgozására.
Pere világosan rámutatott arra is, hogyan lett teljesen
ellehetetlenítve és egzisztenciálisan egész életére
megbélyegezve az eljárás alá vont személy, elvéve tőle
minden lehetőséget, elszíva minden oxigént további
tudományos célú munkavégzése elől. Mindez nemcsak azért
érdemel külön figyelmet, mert Püskiék perével szemben
kevés szó esett eddig erről, hanem mert maga az eljárás is
példátlan. Azt hiszem, még a kommunista diktatúrában is
viszonylag ritkán fordult elő, hogy börtönbüntetésre
ítéljenek valakit azért, hogy valamely tudományos munkát ne
fejthessen ki, azaz prevenciós céllal már a tudományos munka
szándékát is büntessék. A jogállamiság felől közelítve
a kérdést, olyan cselekményért szabtak ki
szabadságvesztést, amely tekintetében még csak a gondolati
előkészületek folytak. A büntetőjog kategóriájával
szólva: a kommunista diktatúra a neki nem tetsző tudományos
munka lehetőségét, előkészületét büntette.
Kísérletet teszünk annak a szemléletnek a
meghaladására is, amely mindeddig a népiekkel szembeni
intézkedéseket önmagukban, egymástól elszigetelten
vizsgálta és értékelte, s nem kapcsolta össze az
elvi-ideológiai megbélyegzéseket. Például a népi írókkal
foglalkozó, a forradalmat vérbe fojtó hatalom ideológiai
alapvetését és legitimációs kísérletét jelentő Állásfoglalást
nem állította szerves egységbe a népiekkel szemben
lefolytatott büntetőeljárásokkal, perekkel és ítéletekkel,
végső soron az 1956-os forradalmat követő megtorlásokkal. S
nem csatolták mindehhez az erőszakszervezetek háttérben
folyó szakadatlan napi munkáját, amely a népi gondolat
elkötelezett hívével szemben az állami szintre emelt
ideológia alapján az egyén büntetőjogi felelősségre
vonásának lehetőségét teremtette meg. A kép így válik
teljessé: állami-párthatározat szintjére emelt ideológiai
megbélyegzés, ennek alapján az egyén személyes
felelősségre vonása és fizikai ellehetetlenítése s a
kettőt összekötő kapocs, a mindennapok megfigyelésének
fenyegetettsége. E hármas vetület együttes elemzése
természetesen nem nagy találmány, hiszen arra 1957
júniusában maga Kádár utalt egy beszédében: „Minden
területen és mindenféle eszközzel harcolni az
ellenforradalom, a Magyar Népköztársaság ellenségeivel
szemben. Ez az egyik lényeges vonás. Azért mondom, mindenféle
eszközzel, mert arra is gondolunk, hogy ennek a harcnak egy
része az, hát úgy mondjam, a szavak csatája, agitáció, a
sajtó vonalán folyik, ideológiai harc jellegét ölti. Más
tekintetben ez a harc igénybe veszi a proletárdiktatúra minden
eszközét: az elnyomást, az internálótábort, a bűnügyi
eljárást, a börtönt és a halálbüntetést is,
természetesen a halálbüntetést is, ahol ez indokolt.”3
A Szabó Dezső-kérdés
1945 után, a kommunista diktatúráig
„Halála óta hallgatunk róla. Úgy az
elfeledés csendjével, inkább valami külön hangsúlyú
hallgatással, mint ahogy a csevegő társaság elhallgat, amikor
váratlanul közéjük toppan, akiről addig beszéltek. Mintha
Szabó Dezső jelenlétét a halála tette volna súlyosabbá”4
– írta Erdei Sándor. 1944-ben, a bombázások idejére előbb
csak alkalomszerűen, később állandó lakóként Szabó Dezső
a légópincébe szorult. Ebből a pincéből már sohasem
szabadult, innen temették el egy konyhaszekrényből
összetákolt koporsóban a Rákóczi téren, 1945 januárjában.
Azóta várja szabadulását.
Szabó Dezső különös szerencséje, hogy nem
érte meg a szovjet hadsereg nyomán érkező kommunisták által
hozott „új világot”. Ma már talán nem nehéz
elképzelnünk, milyen sors várt volna rá: meghurcoltatások,
vádlotti hely valamely koncepciós perben a baloldali és
polgári liberális-radikális sajtó lelkes és hangos
asszisztálása mellett; feltehetőleg a Németh Lászlóra
kiosztott „kútmérgező” kevéssé megtisztelő szerepét ő
kapta volna elsőként; valamilyen alagsori cellában nyomorékra
veretés, beismerő nyilatkozatokkal, esetleg igény és
szükség szerint kivégzés s egy névtelen sírban gyors és
megalázó elhantolás. Talán a hazai kommunista vezetők is
mélyet sóhajthattak, legalább az ember Szabó Dezsővel nem
kellett viaskodniuk, elég volt arra a szellemi hagyaték.
A háború után a Szabó Dezső-kérdés
szinte azonnal a viták középpontjába került. A gondolatait,
életművét megbélyegző ítélet az 1945-ben bekövetkezett
halála után gyorsan megszületett, a kommunista vezetés
fontosnak tartotta, hogy még holtában is elítélje. Rákosiék,
Révaiék kultúrpolitikájában nem volt számára hely, s ezt a
véleményt maradéktalanul osztották a polgári
liberális-radikális körök. A kommunista és
szociáldemokrata, de lényegében az egész baloldali
értelmiség viselkedése kezdetben ugyanakkor némi
zavarodottságot mutatott, természetesen nem a kérdés érdemi
megítélését, inkább kezelési módját illetően. A dilemma
az volt, hogy a teljes elhallgatás módszerét válasszák-e,
azon veszélynek az egyidejű vállalásával, hogy eszméi
tovább hatnak a mélyben; vagy szóljanak róla a nyilvánosság
előtt, mellé téve az életmű elrettentő marxista
értékelését. Minthogy a baloldalon ekkor még nem akadt
vállalkozó, aki a roppant életműben kellő felkészültséget
mutatott volna, kezdetben a blokád alá vételt választották,
de teljes vértezettel álltak sorompóba, ha Szabó Dezső
munkássága bárhol, számukra nem megfelelő hangsúllyal
került szóba. Az 1956-os forradalom ebben a kérdésben is
változást hozott, már nem lehetett hallgatni, nyilvánvalóvá
vált, hogy az elfojtás ellenére a mélyben tovább hatnak az
eszmék, s Nagy Péter színre lépésével a marxista kritika
lehetősége is elérhető közelségbe került, természetesen
úgy, hogy Szabó Dezső munkásságának csak morzsáit
engedték a nyilvánosság elé. Az érdemi rész, a politikai
indíttatású esszéi és tanulmányai, Az egész
látóhatár és a Ludas Mátyás Füzetek nyolcvan
számában, az Előőrsben, az Élet és Irodalomban, a Magyar
Életben publikált írások teljes anyagából lényegében a
rendszerváltozásig semmi meg nem jelenhetett. A marxista
irodalompolitika jól bevált módszerét alkalmazta esetében
is: úgy vitatkozott az életművel, és marasztalta el, úgy
festett képet az alkotóról és műveiről, hogy az olvasó
saját maga nem győződhetett meg az állítások
valóságáról és igazságtartalmáról, vagyis azt még
véletlenül sem vetették a hitelesség próbája alá. S
példásan alkalmazta esetében is a megosztás és leválasztás
politikáját, amelyet Németh László oly pontosan fogalmazott
meg: „…s az utolsó évtized szellemtörténete megmutatta,
hogy kell annyi jó erőt: megosztani, szétzilálni,
elzülleszteni, kivadítani.”5
A jobboldal és a centrumerők politikusai az
1945-öt követő két-három esztendőben túlélésükért
folytatták harcukat, a még „élő értékek”
megőrzéséért. Németh László, Szabó Lőrinc, Sinka
István, Kodolányi János és a többiek – nemcsak
ideológiai, de sokszor fizikai és egzisztenciális – mentése
elsőbbséget élvezett minden mással szemben, s nem volt
erejük Szabó Dezső kapcsán újabb frontot nyitni. Csak
egyetlen idézettel szeretném illusztrálni az időszak
hangulatát, hogy érezzük, miért is nem válhatott körükben
elsődlegessé a Szabó Dezső-kérdés: „Néhány héttel
ezelőtt Szabó Lőrinc csúszott át az igazoláson, most Kodolányi
és Sinka István jelenik meg a nyilvánosság előtt, abban a hiszemben,
hogyha jók voltak a múltban a »Nemzetőr«-nek, az
»Összetartás«-nak vagy akár az »Egyedül Vagyunk«-nak,
akkor jók lesznek a magyar demokráciának is. Azt is halljuk,
hogy Németh László »átmentése« érdekében is akció
folyik, hogy ismét utat nyissanak a »mélymagyar« és »hígmagyar«
fertőző és fertőzött eszmevilágának.”6 Ilyen
körülmények között a Szabó Dezső-i életmű értékeinek
felmutatása olyan feladattá vált, melynek kapcsán a
megszólalót hamar diszkreditálták a baloldali
véleményformálók, s olyan vitákba sodorták, amelyekhez nem
lehetett elegendő energiája és helye a napi politikai harcok
és küzdelmek közepette. A jobboldal a függetlenségért és a
polgári demokrácia megteremtéséért folytatott
élethalálharcában nem tudta a Szabó Dezső-kérdést
súlyának megfelelően kezelni. Ennek eredményeképpen csak
néhány jó szándékú és jelzés értékű, ugyanakkor
határozott nyilatkozatra futotta erejéből, Tamási Árontól,
Veres Pétertől, Kovács Imrétől, Várkonyi Nándortól –
és a sort sajnos nem tudjuk hosszan folytatni. Hiszen csak azok
tudtak nyilatkozni ügyében, akik nem álltak maguk is
közvetlen fenyegetettség alatt, így Németh László, Kodolányi
János, Féja Géza, Sinka István és a zaklatásoknak kitett
népiek jószerével meg sem tudtak szólalni védelmében. A
baloldal sem tartotta napirenden a kérdést, de a
megnyilatkozásokra azonnal reagáltak, a Népszava vagy a
Haladás rendre sorompóba állt ezekben a vitákban.
Ilyen volt a háború utáni legelső
emlékest, amelyet 1945. április 18-án a Zeneművészeti
Főiskola nagytermében, a Kisgazdapárthoz kötődő Misztófalusi
Közművelődési Szövetkezet7 szervezésében
rendeztek. Az ünnepi beszédet Tamási Áron tartotta, s a
műsorban többek között elhangzott az Operaház ének- és
zenekarának előadásában a Psalmus Hungaricus is,
Kodály Zoltán vezényletével.8 Az a Tamási
méltatta tehát az életművet, akit Szabó Dezső oly keményen
megtámadott a Szűzmáriás királyfi című regénye
kapcsán,9 s aki ezt nem is hagyta válasz nélkül.10
Felül tudott azonban emelkedi ezen a korábbi nyilvános
polémián és ezért nem felhőtlen viszonyon, s zászlót
bontott Szabó Dezső eszméi mellett, határozottan állást
foglalt az életmű vállalhatósága mellett: „Bátorság,
emberség, remény. Ezt a három szót hoztam ki a kertből,
melyet Szabó Dezső, mint rengeteg nemzeti vagyont, reánk
hagyott. Azért ezt a hármat, mert bátorság nélkül nem volna
érdemes tovább magyarnak lenni, oly hosszú és dicstelen
gyávaság után emberség nélkül nem is tudnánk tovább
magyarok lenni, mert hírnevünket ronggyá rágták az
embertelenek, akik magyarnak mondták magukat; reménység
nélkül pedig nem tudunk fölkelni, hogy magyarok és emberek
lehessünk. Felemelem hát a zászlót, és ráírom a hagyaték
három első szavát: bátorság, emberség, remény.”11
Ez a nyílt kiállás és demonstráció, a
Szabó Dezső-i eszmék zászlóra tűzése a baloldal számára
elfogadhatatlannak bizonyult. Az ilyen megnyilatkozások ugyanis
azzal a veszéllyel fenyegettek, hogy az újonnan berendezkedő
közéletben elfoglalják az őket megillető helyüket azok a
harmadikutas eszmék és ideák, amelyek nemcsak a nyilas és
fasiszta hatalommal és ideológiákkal álltak szemben, de
éppoly kimértek és távolságtartóak, sok esetben gyanakvóak
voltak a szovjet hatalom által támogatott baloldali,
marxista-kommunista világnézettel szemben is. Horváth Zoltán
tehát azonnal óvást jelentett be a Szabó Dezsőt magasztaló
írásokkal és leginkább az őt méltató emlékest kapcsán. S
bár Horváth ekkor még szót ejtett határozott
németellenességéről (néhány hónappal később már tudni
sem akart erről), véleménye szerint „Szabó Dezső az
úgynevezett »kurzus« idején, az ellenforradalom korszakában
híve és mintegy irodalmi ideológusa volt az
ellenforradalomnak”.12 Szemére hányta, hogy nem
gyakorolt önkritikát, és nem vizsgálta felül nézeteit, nem
vonta vissza meghirdetett eszméit. Hogy melyek is ezek az
eszmék, azt Horváth pontosan tisztázta: „Az a szellemi
légkör, amelynek Szabó Dezső egyik legtehetségesebb
képviselője volt, termelte ki Magyarországon a nem kevésbé
tehetséges Szabó Lőrinceket és Németh Lászlókat. Ebben a
légkörben nőtt ki a fasiszta és félfasiszta írók serege,
akik egy tisztábban látó és helyesebben ítélő szellemi
vezérlet alapján jobbra hivatottak lehettek volna.”13
Ezek az emberek vezekeljenek, fogadják el ezt az „alantas”
és „szürke szerepet”, engedjék át – gondolhatjuk, a
baloldaliak által kijelölteknek – a vezető szerepet
másoknak, vagy vonuljanak vissza a szellemi életből. Ha pedig
meghaltak, és „nem járhatják a vezeklés és a jóvátétel
termékeny útját, az új magyar közvélemény formálóinak, a
bírálóknak s a sajtónak kell megmondani az igazat”.14
S itt el is érkeztünk a formálódó új baloldal
hatalomgyakorlásának lényegéhez: hivatalos megmondóemberei
és sajtója minősít majd mindenkit, s az igazság ne akarjon
önmagától napvilágot látni, ők szállítják azt.
Horváth Zoltán írására a Magyar Nemzet
válaszolt,15 világos határvonalat húzott a Szabó
Dezső által megfogalmazott és a német-náci fajfogalom
között, rámutatva arra is, hogy a Horthy-korszak kormányainak
nemhogy kegyeltje nem volt, de leghangosabb és legeltökéltebb,
a nyilvánosságot mindig vállaló és ezért onnan egyre
inkább kiszoruló bírálóját és ádáz ellenfelét
tisztelhették benne. Így annak a rendszernek sem híve, sem
hivatalos ideológusa nem volt, a Bethlen Istvánhoz, Gömbös
Gyulához, Darányi Kálmánhoz, Imrédy Bélához, Teleki
Pálhoz intézett, az aktuális kormányzatot támadó nyílt
leveleivel ezt a látszatot nehezen is tudta volna kelteni.
Szinte ugyanez a polémia ismétlődött meg az
1946. január 13-án a Zeneakadémia nagytermében tartott
emlékest alkalmával, ahol Veres Péter és Darvas József
tartott beszédet.16 A korábbi hangok mellett új
színt Fényi Ottónak az Új Emberben megjelent írása hozott,
s a keresztény hit és reménykedés jegyében állította
negatív fénybe Szabó Dezsőt s az előadókat, akik mintha
valamely keresztényellenes, a nyugati keresztény világgal
szemben álló álláspontot képviseltek volna. „Csak nem a
kereszténységet, Jézus Krisztus hitét nevezi Darvas József
»idegen szellemiségnek«? Mert ha igen, akkor értjük Veres
Péternek a hallgatását, hogy miért hallgatnak oly némán és
titokzatosan fellépésük óta a vallásról, a
kereszténységről. Jézus Krisztusról. Ők idegen
szellemiséget látnak a kereszténységben, amely elnyomta,
megnyomorította a magyar népkultúrát és ennek szabad
kivirágzását.”17
Bár mint fentebb említettük, a népiek csak
igen korlátozottan tudtak a Szabó Dezső-kérdéssel
foglalkozni, egyvalakiről, aki ráadásul nem is tekinthető a
népi mozgalomhoz szorosan kötődő személynek, kiemelkedő
szerepe miatt meg kell emlékeznünk. Keresztury Dezső 1945
után a koalíciós időkben a Nemzeti Parasztpárthoz
csatlakozott, és miniszteri tisztséget vállalt, s 1956-ban is
részt vett a Petőfi Párt vezetésében. Keresztury mindig is
elismeréssel és tisztelettel nyilatkozott Szabó Dezsőről, a
háború után szinte azonnal írást szentelt életműve
értékelésének. Ennek lényegét nem is annyira
önértékében, mint inkább a környezetében kifejtett
hatásában látta, abban, hogy a háború előtti hatalom
ellenzékének, forrongó rétegeinek adott iránymutatást,
termékenyítette meg és forradalmasította gondolkodásukat.18
Érdemét a Szabó Dezső-kérdésben azonban nemcsak írásai,
tanulmányai jelentik, hanem az a tény, hogy ő volt, aki egy
bőröndnyi kiadatlan kéziratot megmentett az enyészettől,
elrejtett a Rákosi-diktatúra elől, így többek között neki
köszönhetjük, hogy az Életeim című mű kézirata
ránk maradt, s ugyancsak ő mentette biztos helyre – az
általa igazgatott Eötvös-kollégium pincéjébe – Szabó
Dezső 13 ezer kötetes könyvtárát is.19 A
kéziratokat végül átadta a Széchényi Könyvtárnak,
melyről jelentés is készült a Belügyminisztérium részére.
A „Borisz” fedőnevű ügynök – ismereteink szerint Nagy
Péter irodalomtörténész – jelentette 1961. június 21-én,
hogy a Széchényi Könyvtárban kutatása során rátalált az Életeim
című Szabó Dezső-kéziratra, amelyet „sokáig Kereszturi
(sic!) Dezső őrzött, majd adta át a Széchényi
Könyvtárnak”.20 Úgy látszik, aki Szabó Dezső
életművével kapcsolatba került, nem vonhatta ki magát a
hatalom, a belügyi szervek érdeklődése alól. Így történt
ez Keresztury esetében is, hiszen alig egy évvel ezután újabb
részletes jelentés született, amelyben Borisz ügynök
beszámolt találkozójukról. Ebben megemlítette, hogy Keresztury
ingerülten nyilatkozott Ungvári Tamásról, aki véleménye
szerint „provokálja az antiszemita hangulatot”. „Kifakadva
és ingerülten beszélt” Károlyi Mihály hamvainak
hazahozataláról is, illetőleg Horváth Béla
hazatéréséről. A jelentés részletesen tájékoztatta a
belügyet a Püski-perről folytatott beszélgetésükről,
továbbá megismerkedésük körülményeiről, amely még a
negyvenes évek elejére datálható, amikor Keresztury Svájcban
élő angol újságírókhoz adott számára ajánlólevelet,
mivel az ügynök ekkor Genfben folytatta tanulmányait. A
belügy az ügynöki jelentésből azt a következtetést vonta
le, hogy Keresztury „több kérdésben ellenséges
álláspontot foglal el a párt politikájával szemben”,21
s arra utasította ügynökét, hogy minél többet beszélgessen
vele, tárja fel kapcsolatait, ismerje meg politikai
véleményét, felfogását.
E kitérő után szeretnénk világossá tenni,
hogy nem tudunk valamennyi megszólalással érdemben
foglalkozni, csak az általunk különösen fontos mozzanatokra
fordítunk figyelmet. Ilyen súlyponti esemény és a Szabó
Dezső-kérdés súlyát érzékelteti Lukács Györgynek a
Magyar Kommunista Párt Politikai Akadémiáján 1946. március
2-án tartott, Népi írók a mérlegen című előadása.
