Kemsei István
Kiss Benedek: Szomorún és
boldogan
Holnap Kiadó, 2007
Otthon vagyok – mondja ki
megfellebbezhetetlenül Kiss Benedek egyik verscíme.
Kimondhatja, mert kevesen vannak nála hitelesebben otthon a
teremtett világban, természeti környezetben, emberi
mivoltukban, a hazában. Pontosan abban a ritmusban létezve,
mint a verseiben nem puszta verstárgyként alkalmazott, hanem a
költőt szinte lírai burokként szorosan körülölelő dolgok,
ahogyan például a Szent György-hegyi présházból látható
panoráma, egy pohár bor az asztalon vagy kutyasétáltató
andalgásainak helyszíne, a Királyhágó tér és környéke.
Egy büszke ember, aki megöregedve, betegségekkel küszködőn,
de töretlen öntudattal vallhatja, hogy ő is adott hozzá
valamit ennek a jóságra és szépségre nagyon is rászorult
világnak lakhatóbbá tételéhez. Nem is keveset.
Kiss Benedeknek „gazdaszeme” van az általa
belakott univerzum szemrevételezéséhez. Hajnalodik, s tudja,
hogy neki minden hajnalban rá kell néznie az előző este
magára hagyott világ-jószágra: rendben van-e még. „Állva
vártam a virradatot, / sarjú gyepen, madárricsajban, / csíz,
pinty zajongott, szólt a kakukk, / bent Vivaldi-zene pittyegett
halkan.” (Nyers hajnalban) Kiss Benedek „portáján”
– ahogyan az idézetpélda mutatja – mindig rend van. Kívül
is, belül is. Rend a barátság tisztaságában, a hitvesi
szerelemben, az elkerülhetetlen halálra készülődésben, az
Úrral folytatott, gyermeki imának is felfogható
társalgásaiban. Egyetlen ponton sem láthatni a
bizonytalanság, a fölös, önsajnáló vagy öntetszelgő
kicifrázottság esendőségét. Ennek a rendnek a lényege pedig
mindaz, amit verse a megtapasztalt egészből visszasugároz: a
szeretet. Nem véletlenül, hiszen otthon lenni a világban, s
eközben ellenállni az embert rontó szeleknek is csak az tud,
aki eldúdolni képes a világharmónia félreérthetetlen
dallamjeleit.
A világot leképező szavak is a helyükön
vannak. Attól erősödik kötetről kötetre hitelük, ahogyan
jelentésük tovább árnyalódik, s aztán megállapodik egy
talán soha eddig még nem volt egyértelműségben. Ezáltal
emelkedik följebb és följebb Kiss Benedek költészete. Ami
finom elmozdulás még lehetséges volna a kifejezésben,
élménytartományban, az már nem vagy csak alig látható.
Simítása az csupán a kézre álló anyagnak, a
gyémántcsiszolás utómunkálata. Mindig azonos helyzetben
vagyunk, mindig azonos állandóságban. Mert ne feledjük, a
szépséghez elsősorban ennek az állandóságnak ismétlődése
vezet el bennünket, szinte kézen fogva. Ami ezen túl van, a
kitalálás, a folyamatosan más egek felé törekvés:
legfeljebb izgalom.
A dal költője sem akkor szokott születni,
amikor jókedvében hirtelen dalt kíván magának a világ.
Azokban az időkben az Iliász születik. Az Odüszszeia.
Horatius szatírái, Ovidius keservei. Az olyan korszakokban dal
helyett legfeljebb olcsó slágerek keletkeznek, amelyektől
elandalodhat és eltévedhet a lényeghez szoktatott figyelem.
Éppen úgy, mint bármi más alkotásnak, valószínűleg a
dalnak is szüksége van a besűrűsödött, embert és világát
fojtogató levegőre. A szinte elviselhetetlenül rossz
civilizációs helyzetre. Nem lehet véletlen, hogy legszebb
dalait még a Kiss Benedek által annyira szeretett Balassi is az
egri vár rosszul fizetett, koplalásra kényszerült,
lerongyolódott végvári vitézeinek énekelte. A „Vitézek,
mi lehet…” héroszi magasságú igazsága is leginkább a
dalban születettség igazsága, az álmodott, talán soha be nem
következett valóságé.
