Léka Géza
Görömbei András:
Sors és alkalom
Tiszatáj könyvek, 2008
Csak leírni furcsa, tapasztalni annál
megnyugtatóbb: még mindig születnek könyvek, irodalom- és
szellemtörténeti munkák, amelyek főként morális
makulátlanságukkal, erkölcsi erejükkel, erőterükkel hatnak.
Amelyek nem a mindenkori szenzációéhségre vagy a tudásszomj
naprakész kielégítésére apellálnak, hanem amelyekből –
bárkiről, bármiről szóljanak is – mindenekelőtt
önépítő szellemi energiákat, folytonosan meg-megújuló
lelkierőt és cselekvésre ösztönző önbizalmat volt szokás
meríteni, egészen a legutóbbi időkig. Termékeny tűnődésre
való hajlamot, ha úgy tetszik: átlényegítőkészséget,
melynek birtokában akár az átlagolvasó is képessé válhat
az Idő alkalmazásából a Szellem szolgálatába átszegődni,
s ott nézni szembe olyan fogalmakkal, mint közösség,
haza, nemzet, nemzeti önismeret, szabadság,
felelősség. Görömbei András válogatott beszédei és
vallomásai ezt a jórészt önmaga által is újrateremtett
hagyományt folytatják és erősítik most tovább.
A csaknem hatvan írást, köztük három, a
tudós tanárral készült hosszabb beszélgetést is tartalmazó
kötet hét ciklusra tagolódik. Ahogy a címe is sugallja,
valóban Sors és alkalom szabta-szerkesztette, öröm és
bánat közé beékelt ciklusok ezek, a hivatalos minőségben
való ünnepélyes megszólalásoktól a bensőséges, baráti
hangulatú vallomásokon át a legmagányosabb
búcsúbeszédekig, siratókig. Az egyes darabok motívumairól,
keletkezési körülményeiről ugyanaz mondható el, mint az
írások végén következetesen föltüntetett évszámokról:
éppen annyira hangsúlyosak és beszédesek, mint az örömteli
tény, hogy Görömbei András nemcsak legapróbb élményeiből,
fölismeréseiből, de az elmúlt három évtized legnagyobb
fájdalmakkal megélt személyes, ugyanakkor egyetemes (tehát
mindnyájunkat érintő) veszteségeiből is képes bizakodást
és további hitet meríteni, mi több, azokat tanítványainak,
olvasóinak át is adni. Miként azt az erényét sem lehet
említés nélkül hagyni, hogy – nemzeti sorskérdéseinkkel
kapcsolatos, mindenkor szókimondó megnyilvánulásainak
köszönhetően – a kötet 1977 és 2007 között született
dolgozatai alapján (a 2003. október 23-án Debrecenben
elmondott ünnepi beszéde, „A szabadságharc tündöklő
idején nőtt rózsa” kivételével) még az időközben
végbement rendszerváltozás pontos évszámát se lehetne
egykönnyen kikövetkeztetni. Ezért aztán nem is létezhet
bornírtabb helyzet annál, mint hogy hajlíthatatlansága,
lankadatlan elkötelezettsége elé sokan a szellemi haza egyik
legotrombább tűzfalát húznák fel ma is. A fél évezredes
romok körüli szakadatlan jövés-menés okára a 2006. évi VI.
Nemzetközi Hungarológiai Kongresszus elé írott esszéjében (Kultúra,
nemzet, identitás) világít rá a tőle megszokott
lefegyverző egyszerűséggel: „A magyar irodalom egyik
jellegzetessége az, hogy Mohács óta az országot irányító
politikai hatalom és a nemzet szellemiségét, lelkiségét
kifejező irodalom csak egy-egy kivételes pillanatban
találkozott, általában azonban szemben állt egymással. Ez a
feszültség telítette sorskérdésekkel a magyar irodalmat.”
Annál örvendetesebb tapasztalni, hogy amit Görömbei
András néhai, felejthetetlen mestereiről elárul – hogy
tudniillik az egykori tanítványok legkülönbözőbb
munkáiban, szóhasználatában ma is gyakran fölbukkannak a
tőlük származó, általuk kimunkált megfogalmazások –, az
őt sem kerüli el. Számos helyen érhetők tetten a Viktor
bácsitól (Julow Viktor) és Jób bácsitól (Bánhegyi Jób)
megöröklött, rendszerint nagy energiájú, a kontextusok
legapróbb vonatkozásait is bevilágító mondatok,
alapigazságok. Néhányuk – tizedmásodpercek alatt
beazonosíthatóan – többször is elő-előbukkan a
legkülönbözőbb oldalakon, először csak zavarba ejtő,
később azonban további föltekintésre, gondolkodásra
késztető módon. Ám a legizgalmasabb, egyben legszívmelengetőbb
pillanatokban már szinte kibogozhatatlannak tűnnek a sokszoros
összefonódások. „Az irodalom az emberlét legfontosabb
kérdéseivel néz szembe, tanítása létérdekű cselekedet”
– idézi interjújában mesterének, beszélgetőpartnerének a
felejthetetlen győri bencés tanárt, Bánhegyi Jóbot a Görömbei-tanítvány
Elek Tibor, miközben Görömbei András a „tanítványait
barátaivá, testvéreivé emelő” Czine Mihályról írt egyik
legfontosabb mondata is erősen rezonál rá bő kétszáz
oldallal előrébb, melynek summázata szerint: személyében
előadásainak hallgatói „emberérdekű szempontokat kaptak az
irodalmi művek értelmezéséhez”. De ugyanez vonatkozik a
már-már klasszikussá lett idézetek következetes
alkalmazására is. Tamási Áron Tüzet vegyenek című
novellájának elhíresült első mondata például éppúgy
többször is föltűnik, mint kevésbé ismert gondolata, amely
– különös figyelemmel a jelen viszonyaira – talán ez
alkalommal is megérdemli a nagyobb nyilvánosságot: „az író
nemcsak azért felelős, amit ír vagy mond, hanem azért is,
amit hallgatása közben népével elkövetnek.”
