Kortárs

 

Péter László

A Nemzeti Emlékcsarnok jövője

 

 

 

 

 

A 19–20. század fordulójának jeles magyar emlékműszobrásza, Strobl Alajos hetvenéves korában, 1926. december 13-án elhunyt. Hagyatéki kiállítását 1927-ben az Epreskertben megtekintette Klebelsberg Kunó (1875–1932) kultuszminiszter, s az az ötlete támadt, hogy a hagyatékából megvásárolt szobrokkal megalapozza a magyar nemzeti panteont. A szegedi Dóm tér megteremtésével megbízott Rerrich Béla (1881–1932) műépítész a Szegedi Szemle kiadásában 1930 októberében megjelent füzetben erről így adott számot: „1929-ben kaptam meg a rendelkezést a magyar kultúra nagy miniszterétől: gróf Klebelsberg Kunótól, hogy a néhai Strobl Alajos szobrászművész hagyatékából megvett 12 szobrot méltó módon helyezzem el a szegedi árkádok alatt. Ez az intézkedés volt az első lépés a magyar Nemzeti Panteon gondolatának megvalósítása felé. Bizonyos meghatottsággal mentem ki néhai Strobl mester elhagyott műtermébe, hogy átvegyem az elhalt művész kőbe faragott remekeit. Vajon megálmodta-e ez a rajongó, lelkes elme, hogy ezekkel a szobrokkal művészetimádata, barátai, kortársai iránt táplált mély tisztelete, izzó hazaszeretete és a magyar kultúráért való rajongása egy ilyen gyönyörű, a magyar ég felé törő hálahimnusznak adta meg első akkordjait?”

Klebelsberg államtitkára, Rerrichnek pedig a Nemzeti Emlékcsarnok megalapozásában közvetlen munkatársa, Kertész K. Róbert (1876–1951), a kultuszminisztérium művészeti osztályának vezetője, ugyanebben a füzetben ezeket írta: „Már a legnagyobb magyar, Széchenyi István gróf fölvetette azt az eszmét, hogy az ország méltó koszorúval hódoljon az elmúlt nagy magyaroknak.” Ez az utalás – nem véletlenül – megismétlődött az emlékcsarnok 1930. október 24-én kelt alapítólevelében: „Gróf Széchenyi István már kilencven évvel ezelőtt felvetette az eszmét, hogy a nemzet elköltözött nagy fiait részesítse országos tisztességben. E gondolat megvalósítására most nyílt méltó alkalom, amikor a szegedi Fogadalmi-templom terét boltívekkel öveztük, amelyek alatt szellemi életünk elhunyt nagyjainak emléke méltó elhelyezést nyerhet.”

A magyar nemzeti panteont a párizsi Pantheon (a hajdani Sainte-Genevičve-székesegyház) és a londoni Westminster-apátság emlékműtára ihlette. Kertész K. Róbert szerint nem is kerülhetett volna méltóbb helyre, mint a magyar Alföld szívébe, Szegedre, amely a Víz (1879) után főnixmadárként született újjá.

A szegedi panteon magvát alkotó Strobl-hagyaték néhány jelentős alkotásáról Rerrich beszámolóját idézhetjük föl:

„Néhai Strobl Alajos tizenkét szobra a magyar Nemzeti Panteon leggyönyörűbb szobrászművei közé tartozik. Milyen hallatlan szépséggel rajzolódnak ki Liszt Ferenc szobrának érdekes vonalai az árkádok esti világításában; milyen lendületes erővel örökíti meg a püspöki boltívek alatt levő márványköltemény Munkácsy Mihálynak, a múlt század legnagyobb magyar festőjének emlékét! Ferenczy Istvánnak és Zichy Mihálynak a kémiai intézetek árkádjaiban levő szobrai a magyar monumentális arcképszobrászatnak csodálatos mesterművei. Jókai Mór szobra poétikusan adja vissza a nagy álmodozó mesemondó lelkületét. Ez az emlékmű mint töredék maradt meg, és Strobl Alajos iránti kegyeletből mint töredéket öntettem le.”

