Kortárs

 

Léka Géza

Görömbei András:
Sors és alkalom

Tiszatáj könyvek, 2008

 

 

Csak leírni furcsa, tapasztalni annál megnyugtatóbb: még mindig születnek könyvek, irodalom- és szellemtörténeti munkák, amelyek főként morális makulátlanságukkal, erkölcsi erejükkel, erőterükkel hatnak. Amelyek nem a mindenkori szenzációéhségre vagy a tudásszomj naprakész kielégítésére apellálnak, hanem amelyekből – bárkiről, bármiről szóljanak is – mindenekelőtt önépítő szellemi energiákat, folytonosan meg-megújuló lelkierőt és cselekvésre ösztönző önbizalmat volt szokás meríteni, egészen a legutóbbi időkig. Termékeny tűnődésre való hajlamot, ha úgy tetszik: átlényegítőkészséget, melynek birtokában akár az átlagolvasó is képessé válhat az Idő alkalmazásából a Szellem szolgálatába átszegődni, s ott nézni szembe olyan fogalmakkal, mint közösség, haza, nemzet, nemzeti önismeret, szabadság, felelősség. Görömbei András válogatott beszédei és vallomásai ezt a jórészt önmaga által is újrateremtett hagyományt folytatják és erősítik most tovább.

A csaknem hatvan írást, köztük három, a tudós tanárral készült hosszabb beszélgetést is tartalmazó kötet hét ciklusra tagolódik. Ahogy a címe is sugallja, valóban Sors és alkalom szabta-szerkesztette, öröm és bánat közé beékelt ciklusok ezek, a hivatalos minőségben való ünnepélyes megszólalásoktól a bensőséges, baráti hangulatú vallomásokon át a legmagányosabb búcsúbeszédekig, siratókig. Az egyes darabok motívumairól, keletkezési körülményeiről ugyanaz mondható el, mint az írások végén következetesen föltüntetett évszámokról: éppen annyira hangsúlyosak és beszédesek, mint az örömteli tény, hogy Görömbei András nemcsak legapróbb élményeiből, fölismeréseiből, de az elmúlt három évtized legnagyobb fájdalmakkal megélt személyes, ugyanakkor egyetemes (tehát mindnyájunkat érintő) veszteségeiből is képes bizakodást és további hitet meríteni, mi több, azokat tanítványainak, olvasóinak át is adni. Miként azt az erényét sem lehet említés nélkül hagyni, hogy – nemzeti sorskérdéseinkkel kapcsolatos, mindenkor szókimondó megnyilvánulásainak köszönhetően – a kötet 1977 és 2007 között született dolgozatai alapján (a 2003. október 23-án Debrecenben elmondott ünnepi beszéde, „A szabadságharc tündöklő idején nőtt rózsa” kivételével) még az időközben végbement rendszerváltozás pontos évszámát se lehetne egykönnyen kikövetkeztetni. Ezért aztán nem is létezhet bornírtabb helyzet annál, mint hogy hajlíthatatlansága, lankadatlan elkötelezettsége elé sokan a szellemi haza egyik legotrombább tűzfalát húznák fel ma is. A fél évezredes romok körüli szakadatlan jövés-menés okára a 2006. évi VI. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszus elé írott esszéjében (Kultúra, nemzet, identitás) világít rá a tőle megszokott lefegyverző egyszerűséggel: „A magyar irodalom egyik jellegzetessége az, hogy Mohács óta az országot irányító politikai hatalom és a nemzet szellemiségét, lelkiségét kifejező irodalom csak egy-egy kivételes pillanatban találkozott, általában azonban szemben állt egymással. Ez a feszültség telítette sorskérdésekkel a magyar irodalmat.”

Annál örvendetesebb tapasztalni, hogy amit Görömbei András néhai, felejthetetlen mestereiről elárul – hogy tudniillik az egykori tanítványok legkülönbözőbb munkáiban, szóhasználatában ma is gyakran fölbukkannak a tőlük származó, általuk kimunkált megfogalmazások –, az őt sem kerüli el. Számos helyen érhetők tetten a Viktor bácsitól (Julow Viktor) és Jób bácsitól (Bánhegyi Jób) megöröklött, rendszerint nagy energiájú, a kontextusok legapróbb vonatkozásait is bevilágító mondatok, alapigazságok. Néhányuk – tizedmásodpercek alatt beazonosíthatóan – többször is elő-előbukkan a legkülönbözőbb oldalakon, először csak zavarba ejtő, később azonban további föltekintésre, gondolkodásra késztető módon. Ám a legizgalmasabb, egyben legszívmelengetőbb pillanatokban már szinte kibogozhatatlannak tűnnek a sokszoros összefonódások. „Az irodalom az emberlét legfontosabb kérdéseivel néz szembe, tanítása létérdekű cselekedet” – idézi interjújában mesterének, beszélgetőpartnerének a felejthetetlen győri bencés tanárt, Bánhegyi Jóbot a Görömbei-tanítvány Elek Tibor, miközben Görömbei András a „tanítványait barátaivá, testvéreivé emelő” Czine Mihályról írt egyik legfontosabb mondata is erősen rezonál rá bő kétszáz oldallal előrébb, melynek summázata szerint: személyében előadásainak hallgatói „emberérdekű szempontokat kaptak az irodalmi művek értelmezéséhez”. De ugyanez vonatkozik a már-már klasszikussá lett idézetek következetes alkalmazására is. Tamási Áron Tüzet vegyenek című novellájának elhíresült első mondata például éppúgy többször is föltűnik, mint kevésbé ismert gondolata, amely – különös figyelemmel a jelen viszonyaira – talán ez alkalommal is megérdemli a nagyobb nyilvánosságot: „az író nemcsak azért felelős, amit ír vagy mond, hanem azért is, amit hallgatása közben népével elkövetnek.”

