Borsi-Kálmán Béla
A másik Puskás
Varga Zoltán Andalúziában
Sevilla, 1974. május vége,
június eleje: Varga Zoltánt, az Ajax Amsterdam huszonkilenc
éves csatárát Sevilla másik élvonalbeli csapata, a Real Betispróbajátékra
hívja. Ahogy ez ilyenkor lenni szokott, kifizetik
repülőjegyét, szobát vesznek ki számára a város egyik
elegáns hoteljében, s persze mindenféle módon tesztelik.
Leginkább természetesen a tréningeken és a tervbe vett két
edzőmérkőzésen. Ennek a történetnek is van előzménye –
nem is egy. Két évvel korábban az időközben (nyugat)német
állampolgárságot szerzett Varga Spanyolországban, a benidormi
tengerparton nyaral családjával, egyszerű „westdeutsch”
turistaként. Akkor még talán nem is tudja, nem csupán Östreicher
Emilnek van itt két szállodája, hanem Otto von Habsburg és Pancho
Puskas is a környéken vásárolt magának bungalót, és a két
nyaraló nincs is messze egymástól. „Don Emilio” túl van
már madridi és torinói fénykorán, de még mindig
befolyásos, köztiszteletnek örvendő, nemzetközi hírű
sportvezető. Az volt 1956 előtt a Honvédnál, s az maradt
hajlott korában is. Magas, előkelő megjelenésű,
választékos modorú, korrekt úriember. Nem írhatjuk tehát a
véletlen számlájára, hogy a két férfi rokonszenvezik
egymással, találkozgatnak Östreicher egyik szállójának
bárjában, beszélgetnek, kávézgatnak, eszmét cserélnek. A
közös téma valósággal „adja magát”, miről is
társaloghatna egymással két sportember, aki egyaránt a
futballra tette föl életét. Ráadásul Östreicher akkoriban a
spanyol méretekben közelinek számító FC Valencia csapatának
menedzsere.
S van közöttük még egy láthatatlan kapocs,
amiről valószínűleg sohasem esik szó: Puskás!
Gondolatmenetem nyilván ismét szokatlannak
tetszhet – különösen Varga Zoltánnak, aki sohasem mérte
magát senkihez, legkevésbé a magyar és spanyol nemzet első
számú bombázójához. Itt csak újra utalok rá: ha van két
egymástól fényévnyi távolságra lévő emberi karakter,
akkor az övék az: Puskás harsány közvetlensége, humora,
kapcsolatteremtő és -tartó képessége, tekintélytisztelete s
legfőképpen a mindenkori hatalomhoz való különleges
érzéke kiáltó ellentétben áll Varga tüskés,
zárkózott modorával, visszafogott, távolságtartó
stílusával – és legfőképpen a Kádár-rendszert
megtestesítő kulcsfigurákkal szembeni viszonyulásával. Ennek
alapja az önérzet és a kifinomult, ösztönös
igazságszeretet. Meg a vele született dac, nyakasság, a
visszásságok, stiklik, inkorrekt manőverek iránti megvető
elutasítás, amelyek nyilván Puskás fénykorában is át- meg
átszőtték már a magyar sport- és közéletet, de akkor még,
legalábbis a futballban, a teljesítményelv diadalmaskodott
az ügyeskedés, sunyi helyezkedés, álprofizmus megannyi
negatív és visszataszító jelenségén. S persze nem
feledhető, az Aranycsapat nemzedéke nem csupán
hihetetlenül tehetséges labdarúgókból állt, hanem olyan
futballisták tucatjaiból, akik imádták a játékot, szerettek
edzeni, gyakorolni, lábteniszezni, „pulykázni”. Bármikor
hajlandók voltak beszállni mondjuk egy lakásukhoz közeli
játszótéren a környékbeli srácok közé focizni.
Puskásról és Kocsisról mesélik, többször látták őket
mezítláb a Velencei-tó partján önfeledten kispályázni. S
mivel egyik rejtekhelyük a szabadság-hegyi Vörös Csillag
Szálló volt – alig pár száz méternyire az állami
gondozott gyerekek Hegyhát úti Dózsa György Fiúotthonától
–, a világsztárok menetrendszerűen lerakatták a futballal
beoltott, csillogó szemű kisfiúkkal a tornapadot, hogy az
választóvonal gyanánt szolgáljon a rögtönzött lábteniszpartikon.
