Péter László
A
Nemzeti Emlékcsarnok jövője
A 19–20. század fordulójának jeles
magyar emlékműszobrásza, Strobl Alajos hetvenéves korában,
1926. december 13-án elhunyt. Hagyatéki kiállítását
1927-ben az Epreskertben megtekintette Klebelsberg Kunó
(1875–1932) kultuszminiszter, s az az ötlete támadt, hogy a
hagyatékából megvásárolt szobrokkal megalapozza a magyar
nemzeti panteont. A szegedi Dóm tér megteremtésével
megbízott Rerrich Béla (1881–1932) műépítész a Szegedi
Szemle kiadásában 1930 októberében megjelent füzetben erről
így adott számot: „1929-ben kaptam meg a rendelkezést a
magyar kultúra nagy miniszterétől: gróf Klebelsberg
Kunótól, hogy a néhai Strobl Alajos szobrászművész
hagyatékából megvett 12 szobrot méltó módon helyezzem el a
szegedi árkádok alatt. Ez az intézkedés volt az első lépés
a magyar Nemzeti Panteon gondolatának megvalósítása felé.
Bizonyos meghatottsággal mentem ki néhai Strobl mester
elhagyott műtermébe, hogy átvegyem az elhalt művész kőbe
faragott remekeit. Vajon megálmodta-e ez a rajongó, lelkes
elme, hogy ezekkel a szobrokkal művészetimádata, barátai,
kortársai iránt táplált mély tisztelete, izzó hazaszeretete
és a magyar kultúráért való rajongása egy ilyen
gyönyörű, a magyar ég felé törő hálahimnusznak adta meg
első akkordjait?”
Klebelsberg államtitkára, Rerrichnek pedig a
Nemzeti Emlékcsarnok megalapozásában közvetlen munkatársa,
Kertész K. Róbert (1876–1951), a kultuszminisztérium
művészeti osztályának vezetője, ugyanebben a füzetben
ezeket írta: „Már a legnagyobb magyar, Széchenyi István
gróf fölvetette azt az eszmét, hogy az ország méltó
koszorúval hódoljon az elmúlt nagy magyaroknak.” Ez az
utalás – nem véletlenül – megismétlődött az
emlékcsarnok 1930. október 24-én kelt alapítólevelében:
„Gróf Széchenyi István már kilencven évvel ezelőtt
felvetette az eszmét, hogy a nemzet elköltözött nagy fiait
részesítse országos tisztességben. E gondolat
megvalósítására most nyílt méltó alkalom, amikor a szegedi
Fogadalmi-templom terét boltívekkel öveztük, amelyek alatt
szellemi életünk elhunyt nagyjainak emléke méltó
elhelyezést nyerhet.”
A magyar nemzeti panteont a párizsi Pantheon
(a hajdani Sainte-Genevičve-székesegyház) és a londoni
Westminster-apátság emlékműtára ihlette. Kertész K. Róbert
szerint nem is kerülhetett volna méltóbb helyre, mint a magyar
Alföld szívébe, Szegedre, amely a Víz (1879) után
főnixmadárként született újjá.
A szegedi panteon magvát alkotó
Strobl-hagyaték néhány jelentős alkotásáról Rerrich
beszámolóját idézhetjük föl:
„Néhai Strobl Alajos tizenkét szobra a
magyar Nemzeti Panteon leggyönyörűbb szobrászművei közé
tartozik. Milyen hallatlan szépséggel rajzolódnak ki Liszt
Ferenc szobrának érdekes vonalai az árkádok esti
világításában; milyen lendületes erővel örökíti meg a
püspöki boltívek alatt levő márványköltemény Munkácsy
Mihálynak, a múlt század legnagyobb magyar festőjének
emlékét! Ferenczy Istvánnak és Zichy Mihálynak a kémiai
intézetek árkádjaiban levő szobrai a magyar monumentális
arcképszobrászatnak csodálatos mesterművei. Jókai Mór
szobra poétikusan adja vissza a nagy álmodozó mesemondó
lelkületét. Ez az emlékmű mint töredék maradt meg, és
Strobl Alajos iránti kegyeletből mint töredéket öntettem
le.”