Lukács előadása címével is jelezte, a népi írókat
mérlegre kell állítani, s meg kell vizsgálni, nem
találtatnak-e túl könnyűnek. Ezzel a felütéssel
nyilvánvalóan megelőlegezte a baloldali köröknek a népi
írókkal s ezen belül is kiemelten Szabó Dezsővel szemben
korábban elfoglalt elutasító álláspontját. Így
fogalmazott: „A népi írói mozgalom kezdetén Szabó Dezső
áll.”22 S bár köteteket szentelhetnénk Szabó
Dezső és a népi mozgalom, népi írók kapcsolatának, az oda-
és visszahatások, az egyezőségek és különbözőségek, a
tagadások és elfogadások elemzésére, a lukácsi tézis
mélyebb analízisére, annak kimunkálására, hogy e mondat
mennyiben pontatlan, félrevezető és téves, mennyiben helyes
és tényszerű – most mégis csak a mondat fontosságát
emeljük ki. A kommunista irodalompolitikának és egyúttal a
politikai vezetésnek ugyanis nagy szüksége volt erre a
leegyszerűsítő megállapításra, hiszen Szabó Dezső emberi
és eszmei megbélyegzéséből levezethetővé váltak a nemzeti
függetlenséget és szuverenitást, a kommunista ideológiát
elutasító álláspontok, az organikus nemzeti fejlődést és a
parlamenti demokráciát, az európai szabadságjogokat
középpontba állító irányzatok lejáratása.23 A
háború után ugyanis rendkívüli összetartó erővel és
vonzással színre lépett a magyar politikai közéletben egy
olyan, a paraszti rétegeket és az értelmiséget, továbbá a
középosztály progresszív elemeit integrálni képes szellemi
és politikai mozgalom, amelytől távol álltak az alapvető
marxista–leninista elképzelések, és amely egyúttal távol
tartotta magát a nemzetközi liberális elvektől is, hatása
alá vonva a munkásság jelentős tömegeit. E réteg a
világháború befejeződésével előálló hatalmi-politikai
vákuumot pillanatok alatt kitöltötte, a Kisgazdapárt
1945-ös, földindulásszerű választási sikerei is ezt
jelezték. Ez a fiatal generáció – részben talán
öntudatlanul is – politikai ideáiban a kétezer éves
görög-római filozófiát és gazdasági-jogi rendszert,
továbbá a másfél ezer éves keresztény fejlődést ötvözte
a modern alkotmányos berendezkedés, parlamentarizmus
igényével, világképe választ adott a kor kihívásaira,
mindezt úgy, hogy figyelembe vette a nemzeti hagyományokat és
sajátosságokat is. Németh László megfogalmazásában: ezek a
mozgalmak a négyszáz éves magyar radikalizmus legjobb
hagyományait, a katolicizmus és protestantizmus nemesebb magyar
formáit hozták, s olyan Magyarországot szerettek volna, amely
igazságosabb, szabadabb, emberibb, európaibb és istenesebb.24
A baloldali irányzatok, leginkább a Moszkvából hazatért
kommunista vezetők elszoruló torokkal mérhették fel, hogy ez
a pártok fölött átívelő eszmerendszer – hiszen a
Kisgazdapártban éppúgy jelen voltak képviselői, mint a
Parasztszövetségben vagy a Parasztpárt centrumában és
jobbszárnyán, a keresztény pártok soraiban – pontosan
artikulálja a demokrácia, az emberség és a szabadság,
valamint az igazságosság és a szolidaritás addig általuk
kisajátított és hamisan zászlajukra tűzött elveit. S e
fiatal nemzedék első eszmélésénél ott álltak Szabó Dezső
megtermékenyítő gondolatai, bátor szókimondásai,
tekintélyt nem tisztelő lázadásai, magyar radikalizmusa,
amelyek néha romantikus túlfűtöttségük és túlzásaik
ellenére tömegeket tartottak távol a náci és nyilas
propagandától, nyitották ki az értelmet és a szíveket egy
alapjaiban haladó, a létező kapitalizmus hibáit felismerő,
de a kommunizmus megváltó elveit elutasító világkép előtt.
A Szabó Dezső eszméivel való leszámolás azért volt
különösen fontos és sürgető, mert ezzel súlyos károkat
lehetett okozni szinte az egész politikai jobboldalnak és
centrumnak. Nem véletlen, hogy olyan nagy tekintélyű baloldali
gondolkodó kapta ezt feladatul, mint Lukács György.
Lukács olvasatában Szabó Dezső egy
félrecsúszott s Ady valóságos forradalmisága mellett már
csak egy zavaros magyar faji megújhodás ideológiájának
„veszélyes és reakciós” képviselője: „Nála
elsősorban már nem a magyar dolgozók felszabadulásáról van
szó a hűbéri és nagytőkés iga alól, hanem a magyarok
szabadságharcáról a zsidók, a szlávok, a németek ellen.
Ezért nála összeszűkül és félregörbül Ady radikális,
demokrata, forradalmár vonala.”25 A fajiság
vádjától viszonylag egyszerű vonalvezetéssel jutott el
Lukács az ellenforradalom szövetségesének képéig: „De
azáltal, hogy Szabó Dezső az okozatot összetévesztette az
okkal, hogy elsősorban az okozat ellen harcolt, nemcsak
politikailag vált – ideiglenesen – az ellenforradalom
szövetségesévé, hanem olyan ideológiát is termelt ki, amely
paraszti célkitűzései ellenére, legmélyebb gyökereiben az
európai dekadenciával függött össze, amely ezért, Szabó
Dezső akarata ellenére, szakadatlan érintkezésbe került kora
reakciós világfelfogásaival.”26 S innen már csak
egyetlen – bár az életmű ismeretében szinte hihetetlen –
lépést kellett tennie azon ideológus portréjának a
megrajzolásáig, aki pesszimista eszméiben a francia forradalom
folytatását az olasz és a német fasizmusban látta. „Ennek
a beállításnak szükségképpen az a következménye, hogy
Szabó Dezső romantikus antikapitalista társadalomszemlélete
beletorkollik a reakciós világtendenciák áramlatába. A nagy
németgyűlölő Szabó Dezső, aki évtizedeken át harcolt a
német befolyás ellen, szinte szó szerint a német fasizmus
»világnézeti« álláspontjára helyezkedett…”27
Előadásához két hozzászólót kértek fel,
Horváth Zoltánt és – talán védelmezőül – Erdei
Ferencet. Horváth célratörően és egyértelműen kontrázott
Lukács szavaira, a teljes népi írói mozgalmat elmarasztalta,
lényegében fasisztának minősítette: „A népi írók,
akiknek feladatuk és hivatásuk lett volna, hogy valóban a nép
tiszta szemléletét vigyék be a nép kultúrájába, ehelyett
az úri vágányra terelődtek, beleestek egy önmagukat
tömjénező faji dicsőítésbe és itt kerültek bele végzetes
tévedésükbe. Magyarország volt az a speciális ország, ahol
a németellenességet összetévesztették a
fasisztaellenességgel. Magyarországon voltak németellenes
fasiszták és ma is vannak németellenes fasiszták. (Taps.)
Azon a jogcímen, hogy valaki szembeszállt a németekkel, akár
fegyverrel a kezében is, ettől még a legveszedelmesebb
fasiszta is lehet (taps), a dolgozó nép
legveszedelmesebb ellensége.”28 Horváth
gondolatvezetése tehát ott folytatódott, ahol Lukácsé
befejeződött, kevésbé emelkedett és elvont, sokkal inkább
érzelmileg fűtött és némileg demagóg hangnemben. Bár
neveket nem említett, nem nehéz azonosítanunk a szöveg
szereplőit: a volt németellenes fasiszta nyilván Szabó Dezső
(is), a mai németellenes fasiszta (többek között) Németh
László és Kodolányi János lehetett. Hozzászólása
vállaltan az urbánus álláspont alapján fogalmazódott meg, e
nézőpontból bírálta a népi írói mozgalmat.29
Ameddig Lukács egy integráló szándékú és az önkritikára
ösztökélő állásponttal kezelte a népi írókat, addig
Horváth – bár ezt a feladatot szóban elhárította magától
– valójában igen súlyos ítéletet fogalmazott meg. S míg
Lukács csak Szabó Dezsőt aposztrofálta fasisztának, addig
Horváth hozzászólásában már ekkor eljutott odáig, ahová a
kommunisták csak egy-két év múlva: a teljes népi mozgalmat,
a harmadik út követőit fasisztának bélyegezte. „Kialakult
egy »harmadik út«. Ezt a harmadik utat értem akkor, amikor
azt mondom, hogy németellenes fasizmus. Ez németellenes volt.
Elhiszem, hogy jóakarattal magyar népi érdekeket akartak
szolgálni. Ma már világosan látjuk, hogy minden egyebet
szolgált, csak nem népi érdekeket. De nem az a feladatunk,
hogy ma ítéletet mondjunk és halálos ítéletet mondjunk azok
ellen, akik tévedtek.”30 Gondolom, ettől a
megnyugtatástól már akkor is sokaknak görcsbe rándult a
gyomra, s ízelítőt kaphattak a várható jövőről.
Erdeinek kellett volna ellensúlyt állítania
a Lukács és Horváth által előadottaknak, amely feladat elől
azonban gyorsan kitért, mondandója elején leszögezve, sem
Lukács, sem Horváth Zoltán nem tartott vádbeszédet, s így
neki nincs oka mentő körülményeket felhoznia: „Papírforma
szerint nekem ezen a vitán védőbeszédet kellett volna
mondanom, azonban Lukács György előadása nem volt
vádbeszéd, hogy védekező szempontokat vagy mentő
körülményeket kellene felhoznom. Horváth Zoltán
hozzászólása sem vádbeszéd volt.”31 Előadása
ezért, mint ahogyan tényleges szerepe is, érdektelenné vált,
vitapartner helyett egy büntetőtárgyalás súlytalan
epizodistájává degradálódott.
A jelen írásnak nem célja a Szabó Dezső-i
életmű értékelése és elemzése, Lukács és Horváth
Zoltán állításai mellett azonban mégsem mehetünk el szó
nélkül, talán Erdei Ferenc mulasztását pótolva. Hadd
idézzük a korszak egy kevésbé elfogult és kellően
mértéktartó gondolkodójának, Bibó Istvánnak
megállapítását: „A Szabó Dezső ellen emelt fasiszta
vádat érdemes volna pontosabban megformulázni, helyére tenni.
Világosan megmondani, hogy Szabó Dezsőnek mind a parasztság
kérdésében elfoglalt álláspontjai, mind pedig a magyar
patrióta álláspontjai mérhetetlen és teljességgel
mértéktelen romantikával voltak terhelve, ugyanakkor
leszögezni, hogy a fasizmusból nem volt benne sem
hatalomkultusz, sem diktátorkultusz, sem erőszakkultusz.”32
Ilyen előzmények után a Szabó Dezső
végrendeletében foglaltak teljesítése – sírja az általa
oly kedvelt, mindennapi sétáinak helyszínén, a Gellérthegyen
legyen – nem sok reménnyel kecsegtetett.33 A
baloldaliak, nemcsak a kommunisták, de a szociáldemokrata
képviselők is, többféle hivatkozással támadták a Szabó
Dezső végakaratát támogatókat. Egyfelől érzelmekre ható
érvekkel igyekeztek befolyásolni a közvéleményt, mondván,
hogy ha a nemzet nagyjainak megfeleltek a temetőkben
felállított emlékművek, sírok, akkor Szabó Dezső milyen
jogon is kívánna magának megkülönböztetett elbánást;
másfelől hamar előkerültek azon jogszabályi és fővárosi
rendeletekre való hivatkozások, amelyek lehetetlenné tennék e
végakarat teljesítését. A vitában egyetlen dolog nem derült
ki, nevezetesen, hogy Szabó Dezső temetése végső soron annak
a politikai vitának az egyik fejezete, amelyben a jövendő
magyar állam berendezkedésének, a magyar jövőt meghatározó
eszméknek és ideáknak a megfogalmazása zajlott. Hiszen ennek
fényében a szabályokra és közegészségügyi előírásokra
való hivatkozás a maga nevetségességében mutatkozott volna.
A világ számos pontján találkozhatunk ugyanis hasonló
esetekkel, amelyek nem az eltemetett személyek nagyságát és mindenekfelettiségét
kívánták szimbolizálni, csupán az alkotó különállását,
esetlegesen a választott helyhez való különleges
kötődését. E kérdésben a Kisgazdapárt Arany Bálint, a
Parasztpárt pedig Kovács Imre vezetésével tett jelentős
erőfeszítéseket. Különös, hogy épp az a Kovács Imre állt
ki határozottan Szabó Dezső végakarata mellett, aki talán a
népiek közül a legtávolabb állt tőle személyében és
elveiben is. Mégis, bár az életmű ellentmondásait maga is
hangsúlyozta, megengedhetetlennek tartotta a sírhely kapcsán
kibontakozó huzakodást: „De ilyen különleges
pártszempontokat mégsem lehet alkalmazni akkor, amikor a
haladó magyar értelmiségi ifjúság egyik legnagyobb
nevelőjének sírhelyéről van szó.”34 A
Népszava természetesen azonnal reagált Kovács Imrének a
főváros törvényhatósági bizottsága előtt – ahogy
Faragó László fogalmazott – „Szabó Dezső teteme”
ügyében mondott beszédére. Faragó a jól ismert baloldali
kifogásokkal operált, s az „»Elsodort falu«-t minden
ellenforradalom, minden rasszizmus, minden hamis és hazug
parasztromantika legnagyobb és legvérgőzösebb, monstre”35
pamfletjének minősítette. Szabó Dezsőt a megbélyegzésre
legalkalmasabbnak talált Gömbös-kormánnyal boronálta össze:
„A bethleni konszolidáció, amelynek korrupciósan urbánus
vagy urbánusan korrupciós színe volt, jégre tette Szabó
Dezsőt, és Szabó Dezső ebben a kisemmizett állapotában
maradt egészen addig, amíg el nem jött minden szemét
felszínre vetődésének ideje, az antiurbánus, antiemberi, antikultúr
Gömbös-korszak.”36 Olvasatában Szabó Dezső már
1920-ban meghirdette a fasizmus „csinnadrattás, galád és
következményeiben végzetes programját”, s megismételte
Horváth Zoltán korábban már idézett állítását, mely most
már a Szociáldemokrata Párt hivatalos álláspontjává
emelkedett, miszerint Szabó Dezső a „magyar ellenforradalom
irodalmi apjának”37 tekintendő. A durva
hangvételű kirohanást a Szabad Szó utasította vissza, a
szerzőt rosszhiszemű tudatlansággal és ferdítéssel
vádolva. A visszautasítást a Népszava sem hagyta szó
nélkül, s Faragó állításai és cikkének tónusa ellenére
úgy értékelte a szerkesztőség, hogy goromba hangot ütött
meg a Parasztpárt lapja. A szerkesztőségi szösszenet ezért
– nyilvánvalóan provokatív szándékkal – még egy
lépéssel tovább ment: Szabó Dezső emlékét Szálasi Ferenc
személyével vegyítette, s kijelentette, hogy semmi értelmét
nem látják annak, hogy „pártpropaganda céljából Szabó
Dezső bomló hulláját felcipeljük a Gellérthegyre”.38
A Szabad Szónál érzékelték, hogy a polémiát a Népszava
itt már olyan hangnemben és érvekkel folytatja, amit nem lehet
és nem is szabad követni, ezért a vitát a maguk részéről
rövid közleményben befejezettnek nyilvánították.39
A kommunisták és a szociáldemokraták
ellenállásán az ügy végül is elbukott, s Szabó Dezsőt az
ideiglenes Rákóczi téri nyughelyéről majd csak 1949-ben
helyezik át a Kerepesi úti temetőbe. Az exhumálásra május
17-én került sor, s a meghirdetett újratemetést május 19-re
tervezték. Jellemző módon a demonstrációtól való félelem
miatt a tervezettnél egy nappal korábban, a teljes
nyilvánosság kizárásával került végső nyughelyére. Az
előzetesen meghirdetett időpontban sokan jelentek meg, többek
között Veres Péter is koszorúzott volna.40
Szabó Dezsőnek az 1945-öt követő és a
forradalomig tartó időszakban egyetlen könyve látott
napvilágot, Ének a révben című regénytöredéke,
1947-ben. Az Életeim 1965-ös megjelenéséig ezután
már csak az 1957-es válogatás, a Feltámadás Makucskán, az
Életeim után pedig 1979-ben A kötél legendája
című elbeszélésválogatás. Az Ének a révben
regénytöredék még 1928-ban született, s a szerző
kívánsága szerint csak halála után jelenhetett meg, a
kéziratot a Nemzeti Múzeum Könyvtára vásárolta meg az
írótól, majd adományozta úgynevezett zárt letétként az
Országos Széchényi Könyvtárnak. Az utószót író Tolnai
Gábor, az idők szavát meghallva, temette Szabó Dezsőt,
korszerűtlennek mondva regényeit és munkáit: „…a magyar
író mindenestül, stílus és tartalom dolgában egyaránt a
múlté”.41 A regénnyel a lapok már alig
foglalkoztak, néhány recenziót közöltek csupán, s akik
méltatták, azok is óvatosan mertek csak vitába szállni a
bírálatokkal: „Szerintünk a »megigésített mondatok« még
nem vesztették el varázsukat s nem is porosodtak be.
Félreértés ne legyen: nem Szabó Dezső bűneit védelmezzük
és mossuk, de erényeit és érdemét. (…) Igenis lehet, sőt
kell, hogy átmentsük belőle azt, ami maradandó és hasznos,
építő és időtlen.”42 Ezek az óhajok, ma már
tudjuk, elszálltak az ürességbe.
1946 decemberében s 1947 januárjában már
folytak a Kisgazdapárt felszámolását előkészítő
letartóztatások az úgynevezett „Magyar Közösség”
ügyében, mely perben – ha személyesen nem is – képletesen
a vádlottak padjára ültették Szabó Dezsőt, mint a mozgalom
szellemi atyját. Az általa képviselt eszmeiség az őt
követők személyes sorsán keresztül így előbb kapott
büntetőjogi minősítést, mint irodalompolitikai
értékelést. Szabó Dezső 1945-ös Rákóczi téri
temetésén, miután napok óta feküdt holtteste a tér sarkán
egy ládában, olyan fiatalok vettek részt, akik nem sokkal
korábban szabadultak a nyilas börtönökből, kerültek elő a
bujkálásból és menekülésből. A visszaemlékezésekből
Kiss Sándort, Horváth Jánost, Rácz Istvánt, Nyeste Zoltánt,
Hamza Andrást, Arany Bálintot, Balogh Lajost, Mistéth Endrét,
Kádár Gézát és a búcsúztatót tartó Nagy Gyula
református lelkészt lehetett azonosítani.43 A
résztvevők 1945 telén nem gondolták, hogy alig két évvel
később szinte valamennyien a magyar demokrácia
felszámolására indított koncepciós per vádlottjai lesznek,
és súlyos börtönbüntetésekkel, kitelepítéssel kell
szembenézniük, a szerencsésebbek pedig önkéntes
száműzetésbe menekülhetnek. Nem gondolhatták, de szinte
törvényszerű volt, hogy azok, akik Szabó Dezső magyar
radikalizmusán nevelkedtek, összetűzésbe fognak kerülni
bármely diktatórikus kísérlettel és hatalommal, ezúttal a
kommunista párttal és a mögötte álló szovjetekkel.44
A letartóztatásokat és a Kisgazdapárt
szétzilálását követően sem a konzervatív jobboldalnak, sem
a baloldali erőknek nem kellett további harcokat folytatniuk
Szabó Dezső örvén. A jobboldali és centrumerők számára
világossá vált, hogy sokkal nagyobb célok semmisültek meg: a
polgári demokratikus köztársaság, a többpártrendszeren
alapuló államrend és egy független, szuverén Magyarország
létrehozásának kísérlete; s mindezzel együtt természetesen
a népi mozgalom harmadikutas eszméinek megvalósítására tett
erőfeszítések is kudarcot vallottak, mely folyamatban Szabó
Dezső elvesztése talán nem is a legfájdalmasabb áldozat
volt. A baloldalnak pedig nem kellett tovább ideológiai viták
leple alá rejtenie a kommunista diktatúra érdekében
folytatott harcát, a politikai ellenfelek közvetlen
megsemmisítése és likvidálása után feleslegessé vált
jelképeken keresztül támadni a harmadik út és a nemzeti
szuverenitás eszméjét.