Sebesnek nemegyszer rájuk kellett parancsolni, türtőztessék
magukat, nehogy megsérüljenek. Vagyis Bozsik, Hidegkuti,
Puskás, Kocsis, Czibor meg a többiek, bár „amatőrnek”
minősültek, hozzáállásukat, a játék iránti alázatukat
tekintve valódi profik voltak, akik mindent a futballnak
rendeltek alá, 1954. július 4-ig még azok is, akik amúgy
hajlamosak voltak a lazább életvitelre, s ki-kimaradoztak, vagy
az átlagnál sűrűbben néztek a pohár fenekére. Az 1953
végén közéjük cseppent Machos Ferenc mondja valahol, nem
hitt a szemének, mekkora adag rumot „küldött le” Czibor
és Kocsis egy-egy görbe estén, meg miként is festettek
Puskás híres, rendszerint takarodó utáni lecsós-virslis-sörös
duplavacsorái. De az arénában, ahogy focista nyelven mondják,
„meg tudtak halni” a sikerért, a győzelemért és – lett
légyen bármilyen furcsa utólag – egymásért is. Ott 1954.
július 4-ig bizonyíthatóan szolidaritás, összetartás,
bajtársiasság, empátia uralkodott. Szó sem lehetett róla,
hogy nem a legkecsegtetőbb helyzetben lévő játékostárs
kapja a labdát, bár a rivalizálás igen erős volt
közöttük. De csak a pályán kívül.
Száz szónak is egy a vége: ha létezik
igazságtalanság a magyar futballtörténelemben, akkor az az,
hogy Varga Zoltán nem másfél évtizeddel korábban született.
Ő pontosan ezt a mentalitást képviselte, s ha az 1960-as évek
elejére a kádári „pacifikáció”, majd
„konszolidáció” – „aki nincs ellenünk, az velünk
van” elve és gyakorlata – eredményeképp, de a berni
vereségtől sem függetlenül, nem halványul el a
teljesítményelv fontossága, nem zavarodik meg a valós
(technikai, taktikai, stratégiai) futballtudáson, vagyis
a természetes kiválasztódáson alapuló spontán hierarchia,
talán „minden másképp alakul”. Főként a magyar
labdarúgás története és Varga Zoltán személyes sorsa,
élete. (Ezt Varga maga is ösztönösen megérezhette, mert egy
elfeledett interjújában, tizenkilenc évesen, ezt mondta:
„tenni kell a labdát, persze gyorsan és váratlanul…
valahogy úgy képzelem ezt, ahogy az aranycsapat csatársora
játszhatta… csak az elbeszélésekből következtetek a
játékukra, mert én őket nem láttam…” [az én kiemelésem
– B-K. B.])
De már Benidormban, illetve két esztendővel
később Sevillában vagyunk. A két esemény, a tengerparti
vakáció és az andalúziai próbajáték sok szálon
kapcsolódik egymáshoz. Példának okáért mindjárt úgy, hogy
a Betis akkori edzőjét, 1972 és 1977 között Szusza Ferencnek
hívják. Ő, bár korának elismerten legtehetségesebb és
leggólképesebb csatárai közé tartozott, mégis egyike
azoknak, akik különféle okokból nem fértek be az
aranycsapatba. Ennek egyik oka egy különösen rosszkor jött
súlyos térdsérülés (1949. július 10-én a debreceni
nagyerdei stadionban közvetlenül a lengyelek elleni mérkőzés
előtt), amelynek következtében Szusza épp akkor esett ki
hosszú időre a versenyből, amikor a világverő alakulat
formálódott. A másik ok pedig Hidegkuti Nándor volt, akit
sokoldalúsága, mozgékonysága és nagyobb munkabírása miatt
Sebes és a közvélemény egyaránt hasznosabb s végső soron
jobb játékosnak tartott az újpestiek üdvöskéjénél. (Ezt
Szusza intelligens futballistaként fegyelmezetten tudomásul
vette, de élete végéig bántotta, hogy a válogatott
szabójától kellett megtudnia: Hidegkutira szabatták át az
eredetileg neki készült, 1952-es olimpiai formaruhát.)