„Voltak olyan kompozíciók – folytatta
beszámolóját –, amelyeket hetekig tartó tanulmányok,
hosszú töprengések és küszködések előztek meg. A két
Bolyai emléktáblájának megoldása felett pl. Gárdos Aladár
barátommal napokig tűnődtünk, míg végre az opera egyik
páholyában, beszélgetés közben rájöttünk a mostani
megoldásra. Bessenyei György tábláját, ezt a gyönyörű,
poétikus emléket viszont játszi könnyedséggel oldotta meg
Mátrai Lajos szobrászművész: a feladat kedvessége
inspirálta a gyors elképzelésre. Lux Eleknek, a női szépség
szobrászköltőjének Semmelweis-emléke szintén finom
alkotás, amely az ihlet egyetlen percében öltött konkrét
alakot. Avagy milyen érdekes Martinelli Jenőnek Apácai Cseri
Jánost megörökítő emléke: az olyan, a maga korában fel nem
ismert, életében folytonos üldözést szenvedő ember
jelképe, akinek nagy és értékes munkásságát csak a
későbbi századok ássák ki a feledés sírjából. Nagy Lajos
emléktáblájának eszméje is csak hetek vajúdása után
öltött testet első vázlatával: a nagy magyar király, aki
uralkodása alatt egyesíti a magyar koronát a lengyellel, és
tíz birodalom uralkodója egy időben. Egy átdolgozott éjszaka
után, a hajnali derengésnél találtam a megoldásra. Másnap
Hóman Bálint, a Nemzeti Múzeum főigazgatója tudományos
szempontból is kifogástalannak találta az emlék
kompozícióját, amit Kisfaludi Strobl Zsigmond
szobrászművész valósított meg.”
Tájékoztatott Rerrich Béla az alkotások
elhelyezésének művészi megfontolásairól, lélektani
nehézségeiről is:
„Hatalmas lelki küzdelem, hosszantartó
megfontolás és a gyönyörű feladat hallatlan erkölcsi
felelősségének nehéz idejét éltem akkor át. A Nemzeti
Panteon további kiépítését az ilyen mellszobrok egymás
mellé való sorakoztatásával folytatni nem mutatkozott
helyesnek, sem művészi szempontból érdekesnek. Élénk példa
gyanánt állt előttem a veronai Palazzo Communale, a maga
egyező nagyságú, egyenlő elhelyezésű mellszobraival,
valamint a regensburgi Walhalla is. Ekkor eszembe jutott az
egyik, ifjúkori bolyongásomkor látott bolognai Archygimnasio
festői, változatos emlékeivel, és a salzburgi Hohensalzburg
udvarában való bolyongások sem tűntek el egészen nyomtalanul
a lelkemből. Megerősödött bennem az a felfogás, hogy a
magyar Nemzeti Panteon csak akkor teljesítheti nagy hivatását,
ha a közönség a nemzet nagyjainak ezeket az emlékeit nem csak
kegyeletből, a hazafias kötelességérzet unszolására keresi
fel, hanem azok a szépség és az érdekesség varázserejével
vonzzák és állítják meg az arra menőket.”
A Nemzeti Emlékcsarnok művészeti
programjának kidolgozásáról és rendszeres fejlesztéséről
Klebelsberg már 1930. október 12-én gondoskodott 70–161.
elnöki számú rendeletével. Első paragrafusában elrendelte,
hogy „az alapítás kapcsán felvett 100 nagy magyaron kívül,
más elhunytak és a jövőben elhalálozók emlékének
megörökítésével kapcsolatos előkészítő munkálatok
céljára Nemzeti Emlékcsarnok-bizottságot kell alakítani”.
A 2. paragrafus szerint a bizottság föladata, hogy
„kijelölje a magyar nemzeti szellemnek azokat az elhunyt
legkiválóbb képviselőit, akiknek emlékét a Nemzeti
Emlékcsarnokban megörökítésre méltónak tartja”. A 3.
paragrafus határozta meg a bizottság mindenkori tagjait: a
Magyar Tudományos Akadémia két küldöttje; a szegedi egyetem
és Szeged város közönségének egy-egy képviselője; a
kultuszminiszter kijelölte három tag. A 7. pont szerint a
bizottság a kultuszminiszter fölhívására vagy saját
kezdeményezéséből tesz javaslatot egy-egy emlékmű
fölállítására.
Az első bizottságot még e rendelete előtt
maga Klebelsberg állította össze. Elnökévé Kertész K.
Róbertot nevezte ki. Tagja volt e bizottságnak Magyary Zoltán
egyetemi tanár, a hazai közigazgatás-tudomány legnagyobb
tekintélye; Dézsi Lajos szegedi egyetemi tanár, a régi magyar
irodalom és művelődés történetének kiváló kutatója;
Hóman Bálint történetíró, utóbb Klebelsberg utóda a
miniszteri bársonyszékben; Rónay Zoltán miniszteri tanácsos.