A letartóztatásokkal egy időben folyt még
egy vita, de az a lényegen már mit sem változtatott. A Magyar
Kommunista Párt tudományos és művészi előadás-sorozatának
keretében a Fészek Klub nagytermében Haraszti Sándor, a
Szabadság felelős szerkesztője tartott előadást Szabó
Dezső és a népi romantika címmel. Haraszti az írói
teljesítmény méltatása mellett az életmű káros hatását
emelte ki, nevezetesen azt, hogy az a reakciós erőket
szolgálta, s bár szemben állt a feudális-klerikális
ellenforradalmi középosztállyal, de szemben állt a
munkásosztállyal is. Annyi engedményt tett az előadó, amely
a korábbi támadásokkal szemben valóban engedményként volt
értékelhető, hogy a Szabó Dezső ideológiáját és
örökségét átvevő népi mozgalmat két részre osztotta: egy
progresszív, haladó és egy, a fasizmus felé tolódott
szárnyra.45 A hozzászóló Losonczy Géza, a Szabad
Nép főmunkatársa nem volt hajlandó azok közé állni,
„akik Szabó Dezsőt és követőit fasisztának mondják”.46
Mind az előadó viszonylagos mérsékelt, mind a hozzászóló
baloldali körökben kivételnek számító megnyilatkozása
talán valamit előre jelzett ezen személyek későbbi
sorsáról, amelyet az 1956-os forradalom utáni Nagy Imre-perben
nyertek el. Losonczy előadását a Szabad Szó is
tárgyilagosnak ítélte, s megemlékezett Vass László, a
Szabad Szó munkatársának felszólalásáról is, aki
igyekezett az életmű értékei mellett érvelni.47
E korszak zárásaként meg kell emlékeznünk
még egy megszólalóról, akinek nyilatkozata, éppen annak
időpontja miatt, jelzésértékű. Illyés Gyuláról van
természetesen szó, akit a népiek közül a baloldal leginkább
elismert és respektált, s aki 1947-ben határozott és
egyértelmű nyilatkozatban állt ki Szabó Dezső mellett:
„Kortársaim közt tán én vagyok az egyetlen, aki felett
Szabó Dezső dörgő fellegei hatástalanul vonultak el; nem
emlékszem, hogy neve előtt tollam valaha csak egy dicsérő
jelzőt is elejtett; épp ezért mondhatom tárgyilagosan
dicséretére, hogy tavaszi gomolygásai nyomán a jó
hajlamoknak is milyen vetése sarjadt az ősi parlagon.”48
A Szabó Dezső-kérdés
forradalom utáni kezelése
A magyar parlamentáris demokrácia
törvénytelen és erőszakon alapuló lefejezését, a
miniszterelnök, a kormányzó párt szinte teljes vezérkarának
fizikai likvidálását követően beállott hosszú, évekig
tartó, szinte töretlen csend után – ahogyan sok másra is
– Szabó Dezső életművének újjáélesztésére az 1956-os
forradalom utáni idő kínálta az első alkalmat. Írásaiból
rövid válogatás jelent meg könyv alakban, s napvilágot
láthatott Erdei Sándor azóta híressé vált,
„ködszurkáló” esszéje is. A fellángolás kérészéletű
volt: a kötet szerkesztője írásbeli figyelmeztetést kapott,
s Erdei írása – amely az életműből kívánt tanulságokat
levonni, megváltozott körülményeink közé érvényességét
visszalopni – kemény visszautasításra talált.
Az újraéledő próbálkozásokkal szemben az
1956-os forradalom tanulsága a kommunista irodalompolitika
vezetőit újra hadrendbe állította, s Erdei meghurcolása
mellett e kérdés általános és generális érvényű
rendezését szorgalmazták. A hatalom most már felhagyott a
probléma passzív kezelésének módjával. Egy könyvkiadókat
értékelő minisztériumi feljegyzés a fentiek szellemében
ekképpen értékeli a kialakult helyzetet: „A dogmatizmus
elleni harccal egyidőben nem küzdöttünk ugyanolyan erővel a
jobboldali nézetek, a revizionizmus ellen. Az Írószövetség
és egyes írók nézetei hatással voltak a szépirodalmi
könyvkiadókra s főleg a Magvetőre, amely az Írószövetség
kiadója volt. Ennek következtében különösen az év első
felében hibás, sőt káros könyvek is megjelentek (Eörsi
István, Tamási Lajos verseskötetei, Veres Péter Almáskertjéhez
írt bevezető, Szabó Dezső Feltámadás Makucskán
című kötet egyes részei stb.), másrészt bizonyos
bővítési törekvéseket eltúloztak, s mértéktelenül adták
ki a polgári irodalom képviselőinek írásait (pl. Krúdy, a
Nyugat kortársai stb.).”49
A Szabó Dezső-kérdés rendezése ezért
egyszerre több szálon is elindult: egyfelől az élesztők
elleni retorziókkal, álláspontjuk kapcsán felmerült
sajtóvisszhanggal; másfelől a népi írói mozgalom
megbélyegzésére készített Állásfoglalással. Ez a
többirányú támadás jelentős torlódást is okozott a
hivatalos irodalompolitika fórumain, a Kortársban és az Élet
és Irodalomban. Így futott össze az Erdei–Szabó Dezső-vita
a népi írókról szóló Állásfoglalás közzétételével,
majd az annak nyomán kialakuló hozzászólás-sorozattal. A
közvetlenül Erdei írásához kapcsolódó polémia egyedi
alkalmat kínált, hogy a kommunista erők a forradalom leverése
után megerősödve határozottan és nyilvánosan – Szabó
Dezsőn keresztül – visszautasítsák a népi mozgalom
harmadikutas, éppen a forradalom által reális
alternatívaként megjelenő eszmevilágát, míg az Állásfoglalás
nyomán megszólaló „vegyes kar” ugyanezen céltól
vezéreltetve általános érvényű iránymutatást rajzolt az
ellenségkép pontos meghatározásával, amely kép azután a
rendszerváltozásig érvényben is maradt.
A népi írókról szóló 1958-as Állásfoglalás
véglegesen pontot kívánt tenni a magyarság XX. századi
történelmének „Szabó Dezső”-fejezetére is: a
„nacionalizmussal telített harmadikutasság”
ideológiájának bélyegét nyomták az ő és a népi írók
homlokára. Az Állásfoglalás – vagy ha jobban
tetszik: annak szerzője, Király István – visszanyúlt az
„ősforráshoz”, ott folytatta a Szabó Dezső-kérdés
taglalását, ahol azt Lukács György 1946-ban megkezdte:
„Közvetlenül Szabó Dezső jelentette a legerősebb szellemi
lökést a »népi« ideológia kialakításához.”50
A népi mozgalom Szabó Dezsőtől kapta Nietzsche
irracionalizmusát, Barrčs aktív „gyökeres”
nacionalizmusát, valamint a magyar parasztot középpontba
állító faji gondolatát és antikommunizmusát.51
Ez a néhány mondatos értékelés azért is érdemel külön
figyelmet, mert egyfelől ennek alapján ítélték el a népi
mozgalom eszmei hátországát, továbbá mivel ez képezte Nagy
Péter monográfiájának ideológiai alapvetését, amely
lényegében e tételeket boncolgatja, bővítgeti, erősíti és
illusztrálja több száz oldalon keresztül.
A kommunista ideológusok az Állásfoglalásban
számot adtak azon felismerésükről is, miszerint a
„hajófenékre szorítás” nem vezetett eredményre, az
elfojtott eszmék tovább „mérgezték” a tömegeket: „A
fordulat éve után sem szellemileg győztük le a »népieket«,
hanem adminisztratív úton szüntettük meg folyóiratukat, a
Választ, s így eszméik, nézeteik tovább éltek és hatottak
a felszín alatt.”52 A Kádár-rendszer ezért
taktikát váltott, s a Szabó Dezső-kérdést úgy kívánta
megoldani, hogy a gondosan válogatott, „kárt nem okozó”
munkáit nyilvánosság elé engedte, és „elrettentő
betegségeiről ideológiai bizonyítványt”53 tett
mellé. Ilyen kísérletnek tekinthető a rövidke válogatás, a
Feltámadás Makucskán című kötet,54 majd
1965-ben az Életeim című önéletrajzi írás,
illetőleg az Erdei-féle tanulmány, az azt követő vita és
végső soron Nagy Péter munkái, amelyekben megszületett az
életműről az a bizonyos „elrettentő ideológiai
bizonyítvány”. Természetesen mindemellett légmentesen
elfojtották azon kritikai megnyilatkozásokat, amelyek nem a
marxista ideológia jegyében kívánták az életmű értékeit
számba venni, ezért került Budai Balogh Sándor a kádári
rendszer elnyomó és erőszakszervezetének látókörébe.
Ahogyan arra már utaltunk, a forradalmat
követő időszak első jelentősebb rekreációs kísérlete
Erdei Sándor írása volt, mely egy válogatott
elbeszéléskötet előszavaként született. Erdeit még 1956
előtt kérték fel a kötet összeállítására s az előszó
megírására, amely azonban 1956 októberéig nem jelent meg. A
könyv a forradalom után sem látott napvilágot, jóllehet a
szerződést a Szépirodalmi Kiadó 1957-ben sem bontotta fel
vele. Az előszót Erdei az induló Kortársnak ajánlotta
közlésre.55 Erdei esszéjének érdekessége abban
áll, hogy az éppúgy alkalmas lehetett volna a Szabó Dezső-i
életmű marxista kritikán alapuló feldolgozására, mint akár
Nagy Péteré, mégsem ez a vonal, hanem Nagy Péteré vált
meghatározóvá. Ennek okát feltehetőleg a szerző
személyében kereshetjük, de erről később, Cs. Szabó
írása kapcsán ejtünk szót. Erdei ugyanis éppúgy marxista
nézőpontból értékelte Szabó Dezsőt, mint a többi
kritikus, s éppoly negatívan ítélte meg szerepét: „Az
osztályharc-elmélet szilárd pallóin állva, Szabó Dezsőt
illetően két dolgot biztosra vettünk. Egyik az volt, hogy az a
bizonyos Szabó Dezső-i világnézet a neonacionalizmus
létráiból és a faji öntudat gerendáiból a heorikus
pesszimizmus ácskapcsaival és valamiféle pánindividualizmus
(vagy individuál-kollektivizmus?) drótjaival összetákolva,
bizony esendő alkotmány, istenkísértés rajta
kőműveskedni.”56 E rövid bekezdésben Erdei is
felsorolta szinte valamennyi vádpontot Szabó Dezsővel szemben,
amelyet korábban Révai, Lukács és a későbbi támadók is
fejére olvastak. A marxista ítéletekkel azonosan marasztalta
el életművét, mert az nem ismerte fel helyesen az
osztályellentétek valódi természetét, s a munkások és a
parasztság kizsákmányolásában helytelenül nemcsak az
osztályharcot látta, hanem rámutatott ezen erőknek a
nemzettől való idegenségére és a nemzeti kizsákmányolás tényére
is,57 s Szabó Dezső fajkoncepciója is könnyűnek
találtatott mérlegén. Erdei mentségére el kell azonban
mondanunk, hogy tagadta azt a hivatalos rangra emelt véleményt,
mely szerint Szabó Dezső az ellenforradalom hivatalos
ideológusa lett volna: „…mi is számadással tartoztunk és
tartozunk mindarról, amihez Szabó Dezső révén jutottunk. S
nem ellenforradalmi ideológiát kaptunk tőle.”58
Kárhoztatta önmagát és nemzedékét, hogy bár ismerték a
Szabó Dezső munkáiból áradó emberséget, hallgattak, amikor
annak romjaival együtt az egész Szabó Dezső-i életművet
eltemették. Ezek a pozitív megnyilatkozások is elegendőek
voltak arra, hogy Erdei a kommunista vezetés előtt
hiteltelenné és vállalhatatlanná váljék. Bölöni György
az Élet és Irodalom vezércikkében Erdei Sándor írását
egyenesen a népi ideológia zászlóbontásaként értékelte,
amellyel szemben eljött az ideje az ideológiai harcnak, s a
szerzőt Szabó Dezső „fasiszta jellegű, az emberevő
fajelmélettől, vérmítosztól és nacionalizmustól
keresztül-kasul áthatott ideológiájának”
rehabilitálásával vádolta.59
A vitát60 terjedelmi okok miatt nem
tudjuk, a fentiekhez hasonló tartalmú megnyilatkozások
színvonala miatt pedig nem is kívánjuk részletesen nyomon
követni, ezért csak a lezáró összegzés fontosabb
megállapításaira térünk ki. Ez igyekezett a szélsőséges
álláspontoktól elhatárolódni, így Szigeti Józsefnek az
Élet és Irodalomban megfogalmazott,61 a Szabó
Dezső-kérdés nyilvánosság előtti felvetésének
szükségtelenségét, sőt továbbra is
megakadályozandóságát hangoztató véleményétől. Szigeti
írására az emigráció is reagált. Méray Tibor arra
emlékeztette olvasóit Szigeti cikke kapcsán, hogy a Szabó
Dezsővel és Erdei Sándorral szemben megfogalmazott kritikái
éppen az ő szájából mennyire hiteltelenek, hiszen a háború
idején Szigeti nacionalistább volt Szabó Dezsőnél, s ő volt
az, aki 1943–44-ben Horthy-ösztöndíjjal Németországban
tartózkodott. „Mikor ez a köpönyegforgató karrierista
fasizmussal vádol bárkit is, legfeljebb a jóízlésű emberek
gyomra kavarog. Mikor viszont a nemzeti függetlenség
föladásáról szól, akkor le a kalappal: ebben szakember.
Egyaránt elárulta az országot a német és az orosz
gyarmatosítóknak.”62
A vita és így az összegzés is újból
ráirányította a figyelmet arra – amit az Állásfoglalás
korábban megfogalmazott –, hogy nem tekinthető
elégséges megoldásnak az életmű hermetikus elzárása, annak
marxista igényű kritikáját kell adni: „…nem elemeztük
marxista gondossággal az olyan eszmei problémákat, mint amiket
a Szabó Dezső életműve hordoz; ahelyett, hogy eszmei harcban
legyőztük volna, szó szerint véve is »ad acta« tettük
őket.”63 Egyszersmind megfogalmazták azt a
véleményt is, hogy Erdei tanulmánya, bár a Szabó Dezső-i
ideológiát kívánta a marxizmus ideológiájával
összebékíteni és ezáltal korszerűsíteni, helytelen
felfogást tükröz, mert egyfelől ezáltal az eredeti
gondolatok is napvilágot láthatnak, ami önmagában komoly
veszélyeket rejt magában, másfelől mert ez az
összebékítés eleve kudarcra van ítélve. Ismerjük el, hogy
mindkét megállapítás helytálló, azaz a Szabó Dezső-i
életmű összebékítése a marxista eszmékkel valóban
lehetetlen vállalkozás; s az esetlegesen nyilvánosságot kapó
gondolataival való vita valóban veszélyesnek minősülhetett,
különösen az 1956-os októberi forradalom közeli
árnyékában. Mindezek miatt Erdei írását helytelen
szemléletű és ártalmas munkának nyilvánították, s ez mind
a készülő Szabó Dezső-válogatás, mind az Erdei által
szorgalmazott, az életmű értékeit is felmutató nyilvános
vita, mind magának Erdei Sándornak későbbi sorsát64
egyértelműen eldöntötte és előrevetítette.
Az Erdei-vitára Cs. Szabó László is
felfigyelt, külön tanulmányban értékelte a jelenséget.
Írását több okból is ki kell emelnünk, hiszen az
emigrációban is ritkaságnak számított a Szabó Dezső
ügyében történő felszólalás, illetőleg Cs. Szabó
dolgozata számos probléma megvilágításában
kulcsfontosságú, és a szerzőhöz méltóan fajsúlyos.
Cs. Szabó Erdei valódi szándékát, amely a
magyarországi vitában lényegében érintetlenül maradt,
ekképpen definiálta: „Erdei Sándor halottébresztő, hosszú
tanulmányt írt egy kiadásra tervezett elbeszélésgyűjteményhez,
s a kötet megjelenése előtt vitára bocsátotta a Kortárs
januári számában. Találóbb lenne »kifüstölésnek«
mondani a nevezett írást, mert az a bevallott szándéka, hogy
kifüstölje, kiűzze a fiatalok eszméletéből az ott bujkáló
ördögi Szabó Dezsőt, s megtartsa bennük az angyalit,
aki »billegő világnézeti állványzaton pallérkodva«
Erdei Sándor szavával »igaz emberséget is épített«.”65
A Szabó Dezső-pert, ahogyan Cs. Szabó nevezte a vitát, a
Paszternák-üggyel állította párhuzamba, annyi
különbségtétellel, hogy míg Paszternák esetében a cenzorok
a kézirat jeltelen elföldelése mellett döntöttek, addig
Magyarországon „nyilvánosság elé került a harc, nyomtatott
betűkben folyt a csavaros elmélkedés arról, hogy mi lenne
üdvösebb a pártra”.66 Cs. Szabó örök
igazságot fogalmazott meg Szabó Dezső örvén e kérdésben:
„a mindenáron elnémítók még nem jöttek rá, hogy
régimódi taktikájuk által válogatás nélkül megdicsőül
jóformán valamennyi eltüntetett holt vagy élő ellenfelük; a
nyílt s szinte nyugati értelmű vita újfajta hívei pedig még
nem tudják, hogy a független magyar elmék ma már a józanul
hangzó és türelmes látszatú kommunista ítélettel szemben
is hitetlenek.”67
Erdei írása kapcsán lényegében a mai napig
Cs. Szabó az egyetlen, aki kimondta, hogy a mindenki által –
a Szabó Dezső-emlékkönyv szerzői is így emlékeznek meg
róla – kiválónak tartott – ahogy Cs. Szabó fogalmazott,
rehabilitációnak kikiáltott – tanulmánya „éppen olyan
messze megy Szabó Dezső elmarasztalásában, mint Erdei
bírálói”, s a szerző lényegében Szabó Dezső eszméit a
marxizmus rideg és fegyelmezett értelmi tételeivel kívánta
összebékíteni.68 Miért keltett hát akkora
felháborodást Erdei tanulmánya? Cs. Szabó szerint a dühöt
egyfelől személye váltotta ki, mert köztudottan Nagy Imre
híve volt, s Szigeti József már írása címével is – A
nemzeti kommunizmus őskeresése – ezen irányzaton
kívánt ütni Szabó Dezső ürügyén. Másfelől a tudatos és
tudat alatt fészkelő indulatok fokozták ezt a dühöt Szabó
Dezsővel szemben: „Szabó Dezső bátorsága a húszas
és negyvenes években az ő [a moszkovita és a hazai
kommunisták – P. B.] jelentéktelenségükre vet fényt, arra,
hogy egyszerűen sehol se voltak. Hiszen e kínos igazság
regényesített szellőztetése miatt rontott Révai József Déry
Tiborra 1952-ben! Ő aztán csak tudhatta, miről van szó, maga
is tisztes távolban lapítván attól a társadalomtól, amelyet
Szabó Dezső Budapest szívében tehetetlen, de vakmerő
átkaival teleszórt. Mélyen a tudatküszöb alatt ezt a
bátorságot gyűlölik benne a kommunisták, akik olyan fene
bátrak a mindenfajta társadalmi és egyéni
halottrugdosásban.”69 Cs. Szabó a vita
diagnózisa, a Szabó Dezsővel szemben megnyilvánuló
gyűlölet okainak számbavétele közben elképesztő
pontossággal foglalta össze eszmerendszerének lényegét, és
mutatta fel jelentőségét, néhány sorban kis magyar
történelmet körítve mondandójához: „De gyűlöletüknek
van egy tudatos világnézeti éle is. Szabó Dezső valóban a
»harmadik út« szellemi apja. A magyar nép egyaránt
visszaborzadt a fasizmus és kommunizmus uralmától s
általában minden emberáldozó, vérengző rendszertől, amely
akasztat. Megkapta a nagy védőoltást a faji és vallási
türelmetlenség ellen még a török hódoltság közös
szenvedései alatt. Katolikusok és protestánsok jó viszonya
és nyájas szomszédsága különösen a vegyes felekezetű
falukban ennek a harmadik útnak volt a hosszú gyakorlati
előkészítése a nép mindennapi lelki életében. Szabó
Dezső haláláig ellensége volt az osztályharcnak, csavaros
ideológiai nyelven szólva »magyar integrálódás«-t akart.