Akinek lakása falán ott függ Balassi
kardjának hiteles másolata, annak minden bizonnyal rokoni köze
van az ideidézett Balassihoz. Azt is tudhatja, hogy milyen
énekelni keményebb időkben. Amikor látszólag és
irányítottan éppen arra nincs szükség, amire éhe volna az
embernek. Így válik ki a dalból az eldúdolható ellenállás.
A gyöngéd énekből a kemény, férfias protestálás: „Így
múlunk ki, mint a páriák, / cserbenhagyásos balesetben, / s
kik a gyilkos kocsit vezették, navigálták, / gonosz
némaságba burkolóznak. / Nem a vétkük – mi vagyunk nekik /
ellenszenvesek. / Árpád, Szent István, Széchenyi népe. /
Hát így, Hazám!” (Status) És a talán valaha leírt
legszikárabb summázat a történelem okozta tragédiáról, s
ugyanakkor millió irányba kisugárzó csodás metafora:
„Surgyelán és a kecske…” (Trianon).
A Szomorún és boldogan ilyen könyv.
Gyöngéd és kemény. Szilárd, ugyanakkor kedvesen és
gyermekin esendő. Andalítóan távolságtartó és
hátborzongatóan otthonos. S hogy miért? Számtalanszor el
lehet ismételni az örök jelenetet: áll a költő a Szent
György-hegy oldalában, hogy fülön csíphesse a virradatot
mint a Teremtés újbóli kezdetét, bentről halk Vivaldi-zene
szól, s a költő bort tölt, hogy megszentelje vele az eléje
táruló látványt, a teremtett természettel való mindig új
és új találkozás és egyesülés élményét. A költő
világoszlopot épít ajtófélfának, s adandó alkalommal ő
és az oszlop közösen, mint mindörökre egymáshoz tartozók,
támasztják egymást. A költőnek belső szüksége van az őt
támasztó oszlopra, az oszlopnak arra, hogy legyen, akit
megtámasszon: „nem én támasztom az oszlopokat – / az
oszlopok tartanak engem / De én emeltem rég azokat, / s így
otthon is kell köztük lennem.” A viszony a teremtett
és a teremtő között az állapot megszületése pillanatától
kezdve ugyanúgy kölcsönös és egymásra utalt. Csupa emberi,
egyszersmind minden mítoszban jelen lévő, örök gesztus ez.
Csakhogy a világlényegben rejlő mítoszt újra és újra fel
kell fedezni, napról napra nyilvánvalóvá kell tenni, hiszen
mindenekfölötti érvényességét csakis ez szavatolhatja, s ez
majdhogynem papi feladat. Vagy költői. Esetünkben
összefonódik e kettő, a világegységben élő eleven hit és
a költői feladattudat. S ahol összefonódik, ott található a
költészet egyik nagy, rejtjelezett titka.
Esetünkben leginkább az élet szeretetéé.
És itt már megérkeztünk Csokonaihoz, a magyar költészet
talán leglenyűgözőbb létimádójához, aki ugyanúgy „két
végén égette a gyertyát”, mint még számosan az utána
jövők. Mindannyian tudjuk, hogy valójában nem puszta
„gyertyaégetés” volt ez a létforma: egyszerűen csak
költészetében élt, megalkuvás nélkül, s a költészet
ugyanúgy élt benne. Kiss Benedek nem véletlenül hívja
asztalához ezt a lélekrokont. Valljuk be: Balassit azért nem
merné ilyen közvetlenül invitálni: „Ha utad Szigliget felé
viszen / – onnan Szent György-hegy ugrás iszen –, /
látunk, kedvesem, földi jókkal, / lesz bor, pipa, nő is akad
– / ne gondolj te az églakókkal!” Balassival a mennyekbe, a
Parnasszusra emelkedni lehet, Csokonaival létet szeretni,
lelkét barátként befogadni. Vendégül látni a világban,
meginni vele egy ital bort. Kiss Benedek a költészet utóbbi
lehetőségét választja. Hiszen alkatilag ez a magatartás áll
hozzá közelebb. Az eszmény mellett a még megélhető életet
kell járnia, kerül, amibe kerül, akkor is, ha az egész
életbe kerül. Fontos és egyben önmagával szemben is
kegyetlen választás ez, szinte költészeti korszakokat,
világlátásokat, egész történelmi periódusokat kell
átlépni hozzá. Ízlésbeli korlátokat, irodalomtörténeti
beidegződéseket lerombolni. Átcsörtetni azon az egész,
öntetszelgésbe merevedett bozótoson, amit a magyar irodalom
történetének neveznek.