Rerrich javaslatait ez a bizottság vizsgálta fölül, de a
végső döntést Klebelsberg tartotta fönn magának. „A
készülő művek legnagyobb részét – írta Rerrich – meg
is tekintette a műtermekben a minden kulturális és művészeti
megnyilatkozás iránt annyira érdeklődő miniszter.”
„Hogy a magyar Nemzeti Panteon minden egyes
emléke nem fogja elnyerni minden egyes szemlélő tetszését:
az természetes dolog – hárította el eleve a bírálatot
Rerrich Béla. – Ezzel számolnom kellett mindig. Vannak,
akiknek esetleg az nem tetszik, hogy minden emlék más és más
felfogásban készült; lesznek, akiknek a szobrok elhelyezési
módja nem felel majd meg; esetleg akik a szobrászi munka
kvalitása ellen emelnek kifogást. De – hiszem –, nem lehet
olyan jóindulatú szemlélő, aki ebből az egész munkából
nem érzi át a rajongó, lelkes akarást, a feladat mélységes
szeretetét és a lelkiismeretes munkát.”
1930 végén a magyar panteonban 47 műalkotás
kapott helyet. Ma 111 portré vagy történelmi jelenet látható
benne. A szaporulat 1945 után már nem a Klebelsberg rendelete
alapján létesült bizottság javaslata szerint, hanem a
mindenkori hatalom ötletei nyomán jött létre. Némelyik
jogosan törlesztett adósságot: Móra Ferenc, József Attila,
Radnóti Miklós, Bartók Béla, Kodály Zoltán, Balázs Béla,
Erdei Ferenc még a rendszerváltoztatás előtt került az
árkádok alá; Bálint Sándor, Bibó István, Szent-Györgyi
Albert, Kálmány Lajos, Löw Immánuel, de még bizony Kölcsey
Ferenc is csak 1989 után. Az érthetetlen mulasztást
legutoljára 2007-ben, születésének kétszázadik
évfordulója alkalmából, 1849 mártír miniszterelnökének,
Batthyány Lajosnak mellszobrával sikerült helyrehozni.
Néhány alkotást (pl. Ady, Bibó büsztje)
művészi okokból kellene kicserélni. Ilyen próbálkozás
korábban is volt, de amint Varga József óvatosan megfogalmazta
A szegedi Dóm tér (1976) című könyvecskéjében: „A
minőség javításának ez a módja azonban a művészek
befolyása miatt járhatatlan…”
Nem cserére, hanem egyszerű
eltávolításra azonban mód van. Mivel a hatalom önkényesen
is belenyúlt a nemzet nagyjainak kultuszába. 2000-ben
titokzatos erők szinte loppal helyezték el Ferenc József
büsztjét a nemzet nagyjai közé. Ha a nép dalaiban látszatra
megbékélt is az öreg szőrmók királlyal, Ferenc Jóskával,
a történelmi emlékezet nem békélhet meg az aradi vértanúk
hóhérával. 2007-ben meg ellenkező előjellel: Pázmány
Péter és Székely Bertalan közé került rossz emlékű
kakukkfióka: a sztalinista Hont Ferenc, Kádár ellenforradalmi
restaurációjának hírhedt kormánybiztosa, a hazai színházi
élet kártékony akarnoka mondvacsinált érdemekre hivatkozva
került az érdemes Buday György mellé, lopva – méltatlanul.
A még mindig hiányzók pótlására pedig
évekre előre tervet kellene kidolgozni. Erre a közvélemény
legalább oly joggal fölszólítható, mint némely
tévéműsornak a telefontársaságok jövedelmét gyarapító
ötletözöne teszi. De mindenképpen újra megszervezendő a
Klebelsberg máig érvényes rendeletével fölállított
bizottság, amely véget vet az önkényeskedésnek, helyrehozza
az esetlegességekből származó hibákat, és gondoskodik az
elvszerű fejlesztésről.