Zavaros indulatlávákkal lövellte ki magából gondolatait a
parasztmisztikába vesző harmadik útról, de az ösztöne
egyáltalában nem volt ködös és zavaros, hiszen azon az
elképzelt úton keresett kijáratot egy függetlenségre
áhító kis nép két zsarnokság közt a maga
megmentésére.”70
Természetesen érzékeltette az író hibáit
és korlátait, olvashatatlannak ítélve munkáinak javát,
türelmetlenségét, az alázat hiányát, az anyaggal szembeni
fegyelmezetlenségét hányva szemére. De mégis, Erdei Szabó
Dezső eszméinek élesztésére tett kísérletét úgy
értékelte, hogy a magyarság függetlenségét, szellemi
integritását és szuverenitását célozta. „Attól indultak
fel, hogy Erdei Sándor, aki elsősorban mégis magyar s csak
azután kommunista, vissza akart vezetni a fényre egy embert,
aki elrettentő írói gyöngékkel megverve, zavaros eszmék
közt rajongón szerette a magyar népet. Magyar összeesküvés
volt a kísérlet, akármilyen ártalmatlan, akármilyen
fegyvertelen is.”71
A Kortársban folyó polémiával egy
időben Nagy Péter már dolgozott a Szabó Dezső-monográfián,
s egy résztanulmánya kapcsán az Irodalomtörténeti
Intézetben vitát is rendeztek, amelyről az Irodalomtörténeti
Közlemények beszámolót közölt, Nagy Péter tollából.
Ebben „elismerték a tanulmány úttörő jelentőségét és
meggyőző erejét”,72 s a hozzászólók kiemelték
a szerző véleményének „árnyaltságát”, azt a
törekvését, hogy Szabó Dezső „életművében,
gondolataiban elválassza az értéket az értéktelentől”.
Nagy Péter munkái és a készülő monográfia egyes részei a
kommunista értékítéletek után sok újat nem hoztak. Az
életmű feldolgozását ugyanazon premisszákra építette,
amelyeket a kommunista irodalompolitika prófétái korábban
meghatároztak: egyfelől az életmű súlyos antiszemitizmustól
való terheltségének vádja, másfelől a sajátos magyar
harmadik út filozófiájának tagadása, amely a szocializmus
és a nyugati típusú kapitalizmus közötti kényszerű
választást mint egyedüli lehetséges viselkedési formát
elutasította. Mindezt Nagy Péter bőségesen körítette Szabó
Dezsőnek, az embernek a lejáratásával, rosszízű
megjegyzésekkel alakítva ki egy rendkívül kedvezőtlen
képet, mely szerint művének hőse lusta, gyáva, csúnya és
emberi tulajdonságait tekintve ellenszenves figura. Mindez akár
igaz is lehetne, de – tehetnénk fel a kérdést – van-e
jelentősége az életmű értékeinek mérlegelése során?
Könyvének utolsó oldala bármiféle elemzésnél többet mond
Nagy Péter álláspontjáról és mondandójáról: „1945
januárjában halála az egyén véletlene, de a történelem
logikája volt: pusztulnia kellett azzal a világgal, amelynek
szülötte volt, s amellyel egész élete harcát vívta: e
világ vérbe és üszökbe hullásával az ő élete is
értelmetlenné vált. (…) Az ezután következő vitákban,
harcokban és viharokban Szabó Dezsőnek szerep nem juthatott;
ha eszméi még éltek és hatottak, hamu alatt lappangtak
kedvező szélre várva, hogy új lángra kapjanak – csak a
rosszfajta ösztönök, a parlagi magyarkodás, a ráció és a
nem vizsgált félillegalitás, amelyben műve, emléke élt.
(…) Akár tudta, akár csak érezte: ez a kísérlet is
üszkös rommá változott a második világháborúban; ha
valaha volt valamelyes megvalósulási lehetősége, akkor
végleg és visszavonhatatlanul megszűnt. Annak, aki életét
erre a hitre tette, ezzel együtt pusztulnia kellett, s
pusztulása szerves része volt a körülötte tomboló
tragédiának.”73 Ebben az alig háromnegyed
könyvoldalban háromszor szerepel a pusztulás szó, s az
egész értékelésre az elmúlás, az értelmetlenség, a
megszűnés képzete nyomja rá bélyegét. Nagy Péter és a
kommunista irodalompolitika és eszmetörténet ezt szerette
volna látni, a kis híján hatszáz oldalas könyv minden
mozzanatában ezt kívánta sugallni.
Az Állásfoglalásnál és az életmű
hivatalos feldolgozásánál maradva hadd fűzzek egy
megjegyzést a népiek és a kommunisták közötti
szövetségpolitikát hangsúlyozók véleményéhez is. Tisztán
kell ugyanis látnunk, hogy az Állásfoglalás, amely egy
eszmei-politikai, ideológiai mozgalom totális megbélyegzése
és elmarasztalása volt, a Budai Balogh Sándorral szemben
lefolytatott büntetőeljárásban kriminalizálódott az egyén
szintjén, azaz az állampárt az elvi, a kollektív
büntetőtételeit, megfontolásait azonnal aprópénzre
váltotta az egyes emberrel szemben. A Belügyminisztérium,
amely az Állásfoglalás megállapításait folyamatosan
evidenciában tartotta, szinte állandóan készenlétben állt
az újabb, népiekkel szemben indítandó büntetőeljárásokra.
A Budai Balogh Sándorral szemben lefolytatott eljáráson túl
erre példa a Zsigmond Gyuláék, Püski Sándorék 1962-ben
zajló, súlyos szabadságvesztésekkel záruló pere.
A Budai Balogh Sándor-per
A Püski-perrel szoros kapcsolatban
álló,74 eddig kevéssé ismert Budai Balogh
Sándor-ügy nyilvánvaló célja a kádári rendszerre
legveszélyesebb ellenséges csoportosulásnak, a „népi írók
polgári szárnya hátországának” szétmorzsolása volt, s az
ezzel egyidejű támadás az emigrációval kapcsolatot ápoló
és Szabó Dezső szellemi és tárgyi örökségét őrző, a
kommunista renddel nyíltan szemben álló népi értelmiség
ellen.75 Püskiék pere tehát nem egyedi felbuzdulás
eredménye, s mindazon történészi elgondolásokkal szemben,
amelyek ezen eljárások esetlegességét vagy éppen a belügyi
szervek túlkapását kívánják előtérbe állítani, azt
állítjuk, hogy a belügy a maga módján és eszközeivel
éppen az Állásfoglalásban megfogalmazott elvek
végrehajtását szolgálta, és igyekezett az ebbe vonható
személyi kört a lehető legszélesebb ívben meghúzni. „A
népies írók tábora helyzetüknél, befolyásuknál,
súlyuknál fogva jelenleg az irodalmi front legegységesebb
rétegét s a párt irodalompolitikájával szembenállók
legerősebb gócát képezi. Annak megállapítása, hogy a
népies írók közül kik a ténylegesen tudatos ellenséges
személyek, kik irányítják a népies írók megmozdulásait,
kik sarkallják a népieseket egyre inkább a párt és az
állami vezetés ellen – elsőrendű feladatunk. A népies
írók körül igen széles, volt fasiszta, ellenséges
személyekből összetevődő udvar található. […] Feladatok:
1. a harmadikutas ideológia terjesztőinek felmérése, 2. a
tudatos ellenséges személyek felkutatása és leleplezése, 3.
a népieseket körülvevő udvar szétbomlasztása, 4. a
népiesek nyugatra vezető szálainak felderítése és
felszámolása.”76 A Budai Balogh Sándorral
szembeni eljárás egyidejűleg szolgálta szinte valamennyi, a
belügy által megfogalmazott célt, hiszen a célszemély
kétségkívül a harmadikutas ideológia elkötelezett híve
volt, s mint ilyen, ellensége a fennálló rendszernek, s amint
majd később látjuk, nyugati körökkel fenntartott
kapcsolatát is joggal feltételezték.
Így Püskiék peréhez szinte gondolkodás
nélkül kapcsolták a Balogh Sándor, az Írószövetség
könyvtárosa ellen indított büntetőeljárást, aki Szabó
Dezső munkásságának hivatott kutatója volt, s módszeresen
gyűjtötte az író tárgyi emlékeit, felkeresve a vele
kapcsolatban állókat, hogy visszaemlékezéseiket
rögzíthesse. Balogh ezen az úton jutott el Zsigmond Gyulához,
majd később az ő ajánlásával Püski Sándorhoz, aki a
háború előtt kiadója volt a háromkötetes Szabó
Dezső-tanulmánygyűjteménynek, Az egész látóhatárnak,77
s aki rendelkezésére bocsátotta annak kiadói szerződését
és levelét.78
Némely szerzők szerint Balogh Sándor a Zsigmond–Püski-ügyben
került a nyomozók látókörébe mint a harmadikutas eszme
egyik szellemi megalapozójának híve, vele szemben ennek
kapcsán indították el a megfigyelést és a
büntetőeljáráshoz szükséges adatgyűjtést.79
Balogh azonban Püskivel csak 1961 végén vette fel a
kapcsolatot, így joggal feltételezhetjük, hogy nem vagy nem
csupán a Püski-ügy miatt került a titkosszolgálat
látókörébe. Egy ügynöki jelentés is ráirányíthatta a
belügy figyelmét: „Szabó Dezső tanulmányai ügyében
további alapanyagokat keresve Kristó Nagy István, a Magvető
lektora felvetette: ő úgy tudja, hogy Balogh Sándornak, az
Írószövetség könyvtárosának komoly Szabó
Dezső-dokumentumgyűjteménye van, mivelhogy titokban az is
Szabó Dezsővel foglalkozik. Ennek alapján »Borisz«
megkereste munkahelyén Balogh Sándort, akit korábban nem
ismert.”80
Balogh a fent írt megkeresésre ingerülten
és elutasítóan reagált. Az ügynökkel folytatott
beszélgetés során Balogh úgy értékelte a helyzetet, hogy a
kádári diktatúrában „Szabó Dezső életét őszintén és
az igazságnak megfelelően értékelni nem lehet, tekintve azt,
hogy ehhez politikai változásra volna szükség”.81
Másfelől ekkor már ismertek voltak az ügynöknek Szabó
Dezső munkásságáról megjelent írásai,82
amelyekről Baloghnak, aki szemben állt a marxista
értelmezéssel, határozott elutasító véleménye volt,
amelyekre tekintettel nem kívánt segítő kezet nyújtani
Szabó Dezső további lejáratásához és munkásságának
marxista értelmezéséhez. Nagy Péter ekkoriban már a Szabó
Dezső-monográfiájához gyűjtötte az anyagot, ahogyan egyik
jelentésében fogalmazott, „most kezdi meg harmadik Szabó
Dezső-kötetének feldolgozását, és év végén kívánja azt
megírni, s 1962-ben ezt doktori disszertációként
felhasználni”.83 Ismereteink szerint az ügynök
nemcsak Baloghot kereste fel, de Szalatnay Rezsőt is
felszólította a birtokában lévő anyagok rendelkezésre
bocsátására,84 illetőleg Andrási Kurta János
szobrásznál tett látogatásáról, az ott elhangzottakról is
– a szobrász kifejtette, mennyire nem ért egyet a Nagy Péter
tanulmányaiban megfogalmazott marxista értékeléssel –
híven beszámolt.85
Nagy Péter Balogh határozott – és mint a
későbbi események igazolták, vakmerő – elutasítását
rossz néven vette, sehogy sem fért ugyanis a fejébe, hogy a
lábjegyzet kínálta hírnéven és a forrás
szolgáltatójának fizetett némi készpénzajánlaton miért
nem kapott. Tényként jelentette ezért tartótisztjének, hogy
„Balogh ellenséges beállítottságú személy”, s „szinte
biztosra veszi, hogy Baloghnak kapcsolata van a Szabó Dezső
Emlékbizottsággal, sőt azt is, hogy a Szabó Dezső
Emlékbizottság esetlegesen anyagi támogatásával gyűjtötte
össze anyagait”.86 „Balogh Sándor ellenséges
beállítottságát és anyagi függőségét bizonyítja, hogy
nem harapott a felkínált lehetőségekre sem. Nem kapott azon,
hogy ő mint névtelen könyvtáros egy tanulmány kapcsán a
köztudatba kerülhetne, és ezzel előkészíthetné saját
Szabó Dezső-kutatásai megjelentetését, továbbá kis
fizetése mellé munka nélkül pár ezer forintot kereshetett
volna, ami szintén szokatlan.”87 A jelentés
valószínűleg megtette hatását, a politikai rendőrség
Baloghot ellenséges beállítottságú személyként
nyilvántartásba vette, aki feltehetőleg még az emigrációval
is kapcsolatot tart fenn: „Feltétlen megérdemli, hogy a
»Harmadikos«-ügy keretén belül megvizsgáljuk
személyét.”88 Budai Baloghról a nyomozás
megállapította, hogy egy Szabó Dezső-monográfián dolgozik,
az összegyűjtött anyagot, kutatási eredményeit
kartotékolta, s kézirattárként rendezte.89 Már
ekkor felismerték, hogy az iratok elkobzása és lefoglalása
érzékenyen érintené a kutatót és a kutatás további
folytatásának lehetőségét is. Bár Budai Balogh ügye
kezdetben összekapcsolódott a Püskiékével, később
leválasztották arról, és „Szellemidézők” fedőnév
alatt külön eljárás keretében folytatták ellene a
nyomozást.
Budai Balogh Sándor ügye azonban nem Püskiéken
vagy az ügynöki jelentéseken múlott, bár a kutatások adatai
alapján ma már megállapítható, hogy az ügynöki jelentések
nagyban hozzájárultak Balogh Sándorék letartóztatásához,90
sőt maguk a letartóztatottak meggyőződése is az volt, hogy
az évek óta gyűjtött anyagok elvitelében és a
feljelentésben Nagy Péter játszott szerepet.91 Ha
szabad így fogalmaznunk: sorsuk elkerülhetetlen volt. Az a
tény ugyanis, hogy egy hiteles és előítéletektől mentes
Szabó Dezső-képet kívántak felmutatni, önmagában elegendő
ok volt a kommunista diktatúrával való összeütközéshez. A
belügy már 1962 februárjában javaslatot készített elő az
ellenséges aknamunka félbeszakítására, amelyben külön
kiemelték, hogy a gyanúsítottak tevékenységet folytatnak
Szabó Dezső népszerűsítésére, műveinek összeszedésére
és azoknak a New Yorkban működő Szabó Dezső
Emlékbizottsághoz való kijuttatására. E javaslat keretében
fogalmazódott meg az is, hogy Budai Balogh Sándort – egy
négyfős csoport keretében – mint a magyarországi Szabó
Dezső-kultusz legfőbb megalapozóját letartóztassák.92
E készülődés nyomait fedezhetjük fel a Püskiék ügyében
egyszerre tizenöt személynél tartandó házkutatás operatív
tervében is, hiszen a későbbi Püski–Zsigmond-perben
érintett személyek mellett célszemélyként szerepelt többek
között Budai Balogh Sándor, Berkes Lídia és Kardos Ernő is.93
Náluk egyértelműen a Szabó Dezsőhöz kötődő iratokat,
Kardos Ernőnél a Szabó Dezső Emlékbizottsággal, továbbá
magával Szabó Dezsővel kapcsolatos kéziratokat, anyagokat,
Berkes Lídiánál a Szabó Dezsőről készülő tanulmányokat,
jegyzeteket, kéziratokat keresték.
Az operatív tervnek megfelelően Budai Balogh
Sándornál és Berkes Lídiánál 1962. március 16-án éjjel
házkutatást tartottak, s teherautónyi iratot, dokumentumot
szállítottak el. Ugyanekkor Budai Balogh munkahelyén, a Magyar
Irodalmi Alap Könyvtárában is megfordultak a nyomozók. Budai
Balogh lakására az USA-ból érkezett, Szabó Dezsővel
kapcsolatos levelezésért, munkahelyére egy 1926-os kiadású,
magyar nyelvű Mein Kampf könyvért mentek. A
házkutatás csak részben ért célt, mert a leveleket – s
számtalan egyéb Szabó Dezsőhöz kötődő anyagot94
– megtalálták, a „titkos munkahely-átkutatás” során
jelzett, az íróasztalának bal oldali külső fiókjában
keresett Hitler-könyvet azonban nem.95 A
házkutatási anyagot értékelve a belügyi szervek
megállapították, hogy Budai Balogh és Berkes Lídia valóban
Szabó Dezső életéről és munkásságáról szóló
monográfia előkészítésén dolgozott, s a lefoglalt
anyagokból megállapítható volt, hogy igyekeztek minden olyan
személlyel kapcsolatot teremteni, aki megítélésük szerint
könyvükhöz megfelelő anyagot tud szolgáltatni.96
A lefoglalt iratok nagy részét – közte a 65 csomag
jegyzetet, 300 levelet, 67 Szabó Dezső-kötetet,
jegyzetfüzetet – később a nyomozási iratok szerint
megsemmisítették, miután Budai Balogh kijelentette, hogy „az
alább felsorolt anyagokra nincs szükségem, azok
megsemmisítéséhez hozzájárulok”.97 A
házkutatást követően – ügynöki jelentésekből tudjuk –
Berkes Lídia egyértelműen azonosította az ellenük
foganatosított cselekmények kiváltó okát, nevezetesen a
Szabó Dezső-életművel kapcsolatos tevékenységüket, s az
események mögött Nagy Pétert gyanította. Mindketten
eltökéltek maradtak azonban, s egymás közötti
beszélgetésükben megerősítették, nem bánták meg eddigi
munkájukat, s ha lehetőségük lesz rá, újrakezdik. Budai
Balogh a házkutatásról értesítette Püskinét, így
próbálva tájékoztatni a letartóztatottakat a nyomozás
lehetséges irányairól.98
Bár a tervekben felmerült annak lehetősége,
hogy ekkor őt is letartóztatják mint a Szabó Dezső-kultusz
egyik fő alapozóját,99 ez elmaradt, ellentétben Püski,
Zsigmond és Bodor őrizetbevételével, akikkel szemben azt a
házkutatásokkal egyidejűleg foganatosították. Sokáig
azonban őt sem hagyták szabadlábon, 1962 júliusában
javaslatot tettek – s egyidejűleg foganatosították is –
Budai Balogh előzetes letartóztatására. Berkes Lídia
szabadlábon védekezhetett, természetesen őt is
gyanúsítottként hallgatták ki. A nyomozás június végére
jutott a lefoglalt anyagok olyan szintű feldolgozásáig, amikor
hivatalosan is megállapíthatták, hogy Budai Balogh és Berkes
Lídia már 1958 óta egy Szabó Dezső életével és
munkásságával foglalkozó tanulmány elkészítésén
dolgoztak, amelynek előszava a nyomozóhatóság számára
elegendőnek látszott a bűncselekmény alapos gyanújához,
hiszen Budai Balogh ebben az előszóban szakított a marxista
értékeléssel, s a pártideológiától független és szabad
mérlegelésű portrét kívánt rajzolni. Ezt a hatóságok már
önmagában ellenforradalmi cselekedetként értékelték:
„Ebből kiderült, hogy a tanulmányt ellenforradalmi
célzattal, egy általuk várt rendszerváltozás esetére
készítik el.”100 Az Előszóban Budai
Balogh az ügynöki jelentésekből is ismert véleményét
fogalmazta meg, nevezetesen: bár nem időszerű Szabó Dezső
méltatása, mégsem térhet ki a feladat elől, hiszen tizenkét
évnyi hallgatás után hamis színekkel igyekszenek megfesteni
az életművet. „Úgy gondolom, hogy a Szabó Dezső-probléma
1957–1958-ban nem azért került hivatalosan napirendre, hogy a
nagy magyar szellemnek igazságot szolgáltassanak, hanem hogy
végképp bemocskolják, és akik nem ismerik eléggé
tanításait, kiábránduljanak a nagy gondolkodó eszméiből.