A Real Betis edzője és Varga ráadásul nem
először találkoznak, az akkor harmincnyolc éves Szusza és a
tizenhat esztendős Varga Zoli, más muskétások (Grosics,
Mátrai, Bozsik az „öregek”; Varga László, Vági,
Káposzta pedig a „fiatalok” közül) társaságában együtt
szerepelnek a Labdarúgás című szakfolyóirat – A jelen
és a jövő feliratú – 1961. januári számának
borítóját díszítő „családi fényképen”. Vagyis a Betis
trénere süvölvénykorától ismerte a Fradi hajdani
ígéretét, ám – bár futballtehetségét bizonyára száz
százalékig elismerte – kötve hiszem, hogy például a Noskó
Ernő sérelmére elkövetett 1967-es „duplakötény”, no meg
a Szentmihályinak és Lungnak lőtt látványos góljai okán
túlságosan rajongott volna érte. Aztán meg, ne feledjük, a
Dózsa a BM csapata volt – eleve lappanghatott tehát benne
valamiféle látens ellenérzés a mindenkori ellenzékiség
szimbólumának számító ferencvárosi kollégával szemben. S
persze azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, még ha ő maga nem
lett volna is magas rangú belügyi tisztviselő, kapcsolatai
jellege, szakmai közege, baráti köre hasonlíthatatlanul
közelebb állt a Kádár-kor kemény magjához, mint a Vargáé.
Következésképp, lett légyen magánemberként bármilyen
jóindulatú és nagyvonalú, valószínűleg nem hagyhatta
teljesen figyelmen kívül: Varga a hatalom szemszögéből
olimpiai esküjét megszegő disszidens, a rendszer ellenfele, mi
több, ellensége. Vagyis nem árt vele szemben némi
elővigyázatosság. Nehogy valamelyik otthoni felelős vezető
rákérdezzen: „Szusza elvtárs, komolyan képzelte maga, hogy
mentőövet dob egy »megbélyegzett« s kompromittálódott
futballistának, aki amúgy sem volt soha a »mi kutyánk
kölyke«?” Olyannyira nem, hogy egy 1968-as ügynöki
jelentés a „szembenállás szimbólumaként” jellemzi –
épp feltűnően rokonszenves megjelenése és hihetetlen
futballtudása következtében –, s nem kevesebbet állít
róla, miszerint „tehetsége, munkabírása, ugyanakkor
kisfiús, szőke feje sokakban együttérzést ébreszt, és
hajlamosak követni akkor is, ha elképzelései nem egyeznek
szocialista államunk érdekeivel”. Vagyis már kiprovokált
„bűnbeesése” előtt potenciális veszélyt láttak benne a
Kádár-rendszer minden jel szerint szakmailag képzett „fedett
állásban” tevékenykedő technikusai.
Szerintem Szusza egy pillanatig sem gondolta
komolyan Varga szerződtetését, minden valószínűség szerint
az egész Östreicher Emil ötlete volt, és kizárólag az ő
segítőkészségét és emberi szolidaritását dicséri. Ő
volt az egyetlen, aki önzetlenül az Aranycsapat utáni
futballnemzedékek kiemelkedően legtehetségesebb tagja után
nyúlt, akár csak tizenhat évvel korábban Puskás esetében.
Szinte bizonyos: ő szólt Szuszának, aki tessék-lássék
cselekedett is, elküldette a meghívót Vargának Amszterdamba.