A szegedi Nemzeti Emlékcsarnok szobrai,
domborművei
(Zárójelben alkotóik)
A Dóm tér keleti oldalán:
Hunyadi János (1407–1456) hadvezér
(Rerrich Béla, Sidló Ferenc). Mellékalakjai: Kapisztrán
János, Giuliano Cesarini
Virág Benedek (1754–1830) költő
(Ferenczy István)
Nagy Lajos (1326–1382) király
(Kisfaludi Strobl Zsigmond)
Üres hely: itt volt Werbőczy István
(1460–1541) nádor 1945-ben eltávolított szobra (Margó Ede)
Üres hely: itt volt Ürményi József
(1741–1825) országbíró 1945-ben eltávolított szobra
(Rápolthy Lajos)
Jancsó Miklós (1903–1966)
farmakológus (Kalmár Márton)
Riesz Frigyes (1880–1956), Haar
Alfréd (1885–1933) a szegedi matematikai iskola
világhírű megalapítói (Borsos Miklós)
Rédei László (1900–1992), Kalmár
László (1905–1976), Szőkefalvi-Nagy Béla (1913–1998)
matematikusok (Kalmár Márton)
Bay Zoltán (1900–1992) fizikus (Tóth
Sándor)
Madách Imre (1823–1864) költő
(Kövesházi Kalmár Elza)
Arany János (1817–1882) költő
(Strobl Alajos)
Petőfi Sándor (1823–1849) költő
(Horvay János)
Strobl Alajos (1856–1926) szobrász
(Damkó József)
Kazinczy Ferenc (1759–1831) költő
(Horváth Géza)
Eötvös József (1813–1871) író
(Izsó Miklós)
Trefort Ágoston (1817–1888)
művelődéspolitikus (Tilgner Viktor)
Kemény Zsigmond (1814–1875) író
(Kuzmik Lívia)
Apáthy István (1863–1922)
természettudós (Somló Sári)
Ybl Miklós (1814–1891) építőművész
(August Sommer)
Deák Ferenc (1803–1876) politikus
(Strobl Alajos)
Kőrösi Csoma Sándor (1784–1842)
nyelvtudós (Ohmann Béla)
Csokonai Vitéz Mihály (1773–1805)
költő (Szandai Sándor)
Vörösmarty Mihály (1800–1855)
költő (Taiszer János)
Ivánovics György (1904–1980) mikrobiológus
(Lapis András)
Szalay László (1813–1864) jogtudós,
történész (Bory Jenő)
Horváth Mihály (1809–1878) püspök,
politikus, történetíró (Bory Jenő)
Toldy Ferenc (1805–1875)
irodalomtörténész (Bory Jenő)
Steindl Imre (1839–1902)
építőművész (Strobl Alajos)
Mikó Imre (1805–1876)
történetíró (Lőte Éva)
Szamosközi István (1565–1612)
történetíró (Maugsch Gyula)
Lechner Ödön (1845–1914)
építőművész (Ligeti Miklós)
Hunfalvy János (1820–1888)
földrajztudós (Hadzsy Flóra)
Apáczai Cseri János (1625–1659)
enciklopédista (Martinelli Jenő)
Wenzel Gusztáv (1812–1891)
jogtörténész (Papp József)
Vajda János (1827–1897) költő
(Strobl Alajos)
Plósz Sándor (1846–1925)
jogtudós (Papp József)
Bibó István (1911–1979) jogtudós,
politológus (Barth Ilona)
Budenz József (1836–1892) nyelvtudós
(Túri Jobbágy Miklós)
Segner János András (1704–1777)
orvos, fizikus (Mikus Sándor)
Pollack Mihály (1773–1855)
építőművész (Rafael Monti)
A Dóm tér déli oldalán:
Vedres István (1765–1830) mérnök
(Schaár Erzsébet)
Ferenczy István (1792–1856) szobrász
(Strobl Alajos)
Izsó Miklós (1831–1875) szobrász
(Strobl Alajos)
Báthori István (1533–1586) erdélyi
fejedelem, egyetemalapító (Huszár Adolf)
Bethlen Gábor (1580–1629) erdélyi
fejedelem, főiskola-alapító (Julier Ferenc)
Ady Endre (1877–1919) költő
(Mészáros Dezső)
Péterfy Jenő (1850–1899)
irodalomtudós (Keviczky Hugó)
Korányi Frigyes (1828–1913)
orvos (Petri Lajos)
Szent-Györgyi Albert (1893–1986)
Nobel-díjas biokémikus (Kalmár Márton)
Mária Terézia (1717–1780) királynő
(ismeretlen művész)
Bessenyei György (1747–1811) író
(ifj Mátrai Lajos)
Ferenc József (1830–1916) király
(gyári sorozattermék)