„Voltak olyan kompozíciók – folytatta beszámolóját –, amelyeket hetekig tartó tanulmányok, hosszú töprengések és küszködések előztek meg. A két Bolyai emléktáblájának megoldása felett pl. Gárdos Aladár barátommal napokig tűnődtünk, míg végre az opera egyik páholyában, beszélgetés közben rájöttünk a mostani megoldásra. Bessenyei György tábláját, ezt a gyönyörű, poétikus emléket viszont játszi könnyedséggel oldotta meg Mátrai Lajos szobrászművész: a feladat kedvessége inspirálta a gyors elképzelésre. Lux Eleknek, a női szépség szobrászköltőjének Semmelweis-emléke szintén finom alkotás, amely az ihlet egyetlen percében öltött konkrét alakot. Avagy milyen érdekes Martinelli Jenőnek Apácai Cseri Jánost megörökítő emléke: az olyan, a maga korában fel nem ismert, életében folytonos üldözést szenvedő ember jelképe, akinek nagy és értékes munkásságát csak a későbbi századok ássák ki a feledés sírjából. Nagy Lajos emléktáblájának eszméje is csak hetek vajúdása után öltött testet első vázlatával: a nagy magyar király, aki uralkodása alatt egyesíti a magyar koronát a lengyellel, és tíz birodalom uralkodója egy időben. Egy átdolgozott éjszaka után, a hajnali derengésnél találtam a megoldásra. Másnap Hóman Bálint, a Nemzeti Múzeum főigazgatója tudományos szempontból is kifogástalannak találta az emlék kompozícióját, amit Kisfaludi Strobl Zsigmond szobrászművész valósított meg.”

Tájékoztatott Rerrich Béla az alkotások elhelyezésének művészi megfontolásairól, lélektani nehézségeiről is:

„Hatalmas lelki küzdelem, hosszantartó megfontolás és a gyönyörű feladat hallatlan erkölcsi felelősségének nehéz idejét éltem akkor át. A Nemzeti Panteon további kiépítését az ilyen mellszobrok egymás mellé való sorakoztatásával folytatni nem mutatkozott helyesnek, sem művészi szempontból érdekesnek. Élénk példa gyanánt állt előttem a veronai Palazzo Communale, a maga egyező nagyságú, egyenlő elhelyezésű mellszobraival, valamint a regensburgi Walhalla is. Ekkor eszembe jutott az egyik, ifjúkori bolyongásomkor látott bolognai Archygimnasio festői, változatos emlékeivel, és a salzburgi Hohensalzburg udvarában való bolyongások sem tűntek el egészen nyomtalanul a lelkemből. Megerősödött bennem az a felfogás, hogy a magyar Nemzeti Panteon csak akkor teljesítheti nagy hivatását, ha a közönség a nemzet nagyjainak ezeket az emlékeit nem csak kegyeletből, a hazafias kötelességérzet unszolására keresi fel, hanem azok a szépség és az érdekesség varázserejével vonzzák és állítják meg az arra menőket.”

A Nemzeti Emlékcsarnok művészeti programjának kidolgozásáról és rendszeres fejlesztéséről Klebelsberg már 1930. október 12-én gondoskodott 70–161. elnöki számú rendeletével. Első paragrafusában elrendelte, hogy „az alapítás kapcsán felvett 100 nagy magyaron kívül, más elhunytak és a jövőben elhalálozók emlékének megörökítésével kapcsolatos előkészítő munkálatok céljára Nemzeti Emlékcsarnok-bizottságot kell alakítani”. A 2. paragrafus szerint a bizottság föladata, hogy „kijelölje a magyar nemzeti szellemnek azokat az elhunyt legkiválóbb képviselőit, akiknek emlékét a Nemzeti Emlékcsarnokban megörökítésre méltónak tartja”. A 3. paragrafus határozta meg a bizottság mindenkori tagjait: a Magyar Tudományos Akadémia két küldöttje; a szegedi egyetem és Szeged város közönségének egy-egy képviselője; a kultuszminiszter kijelölte három tag. A 7. pont szerint a bizottság a kultuszminiszter fölhívására vagy saját kezdeményezéséből tesz javaslatot egy-egy emlékmű fölállítására.

Az első bizottságot még e rendelete előtt maga Klebelsberg állította össze. Elnökévé Kertész K. Róbertot nevezte ki. Tagja volt e bizottságnak Magyary Zoltán egyetemi tanár, a hazai közigazgatás-tudomány legnagyobb tekintélye; Dézsi Lajos szegedi egyetemi tanár, a régi magyar irodalom és művelődés történetének kiváló kutatója; Hóman Bálint történetíró, utóbb Klebelsberg utóda a miniszteri bársonyszékben; Rónay Zoltán miniszteri tanácsos. Rerrich javaslatait ez a bizottság vizsgálta fölül, de a végső döntést Klebelsberg tartotta fönn magának. „A készülő művek legnagyobb részét – írta Rerrich – meg is tekintette a műtermekben a minden kulturális és művészeti megnyilatkozás iránt annyira érdeklődő miniszter.”