Kölcseytől elindulva – Adyn, József Attilán, Illyésen, majd Nagy Lászlón, Csoóri Sándoron s a határon túli magyar irodalmak reprezentánsain, Sütő Andráson, Dobos Lászlón, Gál Sándoron át egészen Lázár Ervinig, Nagy Gáspárig s a kortárs képzőművészet jeleseivel bezárólag – bármelyikükről szóljon is, Görömbei András mindig felelősséggel, az esztétika és a morál egymást feltételező mércéjével mér és ítél. Bár az írások hangulata, hőfoka és mélysége természetesen különböző (Lázár Ervin esetében még a szeretet szinonimájaként használt humort sem nélkülözi), egyetlen alkalommal sem mulasztja el az adott személyt s művészetét a lehető legszélesebb távlatok közé behelyezni. Ha csak egy-két mondattal, akkor anynyival, mégis súlyt és méltóságot adva ezzel. Ezek a didaktikusságnak még a látszatát is messze elkerülő rövid „summázatok” minden valószínűség szerint így is elérik céljukat, mert jó hatásfokkal rögzíthetők. Ám mindez nemcsak az alkotók tekintetében igaz, ugyanilyen szigorú figyelemmel, ugyanilyen pontosan és gyorsan igazít el bennünket az irodalomtörténet legforgalmasabb útkereszteződéseiben is. A népi irodalom kötelező haladási irányát illetően például imigyen: „A népi írók népiségének a közösségi felelősségtudat a lényege, nem pedig a népköltészeti műformák utánzása. Ebben különbözik a népiség az irodalmi népiességtől” – jelenti ki határozottan, és már indulhatunk tovább, akár a „harmadik út” irányába is, hiszen eltévedni bizonyosan nem fogunk. Ám a népi irodalom említése elsősorban nem ezért kívánkozik a még hosszan sorolható példák élére, hanem mert a könyv talán egyik legfontosabb mondata, de mindenképpen legfelemelőbb igazsága éppen a népi írók mozgalmának személyes hozadékával összefüggésben hangzik el: „A népi irodalom legnagyobb öröksége számomra az, hogy – irodalmunk századainak legszebb törekvéseit folytatva – tudatosította a remekművek egyéni és közösségi sorsot alakító erejét, tehát az irodalom egzisztenciális jelentőségét az emberi sors formálásában.” S ilyenformán már semmi meglepő sincs abban, hogy olyan felelősségteljes szeretettel, egyben megejtő azonosulással láttatja, elemzi irodalmunk nagyjait, mintha legalábbis a felmenőiről, szűkebb-tágabb családjáról, kiterjedt rokonsága sorsáról tudósítana.

Külön kell szólni a kötet két leginkább fölzaklató írásáról. Az első egy finnországi svéd költőket bemutató antológia ürügyén született Lehet-e kisebbségben élni? címmel, még 1991-ben. Amit Görömbei András az antológia fordításában is közreműködő, ahhoz elő- és utószót író szerkesztő, Jávorszky Béla által a finnországi svédek önrendelkezésének alkotmányos szabályozásával kapcsolatban tudomásunkra hoz, az magyar ember számára szinte fölfoghatatlan. Majd két évtized elteltével talán megkockáztatható: sokszorosított változatának minden magyar anyanyelvű európa-parlamenti képviselő zsebében ott kellene lapulnia a személyazonosító okmányok mellett, díszkötésben! Ma már nem lehet csupán szalonképes iróniának, a történelmi realitásokkal való européer játszadozásnak minősíteni azt a kontinentális abszurditást, amit az Európai Unió egyik, a finnországi állapotokat személyesen is megtapasztalt magyar nemzetiségű román állampolgára, Kányádi Sándor úgy fogalmazott meg, hogy ha még egyszer kisebbségi sorba születne, akkor leginkább finnországi svéd szeretne lenni.

A másik megkerülhetetlen, A népszavazásról előtte és utána című, előbb csak fölzaklató, utóbb azonban tartós depresszióba kényszerítő írás elsőül a Hitel országos visszhangot kiváltó 2005. februári tematikus számában látott napvilágot. A 2004. december 5-i népszavazást közvetlenül megelőzően írt első fejezetében (Én is közületek való vagyok) még a reménykedés hangján szóló, megtörhetetlen hitű irodalomtörténészt halljuk. Érvei hatalmasak. „Közel négy évtizede tanulmányozom a határon túli magyar irodalmakat. Több ezer művet elolvastam. Kutatásaimról könyvek sorában adtam számot. Tapasztalataimról vallomást tennem a mostani helyzetben is erkölcsi kötelességem.” A szomorú végeredményt boncolgató másodikban (De profundis) már nemcsak tudósként, de magánemberként is kénytelen a magyar társadalom morális csődjével szembenézni: „A választás éjszakáján nagy keserűséggel láttam, hogy ami nekem erkölcsi evidencia és kötelesség, az Magyarország lakóinak nagyobbik része számára semmit sem jelent.”

Mit lehet ehhez hozzátenni?

Egyetlen, mintegy három évtizede leírt Görömbei-mondatot mindenképpen: „Ha olykor a magyar pokol sötét és fojtogató füstje csap szemünkbe és torkunkba, ne higgyük azt véletlennek.”

 

 

 

 

 



Nyitólap