Bolyai Farkas (1775–1836) és Bolyai
János (1802–1860) matematikusok (Gárdos Aladár)
Semmelweis Ignác (1818–1865), „az
anyák megmentője” (Lux Elek)
Böhm Károly (1846–1911) filozófus
(Taiszer János)
Verancsics Anlal (1504–1573) bíboros,
történetíró (Aradi Zsigmond)
Berzsenyi Dániel (1776–1836) költő
(Czélkúti Züllich Rudolf)
Herman Ottó (1835–1914) polihisztor
(Székely Károly)
Lóczy Lajos (1849–1920) geológus
(Székely Károly)
Radnóti Miklós (1909–1944) költő
(Beck András)
Móra Ferenc (1879–1934) író (Tápai
Antal)
Gárdonyi Géza (1863–1922) író
(Vasas Károly)
Zichy Mihály (1827–1906)
festőművész (Strobl Alajos)
Szinyei Merse Pál (1845–1920)
festőművész (Strobl Alajos)
Lotz Károly (1833–1904)
festőművész (Strobl Alajos)
Löw Immánuel (1854–1944) főrabbi,
művelődéstörténész, hebraista (Lapis András)
József Attila (1905–1937) költő
(Tápai Antal)
Brassai Sámuel (1800–1897)
polihisztor (Istók János)
Schulek Frigyes (1841–1919)
építőművész (Strobl Alajos)
A Dóm tér északi oldalán:
Batthyány Lajos (1807–1949) mártír
miniszterelnök (Kalmár Márton)
Lechner Lajos (1833–1897)
városrendező mérnök, Szeged újjáépítője (Takács
Viktória)
Mikes Kelemen (1690–1761) író
(Berán Lajos)
Munkácsy Mihály (1844–1900)
festőművész (Strobl Alajos)
Révai Miklós (1750–1807) nyelvtudós
(Tóth István)
Benczúr Gyula (1840–1920)
festőművész (Kisfaludi Strobl Zsigmond)
Temesváry Pelbárt (1455–1504)
szerzetes, író (Ohmann Béla)
Széchenyi István (1791–1860)
politikus (Markup Béla)
Katona István (1732–1811)
történetíró (Medgyessy Ferenc)
Clark Ádám (181l–l866) mérnök
(Ohmann Béla)
IV. Béla városi rangra emeli Szegedet (Szentgyörgyi
István). Képzelt jelenet az 1247-i oklevél alapján
Erdei Ferenc (1910–1971) közgazda,
szociológus, író, államférfi (Szathmáry Gyöngyi)
Katona József (1791–1830) író
(Pátzay Pál)
Bartók Béla (1881–1945) zeneszerző
(Makrisz Agamemnon)
Derkovits Gyula (1894–1934)
festőművész (Mikus Sándor)
Kós Károly (1883–1977)
építőművész és író (Szathmáry Gyöngyi)
Bálint Sándor (1904–1980)
néprajztudós (Szathmáry Gyöngyi)
Kodály Zoltán (1882–1967)
zeneszerző (Vigh Tamás)
Kálmány Lajos (1852–1919), a
népköltészeti gyűjtés klasszikusa (Kligl Sándor)
Feszl Frigyes (1821–1884)
építőművész (Ohmann Béla)
Vaszy Viktor (1903–1979) karnagy,
operaigazgató (Fritz Mihály)
Pázmány Péter (1570–1637) bíboros,
író (Vass Viktor)
Buday György (1907–1990) grafikus, Hont
Ferenc (1907–1979) színházesztéta (Kligl Sándor)
Székely Bertalan (1835–1910)
festőművész (Strobl Alajos)
Vitéz János (?–1472) bíboros,
politikus (Taiszer János)
Jókai Mór (1825–1904) író (Strobl
Alajos)
Mátyás király (1443–1490) (Ohmann
Béla)
Ozorai Pipo (Filippo Scolari)
(1369–1426) hadvezér (Ohmann Béla)
Ipolyi Arnold (1823–1886)
művészettörténész (Füredi Richárd)
Eötvös Loránd (1848–1919) fizikus
(Körmendi Frim Jenő)
Jedlik Ányos (1800–1895) fizikus
(Körmendi Frim Jenő)
Liszt Ferenc (1811–1886) zeneszerző
(Strobl Alajos)
Kölcsey Ferenc (1790–1838) költő
(Fűz Veronika)
Erkel Ferenc (1810–1893) zeneszerző
(Strobl Alajos)
Csaholi Ferenc csanádi püspök hősi
halála a mohácsi csatatéren (Szentgyörgyi István)
Csontváry Kosztka Tivadar (1853–1919)
festőművész (Kiss Kovács Gyula)
Balázs Béla (1884–1949) költő,
filmtudós (Varga Imre)
Csanád vezér legyőzi Ajtonyt (1028) (Pásztor
János)