Tudom és vallom, hogy Magyarország jelenlegi állapotában nem
képes szabadon és függetlenül mérlegelni nagyjai
életművét, de hiszem, hogy eljön az idő, amikor Kossuth
Lajostól Szabó Dezsőig őszintén és egész értékelést kap
a nemzet, nem titkolva hibáikat és nem bagatellizálva
erényeiket.”101
Bár a nyomozás egyértelműen a Szabó
Dezső-kutatás miatt indult Budai Baloghgal szemben – a
házkutatás előkészítése erre nyilvánvaló utalást
tartalmazott –, a célzott anyagon kívül számos egyéb
kompromittáló iratot találtak a nyomozók. A lefoglalt
dokumentumok vizsgálatából megállapíthatóvá vált, hogy
Budai Balogh nemcsak hogy a Szabó Dezső-életművel
foglalkozik, de élesen szemben áll a Kádár-rendszerrel, amit
a kihallgatások során sem rejtett véka alá. Szorult
helyzetében az 1956-os forradalmat mindvégig „spontán
népfelkelésnek” nevezte, s kitartott azon álláspontja
mellett, hogy az 1956-os eseményeket nem lehet
ellenforradalomnak minősíteni, sőt, a kihallgatások alatt
mindvégig Nagy Imre hívének vallotta magát. Ennek a
szembenállásnak találták meg azután írásos nyomait, Budai
Balogh rendszerellenes verseit, így a forradalom leverésére
emlékező Magyar Mártához címűt. Ráleltek a
hetvenes–nyolcvanas évek magyar szamizdatjának ősét, a
szabad véleménynyilvánítás fórumát megteremtő
„évkönyveire” is, amelyek aztán – pontosabban az abban
foglaltak – az egyik fő vádponttá váltak. Budai Balogh és
Berkes Lídia ugyanis 1958 tavaszán elhatározták, hogy
naplószerűen lejegyzik a velük történteket, majd legépelik,
és könyv alakba köttetik. Így készült el az Első
Évünk, a Második Évünk és a Harmadik Évünk,
továbbá az ezer kérdésre választ adó Véleményünk
című kötet. Természetesen ezeknek az anyagoknak nagy része
izgató tartalmú volt, ahogyan Berkes Lídia kihallgatásán a
nyomozó fogalmazott: ezekben az iratokban „a legaljasabb
módon gyalázzák a Magyar Népköztársaságot, és izgatnak a
fennálló társadalmi rend ellen”.102
Nyomára bukkantak azon névtelen leveleknek
is, amelyeket Budai Balogh és Berkes Lídia olyan személyeknek
írtak, akiknek munkássága véleményük szerint valamely
módon hátrányosan érintette Szabó Dezső életművének
alakulását. Így kapott „Kedvesen hülye Petár fiam”
megszólítással Nagy Péter, „Vén szógám Szefi”
megszólítással Bohuniczky Szefi írónő103 –
mindkettő Szabó Dezső-aláírással –, illetőleg Földeák
János és Dobozy Imre levelet. A két elsőként említett
személy esetében a Szabó Dezső-életmű kapcsán kifejtett
munkásságukat kívánták kritika tárgyává tenni, míg a
két másik esetében az általuk írt versekre kívántak
ekképpen reagálni. „Szabó Dezsőtől olvastunk néhány
ilyen levelet (Benedek Eleknek, Tamási Áronnak, a Pesti Hírlap
megalapítójának, Révai Sámuelnek írt teljesen azonos
hangnemben), és ezért írtunk az ő nevében, az ő
stílusában – mintha ő válaszolna a személyét sértő
tanulmányokra. Tudjuk, nem volt jogunk hozzá; de akkor úgy
éreztük, hogy a halott Szabó Dezsőt nekünk kell
megvédeni.”104 A Nagy Péternek szóló levélben
lényegében a Budai Balogh által korábban már személyesen
és írásban is kifejtettek szerepeltek, a tanulmányaiban
közölt tényleges tévedésekre reagált, s kifogásolta, hogy
feltételezéseket megállapításként ad elő. Szemére
vetette, hogy Szabó Dezső marxista értékelésének
felvállalásával rossz ügyet és célt szolgál: „Nem
tehetsz róla: megkapod a Júdás-aranyat (nem is tudod, hogy
az), és ezzel eleget tettél megbízatásodnak, feladatodnak.
»Nagy« neved ott ragyog a kommunistának csúfolt »irodalom«
egén.”105
A kihallgatások során Budai Balogh
kizárólagosan ezeket a leveleket bánta meg. Ahogy fogalmazott:
ezeknek a leveleknek az elküldése „súlyos hiba és
végtelenül sajnálni való cselekedet volt”.106
Ugyanakkor ennek kapcsán is határozottan tagadta azt, hogy e
levelekkel az állam ellen kívántak volna izgatni. Azonban sem
az Évkönyvek, sem a Gondolatok és jegyzetek és
a Véleményünk miatt megbánást nem tanúsított,
azokból egyetlen gondolatot vissza nem vont a tanúvallomások
során. Védekezésül kizárólag azt hozta fel, hogy az
írásokat kettejükön kívül nem látta senki, így azzal –
úgymond – izgatni nem tudtak, legfeljebb egymást.
Önvallomásában Budai Balogh hosszan fejtegette, hogy humanista
és uszító szándék nélkül megfogalmazott gondolatai a
gondolatszabadság körébe tartoznak, a puszta papírra
vetésükért nem vonható felelősségre.
Ügyében tanúként hallgatták meg a levelek
címzettjeit, így Földeák Jánost is. Bár Budai Baloghról
nem nyilatkozott kedvezőtlenül, arról számolt be, hogy a neki
küldött levél őszintén felháborította, „fasiszta ízű
tónusa és emberi becsületébe, múltjába gázoló
rágalmazása”107 miatt hetekig dolgozni sem tudott,
s azt nemcsak a személyére vonatkozó kitételei miatt, de
elsősorban a „szocialista világrend”, a „Magyar
Népköztársaság elleni mocskolódás”, „Lenin útszéli
hangú rágalmazása” miatt tartotta elképesztőnek. Nagy
Pétert is – Földeákhoz hasonlóan – felháborította a
levél, a személye és a „társadalmi rendünk ellen
izgató” tartalma miatt. Állítása szerint felháborodása
oly mértékű volt, hogy Szabó Dezső-kutatásával szinte
megtorpant.108 Mindkét tanúvallomás jól szolgálta
a nyomozóhatóság és a majdani vádemelés célját, nemcsak a
levelek izgató jellegére tett megállapításokkal, de a
személyüket ért sérelmen túl a munkájukra gyakorolt
hatásukkal is. Nagy Péter a büntetőeljárásban is szerepet
kapott, szakértőként ugyanis ő állapította meg, hogy
„Szabó Dezső határozottan negatív hatással volt a korszak
fiatal értelmiségére”.109 A tanúk közül nem
hagyhatjuk ki Budai Balogh feleségét sem, aki a Belügy magas
rangú tisztjéhez írott levelében próbálta védelmezni
férjét, megemlékezve arról, hogy 1944-ben hogyan mentette őt
és más üldözött személyeket.110
A nyomozást 1962. augusztus 14-én lezárták,
államellenes izgatás vádjának javaslatával. A vád a
gépiratos szamizdatokon, Budai Balogh rendszerellenes versein,
az 1956-os forradalom leverését elítélő nyilatkozatain, a
korábban említett izgató és becsmérlő tartalmú névtelen
leveleken, továbbá a Szabó Dezső életével foglalkozó
tanulmány előkészítését célzó Előszó ellenforradalmi
célzatú megállapításain alapultak.111 Az
ügyészség vádirata a nyomozás során feltárt adatokat
foglalta össze, s folytatólagosan elkövetett izgatás vádját
fogalmazta meg mindkét terhelttel szemben. Az eljáró
bíróságok nehéz helyzetbe kerültek, hiszen pontosan
érzékelték azt a körülményt, hogy bár a vádlottak
valóban szemben állnak a fennálló rendszerrel, a kommunizmus
eszméivel, továbbá hogy Szabó Dezső életművének
értékelése alapjaiban eltért a marxista értékeléstől –
minderről azonban csupán a magánirataikban, bizalmas, saját
használatra szánt naplóikban, „Évkönyveikben”, tehát
büntetőjogi megítélés alá nem vonható formában adtak
számot. A perben az erre irányuló vádhatósági kísérletek
el is buktak, a bíróság az izgatás előkészületének vádja
alól mindkét vádlottat felmentette. Ugyanakkor nyilvánvalóan
meg kellett felelni azon politikai szándékoknak és
kívánalmaknak, amelyek ezt az egész eljárást indukálták, s
valahogyan „honorálniuk” kellett Budai Baloghék
rendszerellenességét, és elmarasztalásukkal el kellett
lehetetleníteni további kutatásaikat és munkavégzésüket
Szabó Dezső ügyében. Az elsőfokú bíróság rendkívül
konstruktívan oldotta meg ezt a problémát: a nem büntethető
iratokban rejlő tartalmat és szándékot kivetítette a végső
soron büntetőjogi megítélés alá vonható, bár nem a
szándékolt mértékben büntethető, Nagy Péternek, Földeák
Jánosnak és Bohuniczky Szefi írónőnek írott levelekre,
mondván, hogy a „vádlottak által elismerten írt leveleket
nem lehet elszakítva vizsgálni a tényállásban említett
vádlottak egyéb irataitól, amelyek megvilágítják vádlottak
politikai szemléletét, népi demokráciánkkal szembeni
állásfoglalásaikat, (…) rendszerünk szocialista jellegével
való egyet nem értésüket”.112 Budai Balogh
Sándort ezért első- és másodfokon is tíz hónap
letöltendő szabadságvesztésre ítélték, két évre a
közügyektől eltiltották, míg Berkes Lídiát négy hónap
szabadságvesztésre, amelynek végrehajtását azonban
háromévi próbaidőre felfüggesztették.
Ez a per természetesen szolgálta mindazon
célokat, amelyeket Püskiék pere is: a népiek
megfélemlítését, a népi mozgalom hátországának
szétzilálását. Ezen túl azonban e per közvetlen
„hozadékaként” megakadályozták egy autentikus Szabó
Dezső-monográfia megszületését, amely áttörhette volna a
független, nagy hatású gondolkodó köré vont hallgatás
falát. Emellett sikerült „egyedülállóvá” tenniük és
megerősíteniük egy olyan, a kommunista irodalompolitika elveit
kiszolgáló irodalomtörténészt, aki a párt megbízásából
végül is megírta azt a Szabó Dezső-monográfiát,113
amely alkalmas volt az író nagyságának elrejtésére,
gondolatainak, eszméinek elferdítésére. Ahogyan a népi
írókat, úgy még inkább Szabó Dezsőt is karanténba zárta
a Kádár-rendszer, sem tőle, sem róla a rendszerváltozásig
nem marxista alapállású írás nem jelenhetett meg.
Budai Balogh a börtönbüntetés letöltése
után korábbi állásába, az Írószövetség könyvtárába
nem térhetett vissza; hogy pontosan fogalmazzunk: semmilyen
levéltárosi, könyvtárosi tisztet nem nyerhetett el. Nagy
nehézségek árán az Állami Biztosítónál sikerült
elhelyezkednie, innen ment aztán nyugdíjba. Kutatásait a
Szabó Dezső ifjúkori életéről szóló könyv s
háromtucatnyi cikk, tanulmány őrizte meg. 1988-ban még részt
vett a Szabó Dezső Emléktársaság megalapításában, a régi
barát Hartyányi István és Szőcs Zoltán társaságában, s
az első nyilvános szemináriumsorozat előadója. A második
előadás után azonban megromlott egészségi állapota miatt
nyilvános szerepléseit le kellett mondania, több ilyet már
nem vállalhatott. Hetvenéves korában, 1990 januárjában halt
meg. Bár sem a gellérthegyi emlékmű felavatását, sem a Hartyányi
Istvánnal közösen összeállított, csaknem félezer oldalas
bibliográfia megjelenését nem érte meg, az általa
összegyűjtött és megmentett, dokumentált és felkutatott
anyag ma is a Szabó Dezső-kutatások egyik fontos forrása,
elhivatottsága pedig például szolgálhat bármely tudomány
kutatóinak.
A Szabó Dezső-kérdés
az emigrációban és az Új Látóhatárban
Miközben Magyarországon Szabó Dezső
kizárólagosan Nagy Péter torzító tükrében jelenhetett meg
a hivatalos marxista kánonhoz idomítva, a
véleménynyilvánítás szabadságát, mint oly sokszor a
negyven év alatt, ismételten az emigráció biztosította, ott
is különösen az Új Látóhatár, amely már címében is
Szabó Dezső fő corpusára, Az egész látóhatárra
utalt.
Az első említendő esemény egy előadás,
amely hatásában, mint később látni fogjuk, különös
jelentőségűvé nőtt. A New York-i Petőfi Kör 1958. december
5-én Szabó Dezső nyolcvanadik születésnapja alkalmából
emlékülést rendezett, amelyen Fenyő Miksát – mint Szabó
Dezső kortársát, személyes ismerősét – kérte fel
előadás tartására. Fenyő arra készült, hogy az övét
megelőző, az életmű értékeit felvonultató méltatásra
kellő választ adjon, annak esetleges pozitív hatását azonnal
kioltsa. Miután azonban az előzetes információkkal szemben
nem volt bevezető előadás, beszéde csapongóvá és
zavarodottá vált, súlyosan dehonesztáló kijelentéseit a
méltatni összegyűlt közönség előtt semmi sem
ellensúlyozta. Bár polemikus természetű szövegét igyekezett
tárgyilagossá tenni, a bevallott pártosságról nem kívánt
lemondani. Olvasatában „a fajteória ilyen gyűlölködő
beállításában Szabó Dezső megelőzte a Hitler-korszakot;
tíz évvel megelőzte a Mein Kampfot”.114
Fenyő ezzel nem kevesebbet állított, mint hogy a hitleri tanok
azonosak Szabó Dezső eszméivel, a „sárkány-fajzat, mely
vitte a nemzetet náci-szolgálatba”, „azokból a
sárkányfogakból kelt ki, amiket ő elvetett”.115
Így kerülhetett mondandójában egymás mellé Az elsodort
falu egy részlete Bormann-nak a feleségéhez írott
leveleivel. E súlyos, bizonyítatlan állításokat át- meg
átszőtte Szabó Dezső magamutogatásának hosszas,
anekdotákkal alátámasztott taglalása: „Ilyen vakhit mellett
önmagában, kétségek és kérdések nélkül, egyedül
retorikája erejében bízva, Szabó Dezső nem lehetett más,
mint exhibicionista.”116 Kitért egyes
jellemvonásaira, például „a pénz határtalan
megkívánására”.117 Mindeközben minduntalan
előkerült a Nyugat és Szabó Dezső szakításának
története, Adyval és Móricz Zsigmonddal való
szembeállítása.
Fenyő előadása az életmű egészéhez és
az alkalomhoz is méltatlan volt, a hangnem emléküléshez nem
illő, szubjektivitásában méltánytalan, a mondanivaló pedig
tudományos szempontból értékelhetetlen. A hallgatóság
felzúdulása olyan méreteket öltött, hogy a Petőfi Kör
nyilatkozatban határolódott el előadásától: „megnyerő
modorában majdnem annyi rosszat mondott el Szabó Dezsőről –
nagyrészt elhallgatva nyilvánvaló érdemeit –, mint az
emlékezetes hazai Szabó Dezső-vitában az írót támadó
»vonalas« kritikusok.”118 Kiss Sándor és
tucatnyi hozzászóló világosan kifejezésre juttatta – nem
tagadva Szabó Dezső emberi gyengéit –: ragaszkodnak ahhoz az
íróhoz, akit Az egész látóhatárból, a Ludas
Mátyás Füzetekből, a Marczibányi, majd pedig a Rákóczi
téri előadásokból ismertek meg. „Mi, a Petőfi Kör tagjai,
otthon és a száműzetésben, Móricz Zsigmond Szabó Dezsőjét
vállaljuk, és nem Fenyő Miksáét vagy Nagy Péterét.”119
Fenyő Miksa majd egy évtizeddel később maga is ekképpen
értékelte előadását: „Előadásom Szabó Dezsőről
marasztaló volt. Mint írót fogyatékosnak ítéltem. Mint
szociológust felületesnek, mint politikust veszélyesen
demagógnak, mint embert gonosznak.”120
Amerikában Szabó Dezső életművének
gondozására Emlékbizottság alakult. Az 1958-as Petőfi köri
sikertelen est után az Emlékbizottság 1959-ben külön
kötetet jelentetett meg,121 amelyben részint
válogatást adtak közre a Szabó Dezsőre emlékező
írásokból, így itt jelentek meg ismételten Mécs László
és Juhász Gyula versei, Móricz Zsigmond 1939-es köszöntése,
részletek Németh László írásaiból, Tóth Árpád, Kodolányi
János, Kovács Imre, Veres Péter, Kiss Sándor és mások
visszaemlékezései. A különnyomat az Emlékbizottság
felhívása mellett – amely az 1959-es év Szabó Dezső
jubileumi emlékévvé nyilvánítása mellett szállt síkra –
tartalmazta Kardos T. Béla tanulmányát, mely meghatározta az
Emlékbizottság Szabó Dezső-kérdésben elfoglalni kívánt
álláspontját, miszerint az életmű maradandó és értékes
részét a szépirodalom képezi, a politikai tanulmányok a
múlté. „A magyar olvasóközönség pedig szűnjön meg
Szabó Dezső írásaiban kizárólag a politikumot, a politikai
regényeket és szatírákat látni. (…) De Szabó Dezső
műveinek szépirodalmi, tehát művészi szépsége, lírája,
kozmikus múzsája megmaradt és élni fog, míg magyar és
emberi szív egy magasabb rendű életért dobogni fog.
Megjósolom, hogy az érdeklődés – igen helyesen –
súlypontjával át fog helyeződni Szabó Dezső alkotásainak
művészi, kulturális oldalára, amely eddig elhanyagolt,
elmellőzött volt.”122 Ez a taktika az életmű
kevéssé kényes és érzékeny részére kívánta a hangsúlyt
helyezni, nyilván attól a megfontolástól vezéreltetve, hogy
annak legalább egy részét kiszabadíthassa a hallgatás falai
közül. Sokan kívánták a vesztegzárat ezzel megnyitni, ma
már tudjuk, hiába. A kirótt büntetést ilyen engedményekkel
nem lehetett feloldani, a Szabó Dezső-kérdésben nem volt
pardon.