„Hogy a magyar Nemzeti Panteon minden egyes emléke nem fogja elnyerni minden egyes szemlélő tetszését: az természetes dolog – hárította el eleve a bírálatot Rerrich Béla. – Ezzel számolnom kellett mindig. Vannak, akiknek esetleg az nem tetszik, hogy minden emlék más és más felfogásban készült; lesznek, akiknek a szobrok elhelyezési módja nem felel majd meg; esetleg akik a szobrászi munka kvalitása ellen emelnek kifogást. De – hiszem –, nem lehet olyan jóindulatú szemlélő, aki ebből az egész munkából nem érzi át a rajongó, lelkes akarást, a feladat mélységes szeretetét és a lelkiismeretes munkát.”

1930 végén a magyar panteonban 47 műalkotás kapott helyet. Ma 111 portré vagy történelmi jelenet látható benne. A szaporulat 1945 után már nem a Klebelsberg rendelete alapján létesült bizottság javaslata szerint, hanem a mindenkori hatalom ötletei nyomán jött létre. Némelyik jogosan törlesztett adósságot: Móra Ferenc, József Attila, Radnóti Miklós, Bartók Béla, Kodály Zoltán, Balázs Béla, Erdei Ferenc még a rendszerváltoztatás előtt került az árkádok alá; Bálint Sándor, Bibó István, Szent-Györgyi Albert, Kálmány Lajos, Löw Immánuel, de még bizony Kölcsey Ferenc is csak 1989 után. Az érthetetlen mulasztást legutoljára 2007-ben, születésének kétszázadik évfordulója alkalmából, 1849 mártír miniszterelnökének, Batthyány Lajosnak mellszobrával sikerült helyrehozni.

Néhány alkotást (pl. Ady, Bibó büsztje) művészi okokból kellene kicserélni. Ilyen próbálkozás korábban is volt, de amint Varga József óvatosan megfogalmazta A szegedi Dóm tér (1976) című könyvecskéjében: „A minőség javításának ez a módja azonban a művészek befolyása miatt járhatatlan…”

 

Nem cserére, hanem egyszerű eltávolításra azonban mód van. Mivel a hatalom önkényesen is belenyúlt a nemzet nagyjainak kultuszába. 2000-ben titokzatos erők szinte loppal helyezték el Ferenc József büsztjét a nemzet nagyjai közé. Ha a nép dalaiban látszatra megbékélt is az öreg szőrmók királlyal, Ferenc Jóskával, a történelmi emlékezet nem békélhet meg az aradi vértanúk hóhérával. 2007-ben meg ellenkező előjellel: Pázmány Péter és Székely Bertalan közé került rossz emlékű kakukkfióka: a sztalinista Hont Ferenc, Kádár ellenforradalmi restaurációjának hírhedt kormánybiztosa, a hazai színházi élet kártékony akarnoka mondvacsinált érdemekre hivatkozva került az érdemes Buday György mellé, lopva – méltatlanul.

A még mindig hiányzók pótlására pedig évekre előre tervet kellene kidolgozni. Erre a közvélemény legalább oly joggal fölszólítható, mint némely tévéműsornak a telefontársaságok jövedelmét gyarapító ötletözöne teszi. De mindenképpen újra megszervezendő a Klebelsberg máig érvényes rendeletével fölállított bizottság, amely véget vet az önkényeskedésnek, helyrehozza az esetlegességekből származó hibákat, és gondoskodik az elvszerű fejlesztésről.