Kiss Benedek a Szomorún és boldogan
kötetben eljutott ezekig a végletekig. Innen már aligha van
végesebb vég, mint kimondani az alapvetéseket: van a haza, van
a barátság, a sírig tartó szerelem és a lét legvégén:
Isten.
A könyv szerkezeti felépítése is ennek
szellemében tudatos, a fenti eszmények által mélyen és
következetesen átgondolt. Hiszen a kötet első, a Csillagok,
szúnyogok ciklusa jelentős részben a hazáért érzett
aggodalomról szól (Biberach, Kápók, Szkarjatyin tábornok
a dombon, Status). A második ciklus, a Rímek kavargása
a kötődéseké: Balassi (Balassiáda), Csokonai (Csokonai
invitálása), Ady (Az északi ember), József Attila (Totemünk:
Attila!), Csoóri (Bolyongások). A barátságoké,
mint az „öregedő” Utassy Józsefnek ajánlott, férfiasan
kemény lemondással teli Szép elmúlás: „pereg a
pillanat, akár a mák, / páncél rozsdállik, ín revesül, /
hordalékával a szív elnehezül, / s a lelkiismeret a semmi
szalmáján rág” – vagy az áldott emlékű Rózsa Endrének
írt, nyilvánvalóan régebbi keltezésű születésnapi
köszöntő, az András-napok.
A szerelemnél, a szerelmes ciklus
olvasatánál egy pillanatra tisztelettel meg kell torpannia a
gondolatnak, hiszen Kiss Benedek nem éppen az az
eszményíthető Hölgy ablaka alatt lantját pengető
dalnok. Évtizedek érzelmi mélységei hozták felszínre a
kötetben szereplő szerelmes dalait. A biztonságért folytatott
örökös küzdelem. A megalapozottság harmóniájának
mindennapos csodái. A mélységes, az igazán sírig tartó
szerelem szüntelen próbatétele. Meghatottan kell megállnunk
ennél a zsolozsmás dallamú pillanatnál: „Áldozom asszonyom
nyirkain végsőt, / áldozom s álmodozom, / hogy újra
kezdenék minden hétfőt / mellette minden vasárnapon.” (Ősfa)
A szerelem életre szóló szerződés, mert
máskülönben nem sok értelme volna két ember
egymásrautaltságának. Bizonyítéka a lét vége felé
elszámolható kölcsönös nyereség és kölcsönös
veszteség: „Föltárul lassanként tragédiánk: / ki szeret,
kezében kenyér és kés van. / Sok kicsi kanálzaj, nagy
megadás. / Ám abban még gyilkolóbb döfés van.”
Akárhogy is próbálnánk magunktól
elhessegetni a gondolatot: a beteg költő már kötetek óta
legszívesebben Istennel beszélget. Van egy külön tartomány,
amelyben ők ketten megérthetik egymást. Mondhatnánk azt is
erre, hogy minden hívő embernek saját Isten-képzete van, s
azt is, hogy minden halál-előérzet,
létösszegzés-kényszerültség megteremti az e képzetekhez
társuló Istenhez való viszonyt. Hogy hány alakban? Arra akár
a magyar irodalom remekei is adhatnak választ a Balassi-féle
rosszfiú-alkudozásoktól Babits mítoszba burkolt Istenéig.
Kiss Benedek istenes versei viszont olyanok, mint a vallásos
nevelésben részesített gyermek esti imái. Őszinte
szándékúak, de a bűnt gyermekien csak félig bevallók.
Emiatt van bennük valami utolérhetetlen báj is. Az, hogy
éppen egy hasonló hangulatú esti imával zárja ezt a
könyvet: „Édes Istenem, / aki körülöttem és bennem vagy,
/ kutyám szemében és a / kaktusz tüskéiben létezel, / s
mellesleg mozgatod / az irdatlan Mindenséget, / köszönöm ezt
a napot is.” (Esti ima) – ennek a viszonyulásnak
megvallása.
És még egy imarészlet a címadó versből:
„Gazdag létemért / áldlak, Uram! / Nem múlok el már
nyomorúan.” (Szomorún és boldogan) Tiszta, egyszerű
szavak, ahogyan imádkozni illik. S ahogy a költészetnek
léteznie illenék, mint állítólag, talán a történelem
előtti időkben, keletkezése pillanatában létezett.