Az Emlékbizottság még egyszer felbukkant
Magyarországon: 1963-ban levelet intéztek Szigeti József
népművelési miniszterhelyetteshez, amelyet másolatban itthon
élő neves, illetőleg a hatalmat képviselő személyekhez és
lapokhoz, intézményekhez is eljuttattak.123 Az
Emlékbizottság levelében rögzítette, hogy 1946 óta, amikor
az Ének a révben című kisregény töredéke megjelent,
az 1957-es Feltámadás Makucskán címmel
összeállított, erősen csonkított szövegeket tartalmazó
kötet kiadásán túl a gazdag irodalmi hagyatékból semmi sem
jelenhetett meg. Visszatérve korábbi álláspontjukhoz,
javasolták ezért, hogy az általuk felsorolt, alapvetően
szépirodalmi jellegű művek – így mások mellett az akkor
még részben csak kéziratban lévő Életeim, a Csodálatos
élet című regény, a Napló és elbeszélések
című elbeszéléskötet – jelenjenek meg, s ezzel adják meg
a lehetőséget az író számára, hogy műveivel védekezhessen
a marxista vádakkal szemben. Szóvá tették azt is, hogy a
Szerzői Jogvédő Hivatal példátlan módon – a
magyarországi szilenciumot az egész világra kiterjesztve –
több esetben megtagadta az egyes művek szerzői jogainak
megszerzésére irányuló kéréseket, megakadályozva a művek
fordításokban való megjelenését. Az Emlékbizottság
nemzetközi fórumokhoz kívánt fordulni abban az esetben, ha a
helyzet felhívásukra nem változna.124
E szerény sikereket hozó akciók mellett
itthon az 1958-as, a Szabó Dezső-i életmű felmutatására
irányuló kísérletek kudarcot vallottak, s a színen nem
maradt más, csak Nagy Péter. Ugyanabban az évben, amikor Nagy
Péter újabb Szabó Dezső-kötete napvilágot látott,125
az Új Látóhatár két folytatásban közölte Gombos Gyula
tanulmányát Szabó Dezsőről.126 Az esszé szinte
ugyanazzal az időszakkal foglalkozott, mint amellyel Nagy
Péter. Gombos itt határozta meg azt az eszmei alapvetését,
amire később egész könyve épült. Összegzése ekképpen
szólt: „Megmutatta, hogy erős lélekkel a
kényszerhelyzetből is lehet vívmányt teremteni: a két
erődrendszer közé szorulván sem el nem pusztult, sem meg nem
adta magát, hanem tábort tudott ütni a maga önálló,
világnézeti beidegzettségtől mentes politikai
gondolkozásának. S e tett számunkra fontosabb, mint egyes
nézeteinek mai érvénye vagy érvénytelensége. Mert az ő
senki földje végső fokon a forrásvidéke annak az el-elfúló
magyar eszmélkedésnek, melyet azóta harmadik útnak szoktunk
nevezni, s amelyben egy kis nép életigénye küzd a reázúdult
körülmények túlereje ellen.”127 A tanulmányt
Gombos Molnár József szorgalmazására készítette, aki
rendkívül nehezményezte Fenyő Miksa előadását, amint
Gombos írta: „Szabó Dezsőnek Fenyő általi lekaszabolását
nagyon méltatlannak tartotta”.128 Fenyőnek tehát
sokat köszönhet a Szabó Dezső-irodalom, hiszen a Petőfi
Körben elmondott beszéde Gombosban is mély nyomot hagyott:
„A hallgatóság megdöbbenésére Fenyő egy óra hosszat azt
bizonygatta, s elég indulatosan, hogy Szabó Dezső Hitlert is
megelőzve fasiszta volt.”129 Gombos saját
tanulmányára elégedetlenül tekintett, s ekkor fogalmazódott
meg benne az az elhatározás, hogy Szabó Dezsőt a két
háború közötti magyar társadalom részletes bemutatásával,
e közegbe való beillesztésével értelmezze, amit kellő
részletezettséggel könyvnyi terjedelemben képzelt el. Molnár
azonnal felajánlotta a könyv kiadását, évek múltán az
Auróra Kiadó első könyve Gombos Szabó Dezső-monográfiája
lett.
Tanulmányának erősségét két rövid
reflexióval szeretném példázni. Szabó Zoltán az egyik
szerkesztőhöz, jelesül éppen Molnár Józsefhez írott
levelében, az egész szám üdvözlése mellett, így emelte ki
és értékelte: „Gombos esszéje Szabó Dezsőről
tökéletes, van-e remény rá, hogy az egész tanulmány
megjelenik könyv alakban, s ha igen, hol, mikor?”130
A megjelenést követő számban Cs. Szabó László, Gombos
esszéjéből ihletet merítve, néhány Szabó Dezsővel
kapcsolatos emlékét vetette papírra, és levelében Gombos
írását „mértéktartó” és „igényes” tanulmánynak
nevezte.131 Ahogy annyi más híres írónk, Cs.
Szabó is sokszor megfordult környezetében, így például
könyvtárának kiárusításakor segédkezett neki, s
találkoztak egyik párizsi útjuk alkalmával is.
Néhány év szünet után, 1964-ben ismét
Gombos Gyula jelentkezett Szabó Dezső-tanulmánnyal, Szabó
Dezső, a regényíró címmel. Gombosra ekkor már mindenki
úgy tekintett, ahogy Borbándi Gyula is fogalmazott, mint aki
képes lesz az életmű hiteles és tárgyilagos feltárására.132
Tárgyilagosságára ez a tanulmány is bizonyíték. Pontosan
mutatta be Szabó Dezső szépírói munkáinak és magának a
szépírónak a gyengéit, hibás ars poeticáját,
életidegenségét, zsenitudatának korlátozó befolyását. A
hiteles életrajz reményét, az egyetlen lehetőséget Nagy
Péter hazai ténykedése és Budai Balogh Sándor
büntetőeljárása után már valóban csak Gombos Gyula
munkája ígérte.
1965 januárjában emlékezett a folyóirat
Szabó Dezső halálának huszadik évfordulójára, Gombos
megjelenés alatt álló könyvének egy újabb részletével, az
utolsó napokat leíró fejezettel. A tanulmány eseményeket
rögzítő része nem adott többet, mint amit már a korábbi
munkák is tartalmaztak,133 az értékelő rész az,
amely Szabó Dezső életének ezen utolsó mozzanata kapcsán is
igen világosan és plasztikusan mutatott rá az eseményben
rejlő politikai mondanivalóra. Szabó Dezső életében és
végrendeletében is sokszor emlegette: szeretné, ha kedves
sétáinak helyszínén temetnék el, a Gellérthegyen. A kérés
óhatatlanul politikai kérdéssé vált, annak a kérdésévé,
hogy a háború után berendezkedő és újjászülető
társadalom és nemzet hogyan viszonyuljon Szabó Dezső
életművéhez. „S ebben benne volt az a végső kérdés is,
mely akkor minden politikai összecsapás hátterében ott
lappangott: milyen eszmék mintáiba öntsék a megolvadt magyar
világot, vagyis: kié legyen az ország?”134 A
kommunisták, de még inkább a szociáldemokrata városházi
tanácsnokok hamar eldöntötték, Szabó Dezső nem kaphat
sírhelyet a Gellérthegyen, ahol akkor már épült a Vörös
Hadsereg dicsőségét és uralmát jelképező emlékmű –
maradt a Rákóczi téren, a sebtében tákolt koporsóban
eltemetve. „Az ő összeütött ládája, amit a földben
hagytak, éppoly világos jelképként mérte a helyzetet, mint a
hódítók diadalmát mondó emlékmű a hegy tetején. Aki e
kettőt együtt választotta nézőpontnak, meglehetős
biztonsággal tájolhatta be a magyar sorsot jó időre.”135
Gombos tanulmányára több észrevétel is
érkezett. Nyeste Zoltán mint a temetésen részt vevők egyike
elevenítette fel emlékeit, s vezette be az olvasókat az
irodalmi végrendelet jogi érvényességének kérdésébe.
Írását ezekkel a sorokkal fejezte be: „…egy dolgot
bizonyosnak érzek. Azt, hogy a sírt körülálló fiatalok
ösztöne nem csalt. Azok a fiatalok szinte kivétel nélkül Szálasi
börtöneiből szöktek meg a temetés előtti napokban, s
csaknem mindnyájukra Rákosi kínzókamrái vártak.
Kétséges-e ma, hogy a diktatúrával való szembefordulásukban
mindkét esetben igazuk volt? Szabó Dezsőnek lehettek,
voltak is, tévedései és túlzásai (kinek nincsenek?). De a mi
nemzedékünk (s nemcsak a miénk) elsősorban tőle tanulta a
bármilyen színű elnyomással való tudatos szembefordulást,
ami nélkül az utóbbi évtizedek magyar történelme bizonyosan
szegényebb volna.”136 Horváth János volt
kisgazdapárti képviselő lényegében megerősítette a Gombos
tanulmányában foglaltakat a személyi kérdések körében, és
néhány pontosító megjegyzést tett.137 Megszólalt
a Gombos Gyula által is nevesített szociáldemokrata
tanácsnok, dr. Hahn Sándor is. Levelében továbbra is a
fővárosi szabályrendeletekkel magyarázta a temetés
tekintetében elfoglalt korábbi álláspontját.138 A
magyar történelem fintora, hogy azok, akik Szabó Dezső
temetése kapcsán 1945–46-ban ellentétes oldalon küzdöttek,
vitájukat mindnyájan a kényszerű emigrációban folytatták,
Horváth János éppúgy New Yorkból címezte levelét a
szerkesztőségnek, miképp Hahn Sándor. A polémiába Cs.
Szabó László is bekapcsolódott egy levél erejéig, amelyben
pontosan világított rá a Hahn Sándor által elfoglalt, a
szakszerűség érve mögé bújtatott, ugyanakkor
nyilvánvalóan elvi-politikai álláspont tarthatatlanságára.
Kifejtette, hogy az európai kultúra régi hagyománya kivételt
tenni híres személyekkel temetésükkor, Dantét, Petrarcát, Chateaubriand-t
vagy a mi Gárdonyi Gézánkat említve példaként.
„Tiszteletadásuk ilyen formájú megnyilatkozása csupán az
író emberkerülő vagy lázadó természetének szólt; az
elszigetelt sír írói és emberi alkatuk jelképe.”139
Két évvel Nagy Péter monográfiájának
megjelenése után, 1966-ban az emigrációban napvilágot
látott Gombos Gyula Szabó Dezső-monográfiája is, az Új
Látóhatár folyóirat kiadójának tartott Auróra
kiadásában. A két munka összehasonlíthatatlan. Nagy Péteré
egy akadémiai intézet teljes fegyverzetének és
kapacitásának felhasználásával, a kutató teljes anyagi és
egzisztenciális biztonságában, a párt ideológiai
támogatásával készült aprólékos, gazdagon jegyzetelt
munka; Gombos Gyuláé a száműzött kezével írt, a
mindennapos létért folytatott küzdelem közepette, minden
szakmai és intézményi apparátus segítsége nélkül
készült, nagylélegzetű esszé.140 S persze Nagy
Péteré a kommunista rendszer által megrendelt, a marxista
ideológia elvi alapvetésén álló, dogmatikus, súlyosan
elfogult és igaztalan, egyoldalú dolgozat, míg Gombosé
hiteles és tárgyszerű életrajz, amely képes volt felmutatni
a hibák mellett a Szabó Dezső-i életmű valóságos,
elfogultságoktól és félremagyarázásoktól mentes értékét
és mondanivalóját. A kötet persze hivatalosan Magyarországra
nem juthatott el, a központilag elrendelt csöndet nem törhette
meg, megjelenésével nem ronthatta le a hivatásos
életrajzíró művét. Hogy a könyv mégis hazajutott, és
szűk körben, de hatott, arról például egy Németh
Lászlóval készített interjúból is értesülhettünk, amely
érdekes módon nem Magyarországon, de nem is az emigrációban,
hanem Újvidéken jelent meg, s amelyben Németh a könyvet is
méltatta: „Nemrég különben jó könyv jelent meg róla
[Szabó Dezsőről – P. B.] odakinn, Gombos Gyula írta;
beleérzése s kritikája, úgy hiszem, eltalálta a helyes
mértéket a méltatlanul elfeledettel szemben, s nektek jó
például szolgálhat, hogy kivételes kritikai páholyotokból
mint lehet vitatott alakokba öltözött hazai problémákkal
foglalkozni.”141
Gombos Szabó Dezső-könyvének
irodalomtörténeti jelentőségét tulajdonképpen az adta, hogy
az életmű értékelése során többé nem lehetett úgy írni
– persze a kommunista rendszer alatt Magyarországon igen –,
hogy munkáját ne vegyék figyelembe,142 s
lényegében ellensúlya lett a Nagy Péter-féle hivatalos,
egyoldalú és elmarasztaló kommunista értékelésnek. Ma már
talán azt is kijelenthetjük, hogy ennek hiányában nem
vehetnénk a kezünkbe olyan Szabó Dezső-életrajzot, amely
hiteles és nem torzított képet közvetít.
Mindezek örvén még egy sajnálatos dologról
kell megemlékeznünk, nevezetesen a Szabó Dezső életművével
foglalkozók sorsának hasonlatosságáról. Ahogy Budai Balogh
Sándorral szemben Magyarországon büntetőeljárás indult,
úgy Gombost is sorozatos támadások érték: „Ez Európában
jórészt nyomtatott betűben folyt, leginkább Ignotus és köre
művelte. Ennek az érdekcsoportnak a tükörképe végezte
ugyanezt Amerikában Fenyő Miksa vezetése alatt. De nem
nyomtatott betűben, hanem élőszóval, hátmögötti ócsárló
suttogással, s főleg különböző hivataloknál tett
följelentésekkel. A vád mindig az volt: Szabó Dezső fasiszta
volt, s én, aki könyvet írt róla, szintén fasiszta
vagyok.”143 Gombost a feljelentéseket követően a
Külügyminisztérium és a Bevándorlási Hivatal is vizsgálat
alá vonta, amelyek aztán ejtették a vele szemben felhozott
vádakat. Munkaadójánál, a Szabad Európa Rádiónál sem
sikerült elbocsátását kieszközölni. E támadásokkal mégis
sikerült elérni, hogy a könyvet a hivatalos szervek, amelyek
amúgy az emigráns irodalmat voltak hivatottak támogatni, arra
való hivatkozással, hogy minél több Kárpát-medencében
élőhöz eljuthassanak, nem vásárolták, s a terjesztés
támogatását megvonták tőle.
Az egyes hozzászólók nézetei között
tehát nem az országhatárok jelentették a választóvonalakat,
hanem ideológiai meggyőződésük. Számos emigrációban élő
értett egyet a kommunista Nagy Péter által megfogalmazott, a
diktatúra hivatalos kánonja szerinti értékeléssel. Ezt a
nézetazonosságot némelyek nem is rejtegették, Németh Sándor
például ezzel a felütéssel kezdte Gombos könyvéről írott
kritikáját: „A közelmúltban Nagy Péter tanulmányai és
példamutatóan pontos monográfiája tárta fel [Szabó Dezső]
életének és munkásságának adatait.”144 Németh
Sándor Gombost éppen azzal az egyoldalúsággal vádolta, amely
oly bántó Nagy Péter munkájában, életrajzi esszéjét pedig
lényegében a Németh László Kisebbségben című
könyvében foglaltak „visszhangozásának” ítélte, két
legyet ütve egy csapásra: elmarasztaló környezetbe
állította – jegyezzük meg, a hazai állapotokra teljesen
érzéketlenül – a kommunista diktatúrában élő és
borotvaélen táncoló Németh Lászlót, ugyanakkor a Szabó
Dezső-könyv szerzőjének hitelességét is kétségbe vonta:
„A kötet érvelése, látószöge másodkézből való;
Németh-epigonnal állunk szemben, s ez a jelenség manapság
kuriózum.”145 Ahol Németh László és Gombos
Gyula Szabó Dezső hibáira mutattak rá, kritikáikat
fogalmazták meg az életművel szemben, ott Németh Sándor is
helyeselt. Ahol pedig Németh László és Gombos Gyula
megítélése eltért egymástól, s ahol Gombos esetlegesen nem
osztotta Németh László fenntartásait, s kiállt azon gondolat
mellett, hogy Szabó Dezső a magyar radikalizmus eszméjének
egyik legfőbb képviselője, ott a kritikus gyorsan Németh
László mellé állt, figyelmen kívül hagyva az epigonságra
utaló megjegyzését, eldöntetlenül hagyva most már, hogy
Gombos visszhangozza-e Németh László mondandóját, avagy sem.
Németh Sándor a harmadik út, a magyar történelmi műhely
gondolata kapcsán egy Szabó Dezső–Németh László–Gombos
Gyula ívet húzott, amelyet azután a jól ismert
antiszemitizmus vádjával igazított „helyére” az
értékítéletek valós sorában, össze nem tartozó
gondolatok, szövegkörnyezetéből kiragadott és így
félrevezető szövegrészek indokolatlan összekapcsolásával
és vegyítésével: „»Mindazt, ami a század eleji
baloldalban haladás és radikalizmus volt, lényegileg tovább
vitte, de kihántotta elvont, életidegen, doktrinér
jellegéből« – állapítja meg Gombos Gyula. Kijelentése
azonban meglehetősen elvont. Mire céloz a szerző? A feleletet
Németh Lászlónál találjuk meg, s itt nem lehet szó
félreértésről: »Ő [Szabó Dezső] szabadította
ki a magyar radikalizmust a zsidóból«. Szabó Dezső e
»nagy« érdemének akaratlan leleplezésével véget is ér az
önéletrajz.” (Kiemelések az eredeti szövegben – P. B.)146
Ignotus Pál Gombos Gyula könyvéről szóló
írásában, a tényleges hazai viszonyokat és állapotokat nem
ismerve, valamiféle Szabó Dezső-reneszánszot vélt
felfedezni, miközben a valóságban éppen a közéleti
gondolkodó teljes elhallgattatása folyt és tartott negyven
éven keresztül: „Olyat már láttunk, hogy a kommunisták
elnézők egykori fehér sintéreikkel. De hithagyó
kommunistának nem egykönnyen szoktak megbocsájtani. Ehhez
képest bámulatos, hogy Szabó Dezső emlékének milyen
tisztelettudó kegyelettel adóznak, mennyire megbecsülik
hagyatékában, ami megbecsülhető, sőt talán annál is
többet. Legföljebb a kegyelet túlsága vet gátat filológiai
becsületérzésüknek. Műveiből amit értékállónak
érzenek, újra kinyomtatják.”147 Vajon mire
gondolhatott Ignotus, miközben ezeket a sorokat írta? Arra,
hogy 1945 után egy kiadatlan regénytöredékén kívül148
1957-ig egyetlen munkája sem láthatott napvilágot, Erdei
írásáig egyetlen érdemi értékelő sor sem jelenhetett meg
róla,149 akit ezért azután állásvesztéssel
büntettek? Vagy arra a kis, Vidám Könyvek sorozatban
megjelent, egyébiránt több tízezer példányban elkelt (!),
megcsonkított írásokat tartalmazó kötetecskére gondolt,
amelyet Tóbiás Áron szerkesztett, s aki az egyik írás
csonkítatlan közléséért írásbeli figyelmeztetésben
részesült? Vagy Nagy Péternek az életművet és az embert
lenullázni kívánó monográfiájára? Igen, feltehetőleg ez
utóbbira gondolhatott Ignotus, aki Németh Sándorhoz hasonlóan
beállt a Nagy Péter-féle életrajz méltatói közé: „Az
új magyar irodalomtörténet egy érdemes kutatója, Nagy
Péter olyan alapos, értő, kiegyensúlyozott életrajzot
tett közzé róla, amilyen a mai Magyarországon a közelmúlt
talán semelyik jelenésének sem jutott.”150
(Kiemelések tőlem – P. B.)
Már a fenti idézetből is kitűnik, Ignotus
egyik legfontosabb állítása Szabó Dezső kommunista
múltjára és elkötelezettségére utalt, mely szerint Szabó
Dezső 1919 tavaszán „tele tüdővel ünnepelte a kommunista
uralmat”.151 „»Az egész emberért«, nevezetes
vezércikke a »Nyugat« első számában a Tanácsköztársaság
kikiáltása után, lelkes hitvallás volt a »proletár
forradalom« és az »új világrend« mellett,
félreérthetetlen főhajtás Kun Béla előtt.”152
Idáig még Nagy Péter sem jutott el következtetéseiben,
amiért Ignotus egyébiránt szemrehányást is tett neki,
mondván, hogy 1919-es rikító színű szereplése Nagy Péter
monográfiájában a „tapintat pasztelljával” lett
megfestve, „tavaszi vérvörössége Nagy Péter
ábrázolásában pöttyözött terakottának hat”.153
Másfelől Ignotus olvasatában Szabó Dezső irodalmi
kiugrását „a kommunista irodalompolitikának
köszönhette”, hiszen Az elsodort falu „a kommunista kultúrigazgatási
szervek jóvoltából és pártfogásával jelenhetett meg”.154
Gombos könyvét Ignotus máskülönben gördülékenynek,
higgadtnak, jóindulatúnak és „majdnem tisztességesnek”
– azaz tisztességtelennek – tartotta, s a Szabó
Dezső-kérdést most is ugyanúgy intézte el, ahogyan azt
korábban bármikor, a fajiság és a zsidóellenesség
vádjával. Magára a könyvre, az abban elmondottakra nem sok
szót fecsérelt, az általa meghatározott és jól ismert
témákat elemezte és rajtuk keresztül minősítette Szabó
Dezsőt, nem sokat bajlódva azzal, hogy mit is mondott maga
Szabó Dezső, s ezt hogyan értékelte és mutatta be Gombos.
