Kristó Nagy István
Kiss Réka – M. Kiss
Sándor:
A csalogány elszállt –
Tóth Ilona tragikuma
Kairosz Kiadó, 2007
Immár könyvtárnyi irodalma van
ötvenhatnak, s Koestlertől máig, világszerte másik
könyvtárat írtak a koncepciós perekről. De kevés mű van,
amely az ötvenhattal kapcsolatos koncepciós perekkel
foglalkozik, olyan pedig nincs, mint a fiatal történész, Kiss
Réka és rég elismert édesapja, M. Kiss Sándor könyve, mely
páratlan keresztmetszetét adja egy tipikus koncepciós pernek.
Bár más hasonló perekről is születhetnének hasonló művek,
ami nem lehetetlen, csakhogy az idő múlik. Mind kevésbé
valószínű, hogy meglesznek még a bizonyítékok, iratok,
amikre Kissék még támaszkodtak, még kevésbé lesznek
megszólaltatható tanúk, résztvevők. Mert bármily
bámulatos, még e könyv megjelenése előtt egy hónappal
sikerült a szerzőknek beszélniük egy hölggyel, aki részt
vett az eseményekben. Külföldre menekült, de aztán
hazatért, s elmondta, amit tudott. Márpedig „a Tóth
Ilona-kérdés megközelítésének kulcsa a prekoncepció
nélküli vizsgálódás”, ahogy a szerzők írják. Ennek a
könyv mindvégig teljes egészében eleget tesz. Ám a
személyes meghallgatásoknál s emlékezéseknél (például a
nagyszerű védőügyvéd, Kardos János feljegyzéseinél) is
fontosabbak a Kissék által feltárt hivatalos iratok, bennük a
vallomások jegyzőkönyvei, a részletesen leírt bírósági
tárgyalás anyaga. Mindehhez a szereplők élet- és
jellemrajza, a kivégzett hősnő mellett épp a
védőügyvédé, aki a megtorlást is vállalva küzdött a
halálos ítélet, majd végrehajtása ellen. A szokatlanul
lírai cím is tőle származik: „A csalogány elszállt”. De
megkapjuk a kartársai által is ellenszenvesnek tartott
főnyomozó, az ügyet (ideillő kifejezés) „bonyolító”
Szentgáli István, a félrecsúszott „népi tehetség”
portréját, aki csak a hatvanas években halt meg, míg a
védőügyvéd nem sokkal a tragikus események után. De amiről
mit sem tudunk (és ez a tanúság a könyv legfőbb
tanulsága!): az ügy elején működő szovjet kihallgatások
természete s tartalma. Enélkül elképzelhetetlen Tóth Ilona
mindent „beismerő”, megtört magatartása, melyben a
tárgyalás (és a média) teljes nyilvánossága előtt szinte
el is játssza a számára kiosztott szerepet, néha még
rálicitál („…saját elhatározásomból mondtam a
többieknek, hogy rám valljanak”), néha mintha menedéket
keresve kiszólna belőle („A főkapitányságon… felvett
vallomásomat előzőleg megbeszéltük”). No de „kivel és
mit beszélhettek meg a vallomás rögzítését megelőzően”
– kérdik a könyv szerzői is.
Akárhogyan is: „A tárgyalás valóban
színjáték volt.” Mint ahogy a Rajk-per meg a nevezetes
moszkvai tisztogatás perei s az utolsó sztálini akció, az
antiszemita elemekkel dúsított csehszlovákiai per, melyről az
egyetlen életben maradt vádlott magyarul is olvasható
beszámolója szól. Ám a Tóth Ilona-ügy anyaga ezekkel
összevetve is fontos adalékokkal szolgál, mert egyetlen per
teljes anatómiáját nyújtja. Csakhogy a szovjet vonatkozás
itt (is) feltáratlan, pedig az egész ügy kulcsa lehetne.
Hanem a történész csak azt írhatja meg,
amihez hozzáfér. A per „magyar” anyaga megmaradt, és
Kissék rendelkezésére állt, a szovjet máig sem, és ez a
hasonló ügyekre mindmáig érvényes. Vajon megnyílnak-e az
orosz levéltárak, mert az iratok pedáns megőrzése jellemző
minden totális rendszerre. De az itt megmaradt iratok hallatlan
precizitással felkutatott és ötszáz oldalon bemutatott anyaga
így is rendkívül tanulságos. Így az orvosszakértők
szerepe: Juhász, Nyírő s főként Haranghy professzor
becsületes hozzáállása, szemben a belügyes Kelemen doktor
véleményével. „Tóth Ilona önmagát terhelő vallomásainak
motivációi közül nem lehet kizárni a félelmet sem… Milyen
kezesen erősítette meg és licitálta túl Kelemen Endre
vádjait, Tóth Ilona feltehetően félt az orvostól is.” Majd
(ugyanott, folytatásként): amint – miként Kardos is írja
– „romlottak a körülmények” (a védőügyvéd még
Kádár János segítségében is bízott), úgy készült Tóth
Ilona egyre jobban a halálra. És végezetül az egész ügy
summázata: „Halálra ítéltek egy lányt, egy olyan perben,
ahol nem volt azonosított áldozat, nem tisztázódtak egy
feltételezett gyilkosság végrehajtásának körülményei, s
nem tisztázódott a végrehajtás módozata mellett a vélt
gyilkosság időpontja és helye sem.” Megöltek valakit (ha
nem is Tóth Ilona), de ahogy a védőügyvéd megállapította:
„arra az emberi szempontra mutatok rá, hogy a kémnek, mihelyt
felismerték, kétségkívül meg kellett halnia”. No de ki
volt ez a lebukott kém, és ki ölte-ölette meg?
A szerzők, nagyon helyesen, nem találgatnak,
de az olvasó kénytelen gyanúsítani a szépséges Csontos
Erzsébetet, aki talán az ÁVH ügynöke lehetett, s Tóth Ilona
helyett (vagy mellett?) ő volt jelen az inkriminált
eseményeknél. Ügynöki volta miatt hagyták ki s védték meg?
Ám ugyanakkor a másik oldalnak is dolgozhatott – hiszen a
kettős ügynökség gyakorlata szintén a történeti tények
sorába tartozik. Kissék szerint utoljára talán Londonban
látták…
Ha így lenne, ez mit sem változtat az
ártatlan és egyszerű Tóth Ilona tragikumán. Különben is
nyilván, alkatilag eleve alkalmasnak tartották (a szovjet
„szakértők”?) a kívánt szerep eljátszására, s az
elfogulatlan orvosprofesszorok átláthatták, hogy Tóth Ilona
adottságai felhasználásával, a valós tények
csoportosításával szinte skizofrén állapotba került,
orvosilag a perseveratio állapotába, mely külső
ingereknek felel meg.
Még két megjegyzés: több helyen szó van a
Szvetlana utcáról, ahol a boncolást végezték. Ilyen utca
nincs, nem is volt, a Szvetenay utca félrehallása az ok. Tóth
Ilona aggodalma, miszerint Evipannal tudatmódosítást
idézhetnek elő (rajta vagy máson), még orvosi
tapasztalatlanságából származott, ez a szer (később novopan
– hexobarbitál) csak rövid távú tudatzavart okoz, ezt
követőleg elaltat. Ezt tehát nem alkalmazhatták. Hogy mit, az
talán a szovjet iratokból derülne ki. Akárhogyan is: „Tóth
Ilonát hamis vád alapján ítélték halálra.”