Ám Varga mögül nem csupán ’56 nimbusza
hiányzott, erősen meg volt terhelve ’68-as októberi
szökésének disszonáns emlékével is. Vagyis Varga Zoltán
1974-es hispániai esélyei nagyságrendekkel kisebbek voltak
Puskás 1958-as spanyol sanszainál: a Betis pedig eleve nem a Real
Madrid, ott akkoriban sem volt egy Di Stefano kaliberű
kulcsjátékos vagy gólzsák, akinek esetleg kapóra jön egy
technikailag tökéletesen képzett (magyar) partner, s ezt
értésére is adja a fél szívvel „intézkedő” honfitárs
edzőnek. Nem, Sevillában nem ismétlődhetett meg a klasszikus
történet Esterházy tolmácsolásában: „Stefiii! Sivított
végig egy magas fejhang a Real Madrid királyi futballklub
edzőpályáján, és Stefi, azaz Alfredo Di Stefano, Európa
akkor első számú játékosa vállat vont, majd sprintelni
kezdett a kapu felé, egyszer csak váratlanul, valahonnét a
semmiből elé került a labda, úgy, hogy neki már csak be
kellett rúgnia, gól! Ez még háromszor így megismétlődött,
Stefiii!, vállvonás, sprint, labda, gól. Ez úgy igaz, fiam,
mint ahogy itt állok.”
És nem elsősorban azért, mert a
„történelem nem ismétli meg önmagát” (hiszen ha jobban
belegondolunk, csak az „újrázáshoz” szükséges
feltételek és kényszerek kísértenek periodikusan, ám a
gyakorlatban „minden mindig másképp van”), hanem végső
soron azért, mert Vargából teljességgel hiányzott a
zökkenőmentes alkalmazkodáshoz szükséges, manipulációs
készséggel elegyes stratégiai érzék és dörzsöltség. Ő
is nagyon sokáig abban a hiszemben élt, elég, ha futballozni
tud, a „többi” nem az ő dolga.
Mert technikailag erre a mutatványra
Puskáson kívül egyes-egyedül Varga Zoltán volt, pontosabban
lett, lehetett volna képes. Ha neki is megadatik, hogy ne csak
elvétve, hanem állandóan olyan társak között játsszék,
mint Puskás, futballkarrierje minden szakaszában.
Varga Zoltán bizonyára rég elfelejtette,
amit a magyar futball Guttmann Béla melletti másik,
nemzetközileg jegyzett nagy mágusa és globetrottere, Czeisler
Lajos tartott róla. (Aki a Lazio, a Milan, a Sampdoria és a Benfica
hajdani mestereként az 1940–50- és 60-as évek úgyszólván
valamennyi világsztárját testközelből ismerte, ha nem éppen
– mint Grennek, Nordahlnak és Liedholmnak vagy később Eusebiónak
– edzője volt.) Czeisler 1966 áprilisában, némi
sportújságírói unszolás eredményeként, ezt nyilatkozta a
Labdarúgás egyik főmunkatársának: neki legjobban Varga
Zoltán tetszett a magyar futballisták közül. Véleményét
ekképpen indokolta: „Ahogyan cselez, ahogyan mindig látja a
játékot, és azok a jó, puha passzok, amiket a társai
elé tálal!” [Az én kiemelésem – B-K. B.]
S az már csupán a sors fintora, hogy a
meghalni hazakészülő hajdani MTK-s világcsavargó emígy
zárta monológját: szeretné látni, hogy Varga Zoliról
szóló jóslata beteljesedik. Itthon szeretné látni. Tizenhét
éve még ő vitt más hazába [Itáliába] három svéd
futballistát [a „legendás” Gre–No–Li belsőhármast a Milanba].
Most egy fiatal magyar srác őt hozná haza.
Tudjuk, nem így történt, ám Czeisler
negyvenegy évvel ezelőtti nyilatkozata is bizonyítja, hogy
Varga kivételes adottságaira, elképesztő futballtehetségére
sokan felfigyeltek.
A krónikás számára viszont továbbra is
talányos: ha így állt a dolog, s az idős, Európa-hírű
szakember ilyen mély szimpátiával viseltetett Varga iránt,
miért nem segítette egy méltányos olasz szerződéshez? Vagy
miért nem tett markánsabb lépéseket egy esetleges itáliai
karrier nyélbe ütéséhez a szintén magyar származású Desiderio
Solti nevű milánói menedzser, aki pedig, legalábbis a fáma
szerint, már 1965/66-ban megkörnyékezte? S miért fanyalodott
Varga mindvégig az e nagyágyúkhoz képest harmadrangú játékosügynöknek
számító, egyébként ugyancsak (romániai) magyar születésű
Berger Miklós sohasem ihletett tanácsaira?
Kérdéscsokrom természetesen szónoki –
nyilván azért, mert senki sem kívánt ujjat húzni az MLSZ
erős embereivel, s nem szerettek volna „rosszpontokat”
szerezni a magyar sportdiplomatákkal kiváló viszonyt ápoló
FIFA elnöknél, Stanley Rousnál. De talán még Julius Ukrainczyknál,
az egyik „leghosszabb kezű” európai menedzsernél sem.
Magyarán, nem akartak ütközni a felsőbbséggel, a hatalommal,
sem annak magyar, sem nemzetközi változatával. Hiszen
Vargának priusza volt, és ez a fajta megbélyegzettség nem
vethető egybe Puskás hasonlíthatatlanul nagyobb presztízsű 1956-os
legendájával. Talán csak akkor nyílt volna valamiféle
lehetősége, ha netán nem a Fejér megyei Válon, hanem a
Felvidéken születik, és csehszlovák állampolgárként a
szintén 1968-as „prágai tavasz” részese lett volna.
És: Puskás az 1956 előtti magyar hatalom
tetejéről került át az ugyancsak diktatórikus Franco-rezsimet
jelképező Real Madrid csatársorába, vagyis egy másik pouvoir
csúcsára, míg Varga – egyedül, társak nélkül – nem
lehetett képes sikeresen megvívni a maga harcát a
Kádár-rendszert leképező Albert-kultusszal. Vagyis
lehetőségei, mind történelmileg, mind gyakorlatilag, minimálisak
voltak, s csupán elméletileg mérhetők Puskás hihetetlenül
szerencsés és ismétlődő csillagállásához!
Másképpen fogalmazva: Östreicher Emil
1974-es gesztusa szabályerősítő kivétel volt, holtában is
minden tiszteletet megérdemlő, önzetlen cselekedet. Nem „Don
Emilio” szándékain múlt: Szusza akkor olyan keményen
meghajtotta a bizonytalan kimenetelű klubcsere előtt álló s
emiatt fizikailag sem teljesen fitt Vargát a gyakorlásokon,
hogy a második edzőmérkőzésen, történetesen Malagában, Östreichernek
kellett, nem kis feltűnést keltve, magyarul (ordítva)
könyörögni Szuszának: azonnal cserélje le a holtfáradt,
egyet s mást már bizonyára megsejtő próbajátékost, nehogy
megsérüljön.
Utólag persze kiderült, Szuszának esze
ágában sem volt Vargát szerződtetni. A Betis Wolfgang Overathot,
a nyugatnémet válogatott bal lábas irányítóját akarta
megszerezni, aki akkor épp a hazájában rendezett VB-n
szerepelt, s Varga vendégjátéka csupán csalinak kellett, a
német játékmester hajlandóságát fokozandó.
Ennyi, és semmi több. Így ért véget Varga
Zoltán „spanyol” karrierje, anélkül, hogy valójában
elkezdődhetett volna.
És itt ismét fölvetődik három újabb,
részint praktikus, részint teoretikus jellegű kérdés:
a) Ha Östreicher Emil valóban, minden
követ megmozgatva, segíteni akar, miért nem saját
csapatához, az FC Valenciához invitálja Vargát, aki két
esztendővel fiatalabb volt az 1958-as Puskásnál, egyetlen deka
súlyfelesleg sem volt rajta, s nem csupán a Valenciába, hanem
bármelyik spanyol sztárklub csatársorába simán beillett
volna?
b) Vajon Varga sorozatos
balszerencséje, állandó melléfogásai, rossz döntései,
valamint az ezeket megalapozó „tanácsok” nincsenek-e
valamilyen, persze bizonyíthatatlan összefüggésben az
„emberarcú szocializmus” stratégáinak ama félelmével:
netán, Puskás nyomdokain, ő is nagy karriert csinál
Napnyugaton? (Még ha ehhez, miként Varga maga is bevallja egy
1988-as interjújában, nyilván az is hozzájárult, hogy
életét „akkoriban még egy hónapra sem” volt képes előre
megtervezni.)
Maradjunk annyiban: egy újabb nyugati
magyar disszidensfutballista-mennybemenetelt a Kádár-rendszer
valószínűleg képtelen lett volna elviselni.
Eljövendő, remélhetőleg nyugalmasabb korok
talán még meg sem született történészeinek feladata lehet
majd az „igazság” földerítése. Ha valamikor valamilyen,
egyelőre hét pecséttel őrzött archívum lehetővé
teszi egyszer dossziéi kutathatóságát. Feltéve, hogy
ilyesfajta „dokumentumok” léteznek egyáltalán.
S ha már e kockázatos gondolatmenettel
bíbelődünk, elméletileg nem teljesen kizárt: valóban
„magasabb” nyugati stratégiai, geopolitikai érdekeket is
szolgált a (nyugat)német válogatott 1954. július 4-i berni
győzelme, netán csakugyan a feltartóztatás (féken tartás)
– containment –, a világméretű szovjet
ideológiai és geostratégiai offenzíva kisiklatásának
egyik körmönfont eleme is volt az Aranycsapat kudarca.
S ha ez a feltevés helytálló, ezt a sok (nyugati)
szempontból nagyon kívánatos és politikailag rendkívül
fontos célt akár titkosszolgálati eszközökkel is
elő lehetett, sőt kellett segíteni. Márpedig ha mégis
így állna a dolog, rögvest más fény vetül a solothurni
szállásmegválasztásra, a svájci fúvósok július 3-i,
éjszakába nyúló lármás koncertjére, az „irányított
bíróküldés” rejtelmeire, Herberger „spionjaira”, talán
még a bécsi pincérlányok (?) Hotel Kronen-beli
manzárdszobáira, Zakariás „bűnbeesésére”, sőt, még Werner
Liebrich „fegyvertényére” is, mármint Puskás ellen.
Kelet-Közép-Európa, közelebbről a Kárpát-Duna-medence –
régi nevén: történelmi (integer) Magyarország – attól
ugyanis még nem szűnt meg német érdekszféra maradni, hogy a szovjetorosz
hadosztályok, történelmileg valóban csupán
„ideiglenesen”, fél évszázadon át a térségben
állomásoztak. Az ideológiailag ellenséges hatalmak
„informális csatornáiról” s szakszolgálataik
együttműködéssel tarkított élethalálharcáról szóló
higgadt elemzések és regényes fikciók máris könyvtárakat
töltenek meg. Nem kell tehát túl élénk fantázia ahhoz, hogy
elképzeljük: valamilyen, jóval nagyobb tétért folyó
alkunak akár Varga nyugati boldogulásának megtorpedózása is
parányi részeleme lehetett.
Mert utoljára, de nem utolsósorban mégis rá
kell kérdezni: a mindenkit közmondásosan istápolni igyekvő
Puskásnak vajon miért nem jutott eszébe, hogy az általa is kiemelkedően
tehetségesnek ítélt Vargának segítsen, holott ezt
boldog-boldogtalannak megtette, különösen, ha futballista és
magyar volt?
c) S ez inkább már szomorú
ténymegállapítás: Varga Zoltánnak nem adatott meg, hogy
olyan személyes tanácsadója, körültekintő és intelligens
menedzsere legyen, mint Puskásnak maga Östreicher. Vagy a vele
egyívású s futballistaként nála nem tehetségesebb, csak
sokkal, de sokkal sikeresebb Franz Beckenbauernek Robert
Schwann! S azt is csupán a kontraszt kedvéért rögzítem: ki
tudja, miként alakul egy ismeretlen liverpooli zenekar sorsa, ha
nem a zseniális Brian Epstein rajzolja meg a „fiúk” s
főként a frontember, John Lennon imázsát, megteremtve
ezáltal a Beatles-legendát?
Részlet a Kortárs Kiadónál
hamarosan megjelenő könyvből.