„A kérdés, mi az, amivel Szabó Dezső ezt az eklektikus
visszhangot megtoldotta? Eszmeileg eggyel; azzal, amit így
hívott: fajiság. Ebben az egyben csakugyan következetes
volt; ha az alkalmazásban cikázatosan is, de állhatatosan a
legendakeresésben. Volt, hogy pogromra tüzelt vele, és volt,
hogy televényölelő zsolozsmára fakadt sugallatára; volt ,
hogy az egyik, és volt, hogy a másik származási közösség
ellen élezte ki. De értelme, közéleti hitvallásban, csak
akkor volt és lehetett, ha ennek címén az egyik származási
közösség jogát a hazához fölébe helyezte a másik
származási közösség jogának. Fajvédelem arra való, hogy
jogegyenlőség legyen.”155 S innen már csak egy
lépés a zsidóellenesség vádja, amit Szabó Dezső és rajta
keresztül Gombos is megkapott. Ignotus kitért Fenyő újabb
írására és a korábban már említett előadására is,
„túlságosan zordnak és helyenként elfogultnak”156
ítélve megnyilvánulásait, s némiképpen saját vádjainak is
ellentmondva utalt arra, hogy a második világháború éveiben
„a Szabó Dezsőé volt a legbátrabb emberi és nemzeti
jajkiáltás”,157 amelyért végső soron hódolatot
érdemel emléke.
Fenyő írásának apropóját lényegében
három esemény szolgáltatta, Nagy Péter és Gombos Gyula
monográfiájának, továbbá Szabó Dezső Életeim
című kötetének megjelenése. Fenyő is beállt a Nagy Péter
könyvét méltatók sorába, az irodalomtörténeti írások
legkülönb rangjára emelve hatalmas munkának minősítette, s
ezen persze nem a terjedelmet értette, hanem „azt az
imponáló tudományos felkészültséget, nagy sebészek
boncoló késére emlékeztető analitikus képességet”,
melyet „írói hivatottság és szorgalom együtt tud
megművelni”.158 Fenyő úgy érezte, hogy Nagy
Péter könyve „a Szabó Dezső-irodalom záróköve”.159
Sokat nem is tévedett ebben a várakozásában, hiszen a
magyarországi hivatalos kommunista irodalompolitika és – mint
láthatjuk – az emigráció baloldali-liberális csoportjai is
igen szerették volna, ha ez marad az utolsó mondat Szabó
Dezső ügyében, a kommunista párt rendőrsége és cenzorai
minden tőlük telhetőt meg is tettek ezért. A
tömjénfüstből kikeveredve azonban szemben találta magát
Gombos könyvével, amely romba döntötte ebbéli
várakozását, s valljuk be, nemcsak az övét, de a hazai
hivatalos körökét is. Gombos könyvével az volt a nagy baj,
hogy tárgyszerűsége és elfogulatlansága, továbbá a szerző
egészen kiváló esszéírói teljesítménye miatt rendkívül
nehéz volt fogást találni rajta. Az életrajz – a hazai
források kényszerű nélkülözése ellenére is –
gyakorlatilag számba vette az életmű valamennyi fontos
mozzanatát, értékelte és elemezte irodalmi munkásságának
valamennyi számottevő fejezetét, vagyis Gombos nem esett abba
a korai emigrációt oly sokszor jellemző hibába, amit aztán
joggal a szemére vethettek volna, hogy a források hiánya miatt
felületes és így következtetéseiben téves művet adott ki a
keze közül. S ahogyan a kritikusok nem elemezték Nagy Péter
monográfiáját, úgy Gombos könyvének alapos vizsgálatát is
hiányolhatjuk. A kritikák lényegét a Szabó Dezső alakja
körül megcsontosodott elfogultságok adták, s nem az
életrajzírók valós teljesítményei és a művek értékei.
Fenyő sem igen tudott mit kezdeni választott tárgyával, s
míg Nagy Pétert agyba-főbe dicsérte, Gombosról érdemben
alig ejtett szót, s ha már a szerzővel nem bírt, legalább
Szabó Dezső elmarasztalásába fogott. Az Életeimről
sincs érdemleges mondandója, hacsak az nem, hogy a cenzúra
által kihagyott részeket hiányolta, nem elsősorban a
szabadságjogok korlátozása, sokkal inkább az antiszemita
jellegű részek elhagyása miatt, ami Szabó Dezső életének,
ahogyan Fenyő fogalmazott, „raison d’ętre-je”. Írását
sűrűn fűszerezte személyes emlékezésekkel – a Bajcsy-Zsilinszky-affér,
a Babits-bírálat, sőt a személyére tett Szabó Dezső-i
megjegyzések –, amelyek az embert igyekeztek minél
kedvezőtlenebb színben feltüntetni, de amely megjegyzéseknek
igen kevés közük volt Nagy Péter és Gombos Gyula
monográfiájának, illetőleg az Életeimnek az
értékeléséhez.
Gombost nem is annyira az ellene folytatott
hajsza viselte meg, hanem az a tény, hogy senki sem kelt sem az
ő, sem a mű védelmére, az Új Látóhatár is csak Czigány
Lóránt cikkét közölte, aki Gombost ugyan nem, de Szabó
Dezsőt erősen támadta és elmarasztalta. Czigányt a
szerkesztőség bízta meg, miután számos szerző elhárította
a recenzióra vonatkozó felkérést, így például Kovács Imre
is. Az írás kellemetlen helyzetbe hozta a szerkesztőket,
hiszen azt ők rendelték, ugyanakkor az abban megfogalmazott
vélemény nagyon kritikus és éles volt, s azzal maguk a
szerkesztők sem értettek egyet. Az alkotói szabadságot
azonban feltétlenül tiszteletben kívánták tartani, így
végül is közölték a Gombos könyvét erősen bíráló
tanulmányt. Problémát nem is ez okozott, hanem az, hogy nem
állítottak mellé rögtön olyan véleményt, ami jobban
kifejezhette volna a szerkesztők álláspontját, ami
ellensúlyozhatta volna Czigány olykor igen nyers és néhol
alaptalan állításait. A következő számban tisztázni
kellett a helyzetet, mivel számos olvasó érdeklődött
afelől, mennyiben osztják Czigány nézeteit. A szerkesztők
közleményben rögzítették: „Szabó Dezső megítélésében
a szerkesztők nézete közelebb áll Gombos Gyula, mint Czigány
Lóránt véleményéhez.”160 S majd csak
hónapokkal később, Molnár József tollából született meg
az az értékelés, amelyre évek óta hiába vártak, s amely
írás egyúttal össze is foglalta a Szabó Dezső-életrajz
kapcsán kialakult polémia fontosabb állomásait.161
Czigány hivatkozott írásában azon nemzedék
nevében értékelte a művet, amely már nem ismerhette
személyesen Szabó Dezsőt, s amely nemzedék számára az
általa használt fogalomrendszer már nem jelentett semmit.
Szabó Dezsőben kizárólagosan a századfordulón született
generáció képviselőjét látta. Gombost mint a monográfia
szerzőjét Czigány pozitívan értékelte: „…könyve jól
szerkesztett, kerek egész, stílusa könnyed és mégis
intellektuális, arányérzéke kitűnő”.162
Ugyanakkor Szabó Dezső életművét, s így rajta keresztül
Gombost is, utópistának, elgondolásait az adott társadalmi
és politikai helyzetben irrelevánsnak minősítette.
Elutasította magától azt a gondolatot – bár Gombos könyve
ilyen következtetést nem vont le –, amely szerint Szabó
Dezsőben egy nagy politikai gondolkodó örökségét kellene
látnia, s a fiatal nemzedék nevében elhárított minden Szabó
Dezső-i hatást. Recenziója summázataként lényegében a
hivatalos hazai marxista irodalompolitika végső téziséhez
jutott el, azt ismételte meg és erősítette fel az
emigrációban: „Szabó Dezső örökre és végérvényesen
meghalt.”163 Czigány azonban itt nem állt meg, s
az életmű értékeit felmutató emigráció tagjait, így
Gombos Gyulát is, egy letűnt korszak elavult eszméi
képviselőinek bélyegezte, s ma már érthetetlen módon
önvizsgálatra szólította fel: „Gólem alakja és burjánzó
gondolatai végérvényesen ott maradnak, ahová tartoznak: egy
elmúlt kor gondolatvilágában és néhány, ma már csak
ifjúsága emlékein merengő intellektuel fejében. Reméljük,
Gombos Gyula könyve e néhány intellektuelnek jó alkalmat
nyújt majd az önvizsgálathoz.”164
Ahogy arra korábban utaltunk, Czigány
Lóránt kritikája nem maradhatott ellenpontozás nélkül az
Új Látóhatárban, részint mert megállapításaival sok
helyütt szükséges volt vitatkozni, részint mert az még
részben sem egyezett a szerkesztők s a visszhangokból ítélve
az olvasóközönség jó részének álláspontjával sem.
Továbbra sincs ugyanakkor vállalkozó szellemű szerző, aki
Gombos könyvét értékelni tudná, így a szerkesztők
kényszermegoldáshoz folyamodtak: Molnár József mint a kötet
kiadója és egyben a folyóirat egyik szerkesztője
vállalkozott erre. Írásában áttekintette a könyv
megjelenése óta napvilágot látott reflexiókat, a már
ismertetett Németh Sándor-, Ignotus Pál- és Fenyő Miksa-féle
véleményeket, óhatatlanul párba állítva Nagy Péter és
Gombos Gyula monográfiáját. Molnár tulajdonképpen
örülhetett volna a Gombos könyve körül kerekedett viharnak,
hiszen ennél jobb hírverést csak drága reklámhadjárat
útján szerezhetett volna – az első kiadás az utolsó
példányig elfogyott, s már ekkor készült a második165
–, úgy érezte azonban, nem hagyhatja szó nélkül a szerzőt
ért igaztalan vádakat, s rá kellett mutasson a kritikusok
„szokatlan módszerére”.166 Molnár itt
nyilvánvalóan, ahogyan írta is, azokra a nem nyilvánosság
előtti lejárató kampányokra kívánt utalni, amelyeket a mű
„kritikusai” a folyóiratok hasábjain kívül folytattak
ellene hatóságoknál tett feljelentések formájában, így
többek között az amerikai bevándorlási hivatalnál, az
FBI-nál, a külügyminisztériumnál. Azon túl, hogy
rámutatott a Németh Sándor Magyar Műhely-béli kritikájában
rejlő ellentmondásokra és „durva hamisításokra”, az
elfogultságok forrásvidékét is megtalálni vélte: Némethtel
mint a hollandiai Mikes Kelemen Kör egyik alapítójával és
szervezőjével szemben a magyarországi hivatalos irodalmi és
politikai köröknek való megfelelés alig burkolt vádját
fogalmazta meg.167 Az ismertetés Ignotus Pál és
Fenyő Miksa kritikái kapcsán is kitért a bennük
megfogalmazott és megcsontosodott elfogultságokra. Molnár az
elmarasztaló kritikák ama közös vonására is felhívta a
figyelmet, hogy szinte kivétel nélkül valamennyi Gombos
munkája fölé kívánta helyezni Nagy Péterét. Külön
kitért Ignotus Pál azon sugallt vádjára is, amely szerint
Gombos Nagy Péter munkáját felhasználta volna könyve
megírásakor. Mint a könyv kiadója pontos időrenddel mutatta
be a monográfia nyomdai készítésének folyamatát, ezzel
igazolva, hogy bár Gombos ismerhette Nagy Péter munkáját,
érdemben már nem volt lehetősége kézirata átdolgozására.
Rámutatott a két munka közötti különbözőségre is,
elsősorban arra, hogy Nagy Péter munkája a Magyar Tudományos
Akadémia Irodalomtudományi Intézetének tervmunkái
részeként, a teljes intézeti apparátus felhasználásával
készülhetett, élvezve annak minden előnyét. Gombos könyvét
összehasonlítva Nagy Péterével, arra hívta fel a figyelmet,
hogy bár az az emigráció nyomorúságos körülményei
között született, lényegében minden fontosabb, Nagy Péter
monográfiájában szereplő momentummal érdemben foglalkozott.
Ugyanakkor Molnár sem vállalkozott Nagy Péter könyvének
részletes értékelésére vagy akár csak a két könyv
összehasonlító értékelésére, csupán rögzítette Nagy
Péter pártos igyekezetét: „Könyve lényegében a párt
véleményét fejezi ki Szabó Dezsőről, s ez: Szabó Dezső
fasiszta volt, politikai gondolkodásában retrográd, s valami
ködös faji mítosz híve.”168
Molnár József írását többségében
helyeslés fogadta, így elismerően nyilatkozott róla Kovács
Imre, Szabó Zoltán, Gömöri György, Hanák Tibor, Papp
Károly és a folyóirat olvasóinak sokasága, így valósnak
bizonyult a szerkesztőség azon megérzése, hogy a Molnár
előtti kritikai hang nem fedte le az emigrációs közvélemény
minden árnyalatát, de még csak a többségét sem.
Természetesen nem fogadta osztatlan helyeslés, így Ölvedi
János, Zsigmond Endre részéről sem, sőt élesen elítélte
Molnár írását, annak különösen a Magyar Műhelyre
vonatkozó kitételét, Márton László. Ezt a kritikai élt Cs.
Szabó László is szükségtelennek tartotta, hiszen ezzel
véleménye szerint az Új Látóhatár maga ellen fordíthatta
azokat, akik mindkét folyóiratban publikáltak, így személy
szerint ő maga is kényelmetlen helyzetbe került. Borbándi
azonban nem bánta, hogy Molnár József írásában olyan
területeket is érintett, amelyekről korábban diszkréten
hallgattak, úgy vélte, hogy mindez elősegítheti azt a
tisztulási folyamatot, amelyen az Új Látóhatár végigment.169
Az Új Látóhatárban és az emigrációs
közvélemény fórumain lezajlott viták ürügyén ismételten
rögzíthetjük azt a felismerést, mennyire félrevezetőek a
népiek és a kommunisták szövetségpolitikáját hangoztató
vélemények, s mennyivel helytállóbbak azok a
megállapítások, amelyek a kommunisták és a baloldali
liberális-radikális körök közötti elvi azonosságra és
hasonlóságra, összetartozásra utalnak. Az emigrációs
közvélemény erős megosztottsága nyomán kiderült, hogy a
Szabó Dezső-könyv kapcsán a választóvonal nem Magyarország
és az emigráció, tehát nem a diktatúra és a szabad világ,
hanem a kommunista álláspontot erősítő baloldali liberális
és a konzervatív, illetve nem baloldali gondolkodók között
húzódik. Így kerülhetett egy oldalra Ignotus Pál, Fenyő
Miksa, Németh Sándor és a kommunista Nagy Péter, illetőleg a
másikra Kovács Imre, Szabó Zoltán, Cs. Szabó László, Borbándi
Gyula, Kiss Sándor és Németh László, Gombos Gyula. Fontos
ezt rögzítenünk, hiszen a hazai irodalomtörténetben még ma
is hódít az a vélemény, mely szerint a kérdés
megítélésében a hazai hivatalos és a nyugati emigráns
álláspontok között húzódott a határ: „A kilencvenes
évekig így a Szabó Dezső-kutató értelmezések nemcsak
szellemi, hanem térbeli értelemben is kettészakadtak: míg a
»hivatalos« hazai kritika a kezdeti teljes elhallgatás után
elmarasztaló értelmezésekkel próbálta kiszorítani Szabó
Dezsőt a kánonból, addig a nyugati országokba emigrált
szellemi körök továbbra is igyekeztek megőrizni és
fenntartani a Szabó Dezső-örökséget.”170 Ez a
tézis nem éppen pontos, hiszen mind itthon, mind az
emigrációban törésvonalak húzódtak Szabó Dezső
megítélése körül, igen érdekes és sajátságos
„táborokat” hozva létre.
Végezetül
A Szabó Dezső-kérdés 1945 utáni
kezelése annak a folyamatnak az egyik, ha nem is a legfontosabb,
de mindenképpen stratégiai mozzanata volt, amelyben a rákosista
diktatúra, majd a kádári megtorló rendszer a magyar
társadalmat és ezen belül az irodalmi életet frontálisan
letámadta: „a hatalom megszüntette az irodalom szabadságát
és függetlenségét, intézményrendszerét szétzúzta,
megkísérelte átrendezni a múlt értékeit, megszakítani az
európai és a magyar progresszióhoz kapcsolódó
hagyományait.”171 A kommunista diktatúra azonnali
vesztegzára és négy évtizedes kényszerű szilenciuma elérte
célját: megszakította a több száz éves, generációról
generációra épülő nemzeti fejlődéstörténet főbb ágait,
kivetkőztette a magyar társadalmat hagyományaiból,
emlékeiből, halottaiból, megakasztotta a magyar progresszió
folyamatait, a szellemi élet és az irodalom főbb, sajátosan
magyar áramlatait, ezreket és tízezreket szorított
kényszerű emigrációba, a fizikai szétválasztást elfogadva
megtörte a Kárpát-medencei magyarság tudati egységét,
elvette hitét és tartását. Visszatekintve úgy tűnhet, a
testről levágták a végtagokat, s ma ezeket az amputált
végtagokat kellene visszaillesztenünk a törzsre, az ereket, a
feszítő-mozgató izomkötegeket, inakat szálanként illesztve
és varrva. Hogy Szabó Dezső egy főér vagy csak egy
mellékerecske volt-e ebben a végtagban, az ma már megítélés
kérdése. De hogy a kar nem fog életre kelni nélküle, és a
sok ezer hajszálerecske nélkül nem tér vissza az élet belé,
az bizonyos.
Jegyzetek
1 Beszélgetés
Püski Sándorral – Könyves sors – magyar sors. Püski,
Budapest, 2002, 438.
2 Az MSZMP
Központi Bizottsága mellett működő Kulturális Elméleti
Munkaközösség állásfoglalása a „népi” írókról.
Első megjelenés: Társadalmi Szemle, 1958. 6. szám 38–69.,
utána: Kortárs, 1958. 7. szám 3–26., Lásd róla: N. Pál
József: A népi írókról szóló állásfoglalás és
politikai-ideológiai háttere. Válasz Évkönyv 1989. II.
kötet; Zimonyi Zoltán: Szabadulólevél – A
„népi írókról” című állásfoglalás – harminc év
után. Forrás, 1989. 4. szám, 40–61., és Standeisky
Éva: Az írók és a hatalom, 1956–1963. Második,
javított kiadás. 1956-os Intézet, Budapest, 1996. Különösen
Az MSZMP és a népi írók című fejezet. 363–388.
3 Kádár
János 1957. június 22-i beszéde: Az MSZMP ideiglenes
vezető testületeinek jegyzőkönyvei. Budapest, 1993, II.
226.
4 Erdei
Sándor: Szabó Dezső. Kortárs, 1958. január. 105.
5 Németh
László: Magyarok, kibékülni! – Kisebbségben. Magyar
Élet, 1942, IV. kötet, 204.
6 Horváth
Zoltán: Tiszta vizet a pohárba. Népszava, 1945.
december 8., 1. Lásd erről részletesen is Salamon Konrád: A
harmadik út küzdelme. Korona Kiadó, Budapest, 2002,
52–53.
7 Vezetői
között találjuk Arany Bálintot, Fáy Aladárt, Fitos Vilmost,
Gombos Gyulát, HartyányiIstvánt, Kiss Sándort, Mistéth
Endrét, Saláta Kálmánt, TildyZoltánt, VataiLászlót, akiket
– szinte valamennyiüket– a Magyar Közösség elleni
koncepciós perben később a kommunisták börtönbe vetettek.
8 Lásd erről
Kis Újság: Szabó Dezső-emlékest. 1945. április 20.
6.
9 Szabó
Dezső: Tavaszi levelek. Sületlenség: Tamási Áron könyve
(Szűzmáriás királyfi). Előőrs, 1928. szeptember 2., 7.
10 Lásd
Tamási Áron: Szabó Dezső. Brassói Lapok, 1933.
december 3.
11 Tamási
Áron: Igék a zászlón – Beszéd Szabó Dezső első
emlékünnepén. Szabad Szó, 1945. április 22., megjelent
még (idézetek innen): T. Á.: Jégtörő gondolatok.
Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1982, II. 245–246.
12 Horváth
Zoltán: Óvás, elvtársak! Népszava, 1945. május 5. 3.
13 Uo.
14 Uo.
15 Szabó
Dezső védelmében. Magyar Nemzet, 1945. május 10., 2.
16 Lásd
erről Esti Szabad Szó, 1946. január 13., 2.
17 Fényi
Ottó: A Szabó Dezső-est margójára. Új Ember, 1946.
január 27., 6.
