Kortárs

 

Kristó Nagy István

Kiss Réka – M. Kiss Sándor:
A csalogány elszállt –
Tóth Ilona tragikuma

Kairosz Kiadó, 2007

 

Immár könyvtárnyi irodalma van ötvenhatnak, s Koestlertől máig, világszerte másik könyvtárat írtak a koncepciós perekről. De kevés mű van, amely az ötvenhattal kapcsolatos koncepciós perekkel foglalkozik, olyan pedig nincs, mint a fiatal történész, Kiss Réka és rég elismert édesapja, M. Kiss Sándor könyve, mely páratlan keresztmetszetét adja egy tipikus koncepciós pernek. Bár más hasonló perekről is születhetnének hasonló művek, ami nem lehetetlen, csakhogy az idő múlik. Mind kevésbé valószínű, hogy meglesznek még a bizonyítékok, iratok, amikre Kissék még támaszkodtak, még kevésbé lesznek megszólaltatható tanúk, résztvevők. Mert bármily bámulatos, még e könyv megjelenése előtt egy hónappal sikerült a szerzőknek beszélniük egy hölggyel, aki részt vett az eseményekben. Külföldre menekült, de aztán hazatért, s elmondta, amit tudott. Márpedig „a Tóth Ilona-kérdés megközelítésének kulcsa a prekoncepció nélküli vizsgálódás”, ahogy a szerzők írják. Ennek a könyv mindvégig teljes egészében eleget tesz. Ám a személyes meghallgatásoknál s emlékezéseknél (például a nagyszerű védőügyvéd, Kardos János feljegyzéseinél) is fontosabbak a Kissék által feltárt hivatalos iratok, bennük a vallomások jegyzőkönyvei, a részletesen leírt bírósági tárgyalás anyaga. Mindehhez a szereplők élet- és jellemrajza, a kivégzett hősnő mellett épp a védőügyvédé, aki a megtorlást is vállalva küzdött a halálos ítélet, majd végrehajtása ellen. A szokatlanul lírai cím is tőle származik: „A csalogány elszállt”. De megkapjuk a kartársai által is ellenszenvesnek tartott főnyomozó, az ügyet (ideillő kifejezés) „bonyolító” Szentgáli István, a félrecsúszott „népi tehetség” portréját, aki csak a hatvanas években halt meg, míg a védőügyvéd nem sokkal a tragikus események után. De amiről mit sem tudunk (és ez a tanúság a könyv legfőbb tanulsága!): az ügy elején működő szovjet kihallgatások természete s tartalma. Enélkül elképzelhetetlen Tóth Ilona mindent „beismerő”, megtört magatartása, melyben a tárgyalás (és a média) teljes nyilvánossága előtt szinte el is játssza a számára kiosztott szerepet, néha még rálicitál („…saját elhatározásomból mondtam a többieknek, hogy rám valljanak”), néha mintha menedéket keresve kiszólna belőle („A főkapitányságon… felvett vallomásomat előzőleg megbeszéltük”). No de „kivel és mit beszélhettek meg a vallomás rögzítését megelőzően” – kérdik a könyv szerzői is.

Akárhogyan is: „A tárgyalás valóban színjáték volt.” Mint ahogy a Rajk-per meg a nevezetes moszkvai tisztogatás perei s az utolsó sztálini akció, az antiszemita elemekkel dúsított csehszlovákiai per, melyről az egyetlen életben maradt vádlott magyarul is olvasható beszámolója szól. Ám a Tóth Ilona-ügy anyaga ezekkel összevetve is fontos adalékokkal szolgál, mert egyetlen per teljes anatómiáját nyújtja. Csakhogy a szovjet vonatkozás itt (is) feltáratlan, pedig az egész ügy kulcsa lehetne.

Hanem a történész csak azt írhatja meg, amihez hozzáfér. A per „magyar” anyaga megmaradt, és Kissék rendelkezésére állt, a szovjet máig sem, és ez a hasonló ügyekre mindmáig érvényes. Vajon megnyílnak-e az orosz levéltárak, mert az iratok pedáns megőrzése jellemző minden totális rendszerre. De az itt megmaradt iratok hallatlan precizitással felkutatott és ötszáz oldalon bemutatott anyaga így is rendkívül tanulságos. Így az orvosszakértők szerepe: Juhász, Nyírő s főként Haranghy professzor becsületes hozzáállása, szemben a belügyes Kelemen doktor véleményével. „Tóth Ilona önmagát terhelő vallomásainak motivációi közül nem lehet kizárni a félelmet sem… Milyen kezesen erősítette meg és licitálta túl Kelemen Endre vádjait, Tóth Ilona feltehetően félt az orvostól is.” Majd (ugyanott, folytatásként): amint – miként Kardos is írja – „romlottak a körülmények” (a védőügyvéd még Kádár János segítségében is bízott), úgy készült Tóth Ilona egyre jobban a halálra. És végezetül az egész ügy summázata: „Halálra ítéltek egy lányt, egy olyan perben, ahol nem volt azonosított áldozat, nem tisztázódtak egy feltételezett gyilkosság végrehajtásának körülményei, s nem tisztázódott a végrehajtás módozata mellett a vélt gyilkosság időpontja és helye sem.” Megöltek valakit (ha nem is Tóth Ilona), de ahogy a védőügyvéd megállapította: „arra az emberi szempontra mutatok rá, hogy a kémnek, mihelyt felismerték, kétségkívül meg kellett halnia”. No de ki volt ez a lebukott kém, és ki ölte-ölette meg?

A szerzők, nagyon helyesen, nem találgatnak, de az olvasó kénytelen gyanúsítani a szépséges Csontos Erzsébetet, aki talán az ÁVH ügynöke lehetett, s Tóth Ilona helyett (vagy mellett?) ő volt jelen az inkriminált eseményeknél. Ügynöki volta miatt hagyták ki s védték meg? Ám ugyanakkor a másik oldalnak is dolgozhatott – hiszen a kettős ügynökség gyakorlata szintén a történeti tények sorába tartozik. Kissék szerint utoljára talán Londonban látták…

Ha így lenne, ez mit sem változtat az ártatlan és egyszerű Tóth Ilona tragikumán. Különben is nyilván, alkatilag eleve alkalmasnak tartották (a szovjet „szakértők”?) a kívánt szerep eljátszására, s az elfogulatlan orvosprofesszorok átláthatták, hogy Tóth Ilona adottságai felhasználásával, a valós tények csoportosításával szinte skizofrén állapotba került, orvosilag a perseveratio állapotába, mely külső ingereknek felel meg.

Még két megjegyzés: több helyen szó van a Szvetlana utcáról, ahol a boncolást végezték. Ilyen utca nincs, nem is volt, a Szvetenay utca félrehallása az ok. Tóth Ilona aggodalma, miszerint Evipannal tudatmódosítást idézhetnek elő (rajta vagy máson), még orvosi tapasztalatlanságából származott, ez a szer (később novopan – hexobarbitál) csak rövid távú tudatzavart okoz, ezt követőleg elaltat. Ezt tehát nem alkalmazhatták. Hogy mit, az talán a szovjet iratokból derülne ki. Akárhogyan is: „Tóth Ilonát hamis vád alapján ítélték halálra.”

 

 

 



Nyitólap