 

 

A szegedi Nemzeti Emlékcsarnok szobrai, domborművei

(Zárójelben alkotóik)

 

A Dóm tér keleti oldalán:

Hunyadi János (1407–1456) hadvezér (Rerrich Béla, Sidló Ferenc). Mellékalakjai: Kapisztrán János, Giuliano Cesarini

Virág Benedek (1754–1830) költő (Ferenczy István)

Nagy Lajos (1326–1382) király (Kisfaludi Strobl Zsigmond)

Üres hely: itt volt Werbőczy István (1460–1541) nádor 1945-ben eltávolított szobra (Margó Ede)

Üres hely: itt volt Ürményi József (1741–1825) országbíró 1945-ben eltávolított szobra (Rápolthy Lajos)

Jancsó Miklós (1903–1966) farmakológus (Kalmár Márton)

Riesz Frigyes (1880–1956), Haar Alfréd (1885–1933) a szegedi matematikai iskola világhírű megalapítói (Borsos Miklós)

Rédei László (1900–1992), Kalmár László (1905–1976), Szőkefalvi-Nagy Béla (1913–1998) matematikusok (Kalmár Márton)

Bay Zoltán (1900–1992) fizikus (Tóth Sándor)

Madách Imre (1823–1864) költő (Kövesházi Kalmár Elza)

Arany János (1817–1882) költő (Strobl Alajos)

Petőfi Sándor (1823–1849) költő (Horvay János)

Strobl Alajos (1856–1926) szobrász (Damkó József)

Kazinczy Ferenc (1759–1831) költő (Horváth Géza)

Eötvös József (1813–1871) író (Izsó Miklós)

Trefort Ágoston (1817–1888) művelődéspolitikus (Tilgner Viktor)

Kemény Zsigmond (1814–1875) író (Kuzmik Lívia)

Apáthy István (1863–1922) természettudós (Somló Sári)

Ybl Miklós (1814–1891) építőművész (August Sommer)

Deák Ferenc (1803–1876) politikus (Strobl Alajos)

Kőrösi Csoma Sándor (1784–1842) nyelvtudós (Ohmann Béla)

Csokonai Vitéz Mihály (1773–1805) költő (Szandai Sándor)

Vörösmarty Mihály (1800–1855) költő (Taiszer János)

Ivánovics György (1904–1980) mikrobiológus (Lapis András)

Szalay László (1813–1864) jogtudós, történész (Bory Jenő)

Horváth Mihály (1809–1878) püspök, politikus, történetíró (Bory Jenő)

Toldy Ferenc (1805–1875) irodalomtörténész (Bory Jenő)

Steindl Imre (1839–1902) építőművész (Strobl Alajos)

Mikó Imre (1805–1876) történetíró (Lőte Éva)

Szamosközi István (1565–1612) történetíró (Maugsch Gyula)

Lechner Ödön (1845–1914) építőművész (Ligeti Miklós)

Hunfalvy János (1820–1888) földrajztudós (Hadzsy Flóra)

Apáczai Cseri János (1625–1659) enciklopédista (Martinelli Jenő)

Wenzel Gusztáv (1812–1891) jogtörténész (Papp József)

Vajda János (1827–1897) költő (Strobl Alajos)

Plósz Sándor (1846–1925) jogtudós (Papp József)

Bibó István (1911–1979) jogtudós, politológus (Barth Ilona)

Budenz József (1836–1892) nyelvtudós (Túri Jobbágy Miklós)

Segner János András (1704–1777) orvos, fizikus (Mikus Sándor)

Pollack Mihály (1773–1855) építőművész (Rafael Monti)

 

A Dóm tér déli oldalán:

Vedres István (1765–1830) mérnök (Schaár Erzsébet)

Ferenczy István (1792–1856) szobrász (Strobl Alajos)

Izsó Miklós (1831–1875) szobrász (Strobl Alajos)

Báthori István (1533–1586) erdélyi fejedelem, egyetemalapító (Huszár Adolf)

Bethlen Gábor (1580–1629) erdélyi fejedelem, főiskola-alapító (Julier Ferenc)

Ady Endre (1877–1919) költő (Mészáros Dezső)

Péterfy Jenő (1850–1899) irodalomtudós (Keviczky Hugó)

Korányi Frigyes (1828–1913) orvos (Petri Lajos)

Szent-Györgyi Albert (1893–1986) Nobel-díjas biokémikus (Kalmár Márton)

Mária Terézia (1717–1780) királynő (ismeretlen művész)

Bessenyei György (1747–1811) író (ifj Mátrai Lajos)

Ferenc József (1830–1916) király (gyári sorozattermék)

Bolyai Farkas (1775–1836) és Bolyai János (1802–1860) matematikusok (Gárdos Aladár)

Semmelweis Ignác (1818–1865), „az anyák megmentője” (Lux Elek)

Böhm Károly (1846–1911) filozófus (Taiszer János)

Verancsics Anlal (1504–1573) bíboros, történetíró (Aradi Zsigmond)