18 Keresztury
Dezső: Szabó Dezső. Embernevelés, 1945.
szeptember–október, 33–36. Idézi: Szabó Dezső
Emlékkönyv. Budapest, 1993, Szabó Dezső Emléktársaság.
19 Lásd
erről uo. 216.
20 Idézi a
jelentést Modor Ádám: A titok meg a nyitja – Hiányzó
lapok Nagy Péter akadémikus életművéből. KairoszKiadó,
Budapest, 2004, 141.
21 Uo. 148.
22 Lukács
György: Népi írók a mérlegen. A tanulmány szövegét
az Irodalom és demokrácia című kötetből idézzük.
Szikra Kiadó, Budapest, 1947, 88.
23 Hogy milyen
fontos volt ez a sarokpont, közel másfél évtizeddel és egy
levert forradalommal később Király István is ugyanezt a
tételt erősítette: „A nacionalista színezetű harmadik utas
eszme megszülője Szabó Dezső volt” – mondta egy 1962.
június 10-én tartott előadásában. – MTAKK Ms 2229/28., 7.
24 Lásd
Németh László: Magyarok, kibékülni! I. h. 206–207.
25 Uo. 92.
26 Uo.
27 Uo.
93–94.
28 Horváth
Zoltán hozzászólása – Lukács György előadása: Népi
írók a mérlegen. Szikra Kiadó, Budapest, 1946, 32.
29 „Ezt
kívánja a mi urbánus szemléletünk” – határozta meg
pozícióját. – Uo. 34.
30 Uo. 33.
31 Erdei
Ferenc hozzászólása. Uo. 36.
32 Bibó
István: Levél Borbándi Gyulához – Bibó István
összegyűjtött munkái. EPMSz. 1981–1984. III. köt. 837.
33 „Kérem
Budapest fővárosát – írta végrendeletében –, azt a
várost, melyet annyira szerettem, hogyha majd érdemesnek
találja kérésem teljesítését: temessenek a Gellérthegy
délkeleti vagy talán inkább déli legnagyobb sziklacsúcsára.
Talán egy meghalt nagy magyar akarat nem lesz illetlen a várost
néző hegy ormán.”
34 Kovács
Imre: A Gellérthegyen kell kijelölni Szabó Dezső sírját.
Szabad Szó, 1946. július 5., 3.
35 Faragó
László: Sziklasír a Gellérthegyen. Népszava, 1946.
július 7., 2.
36 Uo.
37 Uo.
38 Gorombáskodással…
Népszava, 1946. július 9., 3.
39 A
Népszava… Esti Szabad Szó, 1946. július 10., 2.
40 Lásd
erről részletesen Budai Balogh Sándor: Szabó Dezső
halála és temetései – „Megtöröm a villámokat”. Püski–Magyar
Líra Bt., Budapest, 2004, 220.
41 Tolnai
Gábor: Utószó Szabó Dezső regénytöredékéhez – Ének
a révben. Körmendy, Np., 1947, 106.
42 Őszi
Zoltán: Szabó Dezső: Ének a révben. Tiszatáj, 1947.
8–9. szám, 89.
43 Lásd
erről Gombos Gyula: Szabó Dezső. Püski, New York,
1975, 28–29., Budai Balogh Sándor: Szabó Dezső halála
és temetései – i. m. és h., Úr György: Szabó
Dezső utolsó napjai – Fórum nyomda, é. n., 31., Arany
Bálint: Koronatanú – Püski, Budapest, 1990, 10.
44 Talán még
ma sem kezeljük helyén és értékén az újkori magyar
történelem példátlan atrocitását, amikor egy erőszakos
kisebbség idegen katonai hatalomra támaszkodva puccsal
likvidálta a legális politikai és közéleti hatalom, annak
legnagyobb és legerősebb pártja, az országot irányító
kormányzat legfontosabb irányító és vezető
személyiségeit, így a miniszterelnököt, az országgyűlés
elnökét, a vezető párt főtitkárát, a kormány
miniszterét, parlamenti képviselők és közigazgatási
vezetők egész sorát.
45 Haraszti
Sándor előadása Szabó Dezsőről. Szabad Nép, 1947.
február 11., 4.
46 Uo.
47 Érdekes
vita Szabó Dezső eszméiről. Szabad Szó, 1947. február
11., 2.
48 Illyés
Gyula: Újévre. Válasz, 1947. január. 4.
49 MOL JGY
XIX-J-4-aaa 54.d. – idézi Standeisky Éva: Az írók és a
hatalom, 1956–1963. 1956-os Intézet, Budapest, 1996, 217.
50 Állásfoglalás.
Társadalmi Szemle, i. h., 43.
51 Lásd
erről uo. 44.
52 Uo. 42.
53 Cs. Szabó
László: Azért is irodalom. Katolikus Szemle, Róma,
1958. 3. szám. 115.
54 Magvető
Kiadó, Budapest, 1957.
55 Lásd
erről Standeisky Éva: i. m. 290.
56 Erdei
Sándor: Szabó Dezső. Kortárs, 1958. január, 107.
57 Lásd
erről uo. 112.
58 Uo. 106.
59 Bölöni
György: A szellem arcvonalán. Élet és Irodalom, 1958.
január 31. 5. sz. 1. Idézi Standeisky Éva: i. m. 376.
60 A vita
fontosabb írásai: Bessenyei György: Szabó Dezsőről.
Kortárs, 1958. február, 2. 266–272.; FáyÁrpád: Egy
elsodort ideológia feltámasztása? Népszabadság, 1958.
február 2., 7.
61 Szigeti
József: A nemzeti kommunizmus őskeresése. Élet és
Irodalom, 1958. február 28., 1–2.
62 Weszprémi
Béla (Méray Tibor álneve): Vihar Szabó Dezső körül.
Irodalmi Újság, London, 1958. március 15. Idézi Standiesky
Éva: i. m. 375.
63 Fórum:
A Szabó Dezső vitáról. Kortárs, 1958, 590.
64 Erdei
Sándor a forradalmat követően a Magyar Írók Szövetségének
főtitkára volt, ahonnan előbb egy kertészeti szakcsoport
tagjává, majd 1958 júliusában a Szépművészeti Múzeum
időszaki alkalmazottjává vált.
65 Cs. Szabó:
i. m. 115.
66 Uo.
67 Uo.
68 Uo.
69 Uo. 116.
70 Uo.
116–117.
71 Uo. 117.
72 Nagy
Péter Szabó Dezső-tanulmányának vitája.
Irodalomtörténeti Közlemények, 1958. 4. szám. 590–590.
73 Nagy
Péter: Szabó Dezső. Akadémia Kiadó, 1979. Budapest,
581.
74 Egy ideig
arról is volt szó a nyomozóhatóságoknál, hogy Budai
Baloghot is a Püski-perbenvonják felelősségre. Miután
azonban kiderült, hogy nem teremthető érdemi kapcsolat közte
és Püskiékközött, továbbá mert a vele szemben folytatott
eljárás az egyszerű tényállás miatt hamarabb befejezhető,
ügyét leválasztották, és önálló büntetőeljárás
keretében szabtak ki ítéletet.
75 A per
célját G. Bartók foglalta ekképpen össze. I. m. 55.
76 A BM
II/5-e alosztály 1958. május 20-i javaslata. TH O-11 803/1.
Idézi Standeisky: i. m.
77 Püski
Sándornak belügyminisztériumi kihallgatása során minden
általa ismert és a rendőrség érdeklődésére számot tartó
személyről rövid összefoglalást kellett írnia, így Balogh
Sándorhoz fűződő kapcsolatáról is. Ezekben a leírásokban Püski
érezhetően igyekezett semleges hangvétellel, lényegtelen vagy
legalábbis nem kriminalizálható részletezettséggel szólni
az érintett személyekről, így ezekből a leírásokból sok,
a valós érzelmeket és különösen a politikai nézetekre
vonatkozó részletet nem ismerhetünk meg. Lásd erről TH
V-147275/2. 25. A „Szabó Dezső-kultuszról” (!) Püskinek
külön is nyilatkoznia kellett, amely természetesen néhány
tényesemény megemlítésén kívül teljes mértékben nemleges
volt. Lásd uo. 42.
78 Lásd
erről G. Bartók: i. m. 47.
79 Uo.
80 Idézi
Modor Ádám: A titok meg a nyitja – Hiányzó lapok Nagy
Péter akadémikus életművéből. KairoszKiadó, Budapest,
2004, 138. – Jelentés, 1961. február 24.
81 Idézi
Modor: uo. 138.
82 Például
Nagy Péter: Szabó Dezső indulása (1958), Szabó
Dezső az ellenforradalomban (1960).
83 Idézi
Modor: i. m. 142. – 1961. június 21-i Jelentés.
84 Lásd uo.
1962. június 15-i Jelentés, 149.
85 „Dr. Nagy
Péter elmondása szerint Andrási Kurta igen agresszíven
fogadta. Kifejtette, hogy nem ért egyet dr. Nagy Szabó
Dezső-tanulmányaival. Kijelentette: »Szabó Dezsőről ma
írni annyi, mint a Bach-korszakban Kossuthról.« Magyarán:
hazaárulás.” 1962. január 11-i Jelentés – Levéltár
M-18523 jelzet, 13.
86 Lásd
Modor: i. m. 139. 1961. február 24-i Jelentés.
87 Uo. 140.
88 Uo.
89 Lásd
erről G. Bartók: i. m. 52.
90 Lásd
erről Modor Ádám A titok meg a nyitja című
kötetében a Történeti Hivatal dokumentumait és a szerző
feldolgozását.
91 Lásd
erről a BM 1962. május 8-i Feljegyzését – ÁBTL.
V-147275/6., 368–369.
92 TH
V-147275/6., 72. Idézi és lásd erről G. Bartók Béla
tanulmányát, i. m. 51.
93 ÁBTL –
V-147275/6., 12.
94 A lefoglalt
iratok között volt 65 csomag „papírszelet, kartonrendszerű
mutató”. Aki folytatott valaha kutatótevékenységet, az
megközelítőleg meg tudja ítélni, micsoda hatalmas
mennyiségű, milyen irdatlan, évekre, évtizedekre tehető
kutatómunka gyümölcse lehetett ezekben a dobozokban.
95 Balogh
Sándor és társa vizsgálati dossziéja – ÁBTL –
3.1.9.- V-147789 szám alatt, 20–21.
96 Lásd
erről a BM 1962. április 6-i Jelentését – ÁBTL – uo.
140.
97 Határozat
a lefoglalás megszüntetéséről – 1962. augusztus 1.,
uo. 28.
98 Lásd
erről a BM 1962. március 20-i Feljegyzését – ÁBTL
V-147275/6., 278–279.
99 1962.
február 16-án kelt Javaslat – ÁBTL V-147275/6., 79.
100 Balogh
Sándor és társa vizsgálati dossziéja – ÁBTL
–3.1.9.- V-147789 szám alatt, 9.
101 Uo. 124.
102 Berkes
Lídia terheltként történő kihallgatási jegyzőkönyve,
1962. július 31-én, uo. 252.
103 Bohuniczky
Szefinek a forradalmat követően több írása is napvilágot
látott Szabó Dezsőről, amelyben igen negatív képet festett
hajdani kortársáról: Régi napok, régi emberek.
Alföld, 1956. szeptember–október, 139–147.; Emlékezés
Szabó Dezsőre. Irodalomtörténet, 1958. 1. sz. 77–107.; Az
elfelejtett Centrál kávéház. Vigilia, 1959. augusztus 8.
471–478.
104
Vizsgálati dosszié, V-147789, uo. 58.
105 Uo. 122.
106 Uo.
107 Uo. 102.
108 Uo. 105.
109 Budai
Balogh Sándor: Szabó Dezső-kutatásom harminc éve –
„Megtöröm a villámokat”. Püski–MagyarLíra Bt.,
Budapest, 2004. 17.
110 Balogh Sándorné
levele Köteles István r. alezredeshez, 1962. augusztus 6. Uo.
279.
111 Lásd
erről Határozat a nyomozás befejezéséről. Uo.
221–222.
112 A
Budapesti I. és III. kerületi Bíróság B.I.1037/1962/8.
számú ítélete Balogh Sándor I. r. és Berkes Lídia II. r.
vádlottakkal szemben. Uo. 302.
113 Budai
Balogh Sándor főképp egyházi folyóiratokban publikálva,
több tucat írást tett közzé Szabó Dezsőről, részese volt
a Hartyányi Istvánnal közösen készített bibliográfiának,
s Vad vizek futása címmel az író ifjúkoráról
szóló kötetet jelentetett meg.
114 Fenyő
Miksa: Szabó Dezső – A New York-i Petőfi Körben
1958. december 5-én tartott előadásom. Látóhatár, 1958.
november–december, megjelent 1959. februárjában, 13.
115 Uo. 24.
116 Uo. 16.
117 Uo. 17.
118 A
Petőfi Kör nyilatkozata. Új Látóhatár, 1959.
március–április, 2. szám. 160.
119 Uo.
120 Fenyő
Miksa: Két regény – két élet. Irodalmi Újság,
1966. december 15. – 1967. január 1., 9.
121 Szabó
Dezső – A magyar író-géniusz emlékezetére.
Különnyomat a Testvériség-Fraternityfolyóiratból
–Washington, USA, 1959.
122 Dr. Kardos
T. Béla: Szabó Dezső műveinek értékelése. Uo. 8.
123 A levelet
többek között eljuttatták Németh Lászlóhoz, Illyés
Gyulához, Tamási Áronhoz, KodolányiJánoshoz, Kodály
Zoltánhoz, Veres Péterhez, illetőleg Kállai Gyulához,
Szigeti Józsefhez, Nagy Péterhez, Bóka Lászlóhoz, Kardos
Lászlóhoz, Sőtér Istvánhoz, Erdei Ferenchez, továbbá a
Kortárshoz, az Élet és Irodalomhoz, a Népszabadsághoz, az
Új Íráshoz, a Magyar Írók Szövetségéhez, a MTA
Irodalomtudományi Intézetéhez.
124 A levelet
közli a Németh László élete levelekben című kötet.
OsirisKiadó, Budapest, 2000, II. kötet. 220–224.
125 Nagy
Péter: Szabó Dezső az ellenforradalomban. Szépirodalmi
Könyvkiadó, 1960.
126 A számban
ezen túl Szabó Dezső három ismeretlen levele is megjelent,
amelyet a Szabó Dezső Emlékbizottság megbízásából Kardos
T. Béla adott át közlésre. A Szabó Dezső Bizottság
1961-ben szintén közlésre átadta a birtokában lévő, Az
én románticizmusomcímű írását, amely a Miért? című,
befejezetlenül maradt regényének még 1928-ban keltezett
előszavának részlete volt. Szabó Dezső: Az én románticizmusom.
Új Látóhatár, 1961. január–február, 71–74. Az íráshoz
a Bizottság rövid értelmező megjegyzéseket fűzött az
előszó és a regény sorsáról.
127 Gombos
Gyula: A senki földjén – Tanulmány Szabó Dezsőről.
Új Látóhatár, 1960. július–augusztus, 304.
128 Gombos
Gyula: Eszmélet – Emlékezések és elmélkedések. Püski,
Budapest 1999, 305.
129 Uo. 305.
130 Szabó
Zoltán levele Molnár Józsefhez, 1960. augusztus 12. London –
PIM Kézirattár.
131 Cs. Szabó
László: Levél a szerkesztőhöz Szabó Dezsőről. Új
Látóhatár, 1960. szeptember–október, 460–461.
132 Borbándi
Gyula: Nem éltünk hiába – Az Új Látóhatár négy
évtizede. Európa Kiadó, Budapest, 2000, 234.
133 Lásd
erről Úr György: Szabó Dezső utolsó napjai. Váradi
Béla „Fórum” nyomdája, Budapest, évszám nélkül.
134 Gombos
Gyula: Szabó Dezső utolsó napjai. Új Látóhatár,
1965. január–február, 57.
135 Uo.
136 Nyeste
Zoltán: Szabó Dezső temetése. Új Látóhatár, 1965.
május–június 285.
137 Horváth
János: A Gellérthegyi sír és a Kisgazdapárt. Új
Látóhatár, 1965. május–június 286.
138 Dr. Hahn
Sándor: Mit mondott a szabályrendelet. Új Látóhatár,
1965. május–június 286.
139 Cs. Szabó
László: Szabó Dezső sírja. Új Látóhatár, 1965.
július–augusztus 383.
140 Az
emigrációban Szabó Dezső munkáihoz hozzájutni szinte a
lehetetlenséggel volt egyenlő. Gombos három évig dolgozott
könyvén, jórészt hétvégeken. Mindig azt a részt írta,
amelyhez éppen anyagot, könyvet tudott szerezni, s kiterjedt
levelezést folytatott egy-egy Szabó Dezső-írás beszerzése
végett. Legtöbb segítséget Kardos Bélától és Nagy
Ivántól kapta, akik szinte a teljes életművet
rendelkezésére tudták bocsátani. Lásd erről Gombos Gyula: Eszmélet
– i. m. 306.
141 Találkozás
Németh Lászlóval – Hornyik Miklós interjúja. Híd
(Újvidék), 1968. május, 495–515. „A szellem rendező
nyugtalansága” – Beszélgetések Németh Lászlóval,
Argumentum Kiadó, Budapest, 1992, 204.
142 Lásd
erről Borbándi Gyula levelét Gombos Gyulához. Idézi Borbándi:
Nem éltünk hiába – i. m. 260.
143 Gombos
Gyula: Eszmélet – i. m. 306–307.
144 Németh
Sándor: A király ruhái (Gombos Gyula: Szabó Dezső).
Magyar Műhely, Párizs, 1968. március 15., 53.
145 Uo. 54.
146 Uo. 55.
147 Ignotus
Pál: „Az elsodort falu”, a harmadik út és a
forrásvidékük. Irodalmi Újság, 1967. március 15. –
április 1., 8.
148 Ének a
révben – 1947.
149 1950-ben
és 1951-ben egyetlen sem, 1952-ben, 1953-ban és 1954-ben
egy-egy írás jelent meg róla itthon, majd az 1953-as
enyhülés ideje után a következő három évben körülbelül
két tucat írás látott napvilágot Szabó Dezsőről.
150 Uo. –
Azt azonban Ignotus is kicsit tanácstalanul jegyezte meg Nagy
Péter munkája kapcsán, hogy az „összehasonlíthatatlanul
különb, mint ugyanezen szerző kb. két évvel előbb megjelent
Móricz-monográfiája”. „Mert azóta a szerző haladt? Vagy
a hazai könyvkiadás?” – találgatott. Vagy talán olyan
feldolgozott forráshoz jutott, amelyből ezt az
„összehasonlíthatatlanul különb” életrajzot már
gyerekjáték volt megírni? Mi is csak találgathatunk
Ignotusszal együtt. – Idézetek uo. 9.
151 Uo. 8.
152 Uo.
153 Uo.
154 Uo.
155 Uo. 8–9.
156 Uo. 9.
157 Uo.
158 Fenyő
Miksa: Két regény – két élet. Irodalmi Újság,
1966. december 15 – 1967. január 1., 9.
159 Uo.
160 Az Új
Látóhatár hírei. 1968. 6. szám 576.
161 Lásd
erről Borbándi: Nem éltünk hiába – i. m. 299.
162 Czigány
Lóránt: Szabó Dezső „személyének, életének és
különös cselekedeteinek mentsége”. Új Látóhatár,
1968. 4., 308.
163 Uo. 314.
164 Uo.
165 S aztán Püskinél
1975-ben megjelent a harmadik is, amely, azt hiszem, az
emigrációban példátlan ritkaságszámba menő dolog.
166 Molnár
József: Egy könyv sorsa. Új Látóhatár, 1969. 1., 2.
167 Uo. 6.
168 Uo. 22.
169 Lásd
erről részletesen Borbándi Gyula: Nem éltünk hiába
– i. m. 308–309.
170 Baranyai
Norbert: A református öntudat mozgósítása – Kísérlet
Szabó Dezső esszéinek újraolvasására. Cselekvő
irodalom – Írások GörömbeiAndrás tiszteletére.
Budapest, 2005, 173.
171 Pécsi
Györgyi: Mielőtt a karámok összezárnak – Domokos
Mátyás emlékezete. Új Forrás, 2007. 10.