Kölcseytől elindulva – Adyn, József
Attilán, Illyésen, majd Nagy Lászlón, Csoóri Sándoron s a
határon túli magyar irodalmak reprezentánsain, Sütő
Andráson, Dobos Lászlón, Gál Sándoron át egészen Lázár
Ervinig, Nagy Gáspárig s a kortárs képzőművészet
jeleseivel bezárólag – bármelyikükről szóljon is, Görömbei
András mindig felelősséggel, az esztétika és a morál
egymást feltételező mércéjével mér és ítél. Bár az
írások hangulata, hőfoka és mélysége természetesen
különböző (Lázár Ervin esetében még a szeretet
szinonimájaként használt humort sem nélkülözi), egyetlen
alkalommal sem mulasztja el az adott személyt s művészetét a
lehető legszélesebb távlatok közé behelyezni. Ha csak
egy-két mondattal, akkor anynyival, mégis súlyt és
méltóságot adva ezzel. Ezek a didaktikusságnak még a
látszatát is messze elkerülő rövid „summázatok” minden
valószínűség szerint így is elérik céljukat, mert jó
hatásfokkal rögzíthetők. Ám mindez nemcsak az alkotók
tekintetében igaz, ugyanilyen szigorú figyelemmel, ugyanilyen
pontosan és gyorsan igazít el bennünket az irodalomtörténet
legforgalmasabb útkereszteződéseiben is. A népi irodalom
kötelező haladási irányát illetően például imigyen: „A
népi írók népiségének a közösségi felelősségtudat a
lényege, nem pedig a népköltészeti műformák utánzása.
Ebben különbözik a népiség az irodalmi népiességtől”
– jelenti ki határozottan, és már indulhatunk tovább, akár
a „harmadik út” irányába is, hiszen eltévedni bizonyosan
nem fogunk. Ám a népi irodalom említése elsősorban nem
ezért kívánkozik a még hosszan sorolható példák élére,
hanem mert a könyv talán egyik legfontosabb mondata, de
mindenképpen legfelemelőbb igazsága éppen a népi írók
mozgalmának személyes hozadékával összefüggésben hangzik
el: „A népi irodalom legnagyobb öröksége számomra az, hogy
– irodalmunk századainak legszebb törekvéseit folytatva –
tudatosította a remekművek egyéni és közösségi sorsot
alakító erejét, tehát az irodalom egzisztenciális
jelentőségét az emberi sors formálásában.” S ilyenformán
már semmi meglepő sincs abban, hogy olyan felelősségteljes
szeretettel, egyben megejtő azonosulással láttatja, elemzi
irodalmunk nagyjait, mintha legalábbis a felmenőiről,
szűkebb-tágabb családjáról, kiterjedt rokonsága sorsáról
tudósítana.
Külön kell szólni a kötet két leginkább
fölzaklató írásáról. Az első egy finnországi svéd
költőket bemutató antológia ürügyén született Lehet-e
kisebbségben élni? címmel, még 1991-ben. Amit Görömbei
András az antológia fordításában is közreműködő, ahhoz
elő- és utószót író szerkesztő, Jávorszky Béla által a
finnországi svédek önrendelkezésének alkotmányos
szabályozásával kapcsolatban tudomásunkra hoz, az magyar
ember számára szinte fölfoghatatlan. Majd két évtized
elteltével talán megkockáztatható: sokszorosított
változatának minden magyar anyanyelvű európa-parlamenti
képviselő zsebében ott kellene lapulnia a személyazonosító
okmányok mellett, díszkötésben! Ma már nem lehet csupán
szalonképes iróniának, a történelmi realitásokkal való
européer játszadozásnak minősíteni azt a kontinentális
abszurditást, amit az Európai Unió egyik, a finnországi
állapotokat személyesen is megtapasztalt magyar nemzetiségű
román állampolgára, Kányádi Sándor úgy fogalmazott meg,
hogy ha még egyszer kisebbségi sorba születne, akkor
leginkább finnországi svéd szeretne lenni.
A másik megkerülhetetlen, A
népszavazásról előtte és utána című, előbb csak
fölzaklató, utóbb azonban tartós depresszióba kényszerítő
írás elsőül a Hitel országos visszhangot kiváltó 2005.
februári tematikus számában látott napvilágot. A 2004.
december 5-i népszavazást közvetlenül megelőzően írt első
fejezetében (Én is közületek való vagyok) még a
reménykedés hangján szóló, megtörhetetlen hitű
irodalomtörténészt halljuk. Érvei hatalmasak. „Közel négy
évtizede tanulmányozom a határon túli magyar irodalmakat.
Több ezer művet elolvastam. Kutatásaimról könyvek sorában
adtam számot. Tapasztalataimról vallomást tennem a mostani
helyzetben is erkölcsi kötelességem.” A szomorú
végeredményt boncolgató másodikban (De profundis) már
nemcsak tudósként, de magánemberként is kénytelen a magyar
társadalom morális csődjével szembenézni: „A választás
éjszakáján nagy keserűséggel láttam, hogy ami nekem
erkölcsi evidencia és kötelesség, az Magyarország lakóinak
nagyobbik része számára semmit sem jelent.”
Mit lehet ehhez hozzátenni?
Egyetlen, mintegy három évtizede leírt Görömbei-mondatot
mindenképpen: „Ha olykor a magyar pokol sötét és fojtogató
füstje csap szemünkbe és torkunkba, ne higgyük azt
véletlennek.”