Berzsenyi Dániel (1776–1836) költő (Czélkúti Züllich Rudolf)

Herman Ottó (1835–1914) polihisztor (Székely Károly)

Lóczy Lajos (1849–1920) geológus (Székely Károly)

Radnóti Miklós (1909–1944) költő (Beck András)

Móra Ferenc (1879–1934) író (Tápai Antal)

Gárdonyi Géza (1863–1922) író (Vasas Károly)

Zichy Mihály (1827–1906) festőművész (Strobl Alajos)

Szinyei Merse Pál (1845–1920) festőművész (Strobl Alajos)

Lotz Károly (1833–1904) festőművész (Strobl Alajos)

Löw Immánuel (1854–1944) főrabbi, művelődéstörténész, hebraista (Lapis András)

József Attila (1905–1937) költő (Tápai Antal)

Brassai Sámuel (1800–1897) polihisztor (Istók János)

Schulek Frigyes (1841–1919) építőművész (Strobl Alajos)

 

A Dóm tér északi oldalán:

Batthyány Lajos (1807–1949) mártír miniszterelnök (Kalmár Márton)

Lechner Lajos (1833–1897) városrendező mérnök, Szeged újjáépítője (Takács Viktória)

Mikes Kelemen (1690–1761) író (Berán Lajos)

Munkácsy Mihály (1844–1900) festőművész (Strobl Alajos)

Révai Miklós (1750–1807) nyelvtudós (Tóth István)

Benczúr Gyula (1840–1920) festőművész (Kisfaludi Strobl Zsigmond)

Temesváry Pelbárt (1455–1504) szerzetes, író (Ohmann Béla)

Széchenyi István (1791–1860) politikus (Markup Béla)

Katona István (1732–1811) történetíró (Medgyessy Ferenc)

Clark Ádám (181l–l866) mérnök (Ohmann Béla)

IV. Béla városi rangra emeli Szegedet (Szentgyörgyi István). Képzelt jelenet az 1247-i oklevél alapján

Erdei Ferenc (1910–1971) közgazda, szociológus, író, államférfi (Szathmáry Gyöngyi)

Katona József (1791–1830) író (Pátzay Pál)

Bartók Béla (1881–1945) zeneszerző (Makrisz Agamemnon)

Derkovits Gyula (1894–1934) festőművész (Mikus Sándor)

Kós Károly (1883–1977) építőművész és író (Szathmáry Gyöngyi)

Bálint Sándor (1904–1980) néprajztudós (Szathmáry Gyöngyi)

Kodály Zoltán (1882–1967) zeneszerző (Vigh Tamás)

Kálmány Lajos (1852–1919), a népköltészeti gyűjtés klasszikusa (Kligl Sándor)

Feszl Frigyes (1821–1884) építőművész (Ohmann Béla)

Vaszy Viktor (1903–1979) karnagy, operaigazgató (Fritz Mihály)

Pázmány Péter (1570–1637) bíboros, író (Vass Viktor)

Buday György (1907–1990) grafikus, Hont Ferenc (1907–1979) színházesztéta (Kligl Sándor)

Székely Bertalan (1835–1910) festőművész (Strobl Alajos)

Vitéz János (?–1472) bíboros, politikus (Taiszer János)

Jókai Mór (1825–1904) író (Strobl Alajos)

Mátyás király (1443–1490) (Ohmann Béla)

Ozorai Pipo (Filippo Scolari) (1369–1426) hadvezér (Ohmann Béla)

Ipolyi Arnold (1823–1886) művészettörténész (Füredi Richárd)

Eötvös Loránd (1848–1919) fizikus (Körmendi Frim Jenő)

Jedlik Ányos (1800–1895) fizikus (Körmendi Frim Jenő)

Liszt Ferenc (1811–1886) zeneszerző (Strobl Alajos)

Kölcsey Ferenc (1790–1838) költő (Fűz Veronika)

Erkel Ferenc (1810–1893) zeneszerző (Strobl Alajos)

Csaholi Ferenc csanádi püspök hősi halála a mohácsi csatatéren (Szentgyörgyi István)

Csontváry Kosztka Tivadar (1853–1919) festőművész (Kiss Kovács Gyula)

Balázs Béla (1884–1949) költő, filmtudós (Varga Imre)

Csanád vezér legyőzi Ajtonyt (1028) (Pásztor János)

 

 

 

